ÚJSÁGÍRÁS FERENCZI KRISZTINA NÉLKÜL – egy évfordulóra…

Észrevétlen volt a távozásod.
Ahogy észrevétlenül robogott el az esztendő, nélküled, Ferenczi Krisztina „oknyomozó újságíró” nélkül.
Csak a munkád értelme maradt velünk, – örökké észrevétlenekkel – múlhatatlanul.

Ahogy a mindenki emlékezetéhez írott lexikon emlékeztet:
„Ferenczi Krisztina 1950. december 9-én született Budapesten. Egy évvel a főiskola előtt, 1969-ben lett a Nemzeti Színház stúdiósa. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1970–1974 között. Még főiskolai hallgatóként, 1973-ban szerepelt Presser Gábor musicaljében, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólban. Végzés után a debreceni Csokonai Színházban kezdett dolgozni. 1976–77-ben a budapesti Radnóti Miklós Színpadon, az 1977–1981 közötti években a József Attila Színház társulatában szerepelt.

0005
A Színművészeti Főiskola elvégzése, gyakorló színésznőként elvégezte az ELTE-n a magyar szakot, itt 1979-ben végzett. 1981-től a Népszínházban, 1984-től a Pécsi Nemzeti Színházban, 1987-től a Békéscsabai Jókai Színházban dolgozott. 1988-ban ismét Debrecenben, 1989–1991 között a Szegedi Nemzeti Színházban játszott.
1990-ben a szegedi színháztól elbocsátották Ruszt József művészeti vezetőt és munkatársait. Ferenczi még eljátszotta Anna Karenina szerepét, majd ő is távozott a színháztól. A színészi pályát rövidesen végleg elhagyta.

Beiratkozott a Magyar Hírlap újságíró-iskolájába, ahol Márványi Ágnes tanított. A Nyilvánosság Klub tagja lett, egyéves Soros-ösztöndíjat kapott, hogy könyvet írjon az 1996-os új médiatörvény tervezetéhez, ez 1994-ben meg is jelent Előjáték a sajtószabadsághoz címmel. Újságíróként leginkább az oknyomozás területén alkotott rövid ideig a Blikknél, majd a Magyar Hírlapnál, a Népszavánál és a Népszabadságnál.

0003

„Néha nagyokat kacagtam, kicsit kellemetlen volt, amikor a telefonomat ki akarták tépni a kezemből, benyúltak a kocsiba. (…) Tudtam, hogy ezt senki más nem csinálja meg. Nyilván vannak olyan tulajdonságaim, amik alkalmassá tesznek arra, hogy ez a történet megtaláljon engem. A legrosszabbak a legjobb tulajdonságaim is: hajlíthatatlan, megkörnyékezhetetlen vagyok. És kitartó, normális ember már feladta volna, én még nem.”

Az Orbán-bányákról írt tényfeltáró cikksorozatáért a Magyar Hírlap régi munkatársai 2001-ben az Év újságírójává választották. Átment a Népszavához, itt 2006-ban mondott fel. 2006-ban jelent meg Szüret – Az Orbán-vagyonok nyomában című könyve.

0001

Saját önmaghatározása szerint „baloldali liberális demokrata” világnézetű. 2008-tól szabadúszó oknyomozó újságíró, az Átlátszó.hu-n és a Népszabadságban publikál. Korábbi összegző oknyomozó könyvének, a Szüretnek (2006) a folytatásaként 2014-ben jelent meg a Narancsbőr – Az Orbán-vagyonok nyomában című tényfeltáró könyve, melyben folytatja Orbán Viktor és a hozzá közelállók vagyonosodásának vizsgálatát.”

Éppen egy esztendeje, 2015. július 16-án búcsúztál el hosszú betegség után…

Akinek volt alkalma, hogy elolvassa könyveid, ragyogó publicisztikáid, egy kiválóan felkészült, lelkiismeretes, a szakmáját a legmagasabb szinten gyakorolni képes újságírót ismerhetett meg. Távozásoddal írásműveid lüktetése nem szűnhetett meg, múlhatatlan megállapításaid, mondataid ma is fel-felidézzük, mi, a Tőled tanulni bátorkodók, meg az azóta is Tőled, írásaidtól rettegők. 0004
Mert Ferenczi Krisztinát abból a fából faragták, akit nem rettentett a hatalmasságok gőgje. Ha kellett Mészáros Lőrinc képébe tolva mikrofonját a legkényesebb kérdéseit is feltette.

„Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy itt a vége. Van néhány szekrénnyi kutatási anyagom, azt jó lenne átadni valakinek. Szeretném megírni még a családregényemet, szeretnék belőle filmet írni, szeretném abban anyámat meg magamat eljátszani, szeretném a verseimet kötetbe rendezni. És nem utolsósorban a gyerekeim dolgait egyengetni. A könyv után egyébként egy nagyon komoly sziesztára lesz szükségem, amikor csak zenét hallgatok, olvasok, amikor már nem leszek hírfüggő. Számolnom kell, mert elfogy az élet.”

