AKKOR MINDENKI FA NÁNDOR AKART LENNI! – harminc éve történt

Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor a jugoszláv kikötőben ácsorgó több ezer magyar ember énekelni kezdte a Himnuszt…
Könnyezve vártuk, hogy a két esztendőn át tartó utazás után megpillanthassuk az igazi, magyar hősöket, Fa Nándort és az őt kísérő Gál Józsefet.
Ők voltak azok, – minden magyar kölyök példaképei – akik a Szent Jupát nevű hajó fedélzetén megtették a 70 ezer kilométeres utat.

Igen, ők voltak az elsők, akik magyarként egy vitorláson megkerülték a Földet.

„A Szent Jupát nevet többen próbálták megfejteni, néhányan levezették, hogy egy történelmi személyről van szó, aki a hajósok ősi védőszentje. Valójában egy kitalált figura, a magyar kajak-kenusok védőszentje ő, aki lump és csajozik.”

Húsz esztendősen minden újság valamennyi képét kivágtam, melyen a nagy bálvány volt látható. Egymásnak mutogattuk a magunk fabrikálta albumokat.

Akkor mindenki Fa Nándor akart lenni! Tudtunk hinni az elszántságában, elfogadtuk és ittuk a mondatait, a hosszú út után tartott élménybeszámolóit. Ami neki sikerült, az korábban még egyetlen magyarnak sem jöhetett össze!

„A glóbuszt kerülő hajók szinte kivétel nélkül az Egyenlítő térségében haladnak nyugati irányba, amelyet az angol hajónyelv örömútként emleget, a karibi szigetvilágon, Panamán, Polinézián és az indonéz szigetvilágon vezet át. A térítők között a Föld forgása és a Nap melegítő hatása alakítja ki az északkeleti passzát szélrendszert, ami közepes erejének és melegségének köszönhetően az óceánok legkedveltebb vitorlázó területe.

Vén tengeri medvék emlegetik kissé megvető hangsúllyal, hogy ebben az övezetben a tenger még a szardarabot is körbehordja gond nélkül, de azért mind erre az irányra akartak rábeszélni a mi déli utunk helyett. Amikor egy másik vitorlás, akivel menet közben barátkoztak össze, azt kérdezte tőlük, hogy a napsütéses, pálmafás, homokos strandos útvonal helyett miért a fagyos, jéghegyes déli vonalon mennek, a válaszuk az volt: Tudod, Jimmy, mi sportemberek vagyunk, és még keressük a bajt.”

A Szent Jupát dicsőséges útja után Fa Nándor szólóban is megpróbálta, ami párosban, Gál József oldalán sikerült, a túrahajózásról hamarosan a versenyre váltott. Előbb, 1990-91-ben a BOC Challengen indult. Saját építésű Alba Regia hajójával, négy rövidebb megállással körbe vitorlázta a Földet.

Rengeteg megpróbáltatás után, egy komoly kormánytörés miatt alig tudta befejezni a versenyt, de végül 11. lett, és útjáért egy különleges különdíjat kapott.

Aztán évek alatt átépítette, fejlesztette a hajót, és végül elindult a legkeményebb vitorlás viadalon, a Vendeé Globe-on.

Micsoda kaland! Itt kikötés és külső segítség nélkül kell egyhuzamban megkerülni a Földet.

Fa Nándor útja során a hajóval felborult, a vitorlája több helyen elszakadt, de végül 120 nap alatt célba ért, és ezzel ötödik lett. A parton megint több ezres tömeg és újra a magyar Himnusz várta.
1996-97-ben újra megpróbálta ezt a csodálatos viadalt, de miután háromszor is vissza kellett visszafordulnia, végül feladta. Ez volt az az emlékezetes verseny, ahol az indulók közül végül ketten is életüket vesztették…

Fa Nándor lényegében már 1997-ben felhagyott a profi pályafutással.
Akkor azt gondolta, mindörökre…
Szó volt arról is, hogy később esetleg mégis újra elindul a Vendeé Globe-on, de mint mondta, egy győzelemre is esélyes hajó építéséhez, elindításához 700 millió-1 milliárd forint kellene…
Ez viszont már olyan összeg volt, amit nem tudott, és nem is akart előteremteni… Ezt gondolta akkor. Ám egy napon újra felébredt az oroszlán!

László Dóra 2014-ben készített riportot a hírességgel. Fa Nándor ekkor már az új szerelméről beszélt:

Hogyan tudná leírni a különbséget az első hajója, az 1980-85 között épített Szent Jupát és a Spirit of Hungary között?

Össze lehet hasonlítani a kőbaltát a legmodernebb technológiával? Annyi hasonlóság van csak a kettő között, hogy mindegyik úszik a vízen, de hát a parafadugó is úszik. Azt is megkockáztatom, hogy a korábbi versenyhajóimhoz képest is más világ, amit most csinálunk. Nem csak a hajótestről beszélünk, de a hajó összes porcikájáról, paraméteréről: tudásáról, menetképességeiről, arról, ahogy a hullámzásra reagál – nem is beszélve a beleépített elektronikáról. Annyira más világ, hogy picit alul is értékeltem a feladatot, amikor az építésre vállalkoztunk. Közben jöttem rá, hogy ma hajót építeni nem ugyanaz, mint tizenöt évvel ezelőtt. Meg sem próbálom összehasonlítani a Szent Jupáttal – nem lehet.

Pedig azzal is megkerülte a földet, sok kalandot élt át.

Gál Józseffel tudatlanul vágtunk neki az ismeretlennek – és túléltük. Ennyi volt az érdemünk. Én azóta nem kalandor vagyok, hanem versenyző, és az is akarok maradni. Most, amikor tengerre szálok, nem az életemért akarok küzdeni, és nem akarok felfedezni semmit: egészen egyszerűen versenyezni szeretnék.

A Spirit of Hungary tejes egészében Magyarországon készült?

A mozgókötélzet walesi, az állókötélzetet Spanyolországban készítette egy angol cég. Az egy darabból öntött, háromdimenziós vitorlák Új-Zélandon készültek – ezen kívül minden itt épült Magyarországon, még a karbon szál is itt készült. Azért lett a program és a hajó neve is Spirit of Hungary, mert összeraktuk azt, amit ez a nemzet a hajóstechnológiában tud. Versenyképes a csapatom a világ bármely csapatával. Ami ebből a történetből a legmagasabb szinten kihozható, azt mi kihoztuk…”

https://www.youtube.com/user/szolovitorlazas

Íme, a mai nap híre, pontosan harminc évvel a legelső érkezés után:

„Fa Nándor a céltól 2350 tengeri mérföldre, továbbra is a nyolcadik helyen vitorlázik a Vendée Globe szóló földkerülő versenyen, melyen hatan már célba értek.
A verseny honlapja szerint a Spirit of Hungary jó szélben, nagy tempóban halad. Fa az elmúlt 24 órában 330 mérföldet tett meg, ezzel – az előtte hajózó Louis Burtonhoz hasonlóan – a még versenyben lévők közül a leggyorsabb volt.

