KÖLCSÖNVETT SZAVAK – Érdemes-e blogot írni?

Érdemes-e blogot írni? Saját magad szórakoztatására, játszásiból, agytornaként, hogy szellemileg el ne satnyulj, vagy van-e valami más célod is vele?

A Beszélő online kiadásában Haldoklásunk anatómiája címmel Petőcz György tett kísérletet arra, hogy felvázolja a „megmondók”, a bloggerek természetrajzát. Varánusz, a menőnek tartott blogger ki is vesézi, Haldoklunk, bassza meg, sommás ítéletével összegezve az ott leírtakat. Fogas kérdések, fogas válaszokkal. De ki fog beszélni a kevésbé vájt fülűeknek? Élenjáró bloggerek hada tülekszik, hogy lekörözze a másikat, olvasottságban, tetszikélésekben és megosztásokban.

Ki mit ír, milyen témát választ és miért?

Ellenzéki bloggerek a fronton, de hol vannak a kormánypártiak? Érdemes-e írni egyáltalán, és legfőképpen kinek. Vagy mindegy, csak folyjék a szó? Ismerőseim közül sokan azt mondják, hogy annyit ér, amit csinálsz, mint naptáron a légyszar!

Mások, sokkal kevesebben, bíztatnak, hogy írj csak, sokkal többen olvasnak, mint ahányan visszajelzik. És ha nem szólnak kommentekben írásaidhoz, az nem csak azért van, mert nincs mit mondaniuk, hanem azt is jelentheti, hogy egyetértenek mindazzal, amit megfogalmaztál, azt gondolják, hogy ők is azt szerették volna mondani, de helyettük te írtad le. Sovány vígasz.

surreal-illustrations-poland-igor-morski-33-570de30604037__880

Arccal, névvel, vagy ezek nélkül? Mi a fontosabb, hogy ki írja, vagy, hogy mit ír? Vannak ismert személyek, akik ha blogot írnak arccal, névvel, akár semmit mondó, rövidke tartalommal is, látszólag nagyobb sikert, olvasottságot érnek el vele, mint az a névtelen szerző, aki sziporkázó stílusban, velős tartalommal adja elő mondandóját. Na persze a sznob reagálók tömegeinek kommentjei a szerző nevének szólnak s nem az általa írt tartalomnak!

Vannak arcukat, nevüket felvállaló bloggerek, akik, ha megfeszülnek, se tudnak akkora olvasottságot elérni, mint a közismert közéleti, közszereplő celebek. De hol vannak mostanában a jobboldali bloggerek, a populista konzervatív megmondó emberek?

Mi legyen a téma? Lerágott csontra rátenni valami csámcsogni valót, vagy szűz, még nem szétcincált történetet, eseményt, álláspontot bedobni a közönségnek? Politikát írni feszt, vagy valami mást. Lehet-e más egyáltalán, lehet-e bármilyen téma, ami egyben nem politika?

Ha ellenzékiként fogalmazol meg bármit, akkor könnyen megkapod a stigmát, gyűlölködő. Ha bevéded a mindenkori kormányt, akkor a seggnyalót akasszák rád. Nincs tehát sok választásod. De színt kell vallanod! Heller Ágnes mellett állsz ki, énekelve a Szabadság téren a Szabadság kórust, egyetértve Schiff András inkább London választásával, vagy a rezsifilozófust választod, a Nemzetbiztonsági Bizottságból, meg a gombnyomogató papagájkórust a parlamentből, a Kerényi féle Magyar Krónikával.

Európát választod, vagy a félázsiai, pirospont pöttyös fenekű, keletre kacsintgató, elbaltázott pávatáncosságot. Egyszerű ez. Választanod sem kell tulajdonképpen, ha az vagy, aki voltál. Mindig szolidáris a szegényekkel, elesettekkel, a kisemmizettekkel, bármilyen kormány is üljön a bakon, az ország szekerén. Ilyen egyszerű, ez a te hitelességed! De ha feladod magad, prostituáltja, kollaboránsa leszel addigi mivoltodnak és a mindenkori hatalomnak, ha úgy váltogatod világnézeted, mint más a szennyesét, a csokimatyis alsógatyáját, akkor soha nem leszel európai, maradsz félázsiai!

Érdemes-e blogot írni? Saját magad szórakoztatására, játszásiból, agytornaként, hogy szellemileg el ne satnyulj, vagy van-e valami más célod is vele? Az olvasó majd megmondja, ha érdemesnek talál arra, hogy hozzászólásra méltasson. Írj, vagy fejezd be inkább, jobban járnánk mindannyian, mert kár az olvasóra erőltetni bármit is, teszi hozzá egy szkeptikus rajongó!

Érdemes blogot írni, vagy sem, ez itt a kérdés, bloggerkedjünk, vagy inkább fejezzük be?

Köszönjük az írást, és a közlés lehetőségét!

TAVASZ VAN, ÉS ÉN NEM LÁTHATOM – egy réges-régi karácsony története

„Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (…), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik.”

Könyvek könyve.
A „Karácsonyi ének”- a beteg kisfiú, Tim szívbemarkoló története mindenkihez megérkezik egyszer. Van akinek a karácsonyhoz vezető út évente boldogan előhalászott családi videója, van, akinek Charles Dickens vékonyka könyve az „évi rendes betevő” tisztességből, akad, akinek felnőtt fejjel keresztezte először az útját és mélyen megdöbbent Ebenezer Scrooge dölyfös hihetetlen és valószínűtlen magányosságán!

Végül, vagyunk néhányan, akiknek Dickens elbeszélése iránytű, és újra- meg-újra felidézhető nyomorúság, a valóság kegyetlen szelete, amint a másokért kérő sokadszor is szembesülni kényszerül a mindent hárító szóval: Humbug! Ami minden adhatónál egyszerűbb!

Ma is, sőt, ma még inkább!

„Mi egyéb nektek a karácsony, mint az az idő, amikor számlákkal kell fizetni pénz nélkül; amikor egy évvel öregebbek vagytok, de egy órával sem gazdagabbak…?” – gúnyolódik Scrooge úr, minden idők irodalmának talán legzsugoribb, leglaposabb figurája.

„Humbug” – mondja megvetően a kezüket tartó nyomorultak szent áhítatára.