Művét nem fejezhette be. A betegség megakadályozta, hogy derűvel és optimizmusával győzedelmeskedhessen a hazugok felett. Mégis, szinte hibátlannak tekinthetjük és méltósággal óvhatjuk életművét.

0002

Mert jó volna, ha társaimmal együtt, e blogon keresztül, mi magunk is, örökké, „baloldali liberális demokrata” újságírókká válhatnánk!
Valahogy úgy, ahogy ezt Ferenczi Krisztina tette…

Ahogy ezt nekünk oly jól megtanítottad, kedves Krisztina!
Látod, mi nem feledkezünk el Rólad!

JÉGVERTE KISKERTEK CSÖNDJE – nem csak a belváros úszott el!

A napok óta tartó kíméletlen forróság után viharos széllel és jégveréssel érkezett a front.
Riadt tekintetű, eget szemlélő városlakóink képei járták be a híroldalakat, szombathelyi gépkocsik úszkáltak a tengelyig érő tócsákban, hatalmasra nőtt fák feküdtek a parkokban szerteszét, élettelenül.

0006

Egy másik tudósításban a diónyi jeget szorongató kéz, a kilyuggatott redőnyök és ponyvák látványa sokkolt, s a leírhatatlan „élményről” ott rögtön megállapíttatott: soha nem látott jégverés rontott Szombathelyre.
Aki a városban volt, az ablakok mögül szorongva szurkolt – legyen már vége! Nekem, aki a szülővárosomtól alig tíz kilométerre élek, s tettem a dolgomat, csak a csodálkozás jutott – mert a jég szinte csak Szombathely utcáin kopogott, miközben a környező települések némelyikén még az eső is csak órák múlva érkezett…

Aztán este nyolc körül nem bírtam tovább, kocsiba ültem és Szombathely felé indultam.

Reménykedve.
Hogy talán nem is akkora a baj, talán volt, ami megmenekült.

A jáki erdőn át haladó rallypályát köszönettel kihagytam…
Kerülve, Nárain áthaladva a rövidke erdei szakasz a leginkább azokra a rémisztő sci-fikre emlékeztetett, melyek az esőerdők mélyén játszódnak; a felszálló pára, a bambán terülő köd, meg az útpályát borító zöld levélszőnyeg letaglózott. Mi lehetett itt?
Aztán a Király sportlétesítmény mellett viszonylag kevesebb rombolás nyomait észlelve kezdtem fellélegezni.

0001

Talán a jégeső sávjai között megmenekülhetett a dédelgetett oázisunk. Nekünk és még annak a pár ezer szombathelyinek, akik kiskertjeikkel remélik túlélni a túlélhetetlent…
Az Erdei iskola utcájánál már bántam, hogy nem tutajjal érkeztem. Összeszorított fogakkal adtam gázt, s bíztam öreg tragacsom kitartásában. De akkor már láttam egykedvűen bandukoló öregeket. Jöttek, el a semmiből! Mire a „falatka paradicsomunkhoz” értem, már nem volt kétséges – mindaz, amiért mostanáig dolgoztunk, elveszett. Álltam a kertkapuban, felettem a kilyuggatott lugas a megtépázott szőlővel, köröttem a miszlikbe tépett haszonnövények maradványai…

0002

Gyakorlatilag megsemmisültek a mostanáig hajnalban és késő este is locsolgatott palánták, a földön hevertek a paradicsomok, a szétszaggatott paprikák. De a földdel vált egyenlővé az uborka, a hagymák, zöldségek és borsók, a babok ágyása is. A szilvafák alatt szanaszét hevert az „idei termés”, zölden éretlenül, de szinte hiánytalanul. Kardvirágok, legényvirágok maradványai szerteszét…

0003

Az almafák lombjuktól fosztottan meredeztek a szürke ég felé. Ez maradt – a semmi! Itt, a lőszerraktárak helyén, de ahogy később megtudtam, a Parkerdő kertjeiben, a Körtésben is elpusztultak az utolsó remény kertecskéi… A kiskertek, ahová szeretettel vonulnak nap mint nap az öregeink, meg azok a családok, akik munka után is vállalják a kertművelést, mint a családi éléskamrák éltető forrásának fenntartóját. Leírhatatlan veszteség érte a szombathelyieket!

Ezek a kiskertek a napi munka utáni alázatról, a beletörődésről árulkodtak mostanáig is.
A nyugdíjas éveiket beosztva koptatók kincseit rejtik a gondosan körbekerített parcellácskák, s a tegnapi jégverés gyakorlatilag mindenki reményét szertefoszlatta.
Nincs miért firtatni a biztosítások meglétét, nincs miért gondolkozni a kárenyhítés lehetőségéről.
Ezek a kertek az éppen csak megélhető, elviselhető szegénység kicsi farmjai gyakorlatilag helyrehozhatatlan károkat szenvedtek…

0004

Ne legyenek kétségeink, nem fog szó esni minderről azokon a fórumokon, ahol kifliket tördelnek, meg köpönyegeket szaggatnak a „segítés városának” bősz felkentjei. Nem fogja megzavarni a kiskertek csendje a permanens dáridót, nem vehetik el a bulibárók bankóit az aprópénzüket siratók. Ahogy ez az írás, úgy az ő hallgatásuk is egy lesz csak egy különös leltárív tételei közt.