Burtonnek kevesebb mint 1000 mérföldje van a Les Sables d’Olonne-i célig, és várhatóan szerdán befuthat, Fa Nándor – aki az elméleti versenytáv 90 százalékát teljesítette már – tőle közel 1400 mérfölddel van elmaradva.
Fa Nándor a harmadik Vendée Globe-ján versenyez, a feladat egyedül egy 60 lábas (18 méteres) hajóval, kikötés és külső segítség nélkül körbehajózni a Földet.”

A Vendée Globe kikötés-nélküli földkerülő – vagy, ahogy mondják: Antarktiszkerülő-verseny -, éppen a veszélyességéről híres. A legzordabb időjárási körülmények között zajlik, a legkeményebb óceáni szakaszokon. Nem ritkán eltűnnek, meghalnak a résztvevők.

„Ha valakit csak úgy odapottyantana egy helikopter, már a látványába is belepusztulna annak, ami ott zajlik, szárazföldről elképzelhetetlen időjárási körülmények között. Lassan kell hozzászokni a mindig nehezedő körülményekhez, az embernek meg kell tanulni kezelni önmagát, a félelmeit, a hajót.

Csak úgy odacsöppenni nem lehet. Nem lehet felmenni a Mount Everestre 7 ezer méter magasságig helikopterrel, és megmászni a maradék ezret. Az óceánon ugyanez a helyzet. A ’92-es versenyen, amin részt vettem, ketten is meghaltak, a 96-oson, ahonnan kiálltam, egy haláleset volt és négy hajó pusztult el.

Azóta szerencsére nem haltak meg, de ez alapvetően nem a versenyzők és a hajók érdeme, hanem a rendezőké. Ha egy hajó 24-25 csomóval halad óránként, az borzalmas stressz – mintha kétszázzal száguldanánk egy autóúton.

Egy darabig élvezi az ember, aztán elkezd fáradni, majd kínszenvedéssé válik az egész. Ráadásul egy hajón nincs fék, nem lehet lelassítani…”

Nos, talán nem nevet ki senki, ha újra kölyökként leírom: MA ÚJRA MINDENKI FA NÁNDOR AKAR LENNI!

Mert valami ismét sikerült egy 63 éves Magyar Embernek! Köszönjük…

PUTYIN SZOMBATHELYRE JÖN – na, vajon kinek a meghívására?!

Soha nem találnád ki!

Szinte érthetetlen, miért ez a hatalmas titkolózás!
Úgy tudjuk, mindenki erről beszél, csak a T. hivatal hallgat!
Annyira nyilvánvaló, hogy Budapest után Szombathelyre is ellátogat Владимир Владимирович Путин – gy.k.: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin!
Ahogy csütörtök este befejezi Orbánnál, kíséretével pihenni vonul, hogy másnap reggel már Szombathelyen régi barátjával találkozhasson.

Jön! Tutira!


Putyin látogatása annak az évek óta tartó barátságnak – большая дружба! – köszönhető, amelyet Hende Csaba ápol az orosz vezetővel.
Is!
Mint tudjuk, örökös miniszterünk mindenkivel baráti kapcsolatokat ápol, bárkit simán meghív leendő polgármestersége városába, s úgy tudjuk, a meghívottak mindig meg is érkeznek! Mindig!

Úgy bizony!

Putyin elvtárs – csak semmi belemagyarázás!, ő használja rendszeresen ezt a megszólítást, amikor a vörös téri parádék alkalmából elmasíroznak előtte haderejének tagjai – megtekinti majd a volt szovjet laktanyát, ahol valaha az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonai egységek táboroztak.

Elégedetten mustrálhatja majd az egyetlen rendbe rántott épületet, ahol olyan remek intézmények kaptak helyet, mint éppen Hende Csaba irodája, no meg az izgalmas rendezvényeivel Szombathely első számú kultikus gyülekezőhelyének számító ŐrvidékHáz!

Ott, azután minden bizonnyal megismerkedhet majd a II. Szent Márton kupa – Nemzetközi Fogathajtó Verseny idei évre tervezett újabb futamával, majd a szintén második Szent Márton Kupa Nemzetközi Hőlégballon Verseny várva várt eseménysorozatának csodáival!

Hende bizonyára bemutatja neki munkásságának féltett kincsét, a második Savaria Sörfesztivált, melyet természetesen 2017-ben is az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, nemzeti gyásznaphoz igazítanak majd.

Putyin bizonyára kap majd egy festményt is, mely egy kövér, orosz katona tarkóját ábrázolja, feszes tányérsapkában.
A képen jól olvasható, hogy товарищи конец, meg persze a plakát gyártását egykor megrendelő MDF logója is emlékezteti majd Putyint Hende néhai pártjára…

(A kép egyébként mostanáig Hende szobáját díszítette, nem messze, a korábban szintén ott állomásozó Szent II. János Pál képtől!)

A Huszárlaktanya udvarán néhány percre elidőznek majd a nyilván a szocialisták miatt Milánóban rekedt sámándob helyén, az orosz elnök megtekintheti, hol nem létesült semmi az ún. „Tudássziget koncepció” alapján! Hol nem jött létre Tudományos-innovációfejlesztési centrum, ahol az egyes épületek különféle funkciókat töltöttek volna be.(„Professzorok háza” – oktatók szálláshelyei, „Doctorandus ház” – PhD hallgatók elhelyezését, letelepedését segítendő épület, nyelvoktatási centrum, konferenciaközpont és étterem, inkubációs ház, kollégiumok, oktatási intézmény stb.)

Úgy tudjuk, Putyin, a tervek szerint késő délutánig marad, a programba belefér egy kis kutyasétáltatás a tulajdonképpen Hende Csaba házának előkertjéhez tartozó Csónakázó-tó szigetén, majd a delegáció Pápára gurul, hogy a Szombathelyhez tartozó pápai reptérről hazautazzon…

Úgy tudjuk, a látogatás kiváló alkalmáról másnap és kb. két hétig tartalmas beszámolók olvashatók majd Cseszkó Tamás igazgató főszerkesztő, Kuntár Lajos díjas író, újságíró és esztéta tollából.

U.i.: Ha mégsem jönne Putyin elvtárs, mi akkor sem kérünk elnézést!
Az itt, Szombathelyen nem szokás!

A KÖZMUNKÁS VISSZAVÁG – mi tékozoljuk el a gyermekeik jövőjét

A cím valójában nem lehet igaz! Mert ugyan szükséges volna, hogy a közmunkás visszavágjon, de erre néhány hónap, sőt év csicskáztatás után aligha lehet képessége, ereje.

Akiknek ma kellene fellázadni, – hiszen ma veszik el a gyermekeik jövője, – már szinte mindenbe belefásultak. A folyamatos nyomor, a mellőzöttség és gyakran feleslegesség érzése, a „csak annyit érés” megteremte a gyümölcsét.

