ADVENTI HISTÓRIÁK I.- Az ország, a hatalom, meg a dicsőség

Csak másnap merészkedtem a Bakonyba.
A falu határában még mindent hó borított, az utakra fagyott jégbordákon át bukdácsolva, jócskán késve érkezhettem – már elkezdődött a vasárnapi mise. A nyikorogva táruló hatalmas kapun túl, a padok mögött leltem a zugra, ahol elvackolhattam magam az odakünn dúló szél, a mindent beborító, korai tél emléke elől.

A lelkipásztor épp a prédikációjába feledkezett, az alig tucatnyi fejkendős öregasszony, mint megannyi fázós madár ringott a szavak tengerén, mikor az idő múlásában megpillantottam a kócos, piros kabátkás kislányt. Az ürességtől kongó, valószerűtlenül sápadtra világlott templom alsó szegletében guggolt. Vásott kiscsizmában, lyukas harisnyában és egy hatalmas, valaha kerekeken gördülni kész hátizsákkal mocorgott, bíbelődött rendre. Kincseit rendezgette. Jól látszott ez, a mindennél fontosabb, ezernyi titkot rejtő táska feletti műgond, ahogy csak egy parányi gyermek képes gondoskodni a kacatjairól.

aaa

Az üresen tátongó legeslegutolsó padra rakosgatta két ruhátlan angyalkáját, „akik” valaha báli kisasszonykák lehettek, foszlott pántlikával a hajukban; egy alaposan szőre vesztett mackót, felhúzható alumínium kiscsibét, meg néhány kibelezett kisautót. A tragacsok ugyan nem illettek egy kislány mesebőröndjébe, a kis kócos mégis valamennyit pontosan egymás mellé parkolta. Bár nem hallhattam, de mintha valamennyihez lett volna pár jó szava… Azután kihajtogatott a kis hátizsák oldalzsebéből egy papír zsebkendőt, s gondos mozdulatokkal takarítgatni kezdte kincseit. Leporolta a markolót, meg a kerekei nélkül is mosolygós mentőautót, ledörgölte az angyalkák szurtos orcácskáit, leporolta a mackó talpát, mely talán még havas lehetett a tegnapi ítéletidő nyomán.

Azután kezdte komótosan visszapakolni a játékokat. Mintha csak sejtette volna, hogy eljárt az idő, a mamókák épp sorban álltak, hogy magukhoz vegyék Krisztus testét, s a kislány úgy iparkodott, hogy mindennel végezzen.

Amikorra a pap útjára engedte nyáját, a kislány már úgy állt a nagykapu árnyékában, mint aki az éppen menetrend szerint arra közlekedő autóbuszt várja. Pedig csak a botjára támaszkodó mama érkezését fürkészte. Sápadt kis arca gödreiből, mint drágakövek fénylettek apró, bogár szemei, s igyekezett mindenkitől észrevétlenül is minden rezdülést megtapasztalni. Nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta a nagymamát.
A nagyit, akit a templomba kísért, hogy a mise végén „behajthassa” rajta ígéretét. Aztán, hogy a mami mellé lépett, s az jóságosan végigsimított az arcán, nem hallgathatott tovább:

-Ugye, ha jó voltam, most kaphatok végre kalácsot?

Ez a cérnavékony kislány, ez a kócos tündér, ott a vasárnap zord, jeges estéjén, odabújt az ő áldott nagymamájához, aki szelíd mosollyal köszönte kis unokája csendes hűségét, ott, a templom szegletében, s bár nem válaszolt, csak rövidke léptekkel elindult a sötét utcán; a vásott kiscsizmák hahotázva botladoztak utána.

Az ország, a hatalom, meg a dicsőség odabent maradtak, s az üres templomra csak a pislákoló, vereslő mécses csöndje zuhant. Elillant belőle a rengeteg titkot rejtő, szurtos-rózsaszín hátizsák, a kopottas mackó, az angyalkák, meg a sok-sok tragacs, s elillant velük a kalácsról álmodó angyalka is. De kár…

bbb

Különös este volt, 2016 novemberében, jócskán ádvent előtt, a messzeségből bandukoló karácsonytól fényévnyire. Volt itt minden, ima, ének, meg áhitat… Csak a sokat dicsért jólét, meg a csillogás maradt el ebből az estire sikeredett hajnali miséből. Csak a jóllakott gyermekek szuszogása, a kalács feledhetetlen illatával.

Különös novemberi este volt ez, odafent a Bakonyban, a világvége előtt kicsivel, egy parányi falu templomában. Ahol az ágrólszakadt kislány álmodozott a kalácskáról, amit a nagyi ígért, ha csendben elnyugszik, míg a szentmise bevégeztetik… ki tudja, végül, megkaphatta-e?
A Bakony havából éppen csak annyi maradt, hogy ne dideregjenek a vetések, az ember szívének vacogását, semmi nem állíthatja meg…