ALFA GENERÁCIÓ – kifosztottak, vagy teremtők lehetnek?

Olykor eszükbe jut a nagy „igazmondó” műsorok szerkesztőinek, hogy a tomboló nyár beköszöntével kielemezgessék, vajon kik jönnek utánunk? Latolgatják, milyenek az esélyeik, hogy szemlélik a nagy elődök által felélt javakat az így gyakorlatilag „kifosztottak” és mit kell maguknak, maguk körül megteremteniük a puszta életben maradáshoz.

A heti szövegelés éppen a „Z” generáció gondjait boncolgatva kelt meghökkenést a korábban születettek köreiben:

„ A „Z” generációba azok tartoznak, akik 1995 után születtek. Ők az úgynevezett digitális bennszülöttek, számukra az internet, a mobiltelefon és a web 2.0 természetes dolgok, és mindez a tanulási szokásaikon is sokat változtatott: az információk gyors elérése alapvető számukra.

0002

A vágyaik és az elvárásaik merészebbek, mint az „Y” generációé voltak, 70 százalékuk mindössze egy évig marad ugyanazon a munkahelyen – derül ki a Jófogás és a GKI közös kutatásából. Azt persze nem tudni még, hogy ez egyszerű útkeresést jelent vagy a munkaéveik első szakaszában egyszerűen csak minél több mindent akarnak kipróbálni, vagy ez a generáció később sem akar majd megállapodni és egy helyen évtizedeket eltölteni. Egyáltalán nem probléma számukra továbbállni, ha valamiért nem tetszik a munkahelyük. Viszont a nyelvtudásuk nekik is hiányos.
A 18-24 éves korosztály hozzávetőleg 850 ezer fiatalt takar, akiknek háromnegyede már nem része az oktatási rendszernek, így elvileg a munkaerőpiacon kell, hogy megjelenjenek. Ők egyébként sokkal hamarabb is kapcsolódtak be a munka világába, mint az előttük járó generáció: a Z-k mindössze 8 százaléka vallja, hogy még soha életében nem dolgozott eddig. Vannak, akik már a középiskola vagy egyetem évei alatt önálló vállalkozásba kezdtek.”

0003

Életélésüket szemlélve a legkevésbé sem helyes, ha „különlegességeiket” magatartászavarként, devianciaként kezeljük! Ahogy attól sem igazán lesznek boldogok, ha simán „kifosztottakként” próbáljuk definiálni őket. Más világuk által másként élik meg a problémákat, mások az eszményeik, s a legkevésbé sem méláznak a „tekintély”, vagy éppen a „hála” bűvköreiben. Sajnálatos tévedésük ugyanakkor éppen kifosztottságukból ered! Áldozatok ők a maguk módján, akik igyekezetük szerint, megpróbálják módszeresen megteremteni maguk körül a világot. Ezt persze az”öregek” a legkevésbé sem fogadják kitörő örömmel, a „spanyol viasz” számukra nyilvánvalóan értelmezhetetlen. Az okfejtés egy igen érdekes részletét még érdemes végiggondolnunk:

„A felmérés eredményei alapján egyértelműen látszik, hogy miben és mennyire változik a munka jelentősége az évek előrehaladtával. A Z generációba tartozók nagy többsége még úgy véli, hogy a maguk elé kitűzött célok elérése nagymértékben, vagy szinte teljes egészében csak rajtuk múlik, míg a 40-es éveikben járók már sokkal nagyobb arányban érzik a külső hatások szerepét is.
A generációs különbségek tettenérésének egyik legjobb területe a munkahelyi lojalitás kérdésköre, és ebben lényeges különbségek láthatók. Míg az X-ek esetében nagy hangsúlyt kap a kereset, azaz megfelelő anyagi juttatások mentén tudnak jobban elköteleződni, addig az „Y” generációnál sokkal inkább az emberi kapcsolatok számítanak. A legifjabbak viszont inkább kötik a lojalitást egy adott munkahelyhez, mint a személyes viszonyokhoz. Ugyanakkor a csapatszellem fontos számukra, akárcsak a fejlődési lehetőség. Tény, a digitális világ kínálta folyamatos információáradatban az állandó fejlődés már alapkövetelmény.” (HVG)

