KATINKÁTLANUL – FISSÍTVE!!! – egy beteg társadalomban nincs helye példaképnek

Tudom, neked már nem jelenthet semmit ez, a fura akcentussal idézett mondat: válámi ván, dé ném áz igázi! Ugyan, miért is kellene értened egy fél évszázaddal ezelőtt hazánkba rendelt szovjet konferanszié elhíresült szövegét?
Más idők, más világ dívott akkor, amikor Arkagyij Iszaakovics Rajkin, a rigai fakereskedő fia, a Lenini Komszomol Színház tagja, – aki 1939-ben Chaplin-számával megnyerte az esztrádművészek össz-szövetségi versenyét – Magyarországon standupolt.
Igen, Rajkin aki már „akkor” is többet mondott, mint lehetett, nálunk járt, kritizált és példaképekről áradozott, miközben egyértelművé tette: á nyúl el-szem-te-lene-dett!

Az az ember helyettünk szólt, mintha bizony csak egy orosz színész magyar hangja lehetett volna az, ami letörölhette a hályogot. Megállapított és kinyilatkoztatott, s ránk bízta a konklúzió megalkotását: válámi ván, dé ném áz igázi!
Ma nincs mankónk.
Se Rajkin, se más!
Képtelenek vagyunk túllépni nyűgjeinken, a rettegés és félelem gödrein, nem bírunk – akár csak másodpercekre is! – de belefeledkezni a jóba, a megérdemelt ünnep parányi örömébe, mert folyamatosan kell vigyáznunk, őriznünk a gyűlölet parazsát. Miközben nemzetek sokasága bámul a magyarok sikereit méltatva, mi csak az „éppen, hogy” örömét engedjük az ajtónkig! Jobb, ha odakünn toporog! Még elbízzuk magunkat…
Hogy Hosszú Katinka aranyai mentén a nagyvilág számára, napról napra válunk egyre „aranyabb” néppé, a béke és a sport követeivé, mi magunk szinte büszkén tartjuk változatlanul meggörbedten a gerincünket! Mert képtelenek vagyunk örülni!

Addig tanították, verték belénk azt a fránya „balsorsot”, hogy lassan fogalmunk sem lehet a büszkeség érzéséről! Sem büszkék, sem boldogok nem merünk már lenni, mert a folyton felénk rohanó falak programját naponta frisssítők így rendelkeznek! Körbegyodázott, idegengyűlölő, beteg társadalom a miénk, ahol nincs helye a példaképeknek! Nem lehetnek kivételes emberek a kortársaink, nem homályosíthatják el a jelen sikerre predesztinált politikusainak glóriáit! Nem jöhetnek művészek, sportolók és hősök, akik a messzi országokban mérettetik meg magukat, nem jöhetnek ők, mert a dicsőség kizárólagos letéteményesei, a magyar lelkek suszterjai nem mutatnak engedelmességet! Foggal-körömmel őrzik a butaság kalitkáját…

1

A mások irántunk érzett rajongása és csodálata közben mi bizony Katinkátlanul maradunk porladó elefántcsont tornyunkban, nem kell nékünk sem példakép, sem messiás, mert elrendeltetett a kiirtatásunk, s végre akadt megfelelő aspiráns is…

Ugyan, miért is kérdezném fiataljainkat, hogy mit éreznek most, amikor valami van, de nem az igazi?
Amikor hangtompítók és egyre szürkébb és színtelenebb falakon keresztül ömlik felénk az együgyűség, a nihil, amikor egy világhírre született magyar éppen csak epizódszereplő lehet, két őrült migránsozás közben?

Miért kérdezzek a hogyléted felől?
Játékok és műanyagok közt élhetetlen életeddel bíbelődve, ugyan miért volna fontos egy néhai vénember morfondírozása?
Készülj szép nyugodtan az özönlő terroristákra, mutass fityiszt a szomorú szemekkel könyörgőknek és közben légy oltári büszke arra a négy évre, amit még itthon fogsz átdögleni…

Jön négy év, ahogy nyilatkoztátok, négy év buli, meg sajna néhány szar vizsga, aztán dipivel a kézben leléptek, amint lehet! Oda, ahol ti lehettek majd a legeslegutolsó magyar menekült, de, ahol körbelengheti álmaitokat a bűzös bankók beteg szele.

Hosszú Katinka most nyeri a versenyszámokat, nekünk, neked és nektek jönnek a magyar aranyérmek.
S mégis csak mi, magyarok maradunk példakép nélkül: „Katinkátlanok”.
A gazdaállat elvárásainak megfelelően!

……………………………………………………………….

FRISSÍTVE!
A mai nap híre, mintha ugyanerről szólna:

Tóth Krisztián kiesett a legjobb 16 között a judósok 90 kilogrammos súlycsoportjában kínai ellenfelével szemben, aki végül bronzérmet szerzett.
A magyar versenyző nem a szokványos megúszós nyilatkozatpanelek közül választott egyet kiesése után, hanem arról beszélt, hogy az olimpiai elvárás óriási teher a magyar sportolókon.
Tóth arról beszélt, hogy ezt maga is érezte a versenyek előtt, és az utóbbi időben olyan pszichés hullámvölgyek jellemezték, hogy azt sem tudta pontosan felmérni, milyen formában van.
“Nem tudom, hogy ez közép-európai vagy magyar betegség-e, de akivel az olimpiai faluban beszélgettem ezekről, mindenkit agyonnyom az olimpia”
– mondta az MTI-nek Tóth, aki szerint az olimpiai szereplésről szóló cikkekből is sugárzik ez a nyomás, épp a napokban olvasgatott írásokat, és “borzalom volt”.
“Ha valaki aranyérmet szerez, akkor az folyamatosan kokszol, ha valaki ezüstérmet szerez, akkor az hogy rontotta el a döntőt, ha valaki kiesik, akkor… Hallottam olyat, hogy csak súly a repülőn, akkor meg minek jön ki…”
– folytatta a judós, aki sokáig meg volt győződve arról, hogy ő fejben erős versenyzőnek számít, de rá kellett jönnie, hogy agyonnyomja a miliő, ami itthon körülveszi a játékokat. (Tóthnak a kínai versenyző elleni meccse már 48 másodperc után véget ért, miután ellenfele bevitt egy ippont.)
“Otthon senkinek nem felel meg semmi. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető. Mi az országot képviseljük, tudása legjavát szeretné szerintem mindenki kiadni, aki itt van. Nyilván van, akinek ez arra elég, hogy három-négy olimpiai bajnoki címet szerezzen, van akinek arra, hogy kijutott…”