LÉGY OSTOBA! – mi lesz, ha a közmunkások gazdálkodási ismereteket tanulnak?

Érdekes kísérletbe kezdtek egy szombathelyi iskolában.
Tudják, ott, ahol a közelmúltban megismerkedtek a varázslatos Stefánia szelettel, meg a kolbásszal töltött sült karajjal!
Most éppen gazdálkodni tanulnak azok a számkivetettek, akiknek a legnehezebb matematikai szöveges feladatot kell megoldani.

Valahogy így: ha egy ember egy hónapban ötvenkét ezer forint közmunkás jussból tengődik, vajon e tetemes összeg hány százalékából vásárolhat gyógyszert, hány százalékot fordíthat tüzelőanyag beszerzésére, mennyi pénze marad ételre, ha a szobája havi lakbére harminckét ezer forint?

No persze, – legyinthetnénk, ha legyinthetnénk… – ez nem felénk történik, ilyenről csak a Nyírségből, meg BAZ megyéből jöhetnek színes beszámolók, a mások tollából!
Vas megye prímán teljesít, növekszik egyre, dagadnak a kolbász-kerítések, meg persze a segítés is a legmagasabb fordulaton kattog.
Szóval, ez a nem létező iskola, itt a nem létező Szombathelyen a nem létező közmunkások nyomorával csak kitaláció! Ahogy nyilván a kukából kizabált Stefánia is az volt, amit a példák megoldása közben jóízűen majszolt egy hallgató – nyilván, ez a tragikus fordulat, mely végül a jobb belátásra bírt krónikástól nem tűrhetett megjelenést, szintén a fantázia szüleménye volt!

De nyugalom, mindez elmúlt, így mindazok bátran maszatolhatnak tovább, akiknek a városa ezt a szégyent is eltűrte…

Böcsülettel végzett munkájuk közben, a piszkosul jól működő trágyadombon.

Szóval, kedvenc iskolánk szelíd oktatója gazdálkodási ismereteket merészkedett tanítani, a napi 1.733 forintból éldegélőknek.
Nyilván könnyű dolga volt.
Mesélt az induló vagyonról, mely pénzbeli tőkéből, évek alatt megszerzett tudásból és jól használható, hatékony eszközökből áll.

Mesélt azoknak, akiknek a megtakarításról az a szerencsétlen dugipénz – egy gyűrött ötszázas, netán ezres – jutott az eszükbe, amit minden hónapban gyufaskatulyába dugnak önmaguk elől, hónap ötödikén; hogy onnan szorongások közepette már tizedikén kicsenjenek.

A megszerzett tudásról, mely a többségüknek a kínkeservvel bevégzett nyolcadik osztályban testesülhetett meg, nem ritkán második nekifutásra.

Végül a hatékony eszközről, mely többségüknek egy rozsdásodó bicikli, mely túlrepítheti a valóságot a lyukas cipős csigatempón.

1.733 forintot elkölteni, felélni, használni és hasznosítani – maga az ostoba lehetetlen. Nekik mégis ezt az áldást ajándékozta a munka alapú társadalom!

A tanító – persze csak a rend kedvéért, no, meg, hogy a szemléltetés jól sikerülhessen – diákjai elé tárta a nap reprezentatív hírét, mely szerint: A leggazdagabbak összvagyona 2002 és 2015 között 632 milliárdról 2597 milliárdra nőtt, vagyis több mint megnégyszereződött!

Hogy a nyomorultaknak érthetőbb legyen, a táblára is felkerült a kimondva is bonyolult érték, a vagyon, a szám, a rengeteg nullával, s azok, ott, nézték azt a derék számot, s már a legelső pillanatban lemondtak annak a lehetőségéről, hogy összehasonlítsák a saját, olykor mérhetetlen vagyonukkal.

Ültek a közmunkások, akiket a jóságos állam iskolába küldött, hogy a sepregetés, meg ároktakarítás szünetében, meg persze a tavalyi, állathangokról szóló épületes tanmesék után okulhassanak a kiváltságosék sikereiből.
Megismerhették, miből lesz az indulótőke, a befektetésekhez szükséges alapvagyon, megtanulták, miként fordítják a gazdálkodók ezeket az összegeket árukészletekbe, majd miként képződik az értékesítés során a bevétel, meg a nyereség. Mert nyilván ez volt az út, amit verejtékezve végiggüriztek azok százan, a leggazdagabbak, Magyarország méltóságos urai. Nyilván nem!!!!!

A tanulók némán meredtek a táblára.
És még csak nem is tűrtek!
Inkább csak meredtek bambán, ahogy szoktak, midőn a legeslegújabb kor történelme végigkanyarog herdálható mindennapjaikon.