0001

Egy a Kormányhivatal által a minap közzétett összesítés a „Z” generáció tagjainak jellemzőit az alábbiak szerint rendszerezi: elidegenedésük számottevő a környezettől – szinte kizárólag virtuális közösségek tagjai – negatív tapasztalatokkal:
• nehéz megfelelés
• kudarcok
• társtalanság
• kiúttalanság
• rohanás
• siker, pénz pörgés…

Mindezek alapján megállapítható a konfliktuskezelési készségeik hiányossága, a többségüket indulatkezelési nehézségek, agresszió jellemzi, ugyanakkor szinte általános, hogy köreikben a magány-szorongás-depresszió esélye nő…

0005

6360085949892062011356762160_generation z

Mindezek ismeretében elképzelni is nehéz, vajon mit hoz a „Z” után következők, az Alfa generáció tagjainak megjelenése. Még néhány év és róluk lehet majd hüledezni. Csak egyetlen dolgot borít áthatolhatatlan homály: mégis ki a felelős mindezért?

SZÁMVETÉS – olykor a szégyen marad, s csak a félelem költözik!

Aki költözött már életében, csak az értheti, mit jelent az elkövetkezett időben összecuccolni, mindent, komótosan banános ládákba csomagolni, kiüríteni az addig otthonnak mondott helyiségeket, aztán cipekedni, utazni, szállítani és odaköltözni, valahová, az ismeretlenbe.

Valahonnan eljönni, az mindig a halálnak egy módja, a tetten ért elmúlás, a soha többé meg nem ismétlődő, addigi beidegződések vége. Végleges szakítás a kedvenc sarkokkal, a messze néző ablakokkal, a kertben a fákkal, hogy helyükbe mindenféle más költözhessen.
Persze a költözködéssel örökre elillannak a megszokott hangok az addig mindennapos találkozások az embertársak azon körével, akik ahhoz a helyhez kötődtek, amelyből kiszakíttattunk.

Jöhet a számvetés.
A mások számvetése, melynek hiányában magunknak kell, legalább önmagunkhoz őszintének lennünk.
Mert persze ragaszkodhatunk az eddig élt illúziókhoz, de ekkor utánunk csak a szégyen marad… csak a félelem költözik! Jöhet a mérleg, melynek mindkét serpenyőjébe kapaszkodva csak önmagunk becsapásáig érhetünk.

A hely, ahonnan menni kell és a hely, ahová érkezni sorsszerű, ha lehet egymástól legyen fényévnyi távolságra, különben megelőzheti érkezésünket a hír – a hírünk! Mit érhet hát, ha vigasztalni csak önmagunkat vagyunk képesek?

52831

Elmenni valahonnan, valahová – embertelen megpróbáltatás. Különösen, ha mások döntése által kell elfogadnunk, s felszámolnunk mindazt, amire a gyarló ember kényelem iránti vágya predesztinált volna.
Ráadásul mindezt jutalomként kommentálni, mások sokat hallott fülei előtt… Aki így indul, az menekül.

Küldik, hát megy, de vajon hová tart, ha egyszer elindul alatta a szekér?

Aki csak hátrahagyni tudja a szégyent, s azt mások szégyenének bélyegzi, nem érkezhet félelemmel, de körbeveszik majd mások félelmei. Számvetést írni, még az addigi térből, a legfélelmesebb üzenet, oda, a jövő hajléka felé… Mert hallják és olvassák, azok, akiknek az öröm parancsa dukál! És kétkedni merészelnek…

A számvető búcsúzótól illik elköszönni.
Tegyük ezt Márai Sándor gondolataival – a saját megnyugtatásunkra:

“Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.”

GYÓNTATÓ-FÜLKE FORRADALOM – felemelő átverés a felvonulás téren

Mindig is éreztük, hogy a szocializmus, meg a május elsejei felvonulások csak szünetelnek!
Átmenetileg!

Az nem lehet, hogy a néhai, tányérsapkás elvtársaknak integető sokadalom csak úgy eltűnjön Szombathely tradicionális felvonulás-teréről!
A szovjet-magyar barátságot, a nagy drúzsbát jelképező szovjet felszabadulási emlékmű dombját, íme, élet zengi be újra: itt a GYÓNTATÓ-FÜLKE FORRADALOM, s mint minden, ez is Szent Márton köpönyegébe forgatva…

hoppááá

Jöhet az egész hétvégét magához ölelő Szent Márton találkozó, ahol akár egyvégtében gyónhat, akinek kedve szottyan!
Apám!
Képzeld csak, míg felérsz a néhai vöröscsillagos monstrumhoz, úgy kb. öt helyen suttoghatod a rácsok mögé megesett dolgaidat, odafent időzhetsz egy keveset, aztán a szokásos ródli úton egyvégtében, újabb öt fülke vár – csak győzzed bűnökkel! Orbán fülke forradalma ehhez képest csak kismiska volt!