Mindazok kedvéért, akik még nem olvasták, vagy elfeledték, idézzük fel néhány ma is aktuális gondolatát:

dickens-2

„A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, az uzsorás, fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, elmúlt karácsonyait, és egyben megmutatja azokat az eseményeket, amik Scrooge jellemének kialakulásához vezettek. A jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse, Fred és alkalmazottja, Bob Cratchit otthonát. Cratchit szegény ember, kevés a fizetése, nincs pénze mozgássérült kisfia, Tim kezeltetésére sem. Scrooge sajnálni kezdi a kisfiút. A harmadik, a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, ha nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb, külseje a „nagy kaszást” idézi fel. A szellem megmutat Scrooge-nak egy letakart halottat, akiről senkinek nincs egy kedves szava, és akinek a halálán mindenki örvendezik, és azt is megmutatja, hogy a kis Tim meghalt kezeletlen betegsége miatt, és családja gyászolja. Ezután Scrooge látja a saját sírját is, és ráébred, hogy a halott, akit senki nem szeretett, ő maga. Scrooge megváltozik az átélt élmény hatására, kedves, jólelkű emberré válik. Tim sem hal meg, mert Scrooge fizeti a gyógykezelését.”

Mielőtt Ebenezer Scoogehoz szellemek látogatnának, nagyon is valóságos és nagyon is földi szereplők tisztelték meg az irodájában:

„Jól öltözött, biztos fellépésű úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.
– Scrooge és Marley – ha nem tévedek – mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. – Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz?
– Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.
– A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül – mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyűjtőívet nyújtott át Scrooge-nak.
A baljóslatú “jótékonyság” szóra Scrooge megvető mozdulattal tolta el maga elől az ívet. De a vendég nem zavartatta magát.
– Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak – mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta: – Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyőágra sem telik.
– És mire valók a fegyházak? – kérdezte Scrooge.
– A fegyházak? – ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.
– Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még működnek ezek a kiváló közintézmények?
– Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.
– Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták őket végképp.
– Úgy véljük, – válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, – hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelyből a szegényeket étellel, itallal, tüzelővel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyűjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szűkölködő fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk?

dickens-4

– Semmit!
– Óh, nemes szerénység! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.
– Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amiből az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.
– De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.
– Belehalnának! Ám tegyék! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.
– Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.
– Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törődhetem. Jó éjszakát, uraim!
A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtől-szembe lássa.”

dickens-5

A világ azóta – 1843- as megjelenése óta – sokat változott.
Az emberi mentalitás, sajnos annál jóval szerényebb mértékben…
A mai kor szegényeiért, nehézséggel élő polgáraiért ma is mozdulnak sokan, akadnak jó szándékú egyének, akik nyitogatni próbálnak hatalmas kapukat.

De a dolguk egyre nehezebb!
Vagy azért, mert egyesek lejáratták az „adománygyűjtők” nemes munkáját, ezernyi zsebbe dolgozva elsinkófálták a másoknak szánt vagyonokat, vagy mert egyre többen érzik úgy, maguk is segítségre szorulnának.

Nincs okuk másoknak felajánlani saját nyomorukat…
Vannak ugyanakkor – nem kevesen – akik munkájuk, felelősségük és vagyonuk alapján megengedhetnék, hogy juttassanak a morzsákból mindazoknak, akiket ez megmenthetne…
Mégsem teszik!!!

Elzárkózásukat a legkevésbé sem indokolják, s ha mégis „odalöknek” másoknak egy keveset, elvárják érte a nyilvánosságot, a dicsőítés ódáit…

A tisztességes adománygyűjtőkben Steve Jobs mondatai kavarognak: “Nem az számít, hogy a leggazdagabb ember legyek a temetőben. Ami igazán számít nekem, hogy úgy térjek nyugovóra éjszaka, hogy valami csodálatosat alkottunk.”

Mielőtt azt gondolnánk, hogy Ebenezer Scrooge fiai és unokái árasztották el a földünket, sietve jelezzük, nem itt keresendő a kudarc oka! Nem a legmodernebb kor embere vált végletesen embertelenné, csak a mondatok és azok értelme változott meg.
Teljesen…
És ez bizony nagy baj, nagyon nagy baj!

Utóirat:
Hogy megérthessük a mondatok értelmének változását, fogadjuk el Popper Péter történetét:

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.

Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:

“Tavasz van, és én nem láthatom.”

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

Advent első vasárnapján készülődtünk! Nemsokára jött a Mikulás, jött a Karácsony, s vele számtalan segélyszervezet, adományok és felajánlások gyűjtői. És ennek most végre vége!

Itt az ideje a magányos, és egész évben másokért élő önkénteseknek!
Kedves leendő adakozók!
Tegyünk egy egyszerű próbát. Most az egyszer ne azon törjük a fejünket, mit mondjunk majd a „Humbug” helyett! Adjunk, ha nincs több, keveset, de adjunk, és aztán próbáljuk elfogadni az érzést, amit eddig csak azok érezhettek, akik lencsét és kenyeret osztanak, megzavarva ezzel a megyebálok fényét, vagy fenyőfát adnak mindazoknak, akiknek ez maradt az utolsó lehetőség a Karácsony felidézésére…

Legyünk végre mi is igazán boldogok! Ne a világtalanoknak dobjuk a garasainkat, de adjunk azokért, akik soha már nem láthatják a tavaszt!

(Ez az írás először két esztendeje volt olvasható blogunkon. Azóta könyveinkből 12 ezer olvasó gondolkozhatott el a szavakon, melyek ma még döbbenetesebbek, igazabbak. Nagy kár, hogy így alakult!)

HENDE GYŐZÖTT – a pápák haverja szoboravatón brillírozott

Hende Csaba szereti a pápákat.
Jóban volt és van velük.
Szívesen idézi fel találkozásait Szent II. János Pál pápával.
Olykor összefutottak, csevegtek, nyilván jól „elvoltak”, hiszen Hende mindegyre ezt meséli: „A kezdetektől éreztem, hogy rendkívüli személyiség, nagy ember, sokunk életére nézve meghatározó. Rám is nagyon nagy hatással volt…”

Hende Csaba szereti Ferenc pápát is.
Vele is összejárnak, dumcsiznak, jól „elvannak”, s ilyenkor persze Hende meghívja őt, az „ő városába”.

0005

Szent II. János Pál pápa nem tiltakozhat a felidézett találkozásokkal szemben. Mert halott. A jogász végzettségű ember tudja jól, egy halott szájába bármi adható – viszonylag ritka a cáfolat.

A jelenleg hivatalában tevékenykedő pápa viszont – persze Hende szerint, elfogadta Hende meghívását – (folyamatosan ezt állította az akkor még honvédelmi miniszter). Aztán a kegyvesztett, immár ex-miniszter konstatálni kényszerült a pápa távolmaradását.
Még jó, hogy eszébe jutott az amúgy teljesen értelmetlen, szokásos rigmus: a pápa a szocik miatt nem jött.

0004

Ugyan később kiderült, hogy a pápa naptárjában még csak feljegyzés sem született a szombathelyi vizitről, mivel nem szándékozott asszisztálni a Szent Márton év felelőtlen és pazarló költekezéséhez – Hende, úgy rémlik, a mai napig nem kért elnézést, bár félrevezette a pápa iránt hatalmas várakozással bíró Szombathelyieket, vasi katolikus híveket. Nem szólalt meg az elmaradt pápalátogatás ügyében – mivel ez a füllentés nem fért bele a szokásosan zajló, permanens választási programjába…

0003

Talán éppen ezt a fiaskót kívánta elmaszatolni remekbe sikerült offenzívájával, amikor a hét fontos eseményeként, maroknyi rajongója körében előadta festményátadó nagyjelenetét, mely amúgy és mellékesen a Szent II. János Pál pápa szobrának avatója kapcsán – bagatell – vált városi főeseménnyé.

A száműzött püspöke okán vezeklő egyházmegye papjai nélkül, az egyházmegye hívei nélkül, Szombathely hívő polgárai nélkül sikerült kellemes, klubjellegű rendezvény keretében felavatni a környezetében abszolút idegen legújabb Veres Gábor féle szobormányt – mert most éppen ez jött kapóra a remek ívre húzott anti-szoci hadjárat újabb állomásaként.

Hogy miért nem voltak nagy számban az avatón a szombathelyiek?
a) Nem tudtak róla b) Nem akartak részese lenni a Hende féle sokadik ünnepnek c) Hideg volt d) A szocik…

A harminc millás szobor mintegy kárpótolta Hendét a másik nagy átverés, a sámándob elmaradt rendezvényeiért, mely építészeti mélyrepülés persze szintén a szocik miatt maradt a világkiállítás szervezőinek nyakán…

A Szombathelyi Egyházmegye ismét gazdagabb lett!
Egy tapasztalattal leginkább!
Fura, de amióta az új kenyér ünnepén Hende és Puskás áldottak kenyeret, egyre inkább úgy látszik, Hende a püspöki címre is alkalmas! Aspiráns!

Ahogy alkalmas polgármesternek, füstfaragónak a Falco városában – és még ki tudja, mi mindennek! Igazi fregoli – Hende maga a megtestesült tökély! Csak rá kell nézni!

Elhatározták és megvalósították a nagy tervet, áll már Szent II. János Pál pápa szobra, pontosabban felavatta Hende Csaba, az ő néhai cimborájának egészalakos szobrát, elmesélhette a legeslegújabb anekdotáját, mely hű példája a „Best of Hende” gyűjteménynek, amit annyira imádunk, mi szombathelyiek:
„A kezdetektől éreztem, hogy rendkívüli személyiség, nagy ember, sokunk életére nézve meghatározó. Rám is nagyon nagy hatással volt és rendkívüli módon megörültem annak, hogy egy kiállításon megláttam egy róla készült olajképet, portrét. Nem haboztam és megvásároltam ezt a képet, ami sok éve az otthonom dísze volt. De ezt a képet én elhoztam ide, hogy Csányi Péter szalézi atyának átadjam. Kérem, hogy a Szalézi templom, a rendház egy általa méltónak vélt helyére függessze ki, hogy más is láthassa.”

Csányi Péter pedig térdig meghatódva, dacolva a metsző, hideg széllel, úgy ölelte a Hende által éppen ez alkalomra kenetett, szintén rendkívül kiemelkedő kvalitásokkal bíró portrét, hogy még kételkedni is elfelejtett e szirup láttán, hallatán. (Nyilván Maunika is megkönnyezte, hogy mostantól nem bámulhatja odahaza a pápa portréját, masszírozás közben, de talán lesz helyette újabb attrakció, kenet, mondjuk Ferenc pápáról…)

0002

Felavatták tehát Szent II. János Pál pápa bronzszobrát, fagyoskodott a pártvezetés, meg a lelkes fidesz kórus, volt szavalat, egyházmegyei kormányzói áldás, meg némi muzik is.
Milyen jókor jött mindez!

Így, karácsony előtt, még a végén észhez tért volna néhány megkeresztelt ember, s figyelmét Körmendre fordíthatta volna, ahol az egyházmegye egyetlen Istennek engedelmes papja éppen megvalósította a nagy Tervet, nem utolsó sorban fejet hajtva a pápa kérése előtt, s befogadta az éhező, a szomjazó, meg az otthonát nélkülöző menekültet! Németh Zoltán nevét nem tanulhatták meg, talán még el sem gondolkozhattak igazán a megkeresztelt ember kötelességét teljesítő pap, az Ember tettén, amikor ideömlött Hende az ő bratyizásaival! Fontosabbá kellett tenni Hende Csaba mulatságát a szolgálatában felmagasztosult főtisztelendő tetténél!

0001

Félő, hogy most lettünk a leginkább méltatlanok a „Szent Márton városa” címre.

Félő, hogy már csak a gyalázat városa, a megmagyarázhatatlanul elsíbolt célpénzek városa maradunk, ahol vagy két tucat haver örömére sikerült választást nyerni egy végtelenül magának való garnitúrának.

Jöhet a hendék boldog karácsonya!

STEFÁNIA A KUKÁBAN – éhes közmunkások döbbenete a segítés városában

Egy szombathelyi tanító leveléből:

2016. december 19-e.
Közmunkások, lelkes tanulóim gyűrűjében állok a dermesztően hideg szélben.
Állok egy szombathelyi közintézmény udvarán – állunk és nézzük az intézmény udvarán a félig nyitott hulladékgyűjtőt.
Nézzük a „csodát”, amire rábukkantunk…
Vagy fél tucat ember bámulja a hulladékok tetejére dobott, szinte érintetlen hidegtálat, néhány Stefánia szeletet, meg kolbásszal töltött sült karajt, sajtkrémet, Pritamin paprika díszítéssel – mind ezt úgy kb. hat személyre porciózva.

Nézzük a hulladékok közé dobott, érintetlen zsemléket, a hidegtálat, szemétbe dobott köretet, zöldségeket. Nézzük dermedten, és közben senki sem bír megszólalni…

00001

00002

00003

Ez volt az a sokadik reggel, amikor munkába jövet, vettem a közértben két zsemlét, tíz deka parizerrel. Reggelit vettem az egyik tanulómnak, – néhány napja ezt teszem… – aki épp nélkülözni kénytelen a közmunkások jussát, miközben a tanulmányi támogatásra még vagy egy hónapig várnia kell. Vittem, hogy ne legyen éhes…

Karácsony előtt pár nappal egyetlen fillér nélkül zötykölődik rossz buszokon, naponta a lakhelyétől Szombathelyig. Erre kapott bérletet… Nincs pénze. Gyakorlatilag napok óta éhezik.

Vele és velük, közmunkás tanulóimmal, ma éppen az élelmiszerismeret tantárgyat dolgoztuk fel.
A sertéshús felhasználási, feldolgozási módjairól tanulunk, amikor mesélnem kellene arról, mi minden készíthető a karajból.
Sajnos, a többségük nem igazán tudja, hogy néz ki a karaj, többen nem is jártak még étteremben, s odahaza sem készítettek soha ételkülönlegességeket karajból. A véletlen hozta úgy, hogy néhány szóval beszélhettem a híres Stefánia szeletről, meg a kolbásszal töltött sült karajról… Aztán szünet jött, az udvarra mentünk levegőzni…

Ahogy a kukában megpillantottuk a szinte érintetlen hidegtálat, a valaha nyilván ínycsiklandozónak szánt finom falatokkal, az egyik közmunkás hallgató ártatlan szemekkel kérdezte: Ilyen volna a Stefánia?

0004

Igen, a segítés városában, Szent Márton szülővárosában, a „piszkosul” jól sikerült emlékév legvégén is összejöhetett egy jó kis „államilag finanszírozott” buli. Jöttek a drága, jóllakott vendégek, akiken kifogott a hidegtál. Igen, akiken kifog a Stefánia. Mert bizony, a Stefánia ilyen, kövér kolbásszal a közepében!

Finnyásak voltak, meg talán lusták is összecsomagolni a maradékot – meg aztán nem is akartak vacakolni ezzel a lehetetlen proli szokással!

Belehajították a maradékot a zsemlékkel, meg a drága paprikákkal a hulladék gyűjtőbe – el, a pokolba mindet! Minek is vacakoltak volna a megmaradt falatokkal – Szent Márton nyilván ezt is elbírta még! Büszke lehet ez a gőgös város, büszke a szentjére, meg a vezetőire, ünneplő nagyságosaira! Valahogy mind levizsgáztak ma emberségből, szeretetből! Egy sem gondolta úgy, hogy az ételek megmaradt darabjaival másokat segíthetne hogy elvihetné, becsomagolva a hajléktalan szállóra! Micsoda ünnep lehetett volna…

Tizenkét közmunkás bukkant egy kukában az ünneplők maradékára. Tizenkét éhező, az ételkészítést tanulva a jövőről álmodozó, tizenkét kisemmizett, megnyomorított ember. Köztük néhány, aki ma látott először hidegtálat, Stefániát, meg pritamin paprikából készült diszítést…

TÁBLÁK KARÁCSONYRA – balesetveszélyes útszakasz lesz a Jáki erdő?

A táblatartó fémoszlopok napok óta meredeznek már a sokkoló rovatnak mostanában folyamatosan témát adó erdei szakasz elején és végén – a Ják és Újperint között kanyargó pár kilométeres összekötőn.
Ahogy a police.hu ma délután hírül adta, a vasi utak némelyikén hamarosan új táblák kihelyezésével próbálkoznak, az amúgy láthatóan tehetetlen közlekedési szakemberek. A négyzetméternyi felületeken, fura képekkel és némi szöveggel próbálják felhívni a figyelmet a közlekedési szabályok betartásának fontosságára – kérve mintegy az arra száguldókat, hogy vezessenek higgadtabban, körültekintőbben.

Ma a Tokorcs és Nagysimonyi közti szakasz kapta meg a karácsonyi ajándéknak sem utolsó táblácskákat, és nyilvánvaló, hogy napokon belül ilyen, vagy ehhez hasonló eszközök kerülnek a jáki oszlopokra is.

lead_kep_36Szép, mívesen elkészített táblák, mondhatni „nemes szándékot tükröző közlekedéstechnikai eszközök” ezek – már csak az a kérdés, hogy a szokott módon repesztő, mindenféle fizikai összefüggésekre fittyet hányó, meg mondjuk, a vezetői engedély megszerzését „lehúzásnak” tekintő generáció versenyzői, észre veszik-e majd a jószándékú figyelmeztetést?

Elnézést kérek mindazoktól, akiket elvakít a lehetőség, de úgy gondolom, ezek a táblák kb. annyit érnek, mint a templomok kapuin elhelyezett, „működő mobiltelefonnal ne lépj be”, piktogramos csacsiságok.

Akiknek eddig is csak egy attrakció volt a bizonytalan szélű, keskeny útpályán való tempózás, akik dudálva repesztettek a megriadt őzek, szarvasok között, ezeket a táblákat nem fogják észre venni! Szelíd, jóindulatú figyelmeztetésnek ott van helye, ahol az értelem irányítja a megzabolázott járműveket!

A fékezhetetlen lóerők bajnokai nem fognak „elájulni” a karácsonyi dekoráció láttán…

Sem Tokorcs és Nagysimonyi, sem Ják és Újperint nem a közelmúltban jutott ezekhez az útszakaszokhoz. Száz éve is erre haladt a nyomsáv, az elmúlt évtizedekben is jelentős forgalom haladt át mindkét szakaszon – így, nem csak az útszakaszok váltak veszélyessé. Leginkább az arra közlekedők lettek meggondolatlanabbak, ők érzik úgy, hogy közlekedni, ma annyit jelent: legyőzni, lealázni a kevesebb pacival megáldottakat.

Réges-régen megszülethettek volna már a nekik készülő, zárt szakaszok, ahol kedvükre tördelhetnék a verdáikat – hiszen apu majd vesz másikat. Igen, zárt terület dukálna, a közlekedés megfontolt szereplőit csak alázni képes játékosoknak – nekik járna némi balesetveszélyes útszakasz, de töményen! A nagylegények ott tolhatnák ezerrel, nem számítana, ha kisodródnak és kiflivé gyűrik a hatalmas gépcsodákat – egyszerűen gondoskodni kellene róluk! Mondjuk egy jól zárt helyen…

Talán csak, hogy békén hagyhassák az egyszerűen csak úti céljukat, munkájukat naponta elérni akarókat, meg a haza igyekvőket.

Nem szabad, hogy mostantól úgy gondoljunk ezekre az útszakaszokra, mintha valami különös kockázatot jelentene arra menni! Amúgy, a jáki erdő kapott már táblát, odabent, a sűrűben. Szent Márton életét mutatja be, s azt sem látja, sokszor hónapokon keresztül senki sem… a moha már belepte!

2240_8873_balesetmegelozes_tabla_vas_megye-mm

Ezzel a kinti, út menti attrakcióval sem lesz másképp. Eltekernek majd mellette, a vagányok megmosolyogják, az egyszerűen csak megfontoltan közlekedni vágyókból pedig lúzert és balféket farag az új bélyeg. Mostantól ostoba mindenki, aki lassít, béna, aki nem előz, és nyilván, továbbra is ledudálható lesz, minden békésen ácsorgó őzgida.

A szakasz megkapta új nevét, címét – BALESETVESZÉLYES ÚTSZAKASZ – gyerünk, skacok, avassátok fel!
Mint rendesen…Ugye?

/A fotók a police.hu-ról származnak. Forrás:http://www.police.hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/kozlekedesrendeszet/kozlekedjen-figyelmesen /

KARÁCSONYVÁRÁS A DERKÓN – ahol nem fontos ki ad, és miből

Esztendők óta gyűjtöm a címeket.
No, ez nem valamiféle ostoba, céltudatos lista, jók és rosszak sorba gyűjtése!
Nem készül visszaélésekre vadászva, nem kóricál a hála után…
Az én füzetembe azokat a könnycseppeket gyűjtöm, melyek egy-egy öregember megrendítő története után gyűltek a szemembe, ott a szülővárosom szegletében, a Derkón.

0003

Ahol ma nagyapók és nagyanyók araszolgatnak a hajnali morajlástól a lassan csendesülő éjszakáig. Ismerem valamennyit – így hiszem, hiszen közöttük tanultam beszélni és járni, köztük lettem táskát cipelő „pajtássá”, aztán mellettük kamaszodtam, értem, s lettem felnőtt; most már magam is „bácsi”.

A karácsony, ott a Derkón, a kékcsempés iskola előtt, a mára ütött-kopott bútoráruház esőtől, hótól védő árkádjai alatt vagy éppen a Perint partján… mindegy, mit idézek az emlékezetembe – a legegyszerűbben, gyönyörű volt. A hullogáló hópelyhek közt, a ropogó vattán taposva kukucskáltunk az ablakokon túlra. Fürkésztük, hol van már odabent karácsonyfa, hol sürögnek-forognak éppen az angyalok. Jó volt csillogó szemű kölyköket nézni, amint igyekeztek egyre az otthonaik felé – hátha már megérkezett…

Mert tudta jól minden vásott kölyök, az a séta, a december végi napon, csak ürügy, némi távolmaradásra az otthonunktól. A hazatérő legénykék és leánykák aztán kacagva rohantak az ajándékokkal teli fa alá…

0004

Ma, jóval csendesebb az a nap – kinek a szenteste, kinek a szeretet ünnepe -, a megajándékozottak és örömszerzők estéje, amikor már egyáltalán nem fontos, ki ad és miből. Ma, túl a gyermekkoron, az ifjúságon, a második félidő derekán, már minden készülődésem mást jelent, ott a Derkón. Titkolózásaim, soha, senkinek be nem vallott tetteim, a jóság rám bízott villanásai tesznek valóban boldoggá. Ott vagyok magányos angyal, az én szeretett lakótelepemen.
Persze, soha nem egyedül…

Évekkel ezelőtt határoztam el.
Azt hiszem, évtizedek óta az volt a legszűkebb decemberem…
Gyűjtögetni kezdtem a hajnali ködben a Domus korlátjai közt gyülekező nagypapákat, öregurakat, a minden reggel kokettálni érkező álmos tatákat, meg a hajnalok hajnalán boltba igyekvő nagyanyókat.
Kerestem a magukra hagyottakat…
Beszélgettem velük, kutattam a gyökereinket.
Faggatóztam.

Fürkésztem azokat, akik valaha maguk is e lakótelep házaival együtt érkeztek. Akik végignézték, amíg az apró ágakból terebélyes fák nőttek a legfelső szintekig, akik elsiratták a nem EU-komform hintákat, meg rakéta mászókákat, s akik gyönyörködtek a mi nemzedékeink felcseperedésében. Most megnyomorodva, magukba zárkózottan tengetik a napjaikat, s ha kopogtat a tél, megpróbálnak egyszerre költeni ételre, kevés meleg ruhára, gyógyszerre és a szinte követhetetlen, állítólag rezsicsökkentett rezsi növekményekre…

Elhatároztam.
Talán, mert a lelkiismeretem nem engedte, hogy hátat fordítsak azoknak, akik mindig felém fordulva mutatták az örömüket. És persze tanultam sokat a legeslegjobb barátomtól, aki megtanított segíteni másokon…
Most rajtam a sor!

0002

Elhatároztam, hát értük kérek és koldulok, nekik is gyűjtök, sokszor egész éven át. Kutatom mások, a társaim jóságát. Kérek és kapok, hogy mindent a mi öregeinknek adhassak.
Volt már, hogy januárban egy egész hónapon át alig ettem, volt már, hogy sorban eladtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet, képeimet, a bélyegeket és még ki tudja, mi mindent, csak, hogy egy keveset adhassak. Hogy kiegészítve a mások jóságát, akkor is tehessek valamit a nagyapáimért és nagyanyáimért ha magam éppen nem rendelkeztem jövedelemmel…

Mert a Derkó öregei a nagyszüleim. Valamennyien.

Gyűjtöm a címeiket, aztán december közeledtével apró csomagocskákat készítek. Akad bennük édesség, némi pénz meleg cipőre, pulóverre, sálra, sapkára. És persze minden csomagban ott lapul egy füzetecske, rövidke írásokkal, a R/evolúció blogon megjelent írások gyűjteménye. Amolyan boldogság elixír, a hideg napokra. Olykor csokoládé, néha egy-egy bonbon, aprósütemény. Aztán az estén, amikor mindenki odahaza örvendezik, útnak indulok.

Végig gyaloglom a Szentestét, rovom a lépcsőházakat, s a kilincsekre aggatom az ajándékaimat. A legjobb persze a futás, miután becsengetek! Mert nem szeretném, ha megtudnák, csak egy félig-meddig megöregedett pasi volt az angyal… Szeretném, ha hihetnének egy gyöngyhajú tündérben, itt, a Derkó öreg házai között…

0001

Még majdnem két hetem van!
Egyre fogyó pénzem talán még elég néhány csomagocskára…
Gondolni sem merek rá, inkább, csak álmodom… hogy… nemsokára lesznek segítőim. Tudom, hogy lesznek és üzennek… Akik mellém állnak, írnak és akarnak egy kicsivel több segítséget adni a Derkó öregeinek.

Akik adományaikkal, jókívánságaikkal, küldeményeikkel és segítő erejükkel állnak egy egyszerű polgár mellé.
Aki nem hasított a Szent Márton év milliárdjaiból, aki nem kapott vállveregetős elismerést, aki éppen ezért nincs is sehol, a nagy „osztók” között!
Egy egyszerű szombathelyi, a Derkovits gyermeke teszi a dolgát, lehet, ügyetlenül, nem komoly szabályok szerint, itt, az állítólagos „Segítés városában”, mely annyira elhagyatott és annyira szomorú, ha belegondolok egy nélkülöző nagyapó, vagy nagyanyó sorsába, ott, fent a hatodikon…
Van egy hely, a Derkó, ahol nem fontos ki ad, és miből…

A VIKTÁTOR LEVELE – avagy dicsérőszöveg egy bárdtól, a tízezres utalványhoz

Az idei december egyik leglelkesítőbb pályázata, mely talán éppen ma jelent meg – egy egyszerű szövegírói feladat.
Írásműveket várnak, nemzeti érzésektől dagadó rigmusokat, dicshimnuszt, a szavak művészetével közeli barátságot ápoló egyénektől. Nem számít az illető előképzettsége, kora, neme, szövegírói múltja, lehet kezdő is, akár – a lényeg, hogy az elkészült mű legyen képes magasba emelni az adományozó alakját. Igen, egy levél kéretik, rövidke blues, vagy hosszabb ballada, mely magában foglalja a levont konzekvenciák és áhított ébredések minden zizzenetét, miközben egészalakos pátosszal képes zengeni a hős Viktátor dicséretét.

0004

Jöjjön hát egy fregoli, akinek semmi nem büdös, és daloljon, énekeljen, faragja azokat a bátor rímeket a tízezres Erzsébet utalvány mellé, mely éppen elfér egy laza A/4-esen, belétömve egy átlagos kopertába!!!

Úgy kb. ennyi a feladat, dicshimnusz a nyuggerekhez, a vezér hőstetteiről; nyilván az alkalomhoz illő javadalmazással motiválva – a cél, hogy a megkentek nagyon, de nagyon érezzék a sok-sok szeretetet és gondoskodást, s ha lehet, mostanában ne lármázzanak.

0002

A startpisztoly eldördült, a felizzított írógépek belelendülhetnek a munkába, tódulhatnak a kecsek és csodák, a csillogó rímek és szóvirágok – ünnepet álmodott a fenség, tessék alátámasztani!

Volt már ilyen, anno. „Edward, a kegyetlen, zsarnok angol király diadalittasan, önelégült gőggel járja végig a leigázott Wales tartományt. Elvárja, hogy a Montgomeryben rendezett lakomán őt dicsőítsék a megalázott „velsz urak”, a „hitvány ebek”. Ám a pohárköszöntő elmarad, s a vendéglátók néma ellenállása éktelen haragra gerjeszti a hódítót. Parancsba adja az énekeseknek, zengjék el ők a tetteit.
Három bárd lép a színre; külön jellem, külön egyéniség mindhárom. Eltérő az életkoruk, más a stílusuk is, de azonos a gyűlölet a zsarnok ellen, lelkükben a fájdalom, a gyász az elesettek miatt, s azonos a meg nem alkuvásuk, hazaszeretetük.

Az ősz énekes „fehér galamb”. Ez a metafora (bibliai jelkép) magában a békesség hangulatát sugallja, de a felzengő ének a pusztulás iszonyú képeit, a fegyverek csörgését, a haldoklók hörgését idézve mond átkot a királyra. Az ifjú „lágyabb éneke” – a hangzás és a tartalom ellentétével – folytatja Edward bűnlajstromát. Ám hiába küldi őt is máglyára a felbőszült király, hívatlanul egy harmadik bárd lép elő, s az ő kobzán is felsír a dal…

A király dühe fékezhetetlen: ötszáz velszi énekest ítél szörnyű máglyahalálra. Feldúltan „vágtat fakó lován” vissza Londonba, de égbekiáltó bűnéért lakolnia kell. Bűntudata, lelkiismeretének súlya űzi, kergeti az őrületbe. A vértanúk dalát hallja a néma csendben, az ő átkaik zúgnak fülébe a síp, dob, harsona zenéjén is át.”

Jó volna bízni egy mai bárd bölcsességében.
A dalos ma tán képes volna, egy ugyan eurokomform, ámde echte magyar érzésekkel teli, nemzeti ódát zengeni, süketen és vakon.
Tán megoldaná e cseppet sem könnyed feladatot: levelet konstruálna 2,8 millió magyar nyugdíjashoz. Szöveget, mely képes felülírni az erzsébeti tízezer megnyomorító semmiségét, a küldött utalvány értéktelenségét, a jóllakni évek óta alig bátorodó nagyapákhoz és nagyanyókhoz.

0005

Jó volna bízni a rímfaragó eszességében, bátorságában, hogy sorai közt ne bujdokoljon a félelem, az aggódás – tartás a következményektől. Mert szólni kellene, úgy, hogy az szinte fel se tűnjön – s mégis üvöltsön, mint akinek hangja van!

A pályázat persze csak fikció!
Nem kell ide senki esze, furfangja, a jól olajozott gépezet egykettőre megoldja majd az ukáz minden sorát.
Az elégedettség, a juss iránti mérhetetlen hála, meg a kötelező elkötelezettség ott virul majd, mint büszke kötelesség, elvárt következmény. Mindegy, hogy közben szétrohad az ország, fáznak és éheznek a gyógyíthatatlanul beteg öregeink, akik végiggüriztek egy életet a méltó halálhoz…

0001

A Viktátor tudja a dolgát, a gépezet precíz és könyörtelen. A levélke elkészül majd, a bal sarokban ott lesz a sátáni mosoly, meg mellette némi karácsonyra utaló gezmet stilizált firkája. Meg persze statisztika, az eredmények magasba ívelő grafikonjaival és a legvégén a magabiztos autogram, mint valami hiteles okmány ellenjegyzése.

Légy ostoba! Vénember, neked ez jár! Elbírta az államkassza, hát örvendj! Azt a tízezret kamatostul fizeted majd vissza, lehet, már egy hónapon belül!

0003

Szinte látni, amint a Viktátor jóllakik, s a nyakába tűrt hángedlire lecsurrant pörkölt foltja boldog ünnepet kíván annak a nyomorult sornak, ott, a Blahán!

„Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

VOLTÁL MÁR MIKULÁS? – ha nem, semmit nem tudsz az örömről!

Azt mondom, próbáld ki!
Ez az egész olyan egyszerű – nem kell hozzá semmiféle különleges készülődés, piros hacuka, szakáll, meg mindenféle csilingelő apróság!

Hó sem kell, s ha kellene – nos, évek óta az sincs!

