HASZNÁLATI UTASÍTÁS NÉLKÜL – nemzeti gyásznap, másképp

„Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.” (Bagdy Emőke)

Vasárnap reggel, a jéghideg templom gémberedett anyókái egymásnak suttogtak… A háborúban, meg azután is láttak már halottakat, sirattak árván maradottakat, a gyász minden rezdülését megismerték. Most mégis „más” volt, vagy inkább szokatlan ez a közlés, az egyenest a győri püspöktől való hívás, közös imára, emlékezésre, gyászra. A hirtelen jött tragédia, a fővárosi gimnázium tanulóinak buszbalesete, némelyek számára akkor és ott, először hallott hír volt, s az első döbbenettől maguk sem tudták, mit kezdhetnének e hatalmas tragédiával. Azután lelkipásztoruk a mise végeztével kihirdette a hétfőre rendelt „nemzeti gyásznapot”, s útnak indította nyáját. Mentek, ahogy régen mondták volna, „nem tudva mitévők legyenek”, föladatukkal a lelkükben.

Hétfő, az álmos hétkezdet, a jócskán mínusz tíz alatti hőmérsékletben, a fekete zászlókat középületekre lógatók reggelje volt. Meg a tanácstalanul gyászlobogókat bámulóké. Íme, a nap, amikor mindenki gyászol.
Még soha nem gyászoltam muszájból, úgymond ukázra. Világ életemben gyűlöltem, ha emlékezni szólítottak egy-egy állami ünnepségen, különösen akkor, ha koromnál fogva nem volt kire emlékeznem. Sem 1848, sem 1945 hőseit nem ismertem, így nem igazán tudtam rájuk emlékezni. A budapesti diákokra sem tudok emlékezni, mivel közülük sem volt ismerősöm, nem tudom ostobán ismételgetni, hogy „legyen könnyű nekik a föld”, nem cseréltem a profilképemet gyász-szalagosra, s a kiégett busz képe fölé sem írtam piros betűkkel, hogy R.I.P. Az én gyászom valahol egészen más, mindenestül befelé zajlik!

Csendes magányomban idézem fel a mi gimnáziumunk portás nénijét, akivel szinte minden reggel az ő drága muzsikus fiáról beszélgettünk, elém idézem a napot, amikor közös kirándulásunk alkalmából, Maribor zeneboltjában már Fefe unszolására vettem meg a Simon & Garfunkel lemezt… Fájó visszagondolni, amint szinte mindkettőnket egy időben tett földönfutóvá a hatóság – aztán csak könnyeztünk egymás szerencsétlensége felett. Nekem ez a könnyező társ marad a Feri, semmi sallang a kiváló basszistáról, meg a mindenféle erősítőkről, cuccokról. A nála vásárolt hangszerek mind lényegtelenek! A könnyeink, amiért emlékezem…

Csak a véletlen műve, hogy fel kell idéznem közös pengetésünket Tamással. Évfordulója okán sokan, sokféle értékéről beszélnek. Jó nekik, nagyszerű lehetett álmodozni róla… Nekem az az egyetlen, közös utcazene adatott, amikor a tűző napon mellém lépve „kölcsönkérte” a hangszerem. Úgy néztem, hallgattam őt, mint valami Istent – pedig éppen ezért volt ember, a javából. Hogy egyszerű tudott maradni, mint Vetró Irén…

Rájuk emlékezem, másolva könnyeiket, mozdulataikat, miközben az aktuális „nemzeti gyásznap” szomorúságába kellene feledkeznem.

Vida Feri és Cseh Tamás – ők a “mi sokunk halottai”, akikért könnyezem, de nem a mások könnye okán! És nem vagyok fából, nem vagyok érzéketlen, csak éppen hiteltelenné tett gazemberek felszólítására kellett volna feketébe öltöznöm. Nem megy – nem ment. Bocsánat érte!

Tényleg jó volna, ha itt és most végre nem volna tabu a halál és a gyász! Meg, ha soha többé nem kellene “azok” felszólítására megrendülnöm!