Többségük rendszeresen alultáplált, kezeletlen betegségekkel küzdenek, s mert érzik, hogy képtelenek megfelelni a feléjük áramló elvárásoknak, szinte folyamatosan stresszben élnek, félnek a kiszámíthatatlan jövő miatt. A velük való törődéssel megbízottak, az éppen-nem-emberi „erőforrás minisztérium” szervezetei képtelenek az egyenként való törődésre: falkákban, azok terelgetésében gondolkozva, kollektív bűnösként tekintenek a „rendes munkát végezni nem akarókra”. Most, úgy kb. ennyit gondolnak róluk, miközben hétről hétre egyre bonyolultabb statisztikákat kénytelenek gyártani a pofonegyszerű semmiről.

Ilyenkor, telente tanulnak… tanítónk pedig szenved… sokat!

Aki valaha megpróbált már egy asztalhoz ültetni egy cementáru-készítő kisiparost, egy fodrászt, egy balesetsebész főorvost, egy kertészt, meg egy állattenyésztőt, hogy nekik értelmes előadást tarthasson a fogyasztóközpontú marketingről – nos, ő talán megérti, hogy ez a törekvés, annál az asztalnál, eleve kudarcra van ítélve.

A különböző előképzettségű, különböző anyagi helyzetű és különböző életkorú egyének mindegyike mást ért tanulás, egyéni szükségletek és főleg célok alatt, így az adott lecke jellemző területei más és más feladatot rónak a felkészítő tanárra. Ha mégis nekiveselkedik, hogy a tananyag mindenki számára értelmezhető legyen, előbb-utóbb rádöbben – itt az egyetlen lehetőség a személyes konzultációban rejlik. Az egyenkénti eredményességhez egyenkénti módszerek, időbeosztás és főleg, a befogadó képességeihez mért anyagmennység megfelelő adagolása szükséges!

Ugyan, miért éppen a közmunkások volnának egyformák? Őket sem lehet falkában segíteni!

Nincs két egyforma „tanulatlan” ember! Nincs két egyforma „közmunkás sors”, mert többségük ugyan a végtelenségig elesett, félig-meddig emberi roncs, az okok ismerete nélkül szinte bűn róluk megállapításokat eszközölni.

Magyarország közmunkásai túl sokan vannak, tömegük gondozhatatlan, s mivel többségük gyermekét nevelő szülő, a modell valóságos időzített bomba.
A nyomorba született gyermek végigszenvedte, amint az őt felnevelő kénytelen volt vergődni a 22.800 forintból, – ezt rendkívül elegánsan foglalkoztatás helyettesítő támogatásnak nevezik egy ideje – végigszenvedte, hogy olykor többen kellett, hogy kezdjenek valamit ezzel a lehetetlenül megalázó alamizsnával! Azután jött a közmunka amiért korábban a sokat emlegetett 47 ezret, ma alig valamivel ennél többet vetnek a megnyomorítottak elé, ezt viheti haza a gyakran embertelen körülmények között kihasznált „beszélő gép”. Ráadásképpen a társadalom többi tagja még megvető pillantásokkal, pejoratív gondolatokkal is illeti, megveti, a „csak közmunkás” egyéneket.

Mondd, te komolyan azt hiszed, hogy bármit is érhet az, aki kézhez kap havi ötven ezret – és beteg és gyógyításra, megélhetésre, ruházkodásra…stb. kellene felosztani ezt a keveset?

Most – állítólag! – éppen ebből lett elege a kiváló ember kísérleteket folytató államnak, s tűnődni méltóztatnak – vajon, mi jöhetne még mindezek után? Magyarország erős(k)ödik. Erről szólnak a propagandafüzet lapjai.

„A kormány azt szeretné elérni, hogy mindenkinek megérje dolgozni.”

Ez a mondat talán mindennél jobban fejezi ki a közmunkások iránti, sulykolt és elvárt közutálat mértékét! Mert csak ezzel a mondattal képes volt megalázni közel kétszáz ezer „közmunkást” a kiadványt összeállító!

A közmunkás ma legalább olyan szitokszó, mint a néger, a cigány, a tolvaj, vagy éppen a gyilkos! Nem szerencsés azt gondolni, hogy ezek az emberek a tanulatlanságuk után majd elébük vetett képzési programoknak engedelmeskedve, mint valami megtértek, majd bemasíroznak a „munka világába”! Mert a törődés az ő helyzetükben jóval fontosabb hiány, mint a valós munkával életük szekere mögött állóknak. Vagy egyenként állunk melléjük, egyenként segítjük a boldogulásukat, vagy a törődést helyettesítő pótcselekvéseink éppen ellenkező eredményt fognak elérni. Már nem csak a jelenlegi közmunkások nyomorult élete a tét! Itt már a gyermekeik kilátástalanságát építgetjük, egy hatalmas csoportról mondunk le, állítjuk őket magunk ellen!

Vajon, miért van az, hogy e gondolatok után még inkább elfordítják fejüket azok, akik képesek volnának változtatni e helyzeten?

A KÖZMUNKÁS VISSZAVÁG – mi tékozoljuk el a gyermekeik jövőjét! Mi, mindannyian! Tehát Te és ti és mi! Senkit nem zavar ez az áldatlan helyzet?

U.i.: A témában nyilatkozik Molnár György, az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa, a 168 óra e heti számában. Érdemes elolvasni!

BŰNÖZŐ, VAGY NEM BŰNÖZŐ? – ez itt a kérdés

Több, mint négyszáz éve a világirodalom legnagyobb kérdése is hasonló módon volt talányos, midőn Hamlet, – kezében egy koponyával – tűnődni méltóztatott. Az akkori „lenni, vagy nem lenni” mára csak egy egészen kicsinykét aktualizálódott, valahogy így: most akkor Tóni lenni, vagy nem lenni bűnöző?

Na, és ha az, akkor kinek az, és ki nem írhatja le, így, kijelentő mondatban, hogy tudniillik R.A. bűnöző. (Remegve reméljük, hogy a monogram után még nem jár lefejezés!)

A kimagaslóan beszari magyar hírjáratokat figyelve – úgy látszik használt a megöntözés! Tudunk mi úgy érkezni, hogy már megyünk is!

Íme, egy parádés mondatszerkesztés ezek alapján: „Juhász Péter V. kerületi önkormányzati képviselő azt állította, hogy Rogán Antal bűnöző, és bűnözőkkel üzletel.”

A 444 tudósítása igen csak kimértre sikeredett, s a konklúzió tekintetében éppen megfelelően árnyalt: „Az ítélet szerint Juhász tehát alappal tette a kijelentéseit, néha ugyan számokban túlzott, de ezért nem lehet felelősségre vonni. A kijelentései nem öncélúak voltak, nem Rogán személyét bírálta, hanem az általa vezetett önkormányzat ingatlanértékesítési gyakorlatát, és ezt is megalapozottan tette.” Oh, beh szépen csengő szavak ezek!