A tanító egy rövid mondattal egészítette ki a felírt, hosszú számsort: „a száz leggazdagabb 2000 milliárddal lett még gazdagabb, addig a többi, közel tízmillió magyar 12 ezer milliárddal.” De ebből a mondatból aztán már végképp semmit nem érthettek a pisszenés nélkül hallgatók…

Közmunkások, ritkán beszélő gépek ők, Orbán játékszerei, akiket lassan megunni tetszik a legfőbb kegyúrnak. Akiknek a legújabb agymenések szerint csökkenteni kell a létszámát, mert túl sokba kerülnek gazdagéknak…

Mi lesz, ha a közmunkások gazdálkodási ismereteket tanulnak?
Semmi, semmi!
Az égvilágon semmi, hiszen azok, ott valamennyien az örök közmunkásságra ítéltettek.
Légy ostoba! – mondja a költő, József Attila, aki ugyan nem ismert egyetlen közmunkást sem, de ismerte jól a szegénység, kisemmizettség letaglózó érzését.

Csak mert magyarnak született, s magyarként halt. Valahogy így:

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

KISBENCE – egy zebraátadó hülyét csinál a nagymamából

Jókorát rúgni a lerongyolódott grószmutter hátsójába, azután vigyorogva a közelébe furakodni, s a pénzes postás eljövetele előtt megünnepelni az eddigi, talán legnagyobb arcátlanságot, az 1,6-os emelést – Orbánisztánban ez, eddig, így, senkinek nem juthatott az eszébe.

Egy igazi renegát a zebraátadók közül, lám, ezt is meglépte!
Rétvári, a szegények hajthatatlan és örökös gúnyolója, a „persze, hogy kereszténydemokrata” akarnok feltárta a nyuggerek gyönyörének okát!

Íme, a nagy és csodálatos huszonnégy ezer forint, ami a mennyországba repíti az átvert 2,7 millió nagyszülőt! Ennyit löknek évente az elvárt szavazatokért… A fél évszázaddal ezelőtti legenda, a legszerethetőbb gyermek, Kisbence nevének újdonatúj bitorlója, sajtótájékoztatott egy keveset, s elmondta, milyen csodálatos érzés ma magyar nagyinak lenni! Naná, hogy ettől a huszonnégy ezertől kell elkábulni. Ez a legújabb magyar drog! Fétis, amit mutogatni illik, s ha lehet, sajtótájékoztatóval megünnepelni!

Nemzetünk idiótái sajtótájékoztatóval ünneplik, ha zebrát méltóztatnak kenetni két utcasarok közé, sajtótájékoztatónak álcázott szoboravatókat tartanak, ha az elsíbolt tízmilliókhoz jó pofát várnak a kifosztottaktól, sajtótájékoztatón értékelik aljasságaikat, mielőtt bárki leleplezhetné a gaztetteket… minek is sorolnánk.
Kisstílű, helyi böszmeségeik után az országos párthang is pulzálni kezd, amint valami hihetetlen mértékű megalázás közeleg a legszegényebbek felé. Most éppen azokon van a sor, akik tízezres jussukból alig ocsúdva, napok óta reménykedve várták a másfél hónap kínszenvedés lezárultát.

Rétvári ecsetelni méltóztatott, milyen hatalmas adomány az az átlagosan havi kétezer forint, amivel mostantól több az egyre kevesebb!

„Csütörtökön kezdődik az 1,6 százalékkal megemelt nyugdíjak kifizetése. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára erről még sajtótájékoztatót is tartott, noha a nyugdíj mindig ilyenkor érkezik. Rétvári Bence most mégis fontosnak tartotta elmondani, hogy a nyugdíjemelés éves szinten átlagosan 24 ezer forint többletet jelent mintegy 2,7 millió embernek.

Az államtitkár úgy számolt, a nyugdíjak most többet érnek, mint két-három éve, hiszen jóval az infláció felett emelték az ellátást, és csökkentek a megélhetés költségei, olcsóbb lett a rezsi, és januártól csökkent az alapvető élelmiszerek – tojás, friss tej és baromfifélék – áfája. A kormány bízik benne, hogy ezt sokan tapasztalták is.

A nyugdíjasok az Erzsébet-program keretében könnyebben tudnak elmenni gyógyfürdőbe, nyaralni, a legfontosabb gyógyszerek ára is csökkent az elmúlt években. Szerinte a kormányzat felülmúlta 2010-es vállalását, hogy megőrzi a nyugdíjak értékét. 2016-ig egyhavi nyugdíjat 12 havi részletben kaptak meg az ellátottak, visszakapták, amit a szocialisták elvettek.”

Kisbence ritka mocsok egy unoka!
Amolyan izgága nagyi szomorító!
Emelésekről, életszínvonalról, meg csökkenő rezsiről danolászik, amint azt a dudorokkal tarkított képű Németh Szilárdtól eltanulta!

Gyógyfürdőkbe, nyaralni küldi a spekulánsokat – azokat a legatyásodott öregeket, akiknek dönteni kell, ha jön a tél.

Dönteni, hogy gyógyszereket, meleg holmit, ételt, vagy tüzelőt vesznek!

Huszonnégy ezer forintért szánja ezt a paradicsomot a nagyanyóknak, ez az idióta Kisbence! Ahogy csendesen megjegyezte egy egyszerű nagyi: nem sül le a pofájáról a bőr!

Január van.
Még csak tizenkettedike!
Egyre nyomorultabban, egyre kiszolgáltatottabban reménykedik a 2,7 milliós magyar nyugdíjas tábor.
Reménykednek, hogy a magyar államnak még lesz pár hónapon át hitele, amiből futja majd az éhbérre! A megemeltre persze…

MEZTELEN A HÁZELNÖK – Kövér, bajusz és minden más nélkül

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani; hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam.
Most is csodálkozom, kik késztetnek, mi késztet a lényeg kimondására.
Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek…

„Mint tikkadt vándor miután a tiszta hegyi levegőből oltottam szomjamat, eszmélődő figyelmem a két szemembe költözik. Csodálom fentről, a gerincről a kilátást! Tekintetem csak ugrál a ragyogásban, mint újszülött kisbárány a tavaszi zsongásban. A horizont széléig ‒ megszámláltam ‒ nyolc hegygerinc ágaskodó hullámtaraja lakja be otthonosan ezt a csodálatos világot. Mindenik hegyfolyam ugyanolyan, és mégis egészen más. Játékos szeszéllyel hullámzik a vörösbe hajló, szép, szürke bükkerdővel borított hegycsúcs, majd aléltan a mélybe hull, hogy amott szilajon ágaskodva, komor zöld fenyőerdővel borítva újból az ég felé törjön. A táj minden egyes hajlata pajkosan más! A Kárpátok a jó Isten földre álmodott szimfóniája! A hegyvonulatok, mint szemérmes lányok, könnyű stólájukkal a reggeli áttetsző ködben incselkedve elragadják a tekintetem, és megbabonáznak. Vég nélkül kell gyönyörködni bennük! Állok és nézem a csodát. A Nap a vállam felett velem együtt fürdeti arcát a szelíd kis dombokban, melyek a látóhatár szélén szilaj bércekké nőnek, ő is lágyan körbehordozza ragyogó tekintetét, felfénylik áldó sugarától egy-egy tisztás, erdőfolt, hegygerinc.”

Valahogy így szólnak ők. Újabban ismét naponta…
Ahogy Csaba, csak ő szólít a messzi érintetlenségben.

Erdély hegyei, sziklái, faóriásai, a végtelen lankák, vadvirágokkal gazdag rónák, a múltba révedő békés tekintetek… akik reszketve szemlélik a holnapot.

Mert időről időre mennek hozzájuk.
Mennek, míg mi nem megyünk…
Mint szarkák az énekesmadarak fészkébe, úgy telítik átkaikkal az Öreg Isten gyönyörű teremtését.
Időnként nekilódulnak, aktuális hőseikkel lerohanják csöndes méltóságukat.

Valahogy úgy, ahogy nem szabadna… ahogy korábban mondták, rárontanak népükre. De most úgy vélik, ez a dolgok rendje. Nekik lehet. Értük, értünk, általuk, – de nélkülünk is egyben. És soha nem kérdezve, közösen fontolva, de bölcsességet színlelve, ahogy régen is: meggyőződésből.

És talán ez a baj: meggyőződésből és nem hitből.
Mintha az alamizsna, a pótlás elég volna! Mintha a levetett kabát, az elnyűtt cipő…

Mondják, megyünk… és mennek, akkor is, ha próbálják őket lebeszélni róla. És ott majd a nevünkben, rólunk szólva hiszik és hitetik, hogy általunk teszik a dolgukat.

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani, hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam. Most is csodálkozom, kik késztetnek a lényeg kimondására. Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek…

Bántott, ahogy öreg barátom hazatérve odaátról, csak szomorúságot és fáradtságot hozott. Jó lenne tudni, hogy mindazok, akik mindig magot visznek, vajon képesek lesznek-e még valaha üres tarisznyával, de jó kedvvel hazatérni? Vagy az az űr éppen a tétova semmi ára? A kifosztottak nyugalmát és békéjét feltúrva beköltözik az odaátba is az itthon békétlen önzése?

Az elnök csakazértis megy. Sovány vigasz és majd békétlenség, szántott ugar marad utána. És a megszokott megtorlás. Meg a fájdalom. Nekik, ott. Felénk csalán verésnek mondják. Dicsőülés ez is, jel a majdani könyvben, de krátere mégis, szinte jeltelen őrzi majd a pusztulást.

Mondja, véli, értük tesz mindent. Meg értünk, a közösért. És úgy mondja, hogy tán más is elhihetné rajta kívül… köpönyege forgásával, a fent és lent páternoszterébe kapaszkodva… De félek, a holnap megint mást hoz, a győzelem megint csak a pökhendi, kivagyiságában érinthetetlen bajuszos kegyúrnak hoz örömet. Bajusz nélkül. Most éppen…

Nem felejthetem a hajtókáján azt a címert.
Amit éveken át viselt, mint az összeesküvők… pedig csak éppen olyan szeretett volna lenni, mint azok, akiket csak kívülről látott. Fényképarcról, szelíd mosollyal. Azt kérdeztem, vajon tudja-e a címer történetét, vagy a szépség rabságából hordja, viseli. Soha nem firtattam még bántóbb kérdést. És képes volt bántásként fogadni a tanító gondoskodást, ahogy mindeddig mindennel tette.

Egykor más arcát mutatta. Talán becsapott mindenkit, talán csak magát. De most megy odaátra. Akkor is, ha kérik, akkor is, ha figyelmeztetik, ne menjen, maradjon. Dac és düh, ami láthatatlanul dermedt ajkaira, a bajuszrengeteg alá, ami úgy tudott vagy negyedszázada mosolyogni… Ez volt az ő múltba veszett arca. Amit vinni kellene ma is, ha már vinni kell. De erre már nem emlékezteti senki. Akad aki félelemből, aki nemtörődömségből, jómagam a távolság, a távolodás okán.

Meg aztán minek is emlékeztetném? Úgysem érdekelné!

Több mint negyedszázada fontolgatom kimondani, hangulataimban számtalanszor előkerül az a néhány együttlét, morgás… valahogy mégis türtőztettem eddig magam. Most is csodálkozom, kik késztetnek a lényeg kimondására. Talán azok ott a végtelen távolban, akik az egészről alig tehetnek… Megbűnhődik a bűntelenségük okán elszenvedett cinkosságot.

Ő odamegy, azok meg onnan el.
Övéiket hátrahagyva, tarkóikat a hegyek felé vetve elballagnak. Miatta, miattuk és miattunk. Mert nem tudjuk, nem tudtuk megállítani! Őket, akik miattunk jönnek, s mennek tova…

„Elbúcsúzom, elindulok hazafelé, de a lábamnak nem akaródzik lemenni a hegyről. Válaszokért jöttem, de csak kérdések kóvályognak bennem. Miért mennek el innen az emberek? Miért jobb egymás hegyén-hátán tülekedni a nagyvárosokban? Nagyapám még adót fizetett a föld után, az állatok után is kvóta volt kivetve, mit le kellett adni. Most mindenért támogatást osztogatnak, és mégis elhagyott a vidék. Támogatást kap az, aki lekaszálja a szénát, és támogatást kap az is, aki állatot tart. Szabadon lehet gazdálkodni, azt vethetsz, amit akarsz, és mégis megműveletlenek a földek! Tudom, hogy így van, hisz mi tartunk huszonöt tehenet, nincsen saját legelőnk, lent a Maros partján vannak egész nyáron az állatok, de senki nem kérdi meg, hogy kié ez a csorda. Itt fent is rengeteg legelő van, nyáron derékig ér a szép, havasi széna, mégsem kell senkinek, majd tavasszal meggyújtják, és ég minden, mint a tatárjáráskor. Hihetetlenül sok a hecsedli, a felhagyott legelőkön mindenütt ott vöröslenek a bokrok, a sok érett gyümölcs pompázik a téli napsütésben, nem kell senkinek. Egész nap itt voltam a hegyen, mögöttem a nagyváros, az út szélén rohad a fűtésre jó száraz hulladék, de egyetlen tűzifával rakott szekeret nem láttam. Nézem a végtelen tájat, és nem látok szénaboglyát, gazdasági épületet, a hóban nincsenek elkószált jószágok lábnyomai.”

Ha majd odaát elvégzi a dolgát, a gyüttment hazajön.
Csaba meg ott marad az övéivel.
Meg az otthagyott szomorúsággal, a megtorlások fájdalmaival.
A fiatalok elvándorolnak, az égigérő hegyek üresen tántorognak, csak az öregek emlékeznek majd némán a talán igaz sem volt időkre.

Kövér László Romániába utazott.
Nem hivatalosan, csak úgy magánemberként. Mint az ottani párt tiszteletbeli elnöke. Meztelenül. Bajusztalanul…
Az ő belügyeik okán, ideátról.

Nem értik? Én sem! És az a legfájóbb, hogy ő sem érti, mivégre bámészkodik odaát, amikor az ott rendjét nem tisztünk az itteniek eszével és szívével rendezni.
Mert más ott a törvény és a rend de ezt még pár negyedszázad múlva sem érthetjük!