HALADÁS STADION – reménytelen várakozás porban, zajban, sárban

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Szemléli a hatalmasra nyújtózkodó, hófehér szerkezetet, az egyre magasabbra törő falakat, a megszámlálhatatlan járművel át- meg-átjárt terepet, a néhai teniszpályák, meg csarnokok helyére álmodott sportlétesítmény gigantikus metamorfózisát.

Bámulja a széttöredezett utakat, a kerekek alatt széttaposott szikkadt, porló talajt, a tócsák mentén dagadó sarat, és hallgatja a hatalmas munkagépek dörgését, ahogy korábban egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, míg a régmúlt betonelemeit porrá nem zúzták. Légkalapácsok, földhöz csapódó világítótestek, födémelemek robaja jelentette azoknak a hónapoknak a „melléktermékét”, azt a kötelezően elfogadandó jattot, amivel egy ilyen építkezés szükségszerűen együtt jár.

Értelmetlen volna feltenni azokat a kérdéseket, hogy vajon a hozzá hasonlóan itt élők mit tudhattak a rájuk váró megpróbáltatásokról, vajon kérte-e tőlük valaki a megértést, a türelmet, az elfogadást?

Nyilván az a dolga a Rohonci útra több évtizede költözött, ma már többnyire mozogni is alig bíró időseknek, hogy várakozzanak – örvendezzenek a jövő ajándékának, amiből ők már valószínűleg semmit nem fognak látni, megtapasztalni. A másoknak szánt élmények okán kell tűrni hónapokat porban, zajban, sárban…

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Aztán a néni kitárja az erkélyajtót, nekilát a napjában többször is esedékessé váló munkájának.
Nagylapátnyi földet, homokot, építési törmeléket söpör össze, próbálja letisztogatni az ablakpárkányokat, az erkély peremét.
Biztosan legyintenie kellene, hagyni az egészet, s akkor a hosszú hónapok hordaléka után már az a kevéske út is használhatatlan volna, amit beteg lábaival naponta bejárhat…
Az a pár méter jelenti a még létező világot.

De hiszen, kit érdekelhet egy megöregedett ember, amikor Magyarország éppen nagyon erősödik – stadionok születnek az olimpiára éhes népnek, ahol a foci jelenti minden emberi értékrend valamennyi centijét… Kinek volna fontos, hogy a Rohonci úton élők, az ott megvénültek miként viselik a monumentum megvalósulásának szemetét?

Persze, hogy senki és semmi nem számít, míg az ott élők csendben nyelnek és takarítanak, tudomásul veszik, hogy otthonaik értéke a semmibe zuhan. A hajdanvolt „panoráma” helyébe egy méretes vászonburkolat, egy focipálya modern tetőszerkezete tolakszik majd – lehet nézni a nagy fehér semmit! Csak előbb meg kell szenvedni a készület minden napját, óráját!

Hetente tudósít, szinte minden média a fejlődésről. A képeken jól látszik, miféle csoda készül Szombathelyen! Lesz modern komplexum a megöregedett lakótelep idős lakói „örömére”. Kapják, s az ajándék törmelékeit tűrni kell – úgy tűnik! Nem szólunk a „vele járó” nehézségekről, gondokról, bajokról!

Még jó, hogy azok, akire tartozik a város „élhetősége”, rendre elégedetten dörzsölgetik a kezeiket. Megszámlálják a forintosítható gyarapodást, mint a rajzfilm Dagobert bácsija, leleplezik és felmutatják a lódításokat, a pazarlást – persze mindhiába. Mert ma csak ez a fontos. Az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés! A korrupció, aztán a kiteregetés, a leleplezés. Ezekhez képest semmiség, amint tisztességben megőszült emberek tönkremennek a hónapok óta kényszerből bereteszelt ablakaik mögött.

Mindegy itt már, hogy tavasz, vagy nyár közeleg – vagy hermetikusan bezárkóznak, vagy nyelik a majdani csoda melléktermékeit… A szellőztetés, mosott ruháik kiteregetése csak emlék, ahogy a hajdani erkélyekhez köthető szomszédolás, a diskurzusok is feledhetőek.

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny. Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Az anyám… Szomorúan és egykedvűen – tehetetlenül… ÉPÜL A HALADÁS STADION – neki, és nekik csak reménytelen várakozás porban, zajban, sárban. Örökkévalóság!

A segítés városában, meg abban az országban, ahol senkit nem hagynak az utak szélén… na persze!