KIPIPÁLT OLIMPIA – megtanultuk letudni a dolgainkat

Persze, mindez megint csak annak fontos, aki előtt cél lebeghet – a változtatás lehetőségeivel! Nos, Magyarországon ez most éppen nem tűnik kiemelt feladatnak! Vagy inkább úgy fogalmaznék – nem tartozhat a prioritások közé, hogy arról gondolkozzunk, ami valami helyett, vagy éppen annak ellenében születhet. A belenyugvás, beletörődés réme lebeg a mindennapok felett, az elfogadás, a predesztináció, mint egyetlen végkifejlet lépett az elvárások közé. Megéljük, leéljük az életet, letudjuk a dolgainkat, persze szigorúan a minimumot megcélozva, nehogy megterheljük a képzelőerőnket, meg persze a limitált lehetőségeinket. Mindaz, ami megtörténik, ami megvalósul – függetlenül attól, milyen értéket képvisel – elfogadható, amolyan kész tény, s leginkább azok számítanak örök bajkeverőnek, akik elégedetlenek merészelnek lenni.

Gondoljunk csak bele, mi történik azzal, aki egy megállapítást cáfolni merészel? Hiába tudja jobban a leckét, hiába felkészültebb az adott területen, ma mindig annak lehet kizárólag igaza, aki megállapít, létrehoz, s ha valaki a nemtetszését fejezi ki, jöhet a megsértődés, az áskálódás, a további vélemények ellehetetlenítése. A legkomolyabb felkészültségű szakemberek szerint sem volt még olyan helyzet, mint a mostani olimpián, ahol szinte a küzdelmek pillanatában lehetett közvetlenül a versenyző nyakába varrni a büntetést. Aki csak merészelt nem világklasszis lenni, bátorkodott úgy elindulni, hogy biztos lehetett mások győzelmében, s ezért a drukkerek rögtön a fejét vehetik!
Hosszú Katinka szavai lebegnek a szemeim előtt: „ők küzdenek, míg mi alszunk, tanulnak, míg mi bulizunk, és úgy élnek, ahogy mi álmodjuk őket.” Igen, ez az olimpikonok dolga ma, 2016-ban, meg persze az átlagon felüli teljesítés. Ők így tudhatják le a dolgaikat. Ha valaki sikeres, éremmel a nyakában érkezik, majd ünnepeljük, akár hetekig is. De jajj annak, aki merészelt középszerűen teljesíteni, vagy éppen elbukott! Kár volt, még a repülőgépes utazás jegyét is biztosítanunk, akár haza is somfordálhatott volna, Rióból!

Persze, mindig akadnak kivételek! Valahogy úgy épült fel ez a mostani Magyarország, hogy a mindenkor hibátlanok, az érinthetetlenek bármennyit botlanak, sem felróható hibáik, sem felelősségük nem lehet! Elég az elvitathatatlan hűségüket felemlegetni, elég, ha „egyívásúak”, már minden tettük maga a tökély! Nincs mese, aki nem látja, miként fog viselkedni a magyar sportvezetés, miként gondolkodik a helytállásról, a megmérettetésről, a részvétel fontosságáról, az semmit nem érthet az október másodikán ránk leselkedő bajból. Mert október másodikán végérvényesen és visszavonhatatlanul dönthetünk – elintézzük a jövőnket, s önként vállaljuk a biztos megsemmisülést, vagy melléállunk a világ legostobább „csakazértis” harcát tolók szekerének, mely szekér éppen a szakadék felé rohan. A sportszellem a megmérettetésről, s nem a győzelemről szól. Az az értéke, azért érdemes felvállalni! De ez nem férhet össze az érkező referendum igájával.