Bár a spekulánsok folyton a fehér ünnepekről ábrándoznak, a Mikulás évek óta gyalog érkezik, olykor sáros, lucskos utcákon át, s a szállingózó hópihék elkerülik. Az igazat megvallva nem is lehetne az a dolga, hogy hasig érő hóban evickélve topogjon, hatalmas létrákon másszon kéménytől kéményig – ez csak a fantáziátlan fölnőttek kitalációja!

0001

A Mikulás lényege a láthatatlanság!
Bárki, bárhol elvégezheti a dolgát, azután hallgathat, mint akinek fogalma sincs, ki volt a nagy ajándékozó!
Mert a Mikulás maga a megérkezett, és persze ki tudja, honnan jött az ajándék, a gesztus, az adomány.

Persze a Mikulásból kampányt csinálni – nos, ez is az ostoba fölnőttek műve.

Az idióta híradásokban hetek óta zengő adománygyűjtések, a fellengzős és dagályos jótékonykodások éppen nem arról szólnak, hogy valaki képes a jóságra! Ahogy a szegénység szégyen és bűn, lassan a hangos és kampányokkal tarkított adományozásokkal szembeni ellenérzés is megvetést szül, s ami talán ennél is rosszabb, a rászorulók mutogatása és megnevezése egyenesen divat lett. Szégyen!

A másoknak adni méltóztatók újabban minden lépését látni akarják az adományaiknak, s szép lassan így lesz a lelkiismeret ajándékából juss, megvásárolt üdvösség! Azt mondják, kételkednek, pedig csak őszintétlenek!

A Mikulást meglesők, az adományozás közben önmagukat sajnálgatók, vagy éppen a köpenyeiket felezgetők soha nem érthetik meg, mit jelent jónak, valóban jónak lenni! Akik a hat pár cipejükből odalökik a négy vásottabbat, akik addig adnak a gyümölcseikből, míg az mind el nem rohad, nem érthetik a Mikulás szándékát!

Voltál már Mikulás?
Mert még lehetsz!
Van rá esélyed és nem csak ezen az egyetlen éjjelen!
Bárhol, bármikor cselekedhetsz úgy, ahogy a szíved diktálja, s nem kell, hogy bárkinek beszámolj róla!
Csak egyszerűen adj.
Ma, holnap és holnapután!
Csak egyetlen dologra figyelj: soha ne tudja meg az ajándékozott, hogy te voltál! Mert akkor az egésznek elveszik az éltelme, a lényege!

0002

P.s.:
Van egy ember; a barátom, aki évek óta, minden szombaton és vasárnap útra kél. Falvakat, városokat látogat, s gondolatait kínálja némi adományért az ott élőknek. Az adományokból másnap a legegyszerűbb emberi szükségleteket pótolgatja megnyomorított nagyapók és nagyanyók otthonaiban.

A tudományát egy barátjától tanulta. Aki az életét mentette meg…

Ad, de soha nem várja meg, míg bárkinek is eszébe juthatna megtudakolni, kicsoda ő. Dolga van. ÖRÖME! Ennyi!
Ja…És nem ő a Miklulás… “csak” egy boldog ember!

ERZSÉBET UTALVÁNY NYOLCEZERÉRT – csere nem érdekel!

A komor lépcsőház hirdetőtábláján, két napja, egy igazán különös hirdetés árválkodik. Amolyan ákombákom iromány, csupa nagybetűvel, mintha az „alkotója” tisztában volna azzal, mit is jelentenek a csupa nagybetűvel írott szövegek.

ERZSÉBET UTALVÁNY NYOLCEZERÉRT – csere nem érdekel!

A legkevésbé sem gondolnám, hogy a hirdetmény négy sarkát gondosan rajzszögelő bármiféle haragból, indulatból tette volna a dolgát. Maga elé terítette a rajzlapot, aztán határozott mozdulatokkal felírta:

ERZSÉBET UTALVÁNY NYOLCEZERÉRT – csere nem érdekel!

Csak sejtéseink lehetnek, miféle címlet az, amit éppen nyolcezerért kínál a hirdető -de sanda a gyanúnk, hogy már jóval a 2,8 millió öreget megalázó tízezres Erzsébet utalvány érkezése előtt döntötte el ő, az illető, – egy a 2,8 millióból -, hogy megszabadul e szégyenbankótól.
A tízezres címletért mindössze nyolc ezer forintot vár, kp-ban, s a csere minden formáját elveti. Pénzt akar az árva! Nyolc valódi ezrest, ropogós bankjegyekben.

Már jó párszor végigálmodta a pillanatot, amikor a lépcsőházba érkező kormányhivatalnok becsenget hozzá, elkéri valamennyi hivatalos okmányát, adószámát, meg tán még a legutolsó nyugdíjszelvényt is vizslatja egy darabig, hümmög fölötte, aztán elővesz néhány aláírni való elismervényt, végül átadja Orbán Viktor karácsonyi meglepetését. Igen, azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy ez a procedúra így fog lezajlani, persze a háttérben egy éles lőfegyverét tisztogató biztonsági őr társaságában. Így lesz a legjobb, megadják a módját, nehogy, akár egyetlen nyugdíjas úgy gondolja, hogy ez az egész csak játék! A kormányhivatalnokok közben körülnéznek majd kicsit, a szekus talán még jelentést is ír, feljegyzéseket készít, de a lényeg úgyis a jelenléte. Ő a kíséret, mint a stampó szóda jobb helyeken a capuccinohoz. Procedúra, aktus, átadási ceremónia, megannyi gyönyörű elnevezés némi karácsony előtti megalázáshoz.

Lelki szemeivel szinte látja, amint a vezér az egyre terjedelmesebb tokája felett röhög egy nagyot a legújabb gaztett felett – hogy kieszelte! A semmiféle európai normával össze nem egyeztethető Bözsi bankókhoz küld némi folklórműsort, némi parádét, mert a posta félezre túlterhelte volna a büdzsét! Így, ráadásul, 5.555 forint viszi a tízezrest – ennyi kalkuláltatott a munkaidőben ingyenessé vált kézbesítésre.

Valaki egyszerűen zsebre tesz kettő millió nyolcszáz ezer darab tízezres utalvány után 15.554.000.000 forintot!

aaa

Egy figyelmes zsurnaliszta erről a csekélyke összegről szerette volna faggatni a NAV igen tisztelt, és nyilván nagytudású góréját – arról kívánt faggatózni, ez vajon miért olcsóbb így, mintha az utalványok kopertába rejtve, ajánlott küldeményként érkeztek volna a pontos címekre.
Az adóhatóság vezetőjének monoszkópját nézve, majd furfangos és a rendkívüli tájékozottságra valló válaszát hallgatva nem tudunk tovább csodálkozni a lépcsőházi tacepaó alkotójának nekibuzdulásán.

nevtelen

https://www.facebook.com/hirtv/videos/1345503648801528/

Ha megalázható nyugdíjas korúak volnánk, magunk is így próbálnánk megszabadulni: ERZSÉBET UTALVÁNY NYOLCEZERÉRT – csere nem érdekel!

