A KÖZMUNKÁS VISSZAVÁG – mi tékozoljuk el a gyermekeik jövőjét

A cím valójában nem lehet igaz! Mert ugyan szükséges volna, hogy a közmunkás visszavágjon, de erre néhány hónap, sőt év csicskáztatás után aligha lehet képessége, ereje.

Akiknek ma kellene fellázadni, – hiszen ma veszik el a gyermekeik jövője, – már szinte mindenbe belefásultak. A folyamatos nyomor, a mellőzöttség és gyakran feleslegesség érzése, a „csak annyit érés” megteremte a gyümölcsét.

Többségük rendszeresen alultáplált, kezeletlen betegségekkel küzdenek, s mert érzik, hogy képtelenek megfelelni a feléjük áramló elvárásoknak, szinte folyamatosan stresszben élnek, félnek a kiszámíthatatlan jövő miatt. A velük való törődéssel megbízottak, az éppen-nem-emberi „erőforrás minisztérium” szervezetei képtelenek az egyenként való törődésre: falkákban, azok terelgetésében gondolkozva, kollektív bűnösként tekintenek a „rendes munkát végezni nem akarókra”. Most, úgy kb. ennyit gondolnak róluk, miközben hétről hétre egyre bonyolultabb statisztikákat kénytelenek gyártani a pofonegyszerű semmiről.

Ilyenkor, telente tanulnak… tanítónk pedig szenved… sokat!

Aki valaha megpróbált már egy asztalhoz ültetni egy cementáru-készítő kisiparost, egy fodrászt, egy balesetsebész főorvost, egy kertészt, meg egy állattenyésztőt, hogy nekik értelmes előadást tarthasson a fogyasztóközpontú marketingről – nos, ő talán megérti, hogy ez a törekvés, annál az asztalnál, eleve kudarcra van ítélve.

A különböző előképzettségű, különböző anyagi helyzetű és különböző életkorú egyének mindegyike mást ért tanulás, egyéni szükségletek és főleg célok alatt, így az adott lecke jellemző területei más és más feladatot rónak a felkészítő tanárra. Ha mégis nekiveselkedik, hogy a tananyag mindenki számára értelmezhető legyen, előbb-utóbb rádöbben – itt az egyetlen lehetőség a személyes konzultációban rejlik. Az egyenkénti eredményességhez egyenkénti módszerek, időbeosztás és főleg, a befogadó képességeihez mért anyagmennység megfelelő adagolása szükséges!

Ugyan, miért éppen a közmunkások volnának egyformák? Őket sem lehet falkában segíteni!

Nincs két egyforma „tanulatlan” ember! Nincs két egyforma „közmunkás sors”, mert többségük ugyan a végtelenségig elesett, félig-meddig emberi roncs, az okok ismerete nélkül szinte bűn róluk megállapításokat eszközölni.

Magyarország közmunkásai túl sokan vannak, tömegük gondozhatatlan, s mivel többségük gyermekét nevelő szülő, a modell valóságos időzített bomba.
A nyomorba született gyermek végigszenvedte, amint az őt felnevelő kénytelen volt vergődni a 22.800 forintból, – ezt rendkívül elegánsan foglalkoztatás helyettesítő támogatásnak nevezik egy ideje – végigszenvedte, hogy olykor többen kellett, hogy kezdjenek valamit ezzel a lehetetlenül megalázó alamizsnával! Azután jött a közmunka amiért korábban a sokat emlegetett 47 ezret, ma alig valamivel ennél többet vetnek a megnyomorítottak elé, ezt viheti haza a gyakran embertelen körülmények között kihasznált „beszélő gép”. Ráadásképpen a társadalom többi tagja még megvető pillantásokkal, pejoratív gondolatokkal is illeti, megveti, a „csak közmunkás” egyéneket.

Mondd, te komolyan azt hiszed, hogy bármit is érhet az, aki kézhez kap havi ötven ezret – és beteg és gyógyításra, megélhetésre, ruházkodásra…stb. kellene felosztani ezt a keveset?

Most – állítólag! – éppen ebből lett elege a kiváló ember kísérleteket folytató államnak, s tűnődni méltóztatnak – vajon, mi jöhetne még mindezek után? Magyarország erős(k)ödik. Erről szólnak a propagandafüzet lapjai.

„A kormány azt szeretné elérni, hogy mindenkinek megérje dolgozni.”

Ez a mondat talán mindennél jobban fejezi ki a közmunkások iránti, sulykolt és elvárt közutálat mértékét! Mert csak ezzel a mondattal képes volt megalázni közel kétszáz ezer „közmunkást” a kiadványt összeállító!

A közmunkás ma legalább olyan szitokszó, mint a néger, a cigány, a tolvaj, vagy éppen a gyilkos! Nem szerencsés azt gondolni, hogy ezek az emberek a tanulatlanságuk után majd elébük vetett képzési programoknak engedelmeskedve, mint valami megtértek, majd bemasíroznak a „munka világába”! Mert a törődés az ő helyzetükben jóval fontosabb hiány, mint a valós munkával életük szekere mögött állóknak. Vagy egyenként állunk melléjük, egyenként segítjük a boldogulásukat, vagy a törődést helyettesítő pótcselekvéseink éppen ellenkező eredményt fognak elérni. Már nem csak a jelenlegi közmunkások nyomorult élete a tét! Itt már a gyermekeik kilátástalanságát építgetjük, egy hatalmas csoportról mondunk le, állítjuk őket magunk ellen!

Vajon, miért van az, hogy e gondolatok után még inkább elfordítják fejüket azok, akik képesek volnának változtatni e helyzeten?

A KÖZMUNKÁS VISSZAVÁG – mi tékozoljuk el a gyermekeik jövőjét! Mi, mindannyian! Tehát Te és ti és mi! Senkit nem zavar ez az áldatlan helyzet?

U.i.: A témában nyilatkozik Molnár György, az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa, a 168 óra e heti számában. Érdemes elolvasni!