EGYSZERVOLT MESTEREK, MESTERSÉGEK – meg a ma üldözött ezermesterek


Tavasz van! Kezdődik a riogatás. Erről csicsereg a… rádió. A rendőrség fokozott ellenőrzésekkel szűri a menet közben bekötetlen övekkel telefonálókat, a spicces locsolókat, meg a gyorshajtókat; az fogyasztóvédelem az ÁNTSZ fullajtárjaival vendéglősök pecsenyéit, kereskedők portékáit méregeti, a nemzeti adóhatóság pedig irgalmat nem ismerve hajkurássza az ezermestereket. Ez utóbbiak „ősei” valaha köztiszteletben álló, amolyan „mindenhez jutányos áron értő” bütykölgetők voltak, ma közönséges adócsalók, megrögzött feketézők, akik a hatóságok szerint szinte mindent szabálytalanul végeznek, rengeteg munkát adva ezzel a szegény adóellenőröknek!

A hajdanvolt reparálós világot végre valahára felváltotta az elnyüvős, eldobós időszak, melyben azért akadtak „őrizgető, kacatoló figurák”, akik most, a ki tudja már hányadik szűk esztendőben elővarázsolják a megmaradt holmit az „elvásíthatatlan dolgok” időszakából. És kezdődhetnek a nagy felújítások, az életre keltő beavatkozások, megannyi átszunyókált esztendő után. Az évenként rendezett lomtalanítások alkalmával éjjelente az utcákat járó fürkészek által lebontott alkatrészek idővel megtalálják újdonatúj gazdáikat. Talán…

Csak a jó szaki hozzáértése kell! Meg vele a bűne!

Gyermekkorunkban persze még nem volt baj és bűn, ha valaki időről-időre becsengetett a lakásokba, s felajánlotta, mondjuk a „vándorköszörűs” szolgálatait.

003

A kicsorbult, életlenné vált késeket, kificamodott ollókat magához véve a kapualjunkban letámasztott kerékpárjához sietett a harcsabajszú Jánó mester, a verdát praktikus keretére emelve tekerni kezdett, s a forgó köszörűkövön megfente a vágóeszközöket. Fillérekből varázsolt újra használható, éles eszközöket.

A széltépte, kifordított esernyőinket sem kellett a kukába hajítani, csak figyelni a téren kényelmesen sétálgató, tobakjából nagyokat szippogató esernyőjavító érkezését. Nem volt szórólapja, sem gigafonja, Tóni bácsit, az ujjait a háborúban elvesztett esernyőjavító mestert mindenki ismerte és tisztelte.

001

004

A tönkrement esernyőket magához vette, aztán, ha elkészült, visszahozta, vagy átvehettük a kisszobájából kialakított műhelyben. Ha elkészült, az esők ellen védő alkalmatosság jobban szuperált, mint újkorában. Drótozott, foltozott, varrt és forrasztott, mikor mi kellett. A fizetség itt is jóval szerényebb volt, mintha új ernyőt kellett volna vásárolnunk.

A belvárosi nagyáruház lépcsői alatt székelt a szemfelszedő műhelye. Manapság ilyen mesterség űzője sem található sehol. Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy a felszaladt szálú harisnyát valaki megreparálgassa?

002

007

Akkoriban a harisnyáknak, sőt a fuszekliknak is volt becsülete… Felénk, a Derkón Juli néni járta a lépcsőházakat, kezében villanykörtével. A lyukas zoknikat a körtére húzva, pár másodperc alatt foltozta használhatóvá, csak egy hokedlit kért, s az előszobánk sarkában végzett is a művelettel. Az a néhány forint, amit elfogadott, igazán nem volt sok az ügyességéért.

Nagyanyám szívesen mesélt a régi idők mestereiről. a drótos tótról, aki a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárduló, erős pillanatragasztók még nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. De nagyi mesélt a foltozószűcsről, a vándorórásról, a jegesről, meg a szódásról is. Ez utóbbival még magam is találkozhattam. Hatalmas Tatra gépjárművével végigkürtölte a mellékutcákat, aztán lépésben visszaaraszolgatott valamennyin újra, s aki valódi szódát szeretett volna vásárolni, a kapuban állva megtehette.

Amikor a nagyszüleink faluról városba költöztek, – mesélték – még járták a településeket az ószeresek. A handlék jellemzően botcsinálta vándor kereskedők, többnyire öreg zsidók voltak, akik mindenféle számunkra már értéktelen dolgot begyűjtöttek: ócska ruhákat, rongyot, hulladék nyersanyagokat, bőrt, hasznavehetetlen üvegeket, dobozkákat, csontot, párnatollat, stb. Cserébe fémedényeket, borotvát, pipákat, törülközőket, kosarakat, kasokat, csizmákat, gyerekjátékokat adtak. Cseréltek. Munkájuk többnyire nem kívánt pénzmozgást, akkoriban a nyugtaadási kötelezettség sem volt még feltalálva…

Jó felemlegetni néhány rég kihalt mesterséget, melyek felett eljárt az idő, mégis hozzátartoztak a mindennapjainkhoz. Nem találkozhatunk már bakterral, vagy ahogy akkoriban elegánsan nevezték, vasúti sorompó kezelővel, ahogy villamos jegykezelők sem élnek már köztünk. Nincsenek pákászok, rákászok, a városokban töltőtoll- és pipa-javítók, de eltűntek a gombbehúzók és a kalaposok is, bár nehai műhelyeik olykor megjelennek álmainkban. Vargyasné a rövidárus, vagy Raspergerék a kalaposok ugyanúgy hiányoznak, mint a Marics féle bőrös-bolt, vagy a szinte egykor úton útfélen fellelhető suszter műhelyek. A Derkó Csoszogi bácsija a bőr- és gumi-ragasztó felejthetetlenül szúrós szagával…

005

006

Hiába is keresnénk gumijavítót! Kirmer Gyula bácsi legendás biciklijavító boltja, előtte a kerékpárok kitámasztására szolgáló öreg hársfával, ott a Karicsa és Hollán sarkon nem arról szólt, mint a mai modern kerékpárjavító műhelyek. Ott az első a diskurzus volt, a naprakész információk a várható időjárásról, majd a munka, a gumistoppolás, ami aznap, a munkából hazafelé igyekvőnek már használható bicajt biztosított, némi jókívánsággal.

Ma modern időket élünk. Hetekig várunk a villanyszerelőre, a gázosra, ha festőt, parkettást keresnénk, jobb, ha hónapokkal előre tervezünk. Cipzárt cserélni tudó, gatyáink felhajtásához hajlandóságot mutató szabóink eltűntek, a tönkrement cipősarkakat magunk cserélgetjük… hajat magunk vágunk, körmeinket sem igazán látja manikűrös.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a magukat „ezermesterként” emlegető szakik kora is végérvényesen lezárult. A működésük lehetetlen. Ugyan, ki vállalná annak kockázatát, hogy a kevéske pénzért jelentős lelkesedéssel elvégzett munka után pár pillanat múlva előhalássza a megrendelő a táskájában lapuló igazolványt, s firtatni kezdje a nyugta, a számla, meg az árjegyzék meglétét, a kifüggesztett tilalomtáblákat és vásárlói tájékoztatókat, hogy az elvégzett munka után gondosan megsaccolják, vajon miből vesz majd házat a szolgálatkész segítő.

Ki vállalná a csendes működést, ma, amikor az ötvenes éveket megszégyenítő besúgórendszer egyenesen ösztönzi kádereit a mások beköpésére? Sikerült átesnünk a ló túloldalára. De a veszteség mértéke egyeseknek még mindig alig-alig látszik. Mert ugye, jobban teljesítünk… A segítőkészség a szabályok áthágását jelenti, aki elvállal és elvégez egy egyszerű javítást, s végül nem ad számlát, szorulhat!!! És félhet, a riogatásoknak megfelelve…

Mert úgy tűnik, hogy az egyszervolt mesterségek után az önkéntes ezermesterek is eltűnnek majd, a lakóközösségek, települések mindenhez értő és szívesen segítő szív-emberei, akik után mindössze a semmi és senki tódul majd…

Vajon megéri? Tényleg ez a jobban telesítő Magyarország?

ZSIGERI GYŰLÖLET A JÁTSZÓTEREKEN – valóban a gyermekzsivaj jelenti a gondot?

Amikor először olvastam végig az itt látható levelet, még nem voltam képes eldönteni, hogy áprilisi tréfa, amit látok, vagy az elembertelenedés újabb mérföldkövébe botlottam.
Mindenesetre a győri Nádorváros, Török István, 56-os forradalmárról elnevezett utcájában valami olyan határt léptek át, amit sem feldolgozni, sem megmagyarázni nem lesz egyszerű. Az esztendők óta sulykolt gyűlöletkeltés, a másik ember zsigeri utálata olyan szinthez ért, amit már nem lehet egy egyszerű legyintéssel elintézni! Csak a többszöri nekiveselkedés után merészelem azt gondolni, hogy az esetet közzé kell tennem – ne Brüsszelt, hanem az ilyen leveleket gyártó „Lakókat” állítsuk meg, de feltétlenül, azonnal, ha még nem késő!

(Persze, lehet kardot rántani, rémképeket festeni a felénk is irtóztatóan elviselhetetlen, sikoltozó és hisztiző siserehadakról, meg a lakótelepi csőcselékről, a lumpenek traccs partiktól hangos őgyelgéseiről, a tinédzserbandák dühöngéseiről… s akár visszaállíthatjuk a sokat emlegetett Taigetoszt is – mi, akik valaha gyermekek voltunk és szerettünk azok lenni; felháborodtunk!)

Íme, egy tipikusan grafomániás, lakótelepi „megmondó ember” gyötrelme 2017. áprilisából, szó szerint idézve. Mert minden sora döbbenetes!

Tacepaó a Török István utcai játszótérről:

Kedves Szülők!
Miután ezt a játszóteret sajnos átgondolatlanul és felelőtlenül a lakótelep kellős közepére, házakkal szorosan körülvéve alakították ki, így ez, mint látható, nagyon közel van a lakásokhoz és az ablakokhoz. Kérjük, szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy ez elsősorban mégis csak egy lakótelep, ahol nagyon sok idős, nyugdíjas, beteg, gyermektelen, három műszakban dolgozó aktív, tehát nem csak kizárólag gyerekes család lakik, akiknek a nyugalmát és pihenését a nappali órákban Is rendkívül zavarja a gyerekek állandó sikongatása, ordibálása, hisztizése, a zörgős műanyag motorokkal a járdán és a házak fala melletti körbe-körbe motorozása. Ez különösen igaz a hétvégére, ami mindenkinek pihenőnap.

A kis, műanyag motorok olyan hangosak, hogy zajuk még csukott ablakok mellett is behallatszik a lakásokba (egészen a negyedik emeletig). A házak tövében a kis járdán pedig olyan a hangjuk, mintha egy tank dübörögne el az ablak alatt. Elviselhetetlen. A járda és a házak közötti füvesített, parkosított terület már egyébként sem játszótér. Nem focipálya és se nem gyerek, se nem kutya WC, nem véletlenül kerítették el a játszóteret a füves résztől. A füvet és a virágokat pedig azért nem kellene hagyni kitaposni, mert a már így is ritkás, kopár, földes területről a por száll be a lakásokba.

A járdán gyakran a gyalogosok és kerékpárosok nem tudnak közlekedni, csak a gyerekeket kerülgetve. Előbb-utóbb baleset lesz belőle, mert egy motoros, vagy biciklis majd véletlenül fellök egy gyereket. És akkor majd a motoros/biciklis lesz a hibás, mert nem figyelt a gyerekre (a szülő helyett, aki éppen beszélget, telefonál, stb. és éppen nem a gyerekével foglalkozik)?

Kérjük, szíveskedjenek azt a nyilvánvaló tényt figyelembe venni, mikor gyermeküket lehozzák a játszótérre, hagy az itt lakó embereknek legalább annyi joguk van a saját tulajdonú lakásukban a nyugalmukhoz és pihenésükhöz, mint amennyire a gyermekes szülők azt gondolják, hogy joguk van a gyereküket a játszótérre lehozni. A játszótér nem dühöngő!
Ez itt a mi közös lakókörnyezetünk, aminek tisztaságához, rendjéhez és nyugalmához ragaszkodunk és mindenki részéről elvárható a másikkal szembeni tolerancia. Különösen igaz ez azokra a szülőkre, akik még csak nem is közvetlenül itt laknak, hanem távolabbról, más utcákból, házakból hozzák ide gyermekeiket játszani. Mi sem megyünk oda hangoskodni, sikongatni és nyugalmukban zavarni másokat az ő lakókörnyezetükben, így jogosan elvárható, hogy más se tegye ezt itt.

Ehhez senkinek nincs joga, ez tapintatlanság! Senki ne gondolja, hogy azért, mert csak néhány lakó teszi szóvá a fenti problémákat, akkor ezekről más lakóknak ugyan úgy nincs meg a véleménye, csak legfeljebb nem veszik a fáradságot, hogy szóljanak, vagy nem kívánnak senkivel veszekedni, nézeteltérésbe keveredni. És mielőtt még egyes szülők felháborodnának ezen a levélen és az lenne a véleményük, amit már mi, itt lakók, többször megkaptunk, nevezetesen: „akinek nem tetszik, hogy ez itt egy játszótér, az költözzön el!”, azoknak erre az ostoba megjegyzésére csak annyit tudunk válaszolni, hogy az egész lakótelep nem tud és nem is fog elköltözni néhány rendetlenkedő, hangoskodó, neveletlen gyerek és tapintatlan szülei miatt.

Természetesen tisztelet a kivételnek, az a szülő, akire ez nem vonatkozik, ne vegye magára! Egyébként is érthetetlen, hogy a szülők miért nem veszik a fáradságot, hogy gyermeküket e helyett a poros, koszos, házak közötti játszótér helyett, inkább a tiszta levegőjű, árnyas, csendes és minden tekintetben gyerekeknek kialakított Erzsébet ligetbe vigyék, ami ráadásul távol van a lakóházaktól és a gyerekek kedvükre üvöltözhetnek, sikongathatnak, hisztizhetnek, a nélkül, hogy másokat ezzel zavarnának.

Megértésüket köszönjük, Lakók

Ennyi a műalkotás szövege.

Ennyi volt a közlendője egy önmagát konkrétan megnevezni nem óhajtó nyugdíjasnak, beteg, vagy éppen gyermektelen párának, aki nyilván heteken át készült erre a hőstettre, aztán nagy nekibuzdulással kalapálni kezdett a háztáji számítógép klaviatúráján.
(Már, ha tényleg ő írta a levelet…)
Ütötte a billentyűket, élvezte, amint kemény mozdulatokkal pofozhatja az apró kockákat – mintha bizony, éppen a fertelmes kölyköket üthette volna!

A gyerekekre pórázt és szájkosarat aggatna, s nyilván tűnődik a tíz éven aluliak kijárási tilalmának lehetőségén… Ez vezetné el az ő lelki békéjéig – nyilván!

Taposta a klaviatúrát, kiélte minden elkeseredését, az átszenvedett és megsavanyodott életét, az átélt sérelmeket, igazságtalanságokat. A gyermekek nyakába varrta elszenvedett bántásait, ítélkezett és a legszívesebben a hóhér szerepét is elvállalta volna!

(Éppen úgy, ahogy ezt az ő derék gazdaállatától elleshette!)

Mert ne legyenek kétségeink, ott, a lakótelep játszóterén megvilágosodott plakát-gyárosok, az óriásplakátoktól mérgezett hazában, rábukkantak a bűnbakokra, minden gondjuk okára! Hát persze, hogy az átkozott kisgyermekek miatt kell szenvedniük! Persze, hogy az aljas fiatalok jelentik a gondok minden okát – fájdalmak nélkül járnak, igazi fogakkal teli szájjal kacagnak és még a gyermekszülésre is képesek!

Szerintük ez a probléma!
(…)
Csak reménykedhetünk, hogy a győri, nádorvárosi példa nem lesz, nem lehet ragadós! Hajdanán a gutaütésben reménykedni legalább annyira tisztességtelen ábránd volt, mint manapság bízni a józan többség megértésében… De mégis!

Ó, bár csak gyermek lehetnék, ott, a távoli Török István utcában! Sivítanék és kacagnék napestig, miközben kis, műanyag motorokon száguldozva gördülnék a gyűlölködő aszalékok felé! Az ám!

Köszönet a Kisalföldnek!

GUERNICA – egy ócska csizmáért nézhették Picasso képét a bombázásra emlékezők

A modern kor művészettörténetének oktatásakor csak igen kevés világhírű alkotást ismerhet meg a mai tanulóifjúság. Fájó, de a tananyagszerkesztők nem tartják igazán fontosnak, hogy a Pablo Picasso által festett Guernica mellett más művek is „érdekesek” lehessenek!

Nem kényeztetjük el gyermekeinket a valódi értékek megismertetésével! Valahogy, e festmény – talán egyetlenként… – mégis meg-megjelenik, mesélnek alkotója különc életviteléről, s egyes könyvek még azt is szívesen felemlegetik, hogy „a festő öt hét alatt készítette el művét, amelyet 1937-ben a párizsi világkiállításon mutattak be, majd Londonba vitték. Itt a belépti díj egy pár csizma volt, a lábbeliket aztán a köztársasági hadsereg kapta meg.”

Hogy valójában miért is született ez a kép, mit ábrázol, melyek a történelmi gyökerei – végképp kevesen tudják, pedig ma, amikor Aleppo tragédiájáról naponta érkeznek beszámolók, nem árt tudnunk a világtörténelem talán legelső és legértelmetlenebb szőnyegbombázásáról!
Ma nyolcvan esztendeje történt…

Sokak szerint nagyon jellemző Spanyolországra, hogy a mai napig nem nézett szembe polgárháborús múltjával, mely ország az elmúlt években jelentős kulturális és gazdasági hatalommá vált, de kritikusai szerint ez a siker a legnagyobb katasztrófa romjaira épült.

„Miután Spanyolországban 1931-ben megdöntötték a monarchiát, a köztársaság középbal kormánya demokratikus reformokba kezdett. Két év múlva, a gazdasági válság csúcspontján a jobboldal került hatalomra, és visszavonta elődei intézkedéseit. Az 1936-os újabb választáson azonban a baloldal győzött.

A választásokat jobboldali katonai felkelés követte, és kitört a polgárháború. A nacionalista erőket a falangista Francisco Franco y Bahamonde tábornok vezette, akit a fasiszta Németország és Olaszország hadianyag-szállításokkal és önkéntesnek álcázott katonákkal támogatott. A köztársaságiak helyzetének enyhítésére a Szovjetunió küldött fegyvert és tanácsadókat, a Komintern pedig nemzetközi brigádokat toborzott.

Guernica évszázadok óta a baszk kultúra központja, a tartományi parlament székhelye volt. Stratégiai jelentőséggel rendelkezett ugyan, határában két hadiüzem is működött, de jelentősebb köztársasági erők nem állomásoztak a környékén, ahogy nagyobb harci cselekmények sem folytak ezen a vidéken. A városka elpusztítását eredményező Rügen-hadművelet hivatalos célja a Bilbao felé előnyomuló nacionalista erők támogatása, a közeli Oca folyón átvezető híd lerombolása volt. Az akcióban huszonnégy bombázógép vett részt, közülük hármat olasz pilóták vezettek.

A bombázók első hulláma délután fél ötkor érkezett Guernica fölé, az ötödik és utolsó hullám pedig két órával később. A támadás során a németek nemcsak bombákat dobtak le, hanem géppuskatűzzel árasztották el a városból kivezető utakat is. A légitámadásban az épületek tíz százaléka semmisült meg, de az erős szél következtében a tűz átterjedt a zömmel faszerkezetű többi házra is. Mire a lángokat sikerült megfékezni, Guernica kétharmada elpusztult…”

Tíz esztendővel ezelőtt, az akkori megemlékezéseken még szólhattak túlélők: A 84 éves Luis Iriondo például elszakadt a családjától, és egy óvóhelyen bújt el a város központjában. “Nem volt világítás, nem volt szellőzés, és olyan sokan zsúfolódtunk össze, hogy alig lehetett lélegezni. Attól féltem, hogy becsap egy bomba, és a romok élve maguk alá temetnek.” Végül úgy döntött, kimegy az utcára: “Jobb, ha lelőnek, mintha a romok élve maguk alá temetnek” – meséli. Pedro Balino a vasútállomáson tartózkodott a barátjával, amikor megszólaltak a szirénák, és az első repülők megjelentek. A város körüli dombokra menekültek, és onnan nézték a pusztítást. Amikor vége lett, visszamentek, hogy túlélők után kutassanak. “A bombázás után lejöttünk a dombról, Guernica bejáratánál nyolc vagy tíz halottat találtunk. Az egyiknek hiányzott a feje, a másiknak nem volt karja. Néhányat ismertem közülük. Mind fiatalok voltak, 15 vagy 16 évesek” – meséli.

80 évvel ezelőtt, – a hihetetlen mennyiségű nagyon-nagyon izgalmas anyag miatt sajnos nem volt értékelhető aznap ez az írás sem… – 1937. április 26-án a Francisco Franco tábornokot támogató német és olasz vadászrepülőgépek tehát földig rombolták Guernicát, a történelmi baszk várost. A legnépszerűbb elmélet szerint a támadás a baszkok megfélemlítését szolgálta, akik visszautasították a Francóhoz való csatlakozást, és akiknek a függetlenségét a spanyol tábornok szívből utálta. A spanyol királyok a hagyomány szerint Guernicában egy tölgyfa alatt tették le az esküjüket, amely különleges jogokat biztosított a baszkok számára. A fát nem érte találat, és azon kevés helyek egyikén állt, amelyet elkerültek a bombák. Végül 2005-ben elpusztult, helyére egy az eredeti fáról származó makkból kinőtt facsemetét ültettek, amely ma is ott áll…

Pablo Picasso a köztársasági kormány felkérésére festette meg a tragédiát. A 7,8 x 3,5 méteres, fekete, fehér és szürke tónusú hatalmas tabló csonka emberi- és állattestek, gyilkos fegyverek nyugtalan kavalkádjában mutatja be a háború szenvedéseit, és csupán egy égő villanykörte és egy gyertya fénye jelenti a remény sugarát.

A történelmet megismerni akarók számára Guernica döbbenetéről írások találhatóak a Múlt-kor portálon csakúgy, mint a Paraméter oldalain – köszönjük, hogy gondolataikat mi is megoszthattuk!

AZ ELHERDÁLT SZELLEMI HOLDUDVAR – Hja, az agyhalottak mégiscsak többen vannak!?


Kampány van. Választási készülődés.
A ma még ellenzéki oldal próbálkozik – nyomul, tiltakozik, tüntet és táblákat cipel, szerencsétlenkedik… ügyeskedik – és buzdít, ki több, ki kevesebb sikerrel. Persze sosem együtt, leginkább csak egymás ellen. A nép pedig állítólag latolgat. Úgy nagyjából ennyi, amitől a matematikai többség változást remél. Meghallgatni, mi volna ha… aztán hazaballagni a jó meleg szobába, bevégezni a vacsorát. Kuksolni – ahogy ezt anno elnevezték!

Olvasom ugyanakkor a ma hatalmat gyakorlók néhai „támogató cimboráinak” már-már lesajnáló megnyilatkozásait. Arról hadováznak, vajon mi lesz Orbánnal, az elveszített szellemi holdudvar nélkül. Orbán és a fidesz valaha ugyanis nem nélkülözte a gondolkodni tudókat – ma mindazok, akik fájlalják a változásokat, lesajnáltakká váltak, a szavukra már nem kíváncsi a kedves vezető. Kiszeretett az igazságaikkal ellentmondókból, a csalódottakból, akik valaha éppen az ellen lázadtak, ami lett, ami most van, vagy éppen alakul! Mert a nyomorultak nem voltak képesek a hátraarcra, most megvetést és kiokosító dorgálásokat kapnak.

Érvényesülni és a kormánynak tetsző módon talpon maradni, valahogy csak azok voltak képesek, akik felvették az újabb táncrendeket – éppen úgy, ahogy Viktor fütyült, vagy inkább, ahogy őt legújabban fütyültetik!

A 2018-as voksolás közeledtével egyre inkább úgy látszik, ez lesz minden idők leghiábavalóbb demokratikus választása. A fidesz matematikai kisebbsége megkapja a behívót, kicsit kirittyentik magukat, azután elmennek, és szépen megszavazzák a megváltoztathatatlant.
Ők, akik mostanra éppen elegen lesznek.
Az addig hangos szóval tiltakozók, az elégedetlenek, a reménybeli kormányváltók, a kiábrándultak és állítólag változtatni akarók pedig szépen, nyugodtan otthon maradnak majd. Mert ahogy a legfrappánsabb igazságaik szólnak: nélkülük is eldönthető, merre tovább; ezt a kormányt nem lehet meneszteni; ez a választási törvény csak a fidesznek kedvez stb. stb. stb. Így lesz ez Magyarországon és egy évvel ez után majd Szombathelyen is! A gyűlölt bumburnyákok betonszarkofágot kapnak, öröklakást a budai várba, hogy egy esztendő múlva ugyanez ismétlődhessen a helyhatósági választásokon is.

Ja, és az „elégedetlenkedőknek” majd lehet nyugodtan agyhalottnak nevezni a narancssárga sálakkal magukat cicomázókat, lehet gúnyolódni a korlátoltakon, akik nyomják a betanult süketelést a rezsicsökkentésről, meg Brüsszel megállításáról! Lehet nyomni a vakert a bibircsókos tokájú Németh Szilárdról, a hibbant Gulyás Gergelyről, a helyzet az, hogy az éppen elegendő választó akaratából jöhet a „még négy év”, meg azután is a „még négy év”! Mert ők pontosan tudják a dolgukat! Nem velük van a baj!

Orbánt nem érdekli az elpártolt szellemi holdudvara!

Az ellenzék szellemi holdudvarára sem lesz kíváncsi!

Jöhet ide az okos TGM az ő kampeceivel, jöhet mosolyogva Botka a sanyarú jelen képeivel, gitározhat Gyurcsány Fletó, egyszerre mindhárom gitárján, a szuperhangos Marci meg dobálhatja festékes palackokkal a falakat… a helyzet mindaddig nem fog változni, amíg a nép, az „istenadta nép” nem kegyeskedik felemelni végtelen nagyra nőtt valagát, és nem lesz képes túlszavazni az éppen elégséges kormány-nyájat!

Már csak a késztetés hiányzik!
Talán most kellene elkezdeni a sanyargatást!
Mert nagyon úgy tűnik, hogy a tudomány helyébe tolt böszmeség elfogadhatóvá lett, s amíg a bélcsatornákba mindezek ellenére is kaja juthat, ezt a derék matematikai többséget képtelenség lesz aktivizálni!

LEFAGYOTT KORMÁNYABLAK – amikor a nyolcvanöt éves ember ügyintézni kényszerül

Nyilván az a legegyszerűbb válasz, hogy nyolcvanöt évesen az ember már örvendezzen a reggeli ébredésnek, passogasson órákon át, bámuljon kifelé a lefüggönyözött szobából, aztán tévézzen – majdcsak elmúlik a nap!
Főleg ne üljön volán mögé, véletlenül se vezessen!

No, nem mindenki, de akadnak bőven, akik az öregséget nyűgnek tartják, a megvénült embertársainkat tehetetlen teherként, elviselendő feleslegességként kezelik, ezért tőlük előre elnézést kell kérnünk, hogy egyáltalán előhozakodunk Lali bá’ bagatell történetével!

Szóval. Lali bá’, a nyolcvanötödiket tipró nagypapa, az általa tervezett rendben, kedd délután felkereste körzeti orvosát, hogy a részletes, szakorvosi vizsgálatok hetei után végre beszerezhesse a jogosítványa meghosszabbításához feltétlenül szükséges dokumentumot, a „népiesen elhíresült dokipapírt”, amivel beadhatja igénylését az újabb két esztendei gépjármű vezetési jussra. A jogosítványa meghosszabbításáért éppen két hete kezdte meg a kálváriát, szorgosan felkeresve a szemészet, belgyógyászat, reumatológia és még néhány kedves intézmény rendelőit.

Mivel mindenhol zöld jelzést kapott, s az időpontja pontosságra intette, ezért ment kedden – még a napfényes tavaszban – a körzeti rendelőbe. Nem kellett soká várakoznia, megmérték a vérnyomását, összesítették a beszerzett dokumentumokat, s már fizethette is az ötezres dézsmát.

Hogy a nyugdíját barátságból tépázó összeg még frappánsabb lehessen, már a rendelőben megsúgták neki, hogy ugyan két esztendőre szól a hosszabbítás, azért ne örvendezzen annyira! Mivel a bácsi május végén született, így gyakorlatilag csak egy év, egy hónap az a két év! Ez az új módi, a szülinap emlékeztet az évfordulókra – ezt a remek törvényt alkották a közelmúltban… A gyomros, így a két hét canossa után szép zárást adott a napnak.

A sokat látott öreg hazatért és feltárcsázta az „okmányirodát”.
Ő még így ismerte a hivatal nevét, bár korábban járt már a tanácson, a polgármesteri hivatalban is, a legeslegújabbat, a „kormányablakot” még nem igazán szokta meg. Számára ez a hely évtizedek óta a régi otp helyén leledzett, időpontot szeretett volna kérni, de csak csütörtök délelőtti javaslatot kapott.
Ma már elég, ha ott húz sorszámot, pár pillanat lesz az egész! – hallotta…

Szerdán megérkezett, csütörtökre beállt a tél. Havazott és a fákat tépázta az orkán erejű szél.


Lali bá’ látott már néhány kemény telet, nem habozott hát, hosszasan búcsúzkodva asszonyától, útra kelt, s olykor ugyan komoly erőfeszítést jelentett a számára a talpon maradás, begyalogolt a lakóteleptől a Városháza melletti intézményig.

Sorszámot váltott, aztán várakozni kezdett.
A fránya időjárás miatt „lefagytak” a kormányablakok, s így, mintegy egy órányi remény után azt az üdítő javallatot kapta, hogy fáradjon át egy másik hasonló intézménybe, akár a vasútállomásra, akár a Hollán Ernő utcába. Ott talán minden működik…

Ekkor már jócskán elszaladt az idő, a bácsi mégis felcihelődött, hogy az ítéletidőben keressen egy kevésbé lefagyott ablakot.
Mert nem szeretett volna dolgavégezetlenül hazaballagni.
Így baktatott át a „Hollánba”, ahol készségesen és azonnal fogadták, elkészült a fotó, rögzítették az adatokat, s már készült volna a melegség beköltözni a szívébe, már-már beletörődött, hogy lám, az ügyfélbarát rendszerben egy nyolcvanöt esztendős ember mégiscsak eléri a célját, amikor a kezébe nyomták a csekket!

Hja, igen, ez a legeslegújabb rend ezt is másként követelik, mint a korábbiak! Már nem lehet fizetni a hivatalban, csak a bankkártyások teljesíthetik az ezerötszázas dézsmát!

Az egyébként minden végtagját fájlaló, a hidegben még nehezebben mozgó bácsika újra útnak eredhetett, mehetett a postára, befizetni!
Újabb hóesés, újabb orkán erejű szél…

Miután a postán kiderült, hogy a csekk nincs kitöltve, nekiláthatott, hogy megfagyott ujjaival odakanyarítsa a kért adatokat, fizethetett és újra nekilódult, hogy a feladóvevényt visszajuttassa a hivatalba!

Aztán már készen is volt a nagy mutatvány! Pár pillanat…

Egy év, egy hónap múlva lehet újra jönni!
De mókás ez az ügyfélbarát hivatal, különösen egy nyolcvanöt esztendős, tisztességben megvénült, sajgó végtagokkal mozgó embernek!
Lali bá’ hazaballagott az áprilisi télben.

Itt, ahol minden a legnagyobb rendben van, ahol a fránya időjárás, meg a szabályok érvényesülhettek, senki nem hibázott. Mindenki tette a dolgát. A sok-sok – éppen csak kevéske hálát váró – doktorúr, a lefagyott gépekre várakozó irodisták, biztonsági őrök csakúgy, mint a jegykiadó automata mellett álló jegykiadó szakember is… Tette a dolgát a postáskisasszony, meg a többi irodista, mind, kik jól végezték a munkájukat.

Lali bá’ jól bírta az ügyfél-barátságot, meg az emberséget… Neki csak ennyi volt a dolga. Csak ennyi!
Magyarország, 2017. április 20. Tivadar napja volt…

LEX DECATHLON – jöhet a törvény az újabb ellentmondó kiirtásához?

A helyzet az, hogy ma már viccelődni is kockázatos!
Jól beolvasni – simán bűn!
Belegondolni, bizonyos várható következményekbe, számolni a rizikófaktorok új generációival – szinte kötelező. Bárkit kinyírhatnak…
A más gondolat, más vélemény előlépett a meggondolatlanság, helytelenség, hovatovább a „tiltott” kategóriákba – csak az jó, ami fentről érkezik, „egyenesen onnan”, s akinek nem tetszik, jobb, ha hallgat.

A sanyarú sorsú, „Budapesten kívüli perem” lett mostantól a még inkább lepukkant vidék, az egybefüggő engedelmesség paradicsoma – a béna bárányok hallgatnak, a bősz birkák kussolnak – még figyelmeztetni sem kell őket, teszik a dolgukat… Olykor bekapcsolnak néhány kormánypárti adót, hallgatják, nézik, lesik a semmit, konstatálják, hogy minden oké, s ha véletlenül áttekernek némi simicskás, vagy sorosbérences adóra, ott nyilván valóan hazugság, meg uszítás megy, hogy tönkretehessék a kemény munkával felépített rendet – a hazát! Amely, mint tudjuk, nem lehet ellenzékben!

E méla katyvaszban azért néha fel-feltör némi buborék – persze, csak az igazán bátor nézelődőknek, akik amúgy a „minden-mindegy elvből” kiindulva fogyasztanak válogatás nélkül mindent.
Ez maradt az összes bátorságuk… Ez van!

Nézzük a tényállást! Orbán Viktor „ricsajnak” nevezte a napok óta tartó kormányellenes tüntetéseket, s megismételte, a tiltakozók mögött Soros György áll, aki szerinte azért támogatja pénzzel a tüntetőket, mert Budapest is meg akarja állítani a magyar származású amerikai milliárdos által támogatott migrációs hullámot.

A Vasárnapi Újságnak nyilatko