Utóirat:
Amúgy a lépcsőház elejében, a bejárati kapura, pontosan oda, ahová korábban öles betűkkel szokták hajdanán felírni, hogy „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánunk”, tegnap tixós rögzítésre került az idei kopogtató, az alábbi igen tanulságos szöveggel:

MARAGGYÁ KINN!

89 ÉVES TOLVAJ SZOMBATHELYEN – sajtot kísérelt meg ellopni a néni

„Egy 89 éves asszonyt értek tetten az egyik szombathelyi üzlet biztonsági szolgálatának munkatársai csütörtökön, miközben sajtot kísérelt meg a boltból elvinni.
A nőt előállították és meghallgatták. Vele szemben tulajdon elleni szabálysértés elkövetése miatt szabálysértési eljárás indult – számolt be róla honlapján a rendőrség.”

0001

Szombathelyen, a segítés városában történt az eset. 2016. december elsején, a tél első napján egy nyolcvankilenc esztendős asszony a bűn útjára lépve, nem törődve mások véleményével, megvetésével; talán, mert nem volt már pénze, mert nem sikerült megtakarítania nyugdíjából, mert nem tett eleget félre évtizedeken át…

Szombathelyen, a Szent Márton évben, amikor minden a köpönyegét megfelező katonáról, később püspökről, Mártonról szól, melynek ünneplésére vagy tíz milliárd jutott, egy asszony, egy nő, egy anya, nagymama elballagott egy élelmiszer jellegű egységbe, ahol előre megfontolt szándékból, vagy éppen erős felindultságból arra a elhatározásra jutott, hogy nem csak felidézi a sajt ízét és illatát, de meg is kóstolja.

Elképzelte, amint a mintegy háromszáz forint értékű különlegesség íze szétáradhat az ízlelőbimbóin, s a rengeteg tejtermék elfogyasztása után jóllakottan álmodozhat majd tovább a jéghideg szobában, ahol hetek óta nem tud befűteni…

Egy nyugdíjas pára, akinek a havi alamizsnáját most majd nulla egész kilenc tied százalékkal megemeli a kormány, s akinek hamarosan kopogtatni fog az ajtaján egy hivatalnok, kezében az Orbán által beígért tíz ezer forintnyi Erzsébet utalvánnyal! Egy nyugdíjas, aki végiggürizte az életét, felnevelte a gyermekeit, ide jutott – sajtot lopott.
Ügyetlen volt szegényke, s talán nem is tiltakozásul, feltűnőségből tette, mint egykor a szalámi tolvaj… Belőle azóta hős lett. Szalámi tolvaj hős. Csak a néni lett megvetés áldozata. Ügyetlen volt, lefülelte a biztonsági őr, rendőrt hívtak rá, nyilván beszállították, kihallgatták, jegyzőkönyvezték a súlyos szabálysértés miatt. Most majd kántálhatja a rögtönítélő társadalmunk: úgy kell neki! Most majd megtanítják a móresre, nem fog többé sajtot lopni a vénasszony! Mert Orbán országában, Orbán népe ilyen egyszerűen tud majd ítélkezni.

0002

Pusztuljanak a sajtlopók! Lépjünk fel együtt a tejtermékeket eltulajdonítókkal szemben. Ugye????

Csak azok maradjanak lefüleletlenül, akik stadionnyi pénzekkel, az egészségügytől és oktatástól elorozott milliárdokkal élhetik a világukat. Akik ki kérik maguknak, ha valakik számon kérik rajtuk a milliárdos rablásokat! Az nem bűn.

Egy 89 éves nő sajtlopása rendőrségi eljárást, híradást, sajtófigyelmet érdemel!
Szégyen ez!
Nem a néni szégyene – a mi szégyenünk, annak a nyolcmillió maradéknak a szégyene, akik ezt bambán tűrik, s megtanulják megvetni a sajtlopó nénit!

(Nehéz lenne elképzelni, hát bennünk fel sem merült, hogy a 89 éves néni passzióból, a jó hecc kedvéért, poénból lopott volna! Bocsánat érte!)

(…)

Prévert, Jacques: Éhség

De szörnyű is
az asztal éléhez vert kemény tojás roppanása
de szörnyű is e nesz ha felidézi egy éhező ember fantáziája
s még szörnyűbb ám az az emberfej
az éhező ember feje
amint magára mered éppen
reggel hatkor egy nagy áruház
kirakatüvegében
elnyűtt porlepte fej
de ő szegény nem is a maga fejét látja
az áruház tükröző ablakába’
fütyül ő az ő saját emberfejére
rá se gondol
másról álmodik
egész másféle fej jár az eszébe’
egy borjufej például
ecetes szószban
vagy bármi más fej de tüstént fogyaszthatóan
és rágóizmai máris működni kezdenek
finoman
szájában dolgoznak az idegek finoman
s mert a világ csak ugratja és nem ad neki teret
s mivel a világ ellen ő semmi sem tehet
így hát ujját mozgatva számol egy kettő három
egy kettő három
éppen három napja hogy nem evett
s három napja elismételte eleget
Hogy ez így tovább nem mehet
de megy
három éj
három nap
mióta nem evett
és a kirakat megett
palackok májkrémek konzervek
s a pompás halakat védik a dobozok
a dobozokat védik az ablakok
az ablakokat védik a rendőrök és
a rendőröket védi a tőlük való rettegés
így kiált hány barikád zár el tőlem hat nyomorult szardíniát…
És kicsit arrébb ott a bisztró
tejeskávé és kifli forró
már támolyog
agyában minden szó
ködben forog
ahogy motyog
hal felfalni hal fal
tojás kávé
tejes kávé
tej – ká – vé
tej – kár – vér
fej – vágd – vér!…
Egy kerületében rendkivül tisztelt embert
világos nappal fejbe vertek
s az éhengző gyilkos tőle nem lopott
csak két frankot
amiből éppen kitelt
egy tejes kávé hetven szantim
kettő vajas kenyér
és öt szu borravaló amiért még mosolygott is a pincér
De szörnyű is
az asztal éléhez vert kemény tojás roppanása
de szörnyű is e nesz
ha felidézi egy éhező ember fantáziája.

Tamkó Sirató Károly fordítása

(képeink illusztrációk!)