Míg más – persze lényegesen romlottabb – városokban, mindenféle szir-szar zenekar nyögeti a hangszereit, addig nálunk jön, jön, jön az ikonikus Ákos, és persze, hogy az ő fergeteg banzája még izgibb legyen, nyilván, jön a Monumentum nóta, aminek keretében persze lehet majd mocskolni a komcsi beton monstrumot lentről. A szovjet felszabadulási emlékműről és koráról mit sem sejtő ifjakba így lehet simán beléverni a zsigeri gyűlöletet – felemelő szeretetnek álcázva! Persze, az is lehet, hogy ezt az Ákos nótát aznap kihagyják, és helyette kétszer nyögik majd a Bosszú népét, ami szintúgy a szeretet különleges megnyilvánulása. Ha másért nem, ezért simán megéri kiballagni a felszabadulási emlékmű domboldalába!

Mindenek feletti különleges gyönyörűség, hogy a néhai KISZ avatások oly rendületlenül mocskolt helyszíne milyen tökéletesen alkalmasnak bizonyult a nagy egyházi bulihoz. Nagy kár, hogy a kivételes értékű meghívottak egyszerű bio-díszletként szolgálnak majd a kiebrudalt főpap hattyúdalához. Igazi baloldali jellegzetességként hat az esemény fénypontjaként többször is megjelenő étkezés a „szegényekkel”. Jó volna tudni, ugyan kik jelentkeztek e feladatra, vagy inkább kiket becstelenítenek majd meg a nyilvánosan osztott „szegény” titulussal?! Esznek majd a szegények, meg a gazdag Puskás, a gazdag Hende, meg a gazdag Veres, a gazdag Kövérrel… hogy a többi kedves fidesz naccságost ne is soroljuk…

Az oly sokszor mocskolt szovjet emlékmű így válik remek háttérré, s a zsolozsmától majd minden bizonnyal új tartalommal is megtelik! Lehet, hogy mostantól a római katona kettészakajtott köpönyegét jelképezi!? Miért is ne…
Jön a nagy ünnep, a nagy felhajtás, amire állítólag huszonöt ezer embert várnak, s ha eső esne, az esemény látogatóit az ötszáz fő befogadására is félve alkalmas Martineum nagytermébe terelik…

A tetőfok, az EB döntő focimeccsének végigtombolása után jöhet majd még egy laza imacsokor, aztán lehet készülődni a további tudatmódosítók kipróbálására! Egy város, egy hely, ahol úgy tűnik, senki sem szégyelli magát…

Mert az egész parádéban persze az a legviccesebb, hogy e különös derbihez éppen Ferenc pápa érkezését ígérgetve nyúlták le a kormánytól a rengeteg pénzt, s a mai napig senkiben nem fordult meg, hogy „böcsülettel”, kiállva a hívek elé, valaki legalább annyit motyogjon: „Hazudtunk reggel, délben, meg este…”

…mert, így már érthető volna a tucatnyi gyóntató fülke…

ENNYI!

JÚLIUS 4 EMLÉKEZETE – vajon, szabad-e már tudnunk a Pozsonyi Diadalról?

„Decretum… Ugros eliminandos esse” A magyarok kiirtassanak! – így hangzott IV. Ludwig kiáltványa.
Ez volt az Árpád fejedelem számára küldött üzenet…
Százezres sereggel vonult fel ellenünk Nagy Károly frank uralkodó.
Büszkén és öntelten, legyőzhetetlennek mondott csapatai élén, a csaknem száz esztendővel azelőtti, avar eleinket szétverő és fosztogató hadjáratának évszázad múltán is leigázó erejű dicsködében.
Meglepetésükre azonban a Kárpát-medence frissen rendeződött magyarsága iszonyú csapással sújtott vissza.
A 907. esztendő Áldás (július) hava 4.-étől 7.-éig tombolt Pozsonyi csatában a támadó németek vesztesége jellemzően annyira súlyos volt, hogy több mint száz esztendeig tartózkodtak mindenféle magyarellenes hadmozdulattól.

Amikor felidézzük blogunk nagyszerű barátjának, Lipusz Zsolt történelem tanárnak a gondolatait, egyben fájdalmasan korán elhunyt társunkról is megemlékezünk:

„A pozsonyi csata 907. július 4-e és 7-e közötti időben zajlott, a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó. A 895. évi honfoglalás után a magyar fennhatóság területe nyugat felé egyre messzebb terjedt, a Dunántúl a 900-as hadjárat során került a magyarok kezébe, mely hódítást követően a szállásterületek határa körülbelül a Fischa és Morva folyóknál húzódhatott.

Árpád fejedelem és alvezérei 895 után megsemmisítették Szvatopluk morva uralkodó országát, és megszállták a Keleti Frank Birodalom (Német Királyság, 962-től Német-római Császárság, korabeli nevén Szent Római Birodalom) keleti területeit, ahol szláv fejedelmek és a bajor őrgróf uralkodtak, mint a király vazallusai.

