KARÁCSONYVÁRÁS A DERKÓN – ahol nem fontos ki ad, és miből

Esztendők óta gyűjtöm a címeket.
No, ez nem valamiféle ostoba, céltudatos lista, jók és rosszak sorba gyűjtése!
Nem készül visszaélésekre vadászva, nem kóricál a hála után…
Az én füzetembe azokat a könnycseppeket gyűjtöm, melyek egy-egy öregember megrendítő története után gyűltek a szemembe, ott a szülővárosom szegletében, a Derkón.

0003

Ahol ma nagyapók és nagyanyók araszolgatnak a hajnali morajlástól a lassan csendesülő éjszakáig. Ismerem valamennyit – így hiszem, hiszen közöttük tanultam beszélni és járni, köztük lettem táskát cipelő „pajtássá”, aztán mellettük kamaszodtam, értem, s lettem felnőtt; most már magam is „bácsi”.

A karácsony, ott a Derkón, a kékcsempés iskola előtt, a mára ütött-kopott bútoráruház esőtől, hótól védő árkádjai alatt vagy éppen a Perint partján… mindegy, mit idézek az emlékezetembe – a legegyszerűbben, gyönyörű volt. A hullogáló hópelyhek közt, a ropogó vattán taposva kukucskáltunk az ablakokon túlra. Fürkésztük, hol van már odabent karácsonyfa, hol sürögnek-forognak éppen az angyalok. Jó volt csillogó szemű kölyköket nézni, amint igyekeztek egyre az otthonaik felé – hátha már megérkezett…

Mert tudta jól minden vásott kölyök, az a séta, a december végi napon, csak ürügy, némi távolmaradásra az otthonunktól. A hazatérő legénykék és leánykák aztán kacagva rohantak az ajándékokkal teli fa alá…

0004

Ma, jóval csendesebb az a nap – kinek a szenteste, kinek a szeretet ünnepe -, a megajándékozottak és örömszerzők estéje, amikor már egyáltalán nem fontos, ki ad és miből. Ma, túl a gyermekkoron, az ifjúságon, a második félidő derekán, már minden készülődésem mást jelent, ott a Derkón. Titkolózásaim, soha, senkinek be nem vallott tetteim, a jóság rám bízott villanásai tesznek valóban boldoggá. Ott vagyok magányos angyal, az én szeretett lakótelepemen.
Persze, soha nem egyedül…

Évekkel ezelőtt határoztam el.
Azt hiszem, évtizedek óta az volt a legszűkebb decemberem…
Gyűjtögetni kezdtem a hajnali ködben a Domus korlátjai közt gyülekező nagypapákat, öregurakat, a minden reggel kokettálni érkező álmos tatákat, meg a hajnalok hajnalán boltba igyekvő nagyanyókat.
Kerestem a magukra hagyottakat…
Beszélgettem velük, kutattam a gyökereinket.
Faggatóztam.

Fürkésztem azokat, akik valaha maguk is e lakótelep házaival együtt érkeztek. Akik végignézték, amíg az apró ágakból terebélyes fák nőttek a legfelső szintekig, akik elsiratták a nem EU-komform hintákat, meg rakéta mászókákat, s akik gyönyörködtek a mi nemzedékeink felcseperedésében. Most megnyomorodva, magukba zárkózottan tengetik a napjaikat, s ha kopogtat a tél, megpróbálnak egyszerre költeni ételre, kevés meleg ruhára, gyógyszerre és a szinte követhetetlen, állítólag rezsicsökkentett rezsi növekményekre…

Elhatároztam.
Talán, mert a lelkiismeretem nem engedte, hogy hátat fordítsak azoknak, akik mindig felém fordulva mutatták az örömüket. És persze tanultam sokat a legeslegjobb barátomtól, aki megtanított segíteni másokon…
Most rajtam a sor!

0002

Elhatároztam, hát értük kérek és koldulok, nekik is gyűjtök, sokszor egész éven át. Kutatom mások, a társaim jóságát. Kérek és kapok, hogy mindent a mi öregeinknek adhassak.
Volt már, hogy januárban egy egész hónapon át alig ettem, volt már, hogy sorban eladtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet, képeimet, a bélyegeket és még ki tudja, mi mindent, csak, hogy egy keveset adhassak. Hogy kiegészítve a mások jóságát, akkor is tehessek valamit a nagyapáimért és nagyanyáimért ha magam éppen nem rendelkeztem jövedelemmel…

Mert a Derkó öregei a nagyszüleim. Valamennyien.

Gyűjtöm a címeiket, aztán december közeledtével apró csomagocskákat készítek. Akad bennük édesség, némi pénz meleg cipőre, pulóverre, sálra, sapkára. És persze minden csomagban ott lapul egy füzetecske, rövidke írásokkal, a R/evolúció blogon megjelent írások gyűjteménye. Amolyan boldogság elixír, a hideg napokra. Olykor csokoládé, néha egy-egy bonbon, aprósütemény. Aztán az estén, amikor mindenki odahaza örvendezik, útnak indulok.

Végig gyaloglom a Szentestét, rovom a lépcsőházakat, s a kilincsekre aggatom az ajándékaimat. A legjobb persze a futás, miután becsengetek! Mert nem szeretném, ha megtudnák, csak egy félig-meddig megöregedett pasi volt az angyal… Szeretném, ha hihetnének egy gyöngyhajú tündérben, itt, a Derkó öreg házai között…

0001

Még majdnem két hetem van!
Egyre fogyó pénzem talán még elég néhány csomagocskára…
Gondolni sem merek rá, inkább, csak álmodom… hogy… nemsokára lesznek segítőim. Tudom, hogy lesznek és üzennek… Akik mellém állnak, írnak és akarnak egy kicsivel több segítséget adni a Derkó öregeinek.

Akik adományaikkal, jókívánságaikkal, küldeményeikkel és segítő erejükkel állnak egy egyszerű polgár mellé.
Aki nem hasított a Szent Márton év milliárdjaiból, aki nem kapott vállveregetős elismerést, aki éppen ezért nincs is sehol, a nagy „osztók” között!
Egy egyszerű szombathelyi, a Derkovits gyermeke teszi a dolgát, lehet, ügyetlenül, nem komoly szabályok szerint, itt, az állítólagos „Segítés városában”, mely annyira elhagyatott és annyira szomorú, ha belegondolok egy nélkülöző nagyapó, vagy nagyanyó sorsába, ott, fent a hatodikon…
Van egy hely, a Derkó, ahol nem fontos ki ad, és miből…