Természetesen az Index sem merészkedett vadabb vizekre.
Ők így összegeztek: „A bíróság első fokon elutasította Rogán Antal keresetét, amelyet Juhász Péter ellen indított a “bűnözős” nyilatkozatai miatt. A bíróság azt mondta, a szabad véleménynyilvánítás érdekében a politikusi személyiségi jogokat kell korlátozni, Rogán nem igazolt olyan érdeket, amit a bíróságnak szemmel kellett volna tartani. Rogán Antal másodfokra továbbviszi az ügyet.
Azt is mondta a bírónő, hogy a tényeknek megfelelő következtetés nem lehet jogsértő, és hogy a kijelentések nem személyében támadták Rogánt, hanem az önkormányzati működésre vonatkoztak.”

Szép körmondatok, de nem tudhatjuk meg a lényeget, hogy Tóni bűnöző, vagy nem bűnöző?

A HVG szerint Rogán akár bűnöző is lehet. Erről az említett oldal volt szíves tartalmas video-tudósításban is beszámolni:

„Rogán Antal mondjon le azonnal. Kiderült, hogy akik ma Magyarországon maffiózóként azonosíthatóak, azok a propagandaminiszterrel mind kapcsolatban állnak. Rogán bűnöző, ha tetszik, ha nem. Lehet egy újabb perbe beleállni, ha szükséges, de itt ezt bizonyítottuk” – kommentálta a Népszavának Juhász Péter Portik Tamás pénteki bírósági meghallgatását. Ezek voltak az ominózus mondatok, még 2016. júniusában, melyek kiverték a biztosítékot.

Októberben aztán megszületett Rogán válasza, melyről az Origó tudósított, valahogy így: „Nyilvánvaló, hogy Juhász Péter, az Együtt alelnöke “Portik Tamás elítélt bűnöző samesza”, rendszeres kapcsolatot tartanak és összejátszanak azért, hogy lejárassák.”

A minap született bírósági döntésről azután így írt a HÍR TV híroldala: „Rogán Antalnak tűrnie kell, hogy Juhász Péter bűnözőnek nevezze – így döntött első fokon a Fővárosi Törvényszék. A kabinetminiszter és a korábban általa vezetett V. kerületi önkormányzat két éve ment perre Juhász kijelentése miatt, ám beadványukat kedden elutasították. A bíróság az indokolásában hangsúlyozta: ha a polgároknak vagy a sajtónak a közéleti viták során folyton perektől kellene félniük, sérülne a demokratikus nyilvánosság.”

Aranyapáim!
Itt tartunk most!
Van aki nem érti? Mert az nem a véletlen műve!
A kérdés Juhász Péter szerint eldőlt.
Neki erről papírja is van.
Csak mi, egyszerű polgárok nem értjük és nem tudjuk:
BŰNÖZŐ, VAGY NEM BŰNÖZŐ?

Pedig, milyen fontos volna, hogy tisztán lássunk, a mi vend fiunk, Szakonyfalu drága csemetéje ügyében!
Még két nap, és január 29-én leszen az ő tekintetes szülinapja!
Negyvenöt éves lesz R.A. Úgy bizony!

Ünnepelnénk ezerrel, de, hát nem tudjuk, hogy akkor most kit is ünnepelhetünk? A bűnözőt, vagy a nem bűnözőt?

Mert igazán szép volna, negyvenöt fényességes gyertya alatt azt olvasni a gyönyörűséges dobostorta fénylő mázán, hogy Tóni nem bűnöző!

Na, de kinek van kedve tortával vacakolni, ennyi ostoba kétkedés közben!?

HASZNÁLATI UTASÍTÁS NÉLKÜL – nemzeti gyásznap, másképp

„Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.” (Bagdy Emőke)

Vasárnap reggel, a jéghideg templom gémberedett anyókái egymásnak suttogtak… A háborúban, meg azután is láttak már halottakat, sirattak árván maradottakat, a gyász minden rezdülését megismerték. Most mégis „más” volt, vagy inkább szokatlan ez a közlés, az egyenest a győri püspöktől való hívás, közös imára, emlékezésre, gyászra. A hirtelen jött tragédia, a fővárosi gimnázium tanulóinak buszbalesete, némelyek számára akkor és ott, először hallott hír volt, s az első döbbenettől maguk sem tudták, mit kezdhetnének e hatalmas tragédiával. Azután lelkipásztoruk a mise végeztével kihirdette a hétfőre rendelt „nemzeti gyásznapot”, s útnak indította nyáját. Mentek, ahogy régen mondták volna, „nem tudva mitévők legyenek”, föladatukkal a lelkükben.

Hétfő, az álmos hétkezdet, a jócskán mínusz tíz alatti hőmérsékletben, a fekete zászlókat középületekre lógatók reggelje volt. Meg a tanácstalanul gyászlobogókat bámulóké. Íme, a nap, amikor mindenki gyászol.
Még soha nem gyászoltam muszájból, úgymond ukázra. Világ életemben gyűlöltem, ha emlékezni szólítottak egy-egy állami ünnepségen, különösen akkor, ha koromnál fogva nem volt kire emlékeznem. Sem 1848, sem 1945 hőseit nem ismertem, így nem igazán tudtam rájuk emlékezni. A budapesti diákokra sem tudok emlékezni, mivel közülük sem volt ismerősöm, nem tudom ostobán ismételgetni, hogy „legyen könnyű nekik a föld”, nem cseréltem a profilképemet gyász-szalagosra, s a kiégett busz képe fölé sem írtam piros betűkkel, hogy R.I.P. Az én gyászom valahol egészen más, mindenestül befelé zajlik!

Csendes magányomban idézem fel a mi gimnáziumunk portás nénijét, akivel szinte minden reggel az ő drága muzsikus fiáról beszélgettünk, elém idézem a napot, amikor közös kirándulásunk alkalmából, Maribor zeneboltjában már Fefe unszolására vettem meg a Simon & Garfunkel lemezt… Fájó visszagondolni, amint szinte mindkettőnket egy időben tett földönfutóvá a hatóság – aztán csak könnyeztünk egymás szerencsétlensége felett. Nekem ez a könnyező társ marad a Feri, semmi sallang a kiváló basszistáról, meg a mindenféle erősítőkről, cuccokról. A nála vásárolt hangszerek mind lényegtelenek! A könnyeink, amiért emlékezem…

Csak a véletlen műve, hogy fel kell idéznem közös pengetésünket Tamással. Évfordulója okán sokan, sokféle értékéről beszélnek. Jó nekik, nagyszerű lehetett álmodozni róla… Nekem az az egyetlen, közös utcazene adatott, amikor a tűző napon mellém lépve „kölcsönkérte” a hangszerem. Úgy néztem, hallgattam őt, mint valami Istent – pedig éppen ezért volt ember, a javából. Hogy egyszerű tudott maradni, mint Vetró Irén…

Rájuk emlékezem, másolva könnyeiket, mozdulataikat, miközben az aktuális „nemzeti gyásznap” szomorúságába kellene feledkeznem.

Vida Feri és Cseh Tamás – ők a “mi sokunk halottai”, akikért könnyezem, de nem a mások könnye okán! És nem vagyok fából, nem vagyok érzéketlen, csak éppen hiteltelenné tett gazemberek felszólítására kellett volna feketébe öltöznöm. Nem megy – nem ment. Bocsánat érte!

Tényleg jó volna, ha itt és most végre nem volna tabu a halál és a gyász! Meg, ha soha többé nem kellene “azok” felszólítására megrendülnöm!

NEM ELÉG ÚGY TENNI – a gondoskodás nem azonos a “mély megrendüléssel”!

Sokaknak egyre kevésbé kedves a szegénység mindennapos felemlegetése.
Többek elfordulnak, továbbgörgetik az oldalakat, ahol a rászorulókról, az elhagyatottakról írnak, s bizony, elszomorítóan kevesen akadnak, akik legalább „mély megrendüléssel” hallgatják a megnyomorítottakról szóló tudósításokat.

Megtapasztaltuk, hát közölnünk kell, hogy jócskán megszaporodtak az olyan közösségi élmények, melyekben a jelenlévők meghallgatták, megkönnyezték és megtapsolták a „szegények apostolaiként” nélkülözésről szólókat – aztán, mint, ki jól végezte dolgát, a „mélyen megrendültek” és a gondoskodni vágyók mehettek tovább a maguk megkezdett útján. Természetesen a várt részvét és valós „támogatás” mindenféle közös megnyilvánulása nélkül!

Veszedelmes vizeken járunk, amikor a másokért tenni akarók gondolataira mosolygók „megosztják” a megindító sorokat, miközben semmit, tényleg semmit nem tesznek, hogy mások sorsa jobbra fordulhasson!
Mert jó volna észre venni, hogy a most zajló káoszban nem elég „úgy tenni”!

Nem elég ledermedni, megtorpanni néhány pillanatra, bánkódni és elszontyolodni – azután visszazökkenni a kényelmes semmittevésbe, meg ócska kifogásokat gyártani a fölénk magasodó személyes gondok ürügyén!
A valódi gondoskodás nem halogatható és véletlenül sem azonos a megrendüléssel!

A mindent végletekig mérgező politika, vagy a túlpörgő világ tett minket ennyire közönyössé? – nem tisztünk vizsgálni. Nyilván egy hadseregnyi szociológus áll készenlétben, hogy megmagyarázza a töketlenség okait. Lehet sajnálkozni már jó előre, hogy a tönkrement dolgaink várhatóan ugyanígy maradnak romokban 2017-18 után is, hogy nyilvánvalóan nincs alternatívája a jelenlegi tehetetlenségnek. De félő, hogy a mindent változatlanságra ítélő „képtelenség” mögött lustaság fetreng, a tömegeinket körüllengő, az „éppen csak élhető” mindennapok iránti elégedettség belenyugvása, mely magával cipeli az empátia, a néhai „testvériesség” mindenféle hiányát.

Talán, még nem elég rossz a rossz, talán még elégségesnek bírálható a semmi?
Érthetetlen!

Persze, a gondok nem csak Magyarországon gondok.
A szegénység, a kilátástalanság, a legyőzhetetlennek tűnő valós és ál-betegségek elszaporodása, a hajlékukat vesztettek tömegeinek megjelenése, az éhséglázadások várható elfajulása világjelenség.
Nincs olyan szeglete a Földnek, ahol ne kellene rettegni e végletektől.
Tehát sem az elmenekülés, sem a „nem törődés” nem jó válasz – sehol! Ezért fontos, ha a tehetetlenül vergődő, alternatívákat nem lelő emberiség egy-egy tagja mégis megpróbál példát mutatni! Ha ugyan a „példa” már nem került a szemétdombra, a tisztességgel, hűséggel együtt, a pejoratív csengésű szavak közé…

A közelmúlt, helyi közösségeinket megosztó híre volt Németh Zoltán körmendi pap tette – elhatározása és döntése, hogy kitárja az általa vezetett plébánia kapuját és oda menekülteket fogad be. Megtette. (Nem akadt társa, talán csak egy, aki kiállt volna mellette!)

Rengeteg idő még, mire valóban kijelenthető, rögzíthető lesz az ő bátorsága, hőstette, vagy csak egyszerűen a lelkiismeretének megnyilvánulása, a Jó cselekedete. Miután a napokban bevégeztetett – elhagyták a plébánia területét a migránsok, ez a „hálátlan” feladat lappanghat nyugodtan. Lehet sokaknak fellélegezni!

Talán csak a plébános rágódhat tovább.
Bár megszoríthatnánk a kezét!

Claude Paradis szintén egy pap.
Montreálban él.

Montréal Kanada második legnagyobb, és Québec tartomány legterjedelmesebb települése.
Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város a nyugati világban.
Ott él Claude Paradis.
Pontosabban Montreál utcáin lakik, akár a több ezer ottani nélkülöző és hajléktalan, ott, a szabad ég alatt alszik és szolgál lelkipásztorként egy ember, aki gyakran szomjas és éhezik, s egy jókora kartonlapon tölti éjszakáit a mínuszokban.

Claude Paradis, az 1845-1852 közötti nagy éhínség okán elhíresült Gaspé-félszigeten, Montrealtól 800 kilométerre született és nőtt fel, majd szülei kérésének eleget téve ápolóként dolgozott Cowansville-ban. Huszonöt évvel ezelőtt, 1992-ben, elégedetlenül az addigi munkájával, és persze reményekkel telve Montréalba költözött, ahol azonban hosszas próbálkozásai ellenére sem sikerült munkát találnia. „Úrrá lett rajtam a magány és az elkeseredés. Elkezdtem kokaint és cracket fogyasztani” – mondta el egy interjú során, magáról, a Journal Metro című lapnak.
Montréal utcáin élt, hajléktalanul és munkanélküliként bolyongott, és mivel nem látott jövőt maga előtt, több ízben az öngyilkosságot fontolgatta. Végül máshogy kellett döntenie…

„Abban a nagyszerű, ingyen kegyelemben részesültem, hogy éppen akkor találkoztam az Úrral, amikor elkezdtem kételkedni a létezésében. Montréal egy eldugott kis utcájában sétáltam, mindenkitől elhagyatva. Nem volt ott senki. Egy kis templom mellett mentem el, és nem tudom, milyen ösztönzéstől hajtva, de bementem.”