Liutpold őrgróf 907-es hadjáratának célja ennek megfelelően a magyarok kiűzése volt, amihez komoly segítséget kapott Gyermek Lajos (900-911) német királytól – pontosabban a nevében kormányzó Hatto mainzi érsektől –, a pápától és a német egyháztól is.
Becslések szerint Ennsburgban 907 júniusában mintegy 100 000 katona gyűlt össze, akik Liutpolddal és Theotmar salzburgi érsekkel az élen megközelítették az Enns folyó vidékét, hogy döntő csapást mérjenek a mintegy 40 ezer főt számláló magyar hadra, megsemmisítve vagy jelentősen visszaszorítva őket a korábbi frank területekről, Magna Moravia és Pannónia földjéről. A csatáról annak jelentősége ellenére kevés forrással rendelkezünk: csak német évkönyvek, királyi oklevelek és a küzdelem során elesett előkelőségek nekrológjai alapján tudjuk valamelyest rekonstruálni az eseményeket.

0006

Ami a német annaleseket illeti, a 907. évi Sváb Évkönyv így összegzi az eseményeket: „…a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal. Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” Az ugyancsak hiteles és egyidejű Salzburgi Évkönyv megadja a csaták pontos idejét – igaz, itt mutatkozik némi ellentmondás kútfőink adatközlései között –, július 4-ét és 6-át jelölve meg, viszont más annalesekben július 5-e is úgy van feltüntetve, mint a döntő ütközet napja. A német források pontosan közlik a támadó had vezetőinek társadalmi helyzetét, rangját és veszteséglistáját. Az Annales Admuntenses (Admonti Évkönyvek) megadja 3 elesett püspök nevét (Theotmar, Ottó, Zakariás), akiknek halála időpontját június 28-ára teszi. Liutpold fővezér viszont a Freisingi Évkönyv alapján 907. július 5-én esett el.

Mindez azt mutatja, hogy egy elhúzódó csatát vívtak Pozsonynál 907-ben őseink a ránk támadó német szövetséges hadakkal, s a hadi események június 28-ától július 6-áig tartottak. A pontos napok meghatározását azért keverik az évkönyvek, mert a döntő, július 5-6-ai csata kora hajnalban történt, és a szemtanúk ellentmondásos beszámolója ebből fakad. Volt olyan jelentés is, amely éjfél előtti időpontra tette a magyarok rohamát. A pozsonyi csatában elesett főméltóságok sorában kell még megemlítenünk Iring, Meginwald, Papo, Hatto grófokat és Isengrim főasztalnokot, továbbá 29 más főurat és főpapot, akik a királyi oklevelek tanúsága szerint 907 júniusa előtt az udvarban teljesítettek szolgálatot, azonban Pozsony után végleg eltűnt nevük a királyi számadásokból és egyéb forrásokból.

0005

Miként arra a pozsonyi diadalról a Magyarságtudományi Füzetek 2010-ben megjelent 2. számában közölt alapvető fontosságú tanulmányában Tóth Sándor felhívja a figyelmet, a pozsonyi magyar diadal történelmünk legnagyobb győztes csatái közé tartozik, mégsem őrizte meg méltóképpen a magyar történelmi emlékezet. Sajnálatos, hogy mind múltbéli, mind jelenkori historikusaink szinte említés nélkül hagyják.

Tóth Sándor példaként említi a megrögzött finnugrista, Kristó Gyula hadtörténeti szintézisét, mely Az Árpád-kor háborúi címmel jelent meg, s amelyben a szerző csak utalásszerűen céloz a pozsonyi ütközetre. Tóth lényegre törő megállapítása szerint:

„Miközben vesztes csatáinkat hosszasan taglalja, aközben győztes ütközeteinket elfelejti méltatni érdemleges módon. Munkájában az örökös vesztes nemzet eszméjét emeli ki, mintegy bűntudatot táplálva bennünk még győztes csatáink kapcsán is. (…) A 2004-ben elhunyt, s a korábbi rendszerben oly kegyelt történész a nyugati hadjáratokat felelőtlen, kalandozó rablóhadjáratoknak állítja be, amelyeknek mindegyike tele van társadalmi és katonai problémával.”

A Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar Történet című összefoglaló – más tekintetben egyébként kiváló – munkában is csak „igen zavarosan, s nem hitelesen szerepelnek a pozsonyi csata történései. A csata döntő ütközetét Ennsburg alá helyezi, de keveri a tényleges pozsonyi csata idejével, és azt július 5-ére datálja. A műben így úgy hangzik, mintha a pozsonyi csata helyszíne Ennsburg lett volna. A csata nemzettörténeti fontosságát a szerzők nem hangsúlyozzák ki, csak egy megtörtént győzelemnek veszik.”

