EGYSZERVOLT MESTEREK, MESTERSÉGEK – meg a ma üldözött ezermesterek


Tavasz van! Kezdődik a riogatás. Erről csicsereg a… rádió. A rendőrség fokozott ellenőrzésekkel szűri a menet közben bekötetlen övekkel telefonálókat, a spicces locsolókat, meg a gyorshajtókat; az fogyasztóvédelem az ÁNTSZ fullajtárjaival vendéglősök pecsenyéit, kereskedők portékáit méregeti, a nemzeti adóhatóság pedig irgalmat nem ismerve hajkurássza az ezermestereket. Ez utóbbiak „ősei” valaha köztiszteletben álló, amolyan „mindenhez jutányos áron értő” bütykölgetők voltak, ma közönséges adócsalók, megrögzött feketézők, akik a hatóságok szerint szinte mindent szabálytalanul végeznek, rengeteg munkát adva ezzel a szegény adóellenőröknek!

A hajdanvolt reparálós világot végre valahára felváltotta az elnyüvős, eldobós időszak, melyben azért akadtak „őrizgető, kacatoló figurák”, akik most, a ki tudja már hányadik szűk esztendőben elővarázsolják a megmaradt holmit az „elvásíthatatlan dolgok” időszakából. És kezdődhetnek a nagy felújítások, az életre keltő beavatkozások, megannyi átszunyókált esztendő után. Az évenként rendezett lomtalanítások alkalmával éjjelente az utcákat járó fürkészek által lebontott alkatrészek idővel megtalálják újdonatúj gazdáikat. Talán…

Csak a jó szaki hozzáértése kell! Meg vele a bűne!

Gyermekkorunkban persze még nem volt baj és bűn, ha valaki időről-időre becsengetett a lakásokba, s felajánlotta, mondjuk a „vándorköszörűs” szolgálatait.

003

A kicsorbult, életlenné vált késeket, kificamodott ollókat magához véve a kapualjunkban letámasztott kerékpárjához sietett a harcsabajszú Jánó mester, a verdát praktikus keretére emelve tekerni kezdett, s a forgó köszörűkövön megfente a vágóeszközöket. Fillérekből varázsolt újra használható, éles eszközöket.

A széltépte, kifordított esernyőinket sem kellett a kukába hajítani, csak figyelni a téren kényelmesen sétálgató, tobakjából nagyokat szippogató esernyőjavító érkezését. Nem volt szórólapja, sem gigafonja, Tóni bácsit, az ujjait a háborúban elvesztett esernyőjavító mestert mindenki ismerte és tisztelte.

001

004

A tönkrement esernyőket magához vette, aztán, ha elkészült, visszahozta, vagy átvehettük a kisszobájából kialakított műhelyben. Ha elkészült, az esők ellen védő alkalmatosság jobban szuperált, mint újkorában. Drótozott, foltozott, varrt és forrasztott, mikor mi kellett. A fizetség itt is jóval szerényebb volt, mintha új ernyőt kellett volna vásárolnunk.

A belvárosi nagyáruház lépcsői alatt székelt a szemfelszedő műhelye. Manapság ilyen mesterség űzője sem található sehol. Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy a felszaladt szálú harisnyát valaki megreparálgassa?

002

007

Akkoriban a harisnyáknak, sőt a fuszekliknak is volt becsülete… Felénk, a Derkón Juli néni járta a lépcsőházakat, kezében villanykörtével. A lyukas zoknikat a körtére húzva, pár másodperc alatt foltozta használhatóvá, csak egy hokedlit kért, s az előszobánk sarkában végzett is a művelettel. Az a néhány forint, amit elfogadott, igazán nem volt sok az ügyességéért.

Nagyanyám szívesen mesélt a régi idők mestereiről. a drótos tótról, aki a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárduló, erős pillanatragasztók még nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. De nagyi mesélt a foltozószűcsről, a vándorórásról, a jegesről, meg a szódásról is. Ez utóbbival még magam is találkozhattam. Hatalmas Tatra gépjárművével végigkürtölte a mellékutcákat, aztán lépésben visszaaraszolgatott valamennyin újra, s aki valódi szódát szeretett volna vásárolni, a kapuban állva megtehette.

Amikor a nagyszüleink faluról városba költöztek, – mesélték – még járták a településeket az ószeresek. A handlék jellemzően botcsinálta vándor kereskedők, többnyire öreg zsidók voltak, akik mindenféle számunkra már értéktelen dolgot begyűjtöttek: ócska ruhákat, rongyot, hulladék nyersanyagokat, bőrt, hasznavehetetlen üvegeket, dobozkákat, csontot, párnatollat, stb. Cserébe fémedényeket, borotvát, pipákat, törülközőket, kosarakat, kasokat, csizmákat, gyerekjátékokat adtak. Cseréltek. Munkájuk többnyire nem kívánt pénzmozgást, akkoriban a nyugtaadási kötelezettség sem volt még feltalálva…

Jó felemlegetni néhány rég kihalt mesterséget, melyek felett eljárt az idő, mégis hozzátartoztak a mindennapjainkhoz. Nem találkozhatunk már bakterral, vagy ahogy akkoriban elegánsan nevezték, vasúti sorompó kezelővel, ahogy villamos jegykezelők sem élnek már köztünk. Nincsenek pákászok, rákászok, a városokban töltőtoll- és pipa-javítók, de eltűntek a gombbehúzók és a kalaposok is, bár nehai műhelyeik olykor megjelennek álmainkban. Vargyasné a rövidárus, vagy Raspergerék a kalaposok ugyanúgy hiányoznak, mint a Marics féle bőrös-bolt, vagy a szinte egykor úton útfélen fellelhető suszter műhelyek. A Derkó Csoszogi bácsija a bőr- és gumi-ragasztó felejthetetlenül szúrós szagával…

005

006

Hiába is keresnénk gumijavítót! Kirmer Gyula bácsi legendás biciklijavító boltja, előtte a kerékpárok kitámasztására szolgáló öreg hársfával, ott a Karicsa és Hollán sarkon nem arról szólt, mint a mai modern kerékpárjavító műhelyek. Ott az első a diskurzus volt, a naprakész információk a várható időjárásról, majd a munka, a gumistoppolás, ami aznap, a munkából hazafelé igyekvőnek már használható bicajt biztosított, némi jókívánsággal.

Ma modern időket élünk. Hetekig várunk a villanyszerelőre, a gázosra, ha festőt, parkettást keresnénk, jobb, ha hónapokkal előre tervezünk. Cipzárt cserélni tudó, gatyáink felhajtásához hajlandóságot mutató szabóink eltűntek, a tönkrement cipősarkakat magunk cserélgetjük… hajat magunk vágunk, körmeinket sem igazán látja manikűrös.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a magukat „ezermesterként” emlegető szakik kora is végérvényesen lezárult. A működésük lehetetlen. Ugyan, ki vállalná annak kockázatát, hogy a kevéske pénzért jelentős lelkesedéssel elvégzett munka után pár pillanat múlva előhalássza a megrendelő a táskájában lapuló igazolványt, s firtatni kezdje a nyugta, a számla, meg az árjegyzék meglétét, a kifüggesztett tilalomtáblákat és vásárlói tájékoztatókat, hogy az elvégzett munka után gondosan megsaccolják, vajon miből vesz majd házat a szolgálatkész segítő.

Ki vállalná a csendes működést, ma, amikor az ötvenes éveket megszégyenítő besúgórendszer egyenesen ösztönzi kádereit a mások beköpésére? Sikerült átesnünk a ló túloldalára. De a veszteség mértéke egyeseknek még mindig alig-alig látszik. Mert ugye, jobban teljesítünk… A segítőkészség a szabályok áthágását jelenti, aki elvállal és elvégez egy egyszerű javítást, s végül nem ad számlát, szorulhat!!! És félhet, a riogatásoknak megfelelve…

Mert úgy tűnik, hogy az egyszervolt mesterségek után az önkéntes ezermesterek is eltűnnek majd, a lakóközösségek, települések mindenhez értő és szívesen segítő szív-emberei, akik után mindössze a semmi és senki tódul majd…

Vajon megéri? Tényleg ez a jobban telesítő Magyarország?

ZSIGERI GYŰLÖLET A JÁTSZÓTEREKEN – valóban a gyermekzsivaj jelenti a gondot?

Amikor először olvastam végig az itt látható levelet, még nem voltam képes eldönteni, hogy áprilisi tréfa, amit látok, vagy az elembertelenedés újabb mérföldkövébe botlottam.
Mindenesetre a győri Nádorváros, Török István, 56-os forradalmárról elnevezett utcájában valami olyan határt léptek át, amit sem feldolgozni, sem megmagyarázni nem lesz egyszerű. Az esztendők óta sulykolt gyűlöletkeltés, a másik ember zsigeri utálata olyan szinthez ért, amit már nem lehet egy egyszerű legyintéssel elintézni! Csak a többszöri nekiveselkedés után merészelem azt gondolni, hogy az esetet közzé kell tennem – ne Brüsszelt, hanem az ilyen leveleket gyártó „Lakókat” állítsuk meg, de feltétlenül, azonnal, ha még nem késő!

(Persze, lehet kardot rántani, rémképeket festeni a felénk is irtóztatóan elviselhetetlen, sikoltozó és hisztiző siserehadakról, meg a lakótelepi csőcselékről, a lumpenek traccs partiktól hangos őgyelgéseiről, a tinédzserbandák dühöngéseiről… s akár visszaállíthatjuk a sokat emlegetett Taigetoszt is – mi, akik valaha gyermekek voltunk és szerettünk azok lenni; felháborodtunk!)

Íme, egy tipikusan grafomániás, lakótelepi „megmondó ember” gyötrelme 2017. áprilisából, szó szerint idézve. Mert minden sora döbbenetes!

Tacepaó a Török István utcai játszótérről:

Kedves Szülők!
Miután ezt a játszóteret sajnos átgondolatlanul és felelőtlenül a lakótelep kellős közepére, házakkal szorosan körülvéve alakították ki, így ez, mint látható, nagyon közel van a lakásokhoz és az ablakokhoz. Kérjük, szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy ez elsősorban mégis csak egy lakótelep, ahol nagyon sok idős, nyugdíjas, beteg, gyermektelen, három műszakban dolgozó aktív, tehát nem csak kizárólag gyerekes család lakik, akiknek a nyugalmát és pihenését a nappali órákban Is rendkívül zavarja a gyerekek állandó sikongatása, ordibálása, hisztizése, a zörgős műanyag motorokkal a járdán és a házak fala melletti körbe-körbe motorozása. Ez különösen igaz a hétvégére, ami mindenkinek pihenőnap.

A kis, műanyag motorok olyan hangosak, hogy zajuk még csukott ablakok mellett is behallatszik a lakásokba (egészen a negyedik emeletig). A házak tövében a kis járdán pedig olyan a hangjuk, mintha egy tank dübörögne el az ablak alatt. Elviselhetetlen. A járda és a házak közötti füvesített, parkosított terület már egyébként sem játszótér. Nem focipálya és se nem gyerek, se nem kutya WC, nem véletlenül kerítették el a játszóteret a füves résztől. A füvet és a virágokat pedig azért nem kellene hagyni kitaposni, mert a már így is ritkás, kopár, földes területről a por száll be a lakásokba.

A járdán gyakran a gyalogosok és kerékpárosok nem tudnak közlekedni, csak a gyerekeket kerülgetve. Előbb-utóbb baleset lesz belőle, mert egy motoros, vagy biciklis majd véletlenül fellök egy gyereket. És akkor majd a motoros/biciklis lesz a hibás, mert nem figyelt a gyerekre (a szülő helyett, aki éppen beszélget, telefonál, stb. és éppen nem a gyerekével foglalkozik)?

Kérjük, szíveskedjenek azt a nyilvánvaló tényt figyelembe venni, mikor gyermeküket lehozzák a játszótérre, hagy az itt lakó embereknek legalább annyi joguk van a saját tulajdonú lakásukban a nyugalmukhoz és pihenésükhöz, mint amennyire a gyermekes szülők azt gondolják, hogy joguk van a gyereküket a játszótérre lehozni. A játszótér nem dühöngő!
Ez itt a mi közös lakókörnyezetünk, aminek tisztaságához, rendjéhez és nyugalmához ragaszkodunk és mindenki részéről elvárható a másikkal szembeni tolerancia. Különösen igaz ez azokra a szülőkre, akik még csak nem is közvetlenül itt laknak, hanem távolabbról, más utcákból, házakból hozzák ide gyermekeiket játszani. Mi sem megyünk oda hangoskodni, sikongatni és nyugalmukban zavarni másokat az ő lakókörnyezetükben, így jogosan elvárható, hogy más se tegye ezt itt.

Ehhez senkinek nincs joga, ez tapintatlanság! Senki ne gondolja, hogy azért, mert csak néhány lakó teszi szóvá a fenti problémákat, akkor ezekről más lakóknak ugyan úgy nincs meg a véleménye, csak legfeljebb nem veszik a fáradságot, hogy szóljanak, vagy nem kívánnak senkivel veszekedni, nézeteltérésbe keveredni. És mielőtt még egyes szülők felháborodnának ezen a levélen és az lenne a véleményük, amit már mi, itt lakók, többször megkaptunk, nevezetesen: „akinek nem tetszik, hogy ez itt egy játszótér, az költözzön el!”, azoknak erre az ostoba megjegyzésére csak annyit tudunk válaszolni, hogy az egész lakótelep nem tud és nem is fog elköltözni néhány rendetlenkedő, hangoskodó, neveletlen gyerek és tapintatlan szülei miatt.

Természetesen tisztelet a kivételnek, az a szülő, akire ez nem vonatkozik, ne vegye magára! Egyébként is érthetetlen, hogy a szülők miért nem veszik a fáradságot, hogy gyermeküket e helyett a poros, koszos, házak közötti játszótér helyett, inkább a tiszta levegőjű, árnyas, csendes és minden tekintetben gyerekeknek kialakított Erzsébet ligetbe vigyék, ami ráadásul távol van a lakóházaktól és a gyerekek kedvükre üvöltözhetnek, sikongathatnak, hisztizhetnek, a nélkül, hogy másokat ezzel zavarnának.

Megértésüket köszönjük, Lakók

Ennyi a műalkotás szövege.

Ennyi volt a közlendője egy önmagát konkrétan megnevezni nem óhajtó nyugdíjasnak, beteg, vagy éppen gyermektelen párának, aki nyilván heteken át készült erre a hőstettre, aztán nagy nekibuzdulással kalapálni kezdett a háztáji számítógép klaviatúráján.
(Már, ha tényleg ő írta a levelet…)
Ütötte a billentyűket, élvezte, amint kemény mozdulatokkal pofozhatja az apró kockákat – mintha bizony, éppen a fertelmes kölyköket üthette volna!

A gyerekekre pórázt és szájkosarat aggatna, s nyilván tűnődik a tíz éven aluliak kijárási tilalmának lehetőségén… Ez vezetné el az ő lelki békéjéig – nyilván!

Taposta a klaviatúrát, kiélte minden elkeseredését, az átszenvedett és megsavanyodott életét, az átélt sérelmeket, igazságtalanságokat. A gyermekek nyakába varrta elszenvedett bántásait, ítélkezett és a legszívesebben a hóhér szerepét is elvállalta volna!

(Éppen úgy, ahogy ezt az ő derék gazdaállatától elleshette!)

Mert ne legyenek kétségeink, ott, a lakótelep játszóterén megvilágosodott plakát-gyárosok, az óriásplakátoktól mérgezett hazában, rábukkantak a bűnbakokra, minden gondjuk okára! Hát persze, hogy az átkozott kisgyermekek miatt kell szenvedniük! Persze, hogy az aljas fiatalok jelentik a gondok minden okát – fájdalmak nélkül járnak, igazi fogakkal teli szájjal kacagnak és még a gyermekszülésre is képesek!

Szerintük ez a probléma!
(…)
Csak reménykedhetünk, hogy a győri, nádorvárosi példa nem lesz, nem lehet ragadós! Hajdanán a gutaütésben reménykedni legalább annyira tisztességtelen ábránd volt, mint manapság bízni a józan többség megértésében… De mégis!

Ó, bár csak gyermek lehetnék, ott, a távoli Török István utcában! Sivítanék és kacagnék napestig, miközben kis, műanyag motorokon száguldozva gördülnék a gyűlölködő aszalékok felé! Az ám!

Köszönet a Kisalföldnek!

GUERNICA – egy ócska csizmáért nézhették Picasso képét a bombázásra emlékezők

A modern kor művészettörténetének oktatásakor csak igen kevés világhírű alkotást ismerhet meg a mai tanulóifjúság. Fájó, de a tananyagszerkesztők nem tartják igazán fontosnak, hogy a Pablo Picasso által festett Guernica mellett más művek is „érdekesek” lehessenek!

Nem kényeztetjük el gyermekeinket a valódi értékek megismertetésével! Valahogy, e festmény – talán egyetlenként… – mégis meg-megjelenik, mesélnek alkotója különc életviteléről, s egyes könyvek még azt is szívesen felemlegetik, hogy „a festő öt hét alatt készítette el művét, amelyet 1937-ben a párizsi világkiállításon mutattak be, majd Londonba vitték. Itt a belépti díj egy pár csizma volt, a lábbeliket aztán a köztársasági hadsereg kapta meg.”

Hogy valójában miért is született ez a kép, mit ábrázol, melyek a történelmi gyökerei – végképp kevesen tudják, pedig ma, amikor Aleppo tragédiájáról naponta érkeznek beszámolók, nem árt tudnunk a világtörténelem talán legelső és legértelmetlenebb szőnyegbombázásáról!
Ma nyolcvan esztendeje történt…

Sokak szerint nagyon jellemző Spanyolországra, hogy a mai napig nem nézett szembe polgárháborús múltjával, mely ország az elmúlt években jelentős kulturális és gazdasági hatalommá vált, de kritikusai szerint ez a siker a legnagyobb katasztrófa romjaira épült.

„Miután Spanyolországban 1931-ben megdöntötték a monarchiát, a köztársaság középbal kormánya demokratikus reformokba kezdett. Két év múlva, a gazdasági válság csúcspontján a jobboldal került hatalomra, és visszavonta elődei intézkedéseit. Az 1936-os újabb választáson azonban a baloldal győzött.

A választásokat jobboldali katonai felkelés követte, és kitört a polgárháború. A nacionalista erőket a falangista Francisco Franco y Bahamonde tábornok vezette, akit a fasiszta Németország és Olaszország hadianyag-szállításokkal és önkéntesnek álcázott katonákkal támogatott. A köztársaságiak helyzetének enyhítésére a Szovjetunió küldött fegyvert és tanácsadókat, a Komintern pedig nemzetközi brigádokat toborzott.

Guernica évszázadok óta a baszk kultúra központja, a tartományi parlament székhelye volt. Stratégiai jelentőséggel rendelkezett ugyan, határában két hadiüzem is működött, de jelentősebb köztársasági erők nem állomásoztak a környékén, ahogy nagyobb harci cselekmények sem folytak ezen a vidéken. A városka elpusztítását eredményező Rügen-hadművelet hivatalos célja a Bilbao felé előnyomuló nacionalista erők támogatása, a közeli Oca folyón átvezető híd lerombolása volt. Az akcióban huszonnégy bombázógép vett részt, közülük hármat olasz pilóták vezettek.

A bombázók első hulláma délután fél ötkor érkezett Guernica fölé, az ötödik és utolsó hullám pedig két órával később. A támadás során a németek nemcsak bombákat dobtak le, hanem géppuskatűzzel árasztották el a városból kivezető utakat is. A légitámadásban az épületek tíz százaléka semmisült meg, de az erős szél következtében a tűz átterjedt a zömmel faszerkezetű többi házra is. Mire a lángokat sikerült megfékezni, Guernica kétharmada elpusztult…”

Tíz esztendővel ezelőtt, az akkori megemlékezéseken még szólhattak túlélők: A 84 éves Luis Iriondo például elszakadt a családjától, és egy óvóhelyen bújt el a város központjában. “Nem volt világítás, nem volt szellőzés, és olyan sokan zsúfolódtunk össze, hogy alig lehetett lélegezni. Attól féltem, hogy becsap egy bomba, és a romok élve maguk alá temetnek.” Végül úgy döntött, kimegy az utcára: “Jobb, ha lelőnek, mintha a romok élve maguk alá temetnek” – meséli. Pedro Balino a vasútállomáson tartózkodott a barátjával, amikor megszólaltak a szirénák, és az első repülők megjelentek. A város körüli dombokra menekültek, és onnan nézték a pusztítást. Amikor vége lett, visszamentek, hogy túlélők után kutassanak. “A bombázás után lejöttünk a dombról, Guernica bejáratánál nyolc vagy tíz halottat találtunk. Az egyiknek hiányzott a feje, a másiknak nem volt karja. Néhányat ismertem közülük. Mind fiatalok voltak, 15 vagy 16 évesek” – meséli.

80 évvel ezelőtt, – a hihetetlen mennyiségű nagyon-nagyon izgalmas anyag miatt sajnos nem volt értékelhető aznap ez az írás sem… – 1937. április 26-án a Francisco Franco tábornokot támogató német és olasz vadászrepülőgépek tehát földig rombolták Guernicát, a történelmi baszk várost. A legnépszerűbb elmélet szerint a támadás a baszkok megfélemlítését szolgálta, akik visszautasították a Francóhoz való csatlakozást, és akiknek a függetlenségét a spanyol tábornok szívből utálta. A spanyol királyok a hagyomány szerint Guernicában egy tölgyfa alatt tették le az esküjüket, amely különleges jogokat biztosított a baszkok számára. A fát nem érte találat, és azon kevés helyek egyikén állt, amelyet elkerültek a bombák. Végül 2005-ben elpusztult, helyére egy az eredeti fáról származó makkból kinőtt facsemetét ültettek, amely ma is ott áll…

Pablo Picasso a köztársasági kormány felkérésére festette meg a tragédiát. A 7,8 x 3,5 méteres, fekete, fehér és szürke tónusú hatalmas tabló csonka emberi- és állattestek, gyilkos fegyverek nyugtalan kavalkádjában mutatja be a háború szenvedéseit, és csupán egy égő villanykörte és egy gyertya fénye jelenti a remény sugarát.

A történelmet megismerni akarók számára Guernica döbbenetéről írások találhatóak a Múlt-kor portálon csakúgy, mint a Paraméter oldalain – köszönjük, hogy gondolataikat mi is megoszthattuk!

AZ ELHERDÁLT SZELLEMI HOLDUDVAR – Hja, az agyhalottak mégiscsak többen vannak!?


Kampány van. Választási készülődés.
A ma még ellenzéki oldal próbálkozik – nyomul, tiltakozik, tüntet és táblákat cipel, szerencsétlenkedik… ügyeskedik – és buzdít, ki több, ki kevesebb sikerrel. Persze sosem együtt, leginkább csak egymás ellen. A nép pedig állítólag latolgat. Úgy nagyjából ennyi, amitől a matematikai többség változást remél. Meghallgatni, mi volna ha… aztán hazaballagni a jó meleg szobába, bevégezni a vacsorát. Kuksolni – ahogy ezt anno elnevezték!

Olvasom ugyanakkor a ma hatalmat gyakorlók néhai „támogató cimboráinak” már-már lesajnáló megnyilatkozásait. Arról hadováznak, vajon mi lesz Orbánnal, az elveszített szellemi holdudvar nélkül. Orbán és a fidesz valaha ugyanis nem nélkülözte a gondolkodni tudókat – ma mindazok, akik fájlalják a változásokat, lesajnáltakká váltak, a szavukra már nem kíváncsi a kedves vezető. Kiszeretett az igazságaikkal ellentmondókból, a csalódottakból, akik valaha éppen az ellen lázadtak, ami lett, ami most van, vagy éppen alakul! Mert a nyomorultak nem voltak képesek a hátraarcra, most megvetést és kiokosító dorgálásokat kapnak.

Érvényesülni és a kormánynak tetsző módon talpon maradni, valahogy csak azok voltak képesek, akik felvették az újabb táncrendeket – éppen úgy, ahogy Viktor fütyült, vagy inkább, ahogy őt legújabban fütyültetik!

A 2018-as voksolás közeledtével egyre inkább úgy látszik, ez lesz minden idők leghiábavalóbb demokratikus választása. A fidesz matematikai kisebbsége megkapja a behívót, kicsit kirittyentik magukat, azután elmennek, és szépen megszavazzák a megváltoztathatatlant.
Ők, akik mostanra éppen elegen lesznek.
Az addig hangos szóval tiltakozók, az elégedetlenek, a reménybeli kormányváltók, a kiábrándultak és állítólag változtatni akarók pedig szépen, nyugodtan otthon maradnak majd. Mert ahogy a legfrappánsabb igazságaik szólnak: nélkülük is eldönthető, merre tovább; ezt a kormányt nem lehet meneszteni; ez a választási törvény csak a fidesznek kedvez stb. stb. stb. Így lesz ez Magyarországon és egy évvel ez után majd Szombathelyen is! A gyűlölt bumburnyákok betonszarkofágot kapnak, öröklakást a budai várba, hogy egy esztendő múlva ugyanez ismétlődhessen a helyhatósági választásokon is.

Ja, és az „elégedetlenkedőknek” majd lehet nyugodtan agyhalottnak nevezni a narancssárga sálakkal magukat cicomázókat, lehet gúnyolódni a korlátoltakon, akik nyomják a betanult süketelést a rezsicsökkentésről, meg Brüsszel megállításáról! Lehet nyomni a vakert a bibircsókos tokájú Németh Szilárdról, a hibbant Gulyás Gergelyről, a helyzet az, hogy az éppen elegendő választó akaratából jöhet a „még négy év”, meg azután is a „még négy év”! Mert ők pontosan tudják a dolgukat! Nem velük van a baj!

Orbánt nem érdekli az elpártolt szellemi holdudvara!

Az ellenzék szellemi holdudvarára sem lesz kíváncsi!

Jöhet ide az okos TGM az ő kampeceivel, jöhet mosolyogva Botka a sanyarú jelen képeivel, gitározhat Gyurcsány Fletó, egyszerre mindhárom gitárján, a szuperhangos Marci meg dobálhatja festékes palackokkal a falakat… a helyzet mindaddig nem fog változni, amíg a nép, az „istenadta nép” nem kegyeskedik felemelni végtelen nagyra nőtt valagát, és nem lesz képes túlszavazni az éppen elégséges kormány-nyájat!

Már csak a késztetés hiányzik!
Talán most kellene elkezdeni a sanyargatást!
Mert nagyon úgy tűnik, hogy a tudomány helyébe tolt böszmeség elfogadhatóvá lett, s amíg a bélcsatornákba mindezek ellenére is kaja juthat, ezt a derék matematikai többséget képtelenség lesz aktivizálni!

LEFAGYOTT KORMÁNYABLAK – amikor a nyolcvanöt éves ember ügyintézni kényszerül

Nyilván az a legegyszerűbb válasz, hogy nyolcvanöt évesen az ember már örvendezzen a reggeli ébredésnek, passogasson órákon át, bámuljon kifelé a lefüggönyözött szobából, aztán tévézzen – majdcsak elmúlik a nap!
Főleg ne üljön volán mögé, véletlenül se vezessen!

No, nem mindenki, de akadnak bőven, akik az öregséget nyűgnek tartják, a megvénült embertársainkat tehetetlen teherként, elviselendő feleslegességként kezelik, ezért tőlük előre elnézést kell kérnünk, hogy egyáltalán előhozakodunk Lali bá’ bagatell történetével!

Szóval. Lali bá’, a nyolcvanötödiket tipró nagypapa, az általa tervezett rendben, kedd délután felkereste körzeti orvosát, hogy a részletes, szakorvosi vizsgálatok hetei után végre beszerezhesse a jogosítványa meghosszabbításához feltétlenül szükséges dokumentumot, a „népiesen elhíresült dokipapírt”, amivel beadhatja igénylését az újabb két esztendei gépjármű vezetési jussra. A jogosítványa meghosszabbításáért éppen két hete kezdte meg a kálváriát, szorgosan felkeresve a szemészet, belgyógyászat, reumatológia és még néhány kedves intézmény rendelőit.

Mivel mindenhol zöld jelzést kapott, s az időpontja pontosságra intette, ezért ment kedden – még a napfényes tavaszban – a körzeti rendelőbe. Nem kellett soká várakoznia, megmérték a vérnyomását, összesítették a beszerzett dokumentumokat, s már fizethette is az ötezres dézsmát.

Hogy a nyugdíját barátságból tépázó összeg még frappánsabb lehessen, már a rendelőben megsúgták neki, hogy ugyan két esztendőre szól a hosszabbítás, azért ne örvendezzen annyira! Mivel a bácsi május végén született, így gyakorlatilag csak egy év, egy hónap az a két év! Ez az új módi, a szülinap emlékeztet az évfordulókra – ezt a remek törvényt alkották a közelmúltban… A gyomros, így a két hét canossa után szép zárást adott a napnak.

A sokat látott öreg hazatért és feltárcsázta az „okmányirodát”.
Ő még így ismerte a hivatal nevét, bár korábban járt már a tanácson, a polgármesteri hivatalban is, a legeslegújabbat, a „kormányablakot” még nem igazán szokta meg. Számára ez a hely évtizedek óta a régi otp helyén leledzett, időpontot szeretett volna kérni, de csak csütörtök délelőtti javaslatot kapott.
Ma már elég, ha ott húz sorszámot, pár pillanat lesz az egész! – hallotta…

Szerdán megérkezett, csütörtökre beállt a tél. Havazott és a fákat tépázta az orkán erejű szél.


Lali bá’ látott már néhány kemény telet, nem habozott hát, hosszasan búcsúzkodva asszonyától, útra kelt, s olykor ugyan komoly erőfeszítést jelentett a számára a talpon maradás, begyalogolt a lakóteleptől a Városháza melletti intézményig.

Sorszámot váltott, aztán várakozni kezdett.
A fránya időjárás miatt „lefagytak” a kormányablakok, s így, mintegy egy órányi remény után azt az üdítő javallatot kapta, hogy fáradjon át egy másik hasonló intézménybe, akár a vasútállomásra, akár a Hollán Ernő utcába. Ott talán minden működik…

Ekkor már jócskán elszaladt az idő, a bácsi mégis felcihelődött, hogy az ítéletidőben keressen egy kevésbé lefagyott ablakot.
Mert nem szeretett volna dolgavégezetlenül hazaballagni.
Így baktatott át a „Hollánba”, ahol készségesen és azonnal fogadták, elkészült a fotó, rögzítették az adatokat, s már készült volna a melegség beköltözni a szívébe, már-már beletörődött, hogy lám, az ügyfélbarát rendszerben egy nyolcvanöt esztendős ember mégiscsak eléri a célját, amikor a kezébe nyomták a csekket!

Hja, igen, ez a legeslegújabb rend ezt is másként követelik, mint a korábbiak! Már nem lehet fizetni a hivatalban, csak a bankkártyások teljesíthetik az ezerötszázas dézsmát!

Az egyébként minden végtagját fájlaló, a hidegben még nehezebben mozgó bácsika újra útnak eredhetett, mehetett a postára, befizetni!
Újabb hóesés, újabb orkán erejű szél…

Miután a postán kiderült, hogy a csekk nincs kitöltve, nekiláthatott, hogy megfagyott ujjaival odakanyarítsa a kért adatokat, fizethetett és újra nekilódult, hogy a feladóvevényt visszajuttassa a hivatalba!

Aztán már készen is volt a nagy mutatvány! Pár pillanat…

Egy év, egy hónap múlva lehet újra jönni!
De mókás ez az ügyfélbarát hivatal, különösen egy nyolcvanöt esztendős, tisztességben megvénült, sajgó végtagokkal mozgó embernek!
Lali bá’ hazaballagott az áprilisi télben.

Itt, ahol minden a legnagyobb rendben van, ahol a fránya időjárás, meg a szabályok érvényesülhettek, senki nem hibázott. Mindenki tette a dolgát. A sok-sok – éppen csak kevéske hálát váró – doktorúr, a lefagyott gépekre várakozó irodisták, biztonsági őrök csakúgy, mint a jegykiadó automata mellett álló jegykiadó szakember is… Tette a dolgát a postáskisasszony, meg a többi irodista, mind, kik jól végezték a munkájukat.

Lali bá’ jól bírta az ügyfél-barátságot, meg az emberséget… Neki csak ennyi volt a dolga. Csak ennyi!
Magyarország, 2017. április 20. Tivadar napja volt…

LEX DECATHLON – jöhet a törvény az újabb ellentmondó kiirtásához?

A helyzet az, hogy ma már viccelődni is kockázatos!
Jól beolvasni – simán bűn!
Belegondolni, bizonyos várható következményekbe, számolni a rizikófaktorok új generációival – szinte kötelező. Bárkit kinyírhatnak…
A más gondolat, más vélemény előlépett a meggondolatlanság, helytelenség, hovatovább a „tiltott” kategóriákba – csak az jó, ami fentről érkezik, „egyenesen onnan”, s akinek nem tetszik, jobb, ha hallgat.

A sanyarú sorsú, „Budapesten kívüli perem” lett mostantól a még inkább lepukkant vidék, az egybefüggő engedelmesség paradicsoma – a béna bárányok hallgatnak, a bősz birkák kussolnak – még figyelmeztetni sem kell őket, teszik a dolgukat… Olykor bekapcsolnak néhány kormánypárti adót, hallgatják, nézik, lesik a semmit, konstatálják, hogy minden oké, s ha véletlenül áttekernek némi simicskás, vagy sorosbérences adóra, ott nyilván valóan hazugság, meg uszítás megy, hogy tönkretehessék a kemény munkával felépített rendet – a hazát! Amely, mint tudjuk, nem lehet ellenzékben!

E méla katyvaszban azért néha fel-feltör némi buborék – persze, csak az igazán bátor nézelődőknek, akik amúgy a „minden-mindegy elvből” kiindulva fogyasztanak válogatás nélkül mindent.
Ez maradt az összes bátorságuk… Ez van!

Nézzük a tényállást! Orbán Viktor „ricsajnak” nevezte a napok óta tartó kormányellenes tüntetéseket, s megismételte, a tiltakozók mögött Soros György áll, aki szerinte azért támogatja pénzzel a tüntetőket, mert Budapest is meg akarja állítani a magyar származású amerikai milliárdos által támogatott migrációs hullámot.

A Vasárnapi Újságnak nyilatkozó miniszterelnök szerint a kormány politikai ellenfelei kampányfőpróbát tartottak, s azért töltötte be ricsaj a húsvét előtti nagyhetet. „A békés és derék keresztény embereknek is viszket a tenyere” – hangsúlyozta a miniszterelnök, s hozzátette: ez erőpróba mindenki számára.

Mindez persze csak a „szokásos” direktíva, az alaphang, amit a mi derék Kimdzsongununk olykor-olykor az éterre ereszt – a miheztartás végett.
Ez dőlt húsvétkor a megnyomorítottak ölébe, leginkább ezt tojta a nyúl!
A legváratlanabb helyről, egy népszerű sportáruház vezetőjétől, Pósfai Gábortól érkezett a frappáns válasz – mely nem akart ellentmondani, sem kioktatni.
Éppen csak hivatkozott a sokat és sokszor emlegetett keresztényi elvekre:

“Viszket a tenyered? Mosd meg és nyújtsd oda Felebarátodnak. Ha már Húsvét van. Abba most ne menjünk bele, hogy én keresztény emberként akár ezt ki is kérhetném magamnak és számonkérhetném rajta a Tízparancsolat különböző pontjait, különös tekintettel a VII., VIII. és X. pontra. De a legfőbb bajom inkább az, hogy aljasul megint előjön az uszítás, a magyar emberek tudatos egymással szembe fordítása, az „amit szabad nekünk, azt másoknak nem” effektus.”

Pósfai Gábor, – a Decathlon magyarországi irányítója nem volt rest megosztani a gondolatait, annak ellenére sem, hogy a kormány mostantól nyilván megfontolhatja a Lex-Decathlon törvénybe foglalását, egy sikeres nagyvállalat ellehetetlenítését. Itt ez így szokás! Pósfai Gábor azt is le merte írni, hogy náluk – a cégnél természetesen – semmi baj nem lehet abból, ha bármely dolgozója másként gondolkodik a világról, mint ő. Nem függesztik fel, nem rúgják ki, nem állítják félre – meghallgatják!

„Azért még lehet más is normális, hogy nem ugyanazt gondolja, amit én. Azért még dolgozhatunk együtt sikeresen, mert pont a sokszínűség, a sok különböző vélemény viszi előre a világot. Jobb helyeken.”
Pósfai persze tovább is feszegeti a húrt, bátorkodik szembemenni a nagy hatalmasságok diktátumaival, s a szimpla facebook bejegyzés így birizgálja azok fantáziáját:

„Csak egy vélemény lehet helyes. Csak nekünk lehet igazunk. Mindig háborúzni kell. Elmúltnyolcév, magánnyugdíjpénztárak, Gyurcsány, Bajnai, kizsákmányoló multik, migránsok, EU, Simicska, Brüsszel, Soros – állítsunk meg mindenkit, mindenki ellenünk van! Mindig más a hibás. És közben embereket, barátokat, családokat fordítanak egymás ellen a demagóg, sokszor teljesen alaptalan és értelmetlen érvrendszerükkel. Magyarországon mindig is hiányzott a normális vitakultúra, de az „elmúlthétév” még a csíráit is megszüntette, elkezdte teljesen elbutítani az embereket.”


Pósfai Gábor

“Mert vitázni veszélyes. Ahhoz kellenének kellően alátámasztott érvek. Ahhoz tisztelni kellene a másikat. És az poiltikailag nem lenne olyan kifizetődő. Miért nem lehet normálisan leülni egymással? Ha erősödik egy ellenvélemény (netadó, vasárnapi zárvatartás, olimpia stb), akkor gyorsan levesszük napirendről. Miközben ezekből több olyan téma is volt, amiről lett volna értelme vitatkozni, átbeszélni. Ugyanez igaz a migránshelyzetre is. Valódi probléma, de nem normálisan beszélünk róla, hanem háborús, rövid távú politikai érdekeket szolgáló kontextusba helyezve.”

Egy pillanatig nem lehet kétséges, hogy a fúrógép motorjait felizzították. Az orbáni gépezet belendült, keresik a lehetőséget, hogy lehetne szétbarmolni egy tehetséges cégvezető munkahelyét.

A Decathlon nyilvánvalóan negatív példa lesz mostantól, akik ott vásárolna, valamennyien aljas sorosbérencek, s azon sem kell megdöbbennünk, ha napokon belül megírja majd a ripost, hogy Pósfai Gábor homoszexuális és üzleti kapcsolatokat ápol Simicska csapataival is. Aztán mehet, ahová csak akar!

A magunkfajta írkáló emberek meg mehetnek az utcára tüntetni, persze mostantól még büszkébben feszítve a Decathlonban vásárolt rucikban, bakancsokban!


Viszket a tenyered? Mosd meg és nyújtsd oda Felebarátodnak. Ha már Húsvét van. – ez az üzenet, ami nálunk nem bírt célt téveszteni!

A SZOMORKÁS SZIMPATIZÁNS – mese a szegény fideszesről

Kedves Olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy ez az írásunk négy esztendővel ezelőtt született. Időszerű maradt…

A magyar nyelv egyik gyöngyszeme a „besokall” kifejezés. Akadnak helyzetek, szituációk, melyekről egész csokor szinonima áll a rendelkezésünkre, de azt az érzést, amit akkor kell viselnünk, ha nincs mód a további tűrésre, legegyszerűbben így szoktuk megfogalmazni.

Mert a ki besokall, az valószínűleg túl van már a telített hócipőn, hogy egyéb kobaktermésűre ne is gondoljunk! Akivel a soknál is több negatívum történik, nem is igen tehet egyebet, megéli ezt a rettenetes állapotot és közben vérmérséklete szerint morog, dühöng, káromkodik, csapkod, vagy éppen fenyegetőzik, szankcionál, de minden körülmények között megpróbálja megtorolni a vele történteket. Tehát a lényeg, hogy aki besokall, már átlendül azon a bizonyos ponton, amit tűréshatárnak nevezhetünk.

call-of-duty-orange-ops

A szegény fideszes túl van mindenen! Úgy is mondhatjuk, az ág is húzza! Élete nem volt és nem lett egyéb a tűrésnél. Megszenvedte és kiharcolta, aztán, hogy beteljesedett, csak nyögi azt az átkozott nagy hatalmat, aminek persze leginkább most is csak a gondjait viseli! Nehéz ezt megérteni annak, aki évtizedek óta szoci, vagy éppen komi, libsi, antifa, vagy éppen fasi – ha érthetőek ezek a kellemesen becéző rövidítések!

946910_455133661244157_1925084811_n

Fideszesnek lenni ugyebár maga a gyönyörűség, a nehéz teher hordozása, egyfajta nemzetért való önfeláldozás, a szónak abban az értelmében, melyből a nemzeti fogyasztóvédelem, a nemzeti adóhivatal, manapság pedig a nemzeti dohányboltok táplálkoznak. A fideszes nemzete az, amely nem lehet ellenzékben, de, ha rárontanak, csak füttyent és megvédi a békemenetelők hada, meg a jóságos miniszterelnök. Aki persze maga a nemzet! Szerepe felülmúlhatatlan.

( Mint annak idején a Szúban, ha elfogyott a Lenin-rend, meg a rengeteg fityegő verescsillag, nem volt mit tenni, a „Hős város” kitüntetéssel ismerték el a legeslegnagyszerűbb palikat. Nekik ő a geroj górád, aki aztán ezért cserébe lajstromot készít az övéit fenyegető veszedelmekről. A fenyegetőknek pedig ellenáll, sőt, a hosszú dolgos évek alatt kialakult maga a preventív nemzetmentő diskurzus, az eleve támadva védekezés bonyolult szisztémája!

A szegény fideszes túl van mindenen! Meg kell őt védeni, oltalmazni, menteni, amint azt a terjedelmes kebelrendszerrel rendelkező, molett óvónéni tette az ő kicsinyeivel, még a dedós időkben. Ott ül a sok kis fióka a nagy vezető hóna alatt, olykor a valóságban és olykor a képzelet szárnyain is túl, mert e honban ma is akad még sok a túloldalon, a betörhetetlenek közül való. Az össznépi bólintstibi, a mindent helyeslő csönd, ez a bátran passzív semmi pedig tökéletesen másolható. Az elvetemültség szintjéig egyneműsödő, bambán szürkülő társadalom kockafejű egyedei kivetik, kiutálják a gurigaagyúakat. Minek is ellenállni! Győz az erő…

orbanpipas1

Szimpatizánsok, közvélemény kutatók, erkölcs- és hittan-tanárok, békemenetelők és immár a nagy kiválasztottak, a trafikmutyi nyertesei alkotják a kemény-magot; s már csak idő kérdése, mikor csatlakozhatnak a gyógyszertár-mutyi, a szeszipari-mutyi predesztinált győztesei, persze szigorúan, a pártfegyelem és összetartás alapján…

A szegény fideszes túl van mindenen! A minap olvashattuk, hogy véderőt kellett létrehozni a betagozódásra képtelen, idomulni és megalázkodni nem tudó ellenzék fertelmes firkászaival szemben. Mert ezek a pernahajderek képtelenek az elcsitulásra! Mint megvadult tyúkok a baromfiudvar sarkában, csípik, tépik, csőrükkel vágják az éppen csak élni akaró, szegény fideszest! Véderőt kell létrehozni, ügyvédeket, végrehajtókat tömöríteni, akik hajnaltól késő éjszakáig csak feljelentéseket írnak, pörbe fogják az ellentmondást nem tűrő ellentmondókat és dutyiba juttatják a bólogatni képtelen közeget, mely annyi fájdalmat okoz a dolgos fideszes bagázsnak.

Meg kell védeni a kiskirályságok élén tollászkodó megannyi bigbradert, segíteni a megfigyelést és, ha kell milliószor követelni a helyreigazítást, irányba forgatni a szelet! Akadnak, akik az ötvenes évekről papolnak, bár hiányos történelmi ismereteik okán kissé túl sokat gondolnak az akkori gazemberekről!…

A szegény fideszesről rémhíreket terjesztenek. Azt locsogják, hogy párttagságukból, hovatartozásukból előnyöket érvényesítenek, hogy a protekciók révén nyakig érő korrupció csak nekik ontja a dohányt…

Hogy nekik mindent lehet! Még ilyet!

Orban_Viktor_Fidesz_vezer_a_Parlamentben_fiatal-qpr

Mert kérem szépen, jobb, ha mindenki megtudja, hogy a szegény fideszes túl van mindenen! Ő az, akinek nehéz volna újat mondani! A középiskolában együtt vonult velük május elsején, együtt robotoltak a KISZ szervezetek kollektíváiban. Az egyetemen közös kollégiumi szobában lakott a legnagyobbakkal, már ott megismerte tréfás szokásaikat, melyekről Orwell azt ragozta, hogy bizony akadnak egyenlőbbek másoknál… Ott ők voltak az alapszervezeti titkárok! A csicskások távirányítóinak kezelői. Aztán a piros betűs élet első komoly kapcsolatait, az MSZMP pártszervezetein belül szintén együtt élték meg. Pajtásból elvtársak lettek, aztán reformerek, végül rendszerváltók. Persze, ott is mindig tűrők és elszenvedők, mert az igazságaik mindig igazabbak voltak másokénál. Ha sisere hadukat népnek nevezték, megsértődtek, előbb a szív-szabadságot hirdetve a liberalizmust éltették, majd devianciájukat konzervativizmusnak kezdték becézni.

Aztán kispekulálták maguknak a rendíthetetlent… a mutyit!

Miközben a rádióik és televízióik a diadalról papolnak napestig, miközben grafikonjaik rendszeresen az égbe lendítik mutatóikat, a gonosz külvilág egyfolytában össztűz és támadás alatt tartja ezt a sokat szenvedett brigádot, akik persze napról napra többen vannak, mert mindig hoznak még egy embert…

A szegény fideszes túl van mindenen! ( Ő mégis egy, az egyetlen, aki valamit rosszul csinált. ) Párttagkönyvét olykor előveszi, leporolgatja a nagy vezető által alkotott műveket és bár két ballábbal született, szorgalmasan meccsekre jár, s néha a háza mellett bőrbogyót rugdos a falnak.

945564_375014432616470_2142580120_n

Mert rendületlenül hisz a szeretet és az összetartozás erejében.

Bár csak ritkán jut hús az asztalára, nagyon boldog, hogy épülnek a nagy stadionok, s főleg örül a Felcsút győzelmének! Ha ezt Öcsibácsi láthatná!

Néha tisztelettől vezérelve vonatra száll és nem zavarja őt az árnövekedés, mert tudja, hogy érte van minden, az ő kényelmét szolgálja majd az a rengeteg fejlesztés, amiért a megemelt jegyárak révén lemondhat a zöldségek, gyümölcsök fogyasztásáról… Minek az a rengeteg sóska! A minősíthetetlenül rossz vonalakon amúgy is ócsítottak a fizetni valón, s a faluban megállni képtelen fapadoson hamarosan wifi is lesz! