IBOLYA NÉNI – válasz volt ő, az üres világban

Beköszönt az ősz.
Még felkészülni sem volt időnk, de lásd, a hajnal máris zimankóval kopogtat.
Hullogálnak a rőtszín falevelek, s a földre koppanva megérkeznek rendre a sipkavesztett makkok, vadgesztenyék.
A nálunknál jóval érdemesebbek azt írnák: elmúlás.
Bizony, az emlékek fátyla ereszkedik egyre, emlékek idéződnek, amint jó pár évtizede már, vásott hallgatóként, ellógtuk a derék neveléstudomány felelősségére tanító órát… s a tanárnő éppen szembe jött velünk, míg mi önfeledten rugdostuk a parkban a faleveleket!
Nem volt mérges, szemmel láthatóan korholni sem volt kedve, inkább csak bölcs derűvel somolygott, aztán, hogy mellénk ért, s mi buzgón ráköszöntünk, ő halk szóval megjegyezte: kollokválni fognak, fiam. Kollokválni a szignóért…

De jó volna újra ott lenni, a parkban, a levelek közt, világmegváltó eszmékkel és felelőtlen ostobaságokkal a szívünkben – fiatal álmodóként!

Jó volna újra hallani azokat az akkor szigorúnak tűnő, értünk korholó szavakat. Amiket a legnagyobb jó szándékkal ígért a főiskola legmelegebb szívű tanítója. Mert soha nem bocsátotta volna meg magának, ha mi nem állunk készen a didaktika, majd persze a logika és pedagógia tudományának művelésére…

0002

Kopogtat az ősz, s ma már csak hiányozni képes a jóságos tanárnő! Ibolya néni, Lux Ibolya tanárnő elment, s most érthettük csak meg gyönyörű versének sorait:

„Kételkedsz, kutatsz, remegsz a rohanásban,
Keresed a választ az üres világban,
A válasz pedig itt él, itt benn a szívben,
Az, aki valóság, aki örök: ISTEN.”

„1942-ben a pápai tanítóképzőben tanítói-, 1948-ban gyakorló iskolai tanítói bizonyítványt; a budapesti Pedagógiai Főiskolán magyar-történelem szakos általános iskolai tanári-, az ELTE-n pedig pedagógia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1949-től 1959-ig a pápai Állami Tanítóképző Intézetben dolgozott, s 1959-től (az intézmény megszűnésétől) a szombathelyi – az akkori Felsőfokú Tanítóképző – Pedagógia Tanszékén folytatta munkáját. Nyugdíjba vonulását (1978) követően egészen 1990-ig óraadóként tovább oktatta e tanszéken tantárgyát, a didaktikát. Tudományos munkáiban foglalkozott többek között a nevelés-oktatás gyakorlati kérdéseivel (Ünnepek, ünnepélyek.

0001

Az általános iskola tagozata számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972.); továbbá nagy érdeklődéssel kutatta, illetve tette teljessé a Pápai Állami Tanítóképző Intézet történetét; s nem utolsósorban behatóan vizsgálta a mese szerepét a személyiségformálásban. (Tanító, 1988/8. sz.) Elnöke volt a főiskola Oktatási Bizottságának, és a megyei TIT Pedagógiai Szakosztályának. Tanítványai mintegy harminc díjnyertes dolgozatot készítettek az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákra. Munkáját számos elismerés fémjelzi: „Az oktatásügy kiváló dolgozója” (1974); a „Munka Érdemrend bronz fokozata” (1978); 2002-ben pedig a Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlésének Pedagógus Életmű-díját vehette át.”

0003

Halála éppen olyan megmagyarázhatatlan, mint amilyen az a soha nem múló szeretet, amivel évtizedek múltán is ráismert egykori tanítványaira.

Összefutni, találkozni jó volt, igazi öröm, mert Lux Ibolya soha nem érdeklődött a hogylétünk, vagy éppen az időjárás ostobaságai felől.
Őt mindig a szeretteink, örömeink érdekelték, s a boldogság, amit mindig akkor érzett, amikor mások vidámságaiban osztozhatott.
Nagyszerű pedagógust, kiváló tanítót veszítettünk el!

A remény az egyetlen esélyünk…
Isten vele, kedves tanárnő, drága Ibolya néni!