NEM ELÉG ÚGY TENNI – a gondoskodás nem azonos a “mély megrendüléssel”!

Sokaknak egyre kevésbé kedves a szegénység mindennapos felemlegetése.
Többek elfordulnak, továbbgörgetik az oldalakat, ahol a rászorulókról, az elhagyatottakról írnak, s bizony, elszomorítóan kevesen akadnak, akik legalább „mély megrendüléssel” hallgatják a megnyomorítottakról szóló tudósításokat.

Megtapasztaltuk, hát közölnünk kell, hogy jócskán megszaporodtak az olyan közösségi élmények, melyekben a jelenlévők meghallgatták, megkönnyezték és megtapsolták a „szegények apostolaiként” nélkülözésről szólókat – aztán, mint, ki jól végezte dolgát, a „mélyen megrendültek” és a gondoskodni vágyók mehettek tovább a maguk megkezdett útján. Természetesen a várt részvét és valós „támogatás” mindenféle közös megnyilvánulása nélkül!

Veszedelmes vizeken járunk, amikor a másokért tenni akarók gondolataira mosolygók „megosztják” a megindító sorokat, miközben semmit, tényleg semmit nem tesznek, hogy mások sorsa jobbra fordulhasson!
Mert jó volna észre venni, hogy a most zajló káoszban nem elég „úgy tenni”!

Nem elég ledermedni, megtorpanni néhány pillanatra, bánkódni és elszontyolodni – azután visszazökkenni a kényelmes semmittevésbe, meg ócska kifogásokat gyártani a fölénk magasodó személyes gondok ürügyén!
A valódi gondoskodás nem halogatható és véletlenül sem azonos a megrendüléssel!

A mindent végletekig mérgező politika, vagy a túlpörgő világ tett minket ennyire közönyössé? – nem tisztünk vizsgálni. Nyilván egy hadseregnyi szociológus áll készenlétben, hogy megmagyarázza a töketlenség okait. Lehet sajnálkozni már jó előre, hogy a tönkrement dolgaink várhatóan ugyanígy maradnak romokban 2017-18 után is, hogy nyilvánvalóan nincs alternatívája a jelenlegi tehetetlenségnek. De félő, hogy a mindent változatlanságra ítélő „képtelenség” mögött lustaság fetreng, a tömegeinket körüllengő, az „éppen csak élhető” mindennapok iránti elégedettség belenyugvása, mely magával cipeli az empátia, a néhai „testvériesség” mindenféle hiányát.

Talán, még nem elég rossz a rossz, talán még elégségesnek bírálható a semmi?
Érthetetlen!

Persze, a gondok nem csak Magyarországon gondok.
A szegénység, a kilátástalanság, a legyőzhetetlennek tűnő valós és ál-betegségek elszaporodása, a hajlékukat vesztettek tömegeinek megjelenése, az éhséglázadások várható elfajulása világjelenség.
Nincs olyan szeglete a Földnek, ahol ne kellene rettegni e végletektől.
Tehát sem az elmenekülés, sem a „nem törődés” nem jó válasz – sehol! Ezért fontos, ha a tehetetlenül vergődő, alternatívákat nem lelő emberiség egy-egy tagja mégis megpróbál példát mutatni! Ha ugyan a „példa” már nem került a szemétdombra, a tisztességgel, hűséggel együtt, a pejoratív csengésű szavak közé…

A közelmúlt, helyi közösségeinket megosztó híre volt Németh Zoltán körmendi pap tette – elhatározása és döntése, hogy kitárja az általa vezetett plébánia kapuját és oda menekülteket fogad be. Megtette. (Nem akadt társa, talán csak egy, aki kiállt volna mellette!)

Rengeteg idő még, mire valóban kijelenthető, rögzíthető lesz az ő bátorsága, hőstette, vagy csak egyszerűen a lelkiismeretének megnyilvánulása, a Jó cselekedete. Miután a napokban bevégeztetett – elhagyták a plébánia területét a migránsok, ez a „hálátlan” feladat lappanghat nyugodtan. Lehet sokaknak fellélegezni!

Talán csak a plébános rágódhat tovább.
Bár megszoríthatnánk a kezét!

Claude Paradis szintén egy pap.
Montreálban él.