Ópusztaszer, 2014. június 28. Hagyományõrzõ magyar íjászok lõnek az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark melletti pusztán a Kárpát-medence legnagyobb hagyományõrzõ íjásztalálkozóján, a Nyílzáporon 2014. június 28-án. A találkozón a 907-es pozsonyi csatáról emlékeztek meg, amikor az Árpád fejedelem vezette magyarok visszaverték a túlerõben lévõ német csapatok támadását. MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely
Ópusztaszer, 2014. június 28.
Hagyományõrzõ magyar íjászok lõnek az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark melletti pusztán a Kárpát-medence legnagyobb hagyományõrzõ íjásztalálkozóján, a Nyílzáporon 2014. június 28-án. A találkozón a 907-es pozsonyi csatáról emlékeztek meg, amikor az Árpád fejedelem vezette magyarok visszaverték a túlerõben lévõ német csapatok támadását.
MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely

Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenünk, hogy az utolsó nagy, Magyarország története című 10 kötetesre tervezett, de teljes terjedelmében soha el nem készült szintézis 1987-ben megjelent 1. kötetének a kiváló történész, Györffy György által írott részében (659. o.) kissé szűkszavúan megemlíttetik a pozsonyi diadal, viszont hadtörténeti jelentőségét a megfelelő hangvétellel méltatja a szerző: „csak a gondos felkészüléssel magyarázható, hogy amikor a bajorok három évvel Kurszán megölése után egy Nagy Károly-i méretű hadjárattal akarták elsöpörni az új avarokat, olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, ami eldöntötte Pannonia sorsát. (…)

A 907. július 4-5-én lezajlott csatában a bajor hadsereg megsemmisült.” Az bizonyosnak tűnik, hogy a német had célja Pozsony – akkori nevén Brezalauspurc – bevétele volt, amit a Duna két partján előrenyomulva, csellel akart végrehajtani. A hadjárat későbbi szakaszában aztán valószínűleg a Dunántúl többi várát akarták elfoglalni. A bajorok igen ravasz módon támadtak a törzsszövetségre, hiszen hadaik gyülekezőjét a szokásos ennsburgi hadi mustra időpontjára tették, így a magyar kémek hosszú ideig nem gyanítottak ellenséges szándékot. A németek két hadoszlopa – Liutpold bajor őrgróf serege északon, Theotmar salzburgi érseké délen – 907. június 17-én indult el az Enns folyó partján fekvő vártól, s egy bő hét elteltével már összecsapásokra került sor a magyar hadakkal. Miután egyes német előkelőségek halálát ugyanis a fentebb már említett források június utolsó napjaira teszik, feltételezhetjük, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Theotmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A Kárpát-medence nyugat felén letelepedett törzsek időközben becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a Pozsonnyal szemben fekvő Duna-partra. Eközben a portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli, a Duna jobb partján előnyomuló hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Theotmar erőit.

0003

Miként azt fentebb hivatkozott munkájában Tóth Sándor kifejti, a támadó német had elsődleges, közvetlen célja a stratégiai fontosságú Pozsony birtokba vétele volt. Pozsony elfoglalása kiindulópontja lehetett volna annak az inváziónak, amely az egész Dunántúl, az egykori Pannonia meghódítására irányult volna. A 907. évi német-magyar háború kirobbanásának hátterében az állt, hogy a németek felmondták az Arnulf keleti frank uralkodó által a magyarokkal korábban kötött szövetségi szerződést a király halála után. Így a magyarok az ellenségesre fordult külpolitikai viszonyok közepette 900 és 906 között jelentős bajor területeket foglaltak el. Eközben béketárgyalások lefolytatásának ürügyén 904-ben Altenburgba csalták Árpád fejedelemtársát, Kurszánt, akit egy lakoma során főembereivel együtt meggyilkoltak.
A pattanásig feszült háborús helyzetben döntött úgy a német egyházi és világi vezetés, hogy egy nagyszabású támadó hadműveletet indít Magyarország ellen, a bajor őrgróf, Liutpold és a salzburgi érsek vezetése alatt. Az utóbbi kinevezését elsősorban annak köszönhette, hogy a mindenkori salzburgi érseket tekintették a latin keresztény világban Pannonia püspökének. Nem éppen keresztényhez méltó módon hangzott az inváziós sereg jelmondata: „decretum…Ugros eliminandos esse”, azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” Hiába mozgósított azonban nyugati szomszédunk félelmetes haderőt és biztosítottak a német világi uralkodók és egyházfejedelmek kellő utánpótlást, ellátást a katonák számára, mégis totális vereséget szenvednek majd Árpád seregeitől.

A szkíta-hun-avar ősök örökösei, a magyarok kiváló határvédelmi rendszerüknek, felderítésüknek, hírszerzésüknek és keleti harcművészetüknek köszönhetően sikeresen vívják meg történelmünk egyik legnagyobb honvédő háborúját, teljesen megsemmisítve és felmorzsolva a támadó hadsereget.”

