JÓL VAGYOK! – ezt üzente öngyilkossága után a magára hagyott fekete ruhás nővér

Akár egy átlagos ember hétköznapi mondata is lehetne ez; de ma, ez a „jól vagyok” az „ország lelkiismeretétől” Sándor Máriától érkezett.
Közvetlenül az után tudatta „állapotát”az őt „kedvelőkkel”, hogy öngyilkossági kísérlete meghiúsult – rábukkantak, amint felvágta az ereit.

Megmentették az életét, vagy inkább további életre ítélték?

A fekete ruhás nővérként elhíresült Sándor Mária magára maradt Magyarországon – magára maradt a kétségeivel, tehetetlenségével, mindazon képességeivel, melyekkel korábban emberek életét menthette meg.

Jellegzetes mozdulatai, mondatai majdhogynem emlékké csontosodtak, talán csak perceken múlt, hogy messze költözzön, hogy értelmetlen epizóddá változhasson néhai hevülete egy végtelenül aljassá változott hazában.

Azt írták róla az őt felhasználni mindig kész firkászok, hogy mostantól visszavonultan, mindentől távol, teljesen hétköznapi, mondhatni szürke életet szeretne élni. Mert ezt kellett írniuk! Bauer Sándor és Jan Palach is nyilván szürke életre vágyott volna, ha sikerült volna őket megmenteni. Ha a testfelületük több, mint nyolcvan százalékában megégett, megkeseredett embereket sikerült volna a továbbhurcolandó életre ítélni.

Sándor Mária túlélte, mert felfedezték, miután felvágta az ereit…

Jól vagyok?
Igen, ezt kérdezhetjük valamennyien, akiknek valaha jelentett valamit a lázadás, az ellentmondás, a düh, melyet magunknak kell felvállalni másokért. Ezt kell mindegyre kérdeznünk, amikor a fekete ruhás nővér öngyilkossági kísérletéről olvasunk. Pontosabban akkor, amikor a rengeteg hírportálon megjelent rövidhír utáni kommentekbe feledkezünk. Mert megköpködték, lekurvázták, gyáva szarnak nevezték – azok, akikért tenni próbált.

Mert ami most történik már rég nem következmény! Ez valami lehetetlen utáni, utáni állapot, amire egyszerűen nem lehet magyarázat!

Sándor Mária, miután hónapokkal ezelőtt megértette, hogy nem érheti el a célját, hogy hiába vívja harcait a magyar egészségügy megmentéséért, megpróbált emelt fővel elköszönni.

Belátta, hogy egyedül nem megy, s hiába vár segítséget. Aztán, mint a tömeg, mely jegyet váltott a sokmenetes bunyóra, a felvonulások fogyó tömegei visszalökdösték a kötelek közé. Az önként vállalt feladatból így lett kötelezően bevégzendő megbízatás – csak éppen a támogatás fogyott el, végérvényesen. Egy ideje a fekete ruhás nővér megszólalásai, fellépései cifra programmá váltak, mintha egy csúcs gázsiért tátogó primadonnát szólítottak volna a függönyök elé. Odalökték, hogy lenyomja, feltámassza a sót, aztán mehet, ki-ki a dolgára. Oly sokan fogadták el színpadi magányát, hogy szinte már fájhatott, egy-egy közelgő tüntetés. Ebből lett elege!

Sándor Mária, a fekete ruhás nővér öngyilkosságot kísérelt meg, felvágta az ereit, de még időben rátaláltak és megmentették az életét. Ez ma a hír.

„Nem vagyok alkalmas vezetőnek. Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzők, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt. Csalódtak bennem, csalódtam bennük”

Sándor Mária nem kívánja már, hogy a bölcs tömeg megveregesse a vállát, szorongassák a kezeit és belehazudják a szemébe, mennyire fontosnak tartják, mennyire szeretik! Öngyilkos lett, nem kísérletezett…

A szokásos „sok-sok szeretetből” lett elege, a képmutatók sertepertéléséből, meg az égig érő ígéretekből. A semminél is kevesebb siker után menni akart, de újra elgáncsolták. Most persze pofátlanul a folytatásra hívják – elvégre be kell fejeznie, amit elkezdett! El kell pusztítania a pökhendi, gúny-gólemet, a vízfejű zsarnokot, hiszen ezt ígérte!

Hiszen mi, magyarok, már nagyon rég óta így képzeljük, a karosszékben ülve, kifele dirigálva jó meleg otthonainkból. Jön majd egy nagyon bátor hős, a kezében valami karddal és jól lekaszabolja a gonosz sárkány fejeit.

Majd szintén valaki más eltakarítja az így képződött hulladékot és a levágott sárkányfejek helyén egy szép új világ születik …

Nem lehetünk ennyire idióták!

GYŐRI HARA(N)G – Veres András papjai már nem engedelmeskedhetnek?

467 bejegyzést publikált a SZEMlélek blog indulása óta – adta hírül Gégény István még 2016. december 13-án. A legelső írás 2014. november 30-án jelent meg, az oldal látogatottsága – különösen a katolikus hívek körében – folyamatosan nő. Nem véletlen ez a siker.

Gégény István 1978-ban született, az Imperfectum keresztény könnyűzenei együttes alapító tagja, s megjelent már néhány verseskötete is. 2000 óta a média világában dolgozik: nyomtatott lapok munkatársa, online hírportál szerkesztője, egyetemi magazin főszerkesztője, majd szerkesztőségvezető. Néhány éve vállalkozóként segíti a hozzá fordulókat abban, hogy üzeneteiket minél hatékonyabban juttassák el a címzettekhez. Aktívan részt vesz az Életjel rádió működtetésében is… Gégény István mára már elismert közéleti szereplő. Fontos minden gondolata, véleménye, fontos minden tudósítása, értekezése.

2017. január 29-én Gégény István az alábbi bejegyzést helyezte a blogjára:

„Megkongatta a vészharangot a püspöki kar elnöke
Veres András önfelszámolásra kéri a felügyelete alá tartozó plébániák vezetőit, a hívekkel pedig közölte, hogy ha minden így marad, hamarosan elfogynak a papok.
Különleges levelet olvastak fel a Győri Egyházmegye római katolikus templomaiban január utolsó vasárnapján. A helyi főpásztor némi bevezető után közli benne azt, amit eddig is tudtunk, csak nyilvánosan nem nagyon beszéltek róla adatszerűen: ez pedig a paphiány jelensége.
A “körirat” megemlíti, hogy 6 évfolyamon összesen 7 fő készül papi hivatásra az egyházmegyében, ami azt jelenti, hogy ha nem számolnánk a létező lemorzsolódással, akkor is évente átlagosan nagyjából 1 papot szentelnének. Mindeközben 2016-ban 8 paptestvér hunyt el. Nem nehéz kiszámolni, mit is jelent ez, ráadásul információink szerint a Győri Egyházmegye aktuális papságának több mint fele 73 évnél idősebb.”

Aztán pár nap múlva Gégény István kénytelen volt az alábbi helyesbítést közzé tenni:

„Ritkán szoktunk téves információt közölni, de ha így alakul, azt utólag jelezzük, elismerjük. Mert így korrekt.
Bár azt írtuk nemrég, hogy a Győri Egyházmegye templomaiban felolvastak január utolsó vasárnapján egy köriratot, olvasóinktól megtudtuk, hogy több helyen nem került erre sor (mentségünkre szóljon, hogy az egyházmegyei honlapon közölt kijelentés hitelességéből indultunk ki). Néhány telefonhívás nyomán kiderült, hogy az eset nem kivételes: az általunk megkérdezettek fele nem hallotta saját templomában a püspöki üzenet felolvasását. Bár ez nem számít hivatalosan reprezentatív felmérésnek, ám kétségkívül beszédes mellékszála a történetnek.”

Gégény István helyesbíteni kényszerült tehát azt a bejegyzést, amit az egyházmegye honlapjáról, mint hiteles forráshelyről származtatott. Valótlan volt az a kijelentés, mely szerint a győri főpásztor levelét megismerték, majd annak tartalmát felolvasták templomaikban az egyházmegye papjai.

Valótlan állításáért ugyanakkor nem vonható felelősségre, mivel jóhiszeműen elfogadta azt a nyilvánvaló valótlanságot, melyet az egyházmegye hivatalos honlapja közvetített.

Az egyházmegye papjainak nagyobbik része nem hirdette ki Veres András köriratát. Mert valószínűleg nem fogadhatták el az abban foglaltakat.

Gégény első bejegyzése szerint: „A “körirat” megemlíti, hogy 6 évfolyamon összesen 7 fő készül papi hivatásra az egyházmegyében, ami azt jelenti, hogy ha nem számolnánk a létező lemorzsolódással, akkor is évente átlagosan nagyjából 1 papot szentelnének. Mindeközben 2016-ban 8 paptestvér hunyt el. Nem nehéz kiszámolni, mit is jelent ez, ráadásul információink szerint a Győri Egyházmegye aktuális papságának több mint fele 73 évnél idősebb.
Ezen számok fényében nem is annyira meglepő, hogy a tényeket nyilvánosan közli András püspök a hívekkel, akiket imára hív “a folyamatnak megállítása érdekében”. Ennek jegyében hívja életre a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke az Apor Vilmos Imaszövetséget, amelynek tagjai papi hivatásokért fognak majd imádkozni.”

A probléma azonban lényegesen komolyabb, s erről már a második bejegyzésből értesülhetünk:

„Vajon mitől lehetnének még vonzóbb példaképek, még lánglelkűbb pásztorok a papjaink? Sokféle válasz adható erre a kérdésre, talán némelyik a fején is találná a szöget. Ám, ha csökkennének az adminisztratív terhek, a pénzügyi, jogi és egyéb feladatok, akkor korunk papjai arra tudnának végre időt szánni, ami a hivatásuk lényege: saját és híveik lelkének “edzése”, ápolása, Krisztus evangéliumának közvetítése, megélése saját környezetükben. Amíg azonban általános tapasztalat a klérus körében a civilfóbia, addig ez nem fog menni. Marad a plébániák bezárása, a vészharangok kongatása, imaszövetségek sorozatos indítása. Utóbbival semmi baj nincs, de önmagában aligha fogja megfordítani a paphiány trendjét.
Az egyház közössége arra vár, hogy végre valóban közösségként kezeljük akár az ilyen kihívásokat is.”

Veres András nincs túl jó helyzetben.
Miután a híveket okolja a paphiányért, tőlük vár megoldást, ugyanakkor megkezdi a mostanáig működött plébániák összevonását, úgy tűnik, egyre szerényebb mértékű támogatást tudhat maga mögött.

Ha pedig ezek után bizonyos „deja vu” érzések kerítik hatalmába a kedves szombathelyi olvasót, az nem lehet a véletlen műve!

Gégény mindenesetre egy igazán fontos Veres András idézettel zárja helyesbítő bejegyzését: “a következő időszakban a családokra fókuszálunk, s ha egy-egy családtagra hatni tudunk, egész famíliákat nyerhetünk meg, mert minden ember hívő, csak segíteni kell nekik megtalálni Istent. “

“Hajrá, katolikusok!”

A MI KIS FALUNK – Szombathely – Pajkaszeg 1:0!

Állítólag a nézettségi mutatók minden eddigi rekordot túlszárnyaltak. Egy ország feszült péntek este a televíziók elé, hogy láthassa a legeslegújabb, magyar gyártású, magyar színészekkel megformált, magyar élethelyzeteket bemutató sorozat első részét.

Elindult „A mi kis falunk” című RTL szappanopera, közérthető, tehát ultraprimitív sablonok felhasználásával manipuláló esti mese – megnyomorított és gyárilag idióta magyarok kiszolgálására. A siker garantált, a műsor közösségi oldalán tóduló hozzászólások szerint telitalálat: végre egy „közérthető” műsor, szex, háború, durvaságok és trágár beszéd nélkül.

Ennek örülni pedig nem is olyan egyszerű!

Pajkaszeg polgármestere, Károly, egy igazi, huszonegyedik századi hős. A filmsorozat ajánlója szerint: „Láthatóan nem tagadja meg magától az élet örömeit. Számára a falu az első- rögtön a saját érdekei után. Egy igazi túlélő, aki folyamatosan ügyeskedik. A templom építésére kapott pénzből létrehozott halastónál tölti minden idejét, és a napi ügyeket szereti jobbkezére, Erikára hagyni. Tévedhetetlennek tartja magát, és úgy gondolja, mindig a közt szolgálja. Dörzsölt, rutinos. és gyorsan dönt- igaz, nem mindig helyesen. A hirtelen jött ötleteinek megvalósítását rögtön ki is adja feladatként a környezetének: Lacinak, a vele dolgozó unokaöccsének, Stokinak, a falu rendőrének, és Gyurinak a helyi gyerekcsapat edzőjének. Senkitől sem tart, kivéve a nővérét, Katit, a volt tanítónőt, és Tecát a kocsmárosnőt, aki talán még nála is nagyobb hatalommal rendelkezik a faluban. Bár az általa kitűzött célok, és a beígért fejlesztések nem mindig valósulnak meg, de ő az a polgármester, akit a falu megérdemel.”

Sajnos, nem mindenki olyan szerencsés e kicsi hazában, mint mi, szombathelyiek! Pajkaszeg és Szombathely akár testvértelepülés is lehetne, hiszen a mi Károlyunk ugyan Tivadar, de a fenti leírás – kisebb árnyalatokkal persze – de tökéletesen illik a fősürgészre.
Károly olykor szobor gyanánt szart avat, Tivadar pedig városmakettet…

Jól állunk! Sőt: Szombathely – Pajkaszeg 1:0!

A szerepek pedig itt is mind kiosztattak: akad nekünk is Lacink, igaz, erre a szerepre – korábban – Szombathely egyszerre több szereplőt is csatarendbe állított! Vágül a szerep egyetlen kézbe került, s nálunk „közkedvencét” csak Bubu – ként emlegeti a köznép, de, hogy, hogy nem, a Laci féle szerep tökéletesen illik rá: (no meg a műbőr dzseki!)

„Laci, a fiatal álmodozó különleges helyzetben van a faluban- ő az, aki logikusan gondolkozik, és mindig felteszi a kérdéseket, amiket az adott helyzet megkövetel, de soha nem veszik komolyan. Kati, a volt tanárnő egyetlen fia, és a Polgármester unokaöccse. A nagybátyjának dolgozik, és afféle mindenesként segít be a hivatalban, Erika a felettese. Jó szándékú, és segítőkész, de sokszor azzal tenné a legtöbbet, ha nem próbálna segíteni, mert nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogy szeretné. Reménytelenül szerelmes Tecába, a kocsmárosnőbe. A Polgármester mindenben számíthat rá, ameddig az nem ellenkezik Teca érdekeivel- ilyenkor Laci két tűz közé kerül, és olyan megoldást próbál keresni, amivel mindenki jól jár, de általában pont az ellenkezője történik. Számára fontos a falu sorsa, és emiatt még arra is hajlandó, hogy elinduljon a Polgármester választáson a bálványozott nagybátyja ellen kihívóként.”

Stoki is akad – néhány -, hol rendőrnek, hol közterület felügyelőnek öltöztetve, akik persze a filmbéli kollégához hasonló szellemi szinten szereznek érvényt e rendetlen rendnek… Szolgálnak, védenek, meg persze fontoskodnak. Úgy kb. ennyi a dolguk.

Tenkitenki figurája szintén telitalálat – itt Szombathelyen! és persze – Pajkaszegen: „Teca a falu egyik legfontosabb embere- övé a helyi kocsma. Fiatal, és gyönyörű, de kemény és megközelíthetetlen. Egy ideig élt a városban is, de az apjától megörökölte a kocsmát, és végül a faluban maradt. Jó érzékkel vezeti az üzletet, és irányítja annak törzsközönségét- különösen a három elválaszthatatlan közmunkást, Szifont, Bakit, és Matyit. Laci odavan érte, de Teca igyekszik ezt nem észrevenni. A Polgármesterrel örökös versengés folyik kettejük között- míg Teca szeretné, ha a falu fejlődne, és közelebb kerülne a városban tapasztaltakhoz, addig a Polgármester jól megvan ezek nélkül. Az igazi ellenlábasa Erika, a Polgármester jobbkeze, aki féltékeny Tecára minden tekintetben, és attól fél, hogy Teca elcsábíthatja tőle Gyurit. Tecát viszont csak a Pap érdekli, akibe iskoláskoruk óta szerelmes. A kemény üzletasszony álcája mögött igazából romantikus lélek lakozik, aki kitűnik a faluból üzleti érzékével, és az újító gondolataival.”

„Uram, juttass ki ebből a… hátad mögötti kis faluból. Hiszen itt templom sincsen.”

„Pajkaszeg kelleténél jóképűbb és sármosabb plébánosa finoman szólva is elégedetlen jelenlegi állomáshelyével – és nem csak azért, mert egy edzőteremmel kell osztoznia a kultúrház előadótermén, ha misét akar tartani. De mivel itt született, kölyökkora óta ismeri a nyája összes tagját (akik, ha mind összegyűlnek, pontosan öten vannak, és a legfiatalabb is elmúlt már 70 éves, ráadásul mind nőnemű) – és az elkóborolt bárányokat is, akik sose teszik be a lábukat a „templomba”. Ők alkotják a falu lakosságának maradék 90 %-át. Mert ez tényleg KIS falu – miként kicsi lakosainak egy főre jutó IQ-ja is. Amit azonban csak kevesen vesznek észre – ám a pap, pechére, pont köztük van. Úgyhogy bármit megadna, hogy elszabadulhasson innen. Amikor azonban megtehetné ezt, hirtelen rájön, hogy mégiscsak jó neki itt. Ezen mindenki meglepődik – legfőképp ő maga…”

Még szerencse, hogy a filmbéli történet papjának históriája néhány ponton eltér a mi „papunk” sztorijától. Hja, a mi papunk egy ideje már más Andrása, s ha hinni lehet a szóbeszédnek, egy ideig a pótlásáról szóló hírek csak a kamu kategóriában úszkálhatnak.

Volt ugyan templomunk, de neki palota kellett, s a teremtés közben néhány egyéb csoda is pottyant – igaz, azóta is láthatatlanul… Lám, a mi papunk megszabadult, egész a szomszéd egyházmegyéig inalt. Csak az emléke lobog, kihunyhatatlanul…

A sorozat közmunkásai – Szifon, Baki és Matyi – „minden alkalommal láthatósági mellényt viselnek, és minden alkalommal láthatóan részegek. Elvannak, mint a befőtt, békések, a légynek sem ártanak, igaz, ha akarnának, sem tudnának. Elválaszthatatlan cimborák, együtt támasztják a lapátot, vagy a kocsma pultját. Lassan mozognak, de bizonytalanul. Ritkán beszélnek, de annak sincs sok értelme. Mégis kiválóan megértik egymást, úgy is mondhatjuk, hogy lelki társak. Ha probléma adódik, mindig számítani lehet arra, hogy tovább bonyolítják a helyzetet. Ha nem lennének, ki kellene találni őket. De szerencsénkre vannak.”

Szombathely közmunkásai kicsit többen vannak.
Kezük nyomán tűnhetett volna el a rengeteg falevél, mely a mai napig ellepi a várost. A rengeteg falevél, mely most éppen nem látszik a rengeteg hótól. Amit szintén nem fog senki eltakarítani.

Szifon, Baki és Matyi szívesen mereng a közös emléken: “Istenem, az iskola… életem legszebb három éve volt.”

Mi, szombathelyiek a magunk közmunkásait eltűntetve büszkék lehetünk. Tanulnak. Ezért nem fagyoskodnak annyian a köztereken. De a tavasz, a rügyfakadás előcsalogatja majd őket, hogy sertepertélésüktől legyen hangos a mi kis falunk, Szombathely!

Akinek nincs televíziója, ne szomorkodjon! Szombathelyen élni, a mi Karcsink falujában tengődni legalább olyan mulatságos, mint az RTL műsorát végigszenvedni, hétről hétre! Köszönjük szépen!