Valahogy így kezdődött Claude Paradis megújulása, emberi értékrendjének gyökeres átrendezése. Döntött és gondolatai meghallgatásra találtak…

Papként ideje nagyobbik részét a plébánosi teendőkön túl, a szegénység, a prostitúció csapdájában szenvedőknek és a börtönben élő fogvatartottaknak szenteli, igyekszik enyhíteni testi-lelki szenvedéseiket.
„Az utam az Egyházba vezetett, végül pedig az Egyház visszavezetett az utcára” – összegezte.

Évekkel ezelőtt megalapított egy jótékonysági szervezetet „Notre Dame de la Rue” néven.
Alapvető papi szolgálata mellett mindennap kimegy az utcára, segíti a hajléktalanokat, ételt visz nekik. Gyakran velük alszik, szinte megszállottként szenvedi el a fedél nélküliek – számára nem ismeretlen – életét.

Van egy kísérője, Kevin Cardin, aki korábban kábítószerfüggő volt, de az élete szintén megváltozott, és ma már boldog családban él. „A küldetésünk főként az, hogy bátorítsuk az embereket. A hajléktalanszállók ellátásától eltérően mi kimegyünk az utcára, kicsit olyan ez, mintha házhoz jönne a szolgáltatás. Beszélgetünk az emberekkel, olykor együtt imádkozunk, mielőtt visszatérnek a kemény utcai élet valóságába”

Jó tudni, hogy Claude Paradis története ma már szinte a világ valamennyi szegletében olvasható. Követhető és vállalható – s ami talán ennél is fontosabb, a civil életet élők számára is elérhető „példa”.

Nem két hétig, egy hónapig tartó fellángolás, kampány, nem a rádiókból, televíziókból visszhangzó „karitatív serteperte”, ami sajnos, csak még tovább göngyölítheti a közöny eluralkodását…

Nem tudni, hány követője lesz a világban, hányan akarnak maguk is minden elveszíteni, s feldúlva mindennapi kényelmüket, a megszokott nyugalmat, vajon hányan indulnak majd maguk is eggyé lenni a nehéz sorsúakkal? Ehhez nem kell papnak lenni…

Velük együtt elszenvedni az éjszakai fagyokat, az éhség és szomjúság kínjait?
Nem a megosztókat, nem a csodálkozókat és nem a megunt holmikat másokra testálókat keressük. Amint látható, NEM ELÉG ÚGY TENNI – a gondoskodás nem azonos a megrendüléssel!

(Köszönet a it.aleteia.org-nak, a Le Téléjournal 18 h-nak, a Magyar Kurírnak, és persze Claude Paradis-nak meg Németh Zoltánnak. Köszönjük, hogy tanulhatunk…)

MIÉRT IZGULNÁL TOVÁBB? – érkezés előtti ízelítő pártunk és kormányunk legújabb agymenéséből

Úgyis tudjuk, hogy napok óta ezért nyitogatjátok izgatottan a postaládát!
Van úgy, hogy délután is leslattyogtok, hogy hátha, hátha megérkezik végre a kis füzet, a brosúra, a legeslegeslegújabb kormánynarkó!

A habony művek folytatásosának legfrissebb darabja, fényes, műnyomó kartonra nyomva, akár a legexluzívabb fotóalbum. Lehet nekiveselkedni, forgatni, olvasni, böngészni, tanulmányozni!

Lehet várni, telhetetlenül lesben állva, a postaládák mellé helyezett dobozkák fölött vacogva: ki tud többet összegyűjteni e mások által elhajított remekműből? Azután…

Íme az “alkotás”, amiért megdöglünk majd! Mert ez a feladat – ugye?


Mert kétségtelen, hogy ez lesz a következő napok slágere! Ezt cipeli magával öreganyu, amint „tökingyen” végigbuszozza a várost! Ezt böngészi majd, miközben vagy negyedszer zötykölődik puszta kedvtelésből a vasúttól a lakótelepig, s azon tűnődik, vajon mi a frászra fogja elcseszni azt az évi huszonnégy ropogóst! Wellness hétvége Rétvári Bencussal, netán dédi disco? Ki tudja még!

Ezt forgatják holnaptól az emelt koncra büszke közmunkások, akik a havi négyszázhúsz forintjukon még maguk sem tudják, miféle harapós bulit csapnak majd…


Csak ne volna hiányérzetünk e frappáns kis röpfüzi láttán!
Csak ne gondolnánk, hogy a fillérjeinkből vaskos leckévé gyúrt anyag szokás szerint kizárólag az agyhalottakhoz szól, nekik akar örömet okozni!
Ugyan, miért nem írtak benne rólunk, legalább egy keveset?

Miért nem akartak örömet szerezni az éhen dögleni készülőknek, no meg az otthonaikban télikabátban dekkolóknak, miért nem írnak a várólistás haldoklókról, meg az öregek otthonaiban magukra hagyottakról, az ápoltakról, akik körül elmenekültek az ápolók?

Jó lett volna képeket látni vezetőinkről.
A gaztetteket kiagyalókról, a mindenből épp csak egy keveset nekünk meghagyókról, a stadionlázban égőkről, meg a lázas, zebra avatókról!

Jó lett volna megemlékezni a kigyúrt fejű, büntetett előéletű brigádokról, akik olykor útját állják a másként gondolkodni merészelőknek!

Képek hiányoznak Wajnáról, Rogánról, meg az ő vicsorgó cicababáikról, hogy egyetlen pillanatra sem feledhessük, kik az eltartók és kik az eltartottak ezen a planétán.

Még négy év!

Pontosan ennyi volt a program, s lám, mi lett belőle!
Most nyilván fogalmazzák már a nem kevésbé izgalmas folytatást.
Talán a címe is elkészül végre!

Még négy év! Még négy év???


Azután nem kell más, csak millió macskaköröm! Mert „ezeknek” soha nem sikerülhet jóllakni!

No, akkor, lehet leosonni a jéghideg postaládákhoz! …öleljétek magatokhoz! Jó lesz készülődni!

A MIGRÁNSOK UTÁN – érkezik a szomjazók brutális háborúja?

Október eleje óta tudjuk, mi a „nagy mázli”.
Útját állni pár százezer, hazáját kényszerből elhagyó gyermeknek, édesanyának; terroristának bélyegezni minden alap nélkül, valamennyi férfiembert, édesapát – végül legyőzni, az őket hozzánk paterolókat, na, ez ám a nagy mázli!

Nem kockáztatunk.
Elszánt vezetőink hatalmas fityiszt mutatnak, mi meg vállalhatjuk a bio-díszlet szerepét. Bambán és kukán, valódi megoldások helyett egyként sunyítunk, már ami a ránk mért kollektív bűnösség alapján még el-hallgatható.

Ha valaki nekibátorodik és kezet nyújt a határainkon átvergődőknek, rögtön sorosbérenc lesz, aki pedig nagyot rúg egy millió kilométert legyalogoló lábba, szinte felmagasztosul.

De vajon látjuk-e mi készül a bűvös gyoda mentén?
Tudjuk-e már, miféle ma még felmérhetetlen ember-ár fog hamarosan kopogtatni, dörömbölni, végül átmenetelni a Kárpát-medence képzelt és valós határain?
Mert minden bizonnyal hamarabb fognak érkezni, mint azt a tudósok jósolják!
Lehet mellébeszélni, totojázni, mint rendesen – a ránk leselkedő katasztrófa, a szomjazók brutális háborúja már nem csak fikció. Derűlátó feltételezők adnak még negyven évet, a realisták azonban öt-nyolc évről szövegelnek.

Vajon, hány év kell, hogy a fél világ élhetetlenné váljon!? „A Max Planck intézet tanulmánya szerint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában 2040-re évente 80-90 napon át 46 fokos csúcshőmérsékletek lesznek, és éjjelente sem csökken 30 fok alá a hőmérséklet ebben a három hónapban.

Ez azt jelenti, hogy 500 millió ember élőhelye válik gyakorlatilag lakhatatlanná a közeljövőben. A vízhiány már most olyan szinten van, hogy geopolitikai kockázatot jelent – háborúkhoz vezethet és menekülthullámot indíthat el a világ élhető részei felé.”

( Max-Planck-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften e. V – független non-profit kutatóhálózat Németországban, mely az 1911-ben alapított Vilmos Császár Társaság jogutódaként jött létre 1948. február 26-án.)

A szomjazó, kiszáradástól rettegő tömegek ugyanott fognak sorakozni, a határaink mentén, farkasszemet nézve bátor rendőreinkkel, meg a lelkes közmunkás határvadászokkal?

Ugyanúgy küldi majd el a fél világot a búsba, az addigra megvénülő, megpúposodó és fogatlanná váló Szíjjártó Péter?
Mit képzelnek ezek!

A víz, a mi vizünk – fürdünk, kocsit mosunk benne, a WC-inket öblítjük, és persze pocsékoljuk, pocsékolhatjuk mindegyre – elvégre a néhai Pannon tenger készletei itt lapulnak a lábaink alatt. Kit érdekelnek a szomjazók!?…

Még szerencse, hogy ez utóbbi mondatok soha nem fognak megvalósulni. Petike nem csak a vinkliből fog addigra kioldalogni, s talán az Orbán mauzóleum is üresen kong majd arra az időre! De sajnos a tudósok jóslata beteljesedik!

Mértékadó hírportál tudósított ma arról, hogy „egyes tanulmányok szerint a vízhiány néhány év múlva még jelentősebb méreteket ölt: 8 év múlva, 2025-re a jelenlegi ivóvizet nélkülöző kb. 500 milliónyi ember csaknem 3 milliárd főre fog duzzadni a vízhiányos országokban.

1950 óta megháromszorozódott a víz felhasználása, elsősorban a mezőgazdaság területén (öntözés), ma a teljes vízfelhasználás körülbelül 70%-áért felelős ez az iparág.
A borúlátó jóslatok szerint 2040-re olyan súlyossá válhat az ivóvíz hiánya bizonyos területeken (ide értve nem csak a közel- és távol-keleti, illetve afrikai országokat, hanem Európa néhány országát is), hogy olyan konfliktusokhoz is vezethet, melyek akár brutális háborúkat is előidézhetnek. További égető probléma lehet a jövőben a vízhiányos területekről való tömeges elvándorlás a kedvezőbb feltételeket nyújtó területekre.”

Nem lenne felesleges időtöltés felkészülni ezekre az időkre.
Mondjuk, nem megháromszorozni a mostani drótakadályt, nem újabb népszavazásokkal erőlködni, de minden módon tartalékokat képezni és persze képezni, tanítani, mind több embert!

Jó lenne az eltékozolt földjeink után megvédeni a vízkészleteinket.

(…)

Nem várni, hogy a felcsúti gázmester ezt is a magáévá tegye! Ha ugyan eddig még nem lépett őnaccsága…

MI, 3.6 MILLIÁRDAN – ők nyolcan…


Bill Gates – amerikai üzletember, szoftverfejlesztő, filantróp, feltaláló, a világ leggazdagabb embere. 2013-ban vagyonát körülbelül 72 milliárd dollárra becsülték, 1987 óta szerepel a Forbes magazin világ leggazdagabb embereit felvonultató listáján.
A Microsoft cég alapítójaként és tulajdonosaként Bill Gates fontos szerepet játszott a 20. század végén felvirágzó mikroszámítógép-ipar történetében, olyan széles körben elterjedt szoftverek fűződnek a nevéhez, mint az MS-DOS vagy a Microsoft Windows.

Amancio Ortega – A Zara a spanyolországi Inditex Group vezető ruházati márkája, melyet 1975-ben alapított a ma már Spanyolország leggazdagabb, és a világ negyedik leggazdagabb emberének számító Amancio Ortega Gaona

Warren Buffett – amerikai részvénybefektető és üzletember, 2006 júniusi bejelentése alapján a világ valaha volt egyik legnagyobb jótékonysági adományozója.

Carlos Slim – mexikói milliárdos és üzletember, a Telmex, az América Móvil és a Grupo Carso tulajdonosa

Jeff Bezos – amerikai üzleti mágnás, elemző és befektető, az amazon.com alapítója

Mark Zuckerberg – amerikai feltaláló, programozó, filantróp, a Facebook közösségi oldal megálmodója és készítője. Mark Zuckerberg a Facebook közösségi oldal készítője, amelyet iskolatársaival alapított; Dustin Moskovitz, Eduardo Saverin és Chris Hughes voltak a társai a program elkészítésében. Zuckerberg a Facebook 28,2%-os résztulajdonosa, milliárdos.

Larry Ellison – Az Oracle Corporation a világ legnagyobb üzleti szoftvermegoldásokat kínáló cége, melyet 1977-ben alapítottak Kaliforniában. A cég vezetője azóta is Larry Ellison.

Michael Bloomberg amerikai üzletember, New York volt polgármestere. Bloomberg apja, egy zsidó származású bevándorló fia könyvelőként dolgozott egy helyi tejfeldolgozó üzemben. A Johns Hopkins Egyetemen mérnökként végzett, a Harvard Egyetemre ment megszerezni az MBA fokozatot. 1966-ban, tanulmányai befejezése után, a Salomon Brothersnél (ma Salomon Smith Barney) helyezkedett el, ahol 6 év múlva már tulajdonossá vált. Miután 1981-ben felvásárolták a Salomon Brotherst, 10 millió $-os végkielégítéssel elbocsátották…

Ők a nyolcak társasága.
Egyetlen dolog köti össze „őfőnyolcasságukat”. Ők a leggazdagabbak!

Mi, 3,6 milliárdan csak álmodhatunk mindarról, amit nyolcuknak pillanatonként lehet megélni, azután gyorsan elfelejteni.

Valaha azt kérdezgettük vásott gyermekeinktől: Mi leszel, ha nagy leszel? Nos, ma az az egyetlen kérdés, amiről szívesen beszélgetnek egymás közt az álmodozók: Vajon, mit kellene tennem, hogy gazdag legyek?

Ahogy az egykori kérdésről mára kiderült, mennyire értelmetlen, úgy ez a mai kérdés is inkább költői. Gazdaggá lenni, azzá válni nem pusztán elhatározás dolga. Ne erőlködjünk! Fontos persze, hogy meglássuk azok erőfeszítéseit és eredményeit, akik kitartásukkal és folyamatosan végzett munkájukkal tisztes vagyonra tettek szert.

De ez még mindig fényévekre van a nyolcak gazdagságtól.

A minap kerülhetett elénk a globális szegénység felszámolására törekvő jótékonysági szervezeteket tömörítő brit Oxfam prezentációja, amit a közelgő Davosi Világgazdasági Fórum, a világ vezető politikusainak, közgazdászainak és egyéb befolyásos szereplőinek éves összejövetele ihletett.

Íme, néhány hátborzongató tény:

„A világ nyolc leggazdagabb embere (ők jelenleg: Bill Gates, Amancio Ortega, Warren Buffett, Carlos Slim, Jeff Bezos, Mark Zuckerberg, Larry Ellison és Michael Bloomberg) akkora vagyonnal rendelkezik, mint a világ szegényebbik fele, vagyis mintegy 3,6 milliárd ember.
10-ből 7 ember olyan országban él, amelyben az elmúlt 30 évben nőtt az egyenlőtlenség.

A leggazdagabbak vagyona egyre gyorsabban nő egyre nagyobbra. Ennek következtében 25 év múlva meglehet az első dollárbilliomos (vagyis akinek 1 millió millió dollárja lesz). Csak hogy szemléltessük: ha az illető úgy dönt, hogy eltékozolná mindenét, akkor napi 1 millió dolláros pénzszórás mellett ez 2738 év alatt sikerülhetne neki.

Az egyenlőtlenség különösen aggasztó a nők esetében, mert a legtöbb alulfizetett munkát ők végzik, és ezt sem egyenlő bérezéssel. Ha marad minden így, akkor 170 év kell ahhoz, hogy a nemek közti egyenlőség a fizetésekben is megmutatkozzon.

A társasági adó elcsalása évente 100 milliárd dollár bevételkiesést okoz a legszegényebb országokban. Ha ez a pénz kéznél lenne, megoldható lenne belőle 124 millió gyerek beiskolázása, az egészségügy fejlesztése révén pedig 6 millió gyerekhalál lenne megelőzhető.”

A nyolcakkal szemben álló 3,6 milliárd ember valahogy úgy van a szegénységével, mint a Sándor György által feltárt mese két szereplője, akik szinte ugyanarról elmélkednek, mégis, annyira más, ahogy a világot látják! Szóval, két ember zsörtölődik a gyümölcskereskedés kirakata előtt. A gazdag tekergeti a fejét, s azt kérdi: Miért görbe a banán? Mire a szegény felkapja a tekintetét, fürkészni kezdi a kirakat zugait, s így kontráz: Miért, görbe?

Csak az a 3,6 milliárd ne kellene, hogy ugyanannyi csillagon osztozzék, mint azok nyolcan! Gondoljunk bele, mennyivel többet élhetnénk, mindannyian!

(Köszönet a válasz.hu újságírójának, Vörös Szabolcsnak!)
A fenti urakról a wikipédián még több információ is elérhető…

SEMMI KÖZÜNK A CINIZMUSHOZ – semmi közünk Szíjjártóhoz!

Az elhatárolódáshoz vezető út kétkedéssel, esélyek latolgatásával, a várható következmények boncolgatásával terhes – de a közelmúltban történt külpolitikai mélyrepülésünk okán, talán még soha nem volt ennyire világos a feladatunk.

Ma kell kimondanunk, és, ha lehet, a leghangosabban üvöltve, mielőtt szokás szerint belérúg valaki az… igazunkba. Kimondanunk, hogy semmi közünk ahhoz a cinizmushoz, amivel Szijjártó Péter mérgezi Európát, s benne valamennyi magyar mindennapjait! Azok után, hogy mély megdöbbenésének adott hangot a nyugati hírvilág, ideje magunknak is levonni a konzekvenciát: semmi közünk a külügyőr cinizmusához! Mert semmi ehhez hasonló nem történt, már esztendők óta, el kell mondanunk a világnak, hogy a velünk való takarózás álnok hazugság!


„Magyarország különösen cinikus tervet dolgozott ki a menekültek ellen, és igen sajátságos érvekkel támasztja alá ez irányú politikáját.”

Ezt írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Spiegel, a Bild Zeitung és még néhány jelentős orgánum. A német sajtó testületileg döbbenettel fogadta Szíjjártó Péter szenvtelen-érzéketlen nyilatkozatát, miszerint Magyarország a csikorgó fagyban sem engedi be a szerb határon, a szabad ég alatt fagyoskodó menekülteket.

„Magyarország különösen cinikus tervet dolgozott ki a menekültek ellen, és igen sajátságos érvekkel támasztja alá ez irányú politikáját. Az ország e tekintetben kiemelkedik még a régión belül is. Orbán Viktor szívesen megy szembe azzal, amit politikailag korrektnek neveznek, igaz, kijelentései sokszor leginkább arra emlékeztetnek, amit a kocsmai törzsasztaloknál szoktak mondogatni. Most pl. az új határvadászok előtt kijelentette, hogy az emberi jogok sehol sem írják elő a nemzeti öngyilkosságot. Majd pár órával később Lázár János bejelentette, hogy a jövőben minden menedékkérőt őrizetbe vesznek. Az offenzívát éppen akkor hirdették meg, amikor a határon, illetve a menekülttáborokban uralkodó embertelen állapotok amúgy is negatív szenzációt keltenek a sajtóban, főként a mínusz 30 fok felé közeledő hőmérséklet miatt.”

Milyen bénító hazugság azt írni, hogy Magyarország dolgozta volna ki ezt a cinikus tervet, milyen otromba ferdítés, néhány ostoba véglény kapálódzásából kollektív bűnösséget faragni!?

Arcátlan hazugság, hogy Magyarország a csikorgó fagyban sem engedi be a szerb határon, a szabad ég alatt fagyoskodó menekülteket. Sem az országot, sem annak népét, a nemzetet nem kérdezte senki!

A legutóbb zajlott, érvénytelen végeredménnyel zárult népszavazás semmiféle jogosítvánnyal nem ruházta fel a miniszterelnököt, sem külügyminiszterét.

Nem kaptak felhatalmazást arra, hogy véghez vigyék a XXI. század várhatóan legnagyobb humanitárius katasztrófáját.

Azt a népirtást, ami napokon belül végbe mehet az általuk parancsolt drótkerítések mentén.

Jó volna tájékoztatni a német sajtót, hogy semmi közünk e hazaárulókhoz!

Mielőtt, még késő lesz bármit tenni!