0004

Lipusz Zsolt írása két esztendővel ezelőtt, a Pozsonyi Diadal évfordulóján íródott. Mielőtt bárhol megjelenhetett volna, mi már olvashattuk e remek írást! Zsolt azóta meghalt, s az ehhez hasonló tanítások rendre elmaradnak… A magyarországi általános iskolákban, a középiskolákban nem tanítanak a magyarok győztes csatájáról, vagy szokás szerint legyőzőink történetírására hivatkoznak. Jó volna tudni, vajon, meddig kell még helyben járnunk a butaságban – vajon, szabad-e már tudnunk a Pozsonyi Diadalról?

KÖZMUNKÁSOK PARADICSOMA – ahol Rogán Cecília nem celeb, hanem dolgozó nő

„2015. évben január-február hónapokban közel 160 ezer fő, március-június hónapok között több mint 200 ezer fő, míg július-december hónapok között több mint 250 ezer fő közfoglalkoztatásának finanszírozása lehetséges, amely nagyságrendileg 220 ezer fő éves, átlagos létszám foglalkoztatását jelenti napi 8 órás munkaidőben.”

0001

Úgy kb. ennyien lehetnek. 200-250 ezren!
Közmunkások.
Napi nyolc órában szinte bármire használható és persze kihasználható, güriző szerencsétlenek, akiknek mégsem jár, legalább az alkalmazotti minimálbér.

Mert ugye, Magyarországon semmiféle megkülönböztetés nincs, mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, ők nyilván a föld felett centikre járnak, láthatatlanok, de a statisztikai adatok rendületlen hamisítására éppen elegen vannak. Férfiak és nők, akik bevethetőek mindenhol, ahol az alantas munkákat fitymálók között, mint a megtűrtek általában, „előfordulhatnak”, ha gazdáik úgy akarják. Semmi esetre nem ildomos róluk, mint a modern kori rabszolgatartás alanyairól szólnunk. A rezsim kiemelte őket, s nekilátott, hogy visszavezesse őket a munka világába. Mert nyilván elbitangoltak… A létszámuk egyre nő, a jövőjük egyre bizonytalanabb. Mert gyakorlatilag nincs jövőjük! Hazudnak nekik, bájolognak velük, aztán a vége mégis mindig ugyanaz. Hazánk a közmunkások paradicsoma, odavetett alantas munkák tömegeivel.

0002

Köztünk élnek a kiszolgáltatott, megalázott és emberi méltóságukban jócskán megtört nők. Asszonyok, leányok, feleségek és özvegyek – közmunkásnők. Különös, maga az elnevezés is! Mert a gender-mániás világ már ezt a megkülönböztető nevet is elsajnálta tőlük.

Itt a nők is közmunkások. Takarítók, mosogatók, kertészek és utcasöprők. Kisegítők, besegítők, de leginkább valamennyien a „fregoli” besorolás alapján a bármire jók. Nevezetlenül, garantáltan megbecsülés nélkül, oda-odavetett vezényszavak engedelmességére kényszerítve.

0003

Ízlelgetem a Munkanélküli Hivatal bájos brosúrájának szövegét: „Állástalanság esetén a lakóhelyén működő munkaügyi kirendeltség segíthet önnek. A kirendeltség a bejelentkezés (regisztráció) után ajánlhat munkalehetőséget, javasolhat munkaerőpiaci programban részvételt, vagy támogathat valamilyen szakképzést. Átmeneti megoldásként be is hívhatja önt a térségben induló közfoglalkoztatási programra (hétköznapi nevén: közmunkára). A munkaügyi hivatal által felajánlott közmunkát el kell fogadni…”

Aki ismer, vagy csak egyszerűen találkozott már fáradt, többnyire kiábrándul nőkkel, akik éppen egy közmunka program keretében görgetik egymás után az alig több, mint ötven ezret érő hónapjaikat, aki meghallgatta már sirámaikat az olykor elviselhetetlen megaláztatásokról… talán megérti, miért is hánytam az alábbi hírecske olvasása közben:
„Interjút adott Rogán Antal kabinetvezető miniszter felesége, Rogán Cecília a Borsnak, aki nemrég indította el közös vállalkozását Sarka Katával, Hajdú Péter feleségével.

0004

“A magyar családok többségében a nők dolgoznak a gyerekek felnevelése mellett. Ez így van nálunk is. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyasmivel foglalkozhatok, amiben örömömet lelem” – magyarázta Rogánné a lapnak, hogy miért kezdtek vállalkozásba.
Rogán Cecília nem gondolja, hogy ezzel kilépett volna politikus férje árnyékából.
“Egyáltalán nem érzem, hogy önálló tényezőként kellene engem bárkinek is számon tartania. Továbbra is feleség, anya és dolgozó nő vagyok, ahogyan a legtöbb nőtársam az országban” – fogalmazott interjújában Rogán Cecília.”

0005

Talán, egyszer a közmunkási besorolás alatt szenvedő nők ugyanígy megérhetik, hogy „dolgozó nők” lehessenek Cilike Magyarországán, sőt, dolgozó nőtársai, Rogánné Cecíliának! Mert a közmunkás az közmunkás, a dolgozó pedig dolgozó – sajnos…