Montréal Kanada második legnagyobb, és Québec tartomány legterjedelmesebb települése.
Párizs után a második legnagyobb francia nyelvű város a nyugati világban.
Ott él Claude Paradis.
Pontosabban Montreál utcáin lakik, akár a több ezer ottani nélkülöző és hajléktalan, ott, a szabad ég alatt alszik és szolgál lelkipásztorként egy ember, aki gyakran szomjas és éhezik, s egy jókora kartonlapon tölti éjszakáit a mínuszokban.

Claude Paradis, az 1845-1852 közötti nagy éhínség okán elhíresült Gaspé-félszigeten, Montrealtól 800 kilométerre született és nőtt fel, majd szülei kérésének eleget téve ápolóként dolgozott Cowansville-ban. Huszonöt évvel ezelőtt, 1992-ben, elégedetlenül az addigi munkájával, és persze reményekkel telve Montréalba költözött, ahol azonban hosszas próbálkozásai ellenére sem sikerült munkát találnia. „Úrrá lett rajtam a magány és az elkeseredés. Elkezdtem kokaint és cracket fogyasztani” – mondta el egy interjú során, magáról, a Journal Metro című lapnak.
Montréal utcáin élt, hajléktalanul és munkanélküliként bolyongott, és mivel nem látott jövőt maga előtt, több ízben az öngyilkosságot fontolgatta. Végül máshogy kellett döntenie…

„Abban a nagyszerű, ingyen kegyelemben részesültem, hogy éppen akkor találkoztam az Úrral, amikor elkezdtem kételkedni a létezésében. Montréal egy eldugott kis utcájában sétáltam, mindenkitől elhagyatva. Nem volt ott senki. Egy kis templom mellett mentem el, és nem tudom, milyen ösztönzéstől hajtva, de bementem.”

Valahogy így kezdődött Claude Paradis megújulása, emberi értékrendjének gyökeres átrendezése. Döntött és gondolatai meghallgatásra találtak…

Papként ideje nagyobbik részét a plébánosi teendőkön túl, a szegénység, a prostitúció csapdájában szenvedőknek és a börtönben élő fogvatartottaknak szenteli, igyekszik enyhíteni testi-lelki szenvedéseiket.
„Az utam az Egyházba vezetett, végül pedig az Egyház visszavezetett az utcára” – összegezte.

Évekkel ezelőtt megalapított egy jótékonysági szervezetet „Notre Dame de la Rue” néven.
Alapvető papi szolgálata mellett mindennap kimegy az utcára, segíti a hajléktalanokat, ételt visz nekik. Gyakran velük alszik, szinte megszállottként szenvedi el a fedél nélküliek – számára nem ismeretlen – életét.

Van egy kísérője, Kevin Cardin, aki korábban kábítószerfüggő volt, de az élete szintén megváltozott, és ma már boldog családban él. „A küldetésünk főként az, hogy bátorítsuk az embereket. A hajléktalanszállók ellátásától eltérően mi kimegyünk az utcára, kicsit olyan ez, mintha házhoz jönne a szolgáltatás. Beszélgetünk az emberekkel, olykor együtt imádkozunk, mielőtt visszatérnek a kemény utcai élet valóságába”

Jó tudni, hogy Claude Paradis története ma már szinte a világ valamennyi szegletében olvasható. Követhető és vállalható – s ami talán ennél is fontosabb, a civil életet élők számára is elérhető „példa”.

Nem két hétig, egy hónapig tartó fellángolás, kampány, nem a rádiókból, televíziókból visszhangzó „karitatív serteperte”, ami sajnos, csak még tovább göngyölítheti a közöny eluralkodását…

Nem tudni, hány követője lesz a világban, hányan akarnak maguk is minden elveszíteni, s feldúlva mindennapi kényelmüket, a megszokott nyugalmat, vajon hányan indulnak majd maguk is eggyé lenni a nehéz sorsúakkal? Ehhez nem kell papnak lenni…

Velük együtt elszenvedni az éjszakai fagyokat, az éhség és szomjúság kínjait?
Nem a megosztókat, nem a csodálkozókat és nem a megunt holmikat másokra testálókat keressük. Amint látható, NEM ELÉG ÚGY TENNI – a gondoskodás nem azonos a megrendüléssel!

(Köszönet a it.aleteia.org-nak, a Le Téléjournal 18 h-nak, a Magyar Kurírnak, és persze Claude Paradis-nak meg Németh Zoltánnak. Köszönjük, hogy tanulhatunk…)