FELELŐTLENEK BAKANCSLISTÁJA – fillérekről, amiket nem tesznek félre a nyugdíjas évekre

A magunkfajta önsorsrontók mindent elherdálnak…
Olvasok ugyan néha olyan agyafúrt szövegeket, melyek szerint – „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást” – csak éppen nem tudok mit kezdeni e príma kis mondatokkal!

Pedig látszólag frankó, hogy eldönthetem, mikor nem vacsorázok – most, vagy húsz év múlva? Igen, éppen csak ennyi a kérdés – állítólag! Az a baj velem, hogy nem értek a megtakarításhoz, nem jól spájzolok, nem vagyok képes félretenni! Pontosabban – nincs mit és nincs miből! Mert akik megfogalmazzák ezeket a szuper életvitel tanácsokat, a felelős ember bakancslistájáról, ott a főváros felhőkarcolóinak valamely tágas irodájában, valahogy nem képesek megérteni az én sajátos matematikám lényegét! Pedig a semmit bármivel szorozzuk, az semmi marad! Hja, ez persze csak az én vidéki sirámom. Naná, hogy ez ott, fent, l….t sem jelent!

A felelőtlenek bakancslistájáról eltűntek a nyugdíjas évek. Már nem álmodozunk utazásokról, kéthetes nyári elvonulásokról, s egyre kevésbé zavar, amint a nagy háború néhai náci hadseregének megvénült katonái leparkolnak nagyapáink grófjainak kastélyai előtt.
Jönnek bizony Hansiék, jön Gerda, meg a férje, hogy a szállodáinkban, számukra bagóért elérhető wellness kezeléseken bóduljanak.
S mert nyilván, így van ez rendjén, elmerenghetnek, látva lepukkant hordáinkat – íme, az ország, ahol fillérekbe kerül a munkaerő…

Mi, a kormányunk által folyton megvédelmezettek bevackolhatjuk magunkat fűtetlen otthonainkba, s nassolgathatjuk a budget-gyönyör rágcsálni valóit. Addig is, míg megöregszünk, s akkor is, ha már csak visszafelé számláljuk a napokat.

De minden ócska szövegnél – mely az alkonyatot fényezné, mindhiába – szebben szólnak hozzánk a nagy bevégzés egyre szaporodó tündérei, a magán temetkezési szolgáltatók, meg a legeslegújabb kor hivatásos sirató asszonyai, akik „támaszt” nyújtanak a hátrahagyottaknak. Gyönyörködhetünk ízléses honlapjaikban, hogy szinte valahányan, önként és dalolva szédülünk a sírgödrökbe! Persze, ez is csak a felelősen gondolkodni készek privilégiuma! Az önsorsrontók, a felelőtlenek, jobb, ha nem is gondolnak holmi temetésre, méltó elbúcsúzásra! Naná, hogy nekik találták ki a szociális temetést, mely képes feltenni az ”i”-re a pontot!

A szomorúfűzről elkeresztelt funerátor szolgálat igen magvas mondatokkal borzasztja el a könnyelmű szegényeket – akik valahogy mégis ezt a „csináld magad” elkaparást választanák:

„Ön és családtagjai felkészültek arra, hogy adott esetben szeretett halottjuk koporsóját akár több száz méteren keresztül vigyék a kezükben? Fogják ezt bírni, vagy esetleg útközben le-le teszik majd a földre a koporsót?”

„Nagyon egyértelműen fogalmaz a törvényalkotó, miszerint, ha valaki nem tudja saját maga felöltöztetni a nem egészségügyi intézményben (pl: lakáson, szociális vagy öreg otthonban, hospice intézetben, elfekvőben) elhalálozott hozzátartozóját, vagy nem ássa ki és hantolja vissza a sírhelyet vagy nem helyezi a sírba az elhunytat, vagy nem szállítja kézben a koporsót vagy urnát a temetőn belül a ravatalozótól a sírig, úgy megszegi a személyes közreműködés szabályait. Ha bármelyik a felsorolásban szereplő momentum elvégzését megtagadja, kihagyja, vagy nem végzi el a hozzátartozó, akkor nem jogosult a szociális temetés igénybevételére és a temetés során felmerült összes költséget meg kell fizetnie annak az önkormányzatnak, ahol a szociális temetést igényelte! Felkészült Ön anyagilag arra, hogy akár több százezer forintot visszafizessen, ha valamely okból eltér a szociális temetés előírásaitól? Jól átgondolta Ön, hogy mivel is néz szembe?”

Ugye, milyen szívbemarkoló sorok ezek, kedves, felelőtlen olvasók?!

Lám-lám, míg ropogtatjuk az asztalnál a vacsorául szolgáló leértékelt, enyhén száraz kenyérkét, s majszolunk hozzá egy kevés árcsökkentett parizert, nem ártana elgondolkoznunk! Még mindig nem késő! Ha egy ötven éves ember lemond az efféle élvezetekről, akár képes lehetne havi nyolcvan ezret is eldugdosni idős napjaira – nemdebár?! Már, ha ugyan keres összesen havi nyolcvanezret! Fűteni, ruházkodni, közlekedni és szórakozni úgyis csak amolyan úri mulatság!

Ha mégis eljő a kaszás, és hiába alkudozunk, elrendezi szeretteink sorsát, a felelősen gondolkodók igénybe vehetik egy igazi jótündér szolgáltatásait, átélői lehetnek hivatásos búcsúztatóinak, csak hívják és jön az Intézet hivatalosan szerződött partnere.

Rábukkantunk a mi kis mackónk oldalára és bizony már tegnap este sem igazán éreztük a vacsi hiányát! Nekiláttunk felelősséggel gondolni „azokra az időkre”! Bakancslistánkon megjelent egy drága asszony, aki egy húsz ezresért prímán elbúcsúzik majd tőlünk, de persze sokkal több pénzért dalol és talán még táncot is lejt a hantjaink felett!

Milyen kár, hogy oly sokan nem komálják, milyen jó dolog megérteni, hogy „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást”!

Milyen kár, hogy adódunk pár millióan, aki csak simán megdögleni tudunk majd, s nem törődünk senkivel: Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.

Ezeket az „ostoba” sorokat egy bizonyos József Attila nevű, nyilvánvalóan felelőtlen ember írta, persze, még a múlt században… No, lám!