MONNNYON LE! – akit küldenek, miért nem megy a fészkes fenébe?

A földi halandó, a kisember, szóval, te meg én, teljesen egyértelműnek vesszük, ha érkezik az ukáz.
Betelt a pohár, kitelt a becsület, ráuntak a pofánkra…
Megérkezik a hívás, a szóban arcunkba tolt „vége”, vagy nagy ritkán a felmondólevél, s mi nem akadékoskodunk tovább. Szedjük a cókmókunkat, letakarítjuk a kedvenceink rovatot a céges masináról, levakarjuk a képecskéinket a falakról, aztán néhány utolsó pacsi kíséretében elsomfordálunk. Ha valami fontos dolgot kihagytam volna, elnézést érte!

Egy engedelmes kisember így veszi tudomásul, hogy ellehetetlenült. Elfogadva a felmondást, hogy kirúgtak, vagy éppen a jólneveltség kedvéért közös megegyezéssel szerződést bontottunk – jöhet a kétségbeesett keresgélés, a munka és pénz után való koslatás, önmagunk alázása és degradálása mindaddig a mélységig, amíg alamizsnához nem jutunk. Esélyhez, hogy pénzt leljünk a holnapi esélykeresgélés idejére. És ez így megy a végtelenségig…

0002

A napjainkat mérgező „küldés”, a logikusan következő szavak után odabökött felszólítás csak annak nem akar fájni, akihez küldték. Mindenki mást, a társadalmunkat mérgezi, bomlasztja, mert aki küldte, nyilván „ellenzéki”, s a címzett meg a jelek szerint egy kegyenc, a legfőbb hadúr embere, egy azok közül, aki azért kap, jó sokat, hogy abból visszaadjon, jócskán – ezért a helyzete, fogaskerék szerepe megingathatatlan.

A kormánypártiság, az uralkodói hatalomhoz való tartozás már rég nem szolgálat, nem tisztesség, itt a jó jár – a másik oldal pedig lassan minden próbálkozásában és megnyilvánulásában bűncselekmény elkövetője. Közülük valakinek valami nem tetszik, ha küldenék, mennie kell.

De, ha valaki kegyelt, annak a küldés érdemmé magasodik, a főhatalmasság magára veszi a bűneit, s azt hirdeti, az illető túl jól végzi a munkáját. Nemhogy mennie nem kell, de prémium, medália illeti, mint valami orwelli gúnytörténet hősét! Itt tart ma a demokráciának gúnyolt izé, itt, Magyarországon.

0003

A hajnali frissek közt rábukkanni TGM írására mindig öröm!!!
Ha gondolatfűzéseink közben érkeznek a sorai, megáll a klaviatúra az ember keze alatt. Na igen! Tamás Gáspár Miklós megint leírta, kimondta a kimondhatatlant. Éppen arról ír, amin annyit gondolkozunk, hogy tudniillik, kicsoda is ma az ellenség, azon túl persze, hogy mindenki az, aki nem engedelmes.

TGM írása egy idézettel kezdődik: „…Vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament? Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény. A parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegője. Levegő nélkül a társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének.” Ady, akitől a filozófus idéz, így folytatja: „Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. […] A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg… Aggodalommal és fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegőt, melyben élhetne, élnie kellene!…”

0001

TGM idézete Adytól, még 1902-ből való, de az „Ady Endre nevű fiatal újságíró a Nagyváradi Napló 1902. október 10-ei számában” úgy írt, mintha bizony ma élne, itt, közöttünk, ha lehetne, éppen a Nyugat újságírójaként. Sajnos, ez csak hiú ábránd, de a világhelyzet és főleg Magyarország helyzete semmivel sem derűsebb!

TGM írása így folytatódik: „Pedig akkor még nem nagyon sikerült a kormányzatnak a strómancégeivel fölvásároltatni, szolgává tenni vagy megszüntetni a lapokat, mint mostanság. De például a Népszavát előzetes cenzúrának vetették alá (ezt hívták az „éjszakai ügyész”-nek, aki a már kiszedett lapból távolíthatott el írásokat: ezért jelent meg olykor fehér foltokkal), és az újságba író szocialista vezetők rendszeresen töltöttek pár hónapot a váci fogházban. De 17 újság jelent meg Budapesten, és a „vidéki” meg a nemzetiségi sajtó se volt jelentéktelen. Ráadásul rengetegen olvasták az itt is kapható, friss, aznapi osztrák, német, svájci lapokat. (Ma is kaphatók a pályaudvaron, de ki tud már németül? És kinek van rájuk pénze?)

A jelenlegi magyar kormány nagyon jól tudja, mit csinál. A kormányzó szélsőjobboldal kinyírja a civil társadalom bizonyos szerveződéseit, mindenekelőtt az emberi jogi, feminista, kisebbségvédő és ökológiai NGO-kat (hatósági eljárásokkal és rágalomhadjáratokkal). Tönkreteszi az értelmiséget, behatol az egyetemekre, szétveri a kutatóintézeteket, megfojtja a kulturális folyóiratokat, maga alá rendeli a filmgyártást, az OTKA és az NKA maradványai is a rendcsinálást szolgálják, mindenben előmozdítja a dilettantizmust és a rossz ízlést. A rádió, tévé, a regionális és helyi sajtó majdnem teljes egészében az Orbán-rezsim kiszolgálója, legjobb esetben politikamentes és információhiányos.

A hatalom már a Class FM jámbor locsogását is megelégelte. A Népszabadság megszüntetését – voltaképpen: betiltását – „gazdasági” ügynek akarták föltüntetni, majd az átvett lapkiadó cég élére kinevezték a szélsőjobboldali sajtórendészet vezetőit, Liszkayt és Csermelyt, a Világgazdaság új főszerkesztője is a kormány félhivatalos lapjától érkezett. Ez a szemérmetlen brutalitás úgyszólván már föl se tűnik. A „független” kereskedelmi médiák egy része is a kormány propagandahivatalának puszta függvénye. A kormányzó szélsőjobboldal az interneten is „nyomul”, a támadássorozatnak nincs vége.

0004

Orbán nem téved: tudja, hol van a valódi ellenzék. Sajnos nem a parlamentben. És nem az „önkormányzatokban”. Mindenesetre ez megnöveli a megmaradt, a kormánytól független, ilyen meg amolyan ellenzéki lapok, műsorok, portálok, blogok stb. felelősségét. Őket nemcsak az anyagi nehézségek sújtják, hanem olyan – szintén prózai – tényezők is, mint a megélhetési gondokba belerokkant értelmiség némasága, az elmélyüléshez, a komolyabb publicisztikai és tényföltáró munkához szükséges nyugalom és idő hiánya, az értelmes fiatal diplomások (a reménybeli utánpótlás) tömeges kivándorlása, mondhatni: menekülése, a fáradt politikaundor.

Ady így folytatja: „Ma még több jussa van… a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a reménytelenségnek, fájdalmas szimptómája a betegségnek, hogy a sajtó megdöbben a saját elsőségén, s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is? Züllött parlament és züllött sajtó… Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet ez után?…”

Így beszélt huszonöt éves korában Nagyváradon Ady Endre.

És igen, így tanítja a még taníthatókat Tamás Gáspár Miklós, filozófus. De kár, hogy az ő írását, ami ma csak egy „baloldali szennylapban” jelenhetett meg, sem Rogán Antal, sem Gyárfás Tamás, de nyilván Orbán Viktor sem fogja elolvasni. Kapnak valami ócska rezümét, zanzásítását és kritikáját TGM-nek, meg persze Adynak, de ez senki pozícióját nem veszélyezteti.

Nem kell banános ládákba cuccolni, mint Bandinak… nem kell elsomfordálni egyiküknek sem!

Az írás legvégén TGM így sommáz:

„Bár ez nem helyénvaló, az ellenzékiséget ma is a sajtó és az értelmiség egy része jelenti – meg a rajtuk kívüli civil társadalom (a sajtó is a civil társadalom része), a szakszervezetektől a jogvédő csoportokig, kis társadalmi mozgalmakig, az államszerkezetbe még teljesen be nem épült egyházakig. De az, hogy a civil társadalom tevékenyebb része ki van zárva a hivatalos állampolitikából, nem azt jelenti, hogy már nincs demokratikus politika Magyarországon. Csak nem éppen a hivatásosok csinálják – bár nem mindig a saját hibájukból. Mint kemény és puha diktatúrák és féldiktatúrák idején mindig, fölértékelődik a máskülönben magától értetődő civil kurázsi és az önálló gondolkodás, meg ennek a mindenkori háttere, a kritikai társadalomtudomány, a nem apologetikus és nem államhű szociológia, közgazdaságtudomány, politikatudomány, történettudomány, társadalomelmélet, amelyeknek nagyon nehéz a soruk mostanában, no meg a merész, tabudöntögető és – igen, már megint! – polgárpukkasztó új művészet és irodalom.

Ennyink van, becsüljük meg, bátorítsuk, nézzük, hallgassuk, olvassuk. Fizessünk elő, vásároljuk, váltsunk hozzá belépőjegyet, írjunk honorárium nélkül. Ezt még egy darabig megtehetjük.”
(Köszi Népszava, köszi TGM!)

Torgyán József (az meg ki?) nevezetes monnnnyon le kezdetű mondata elévült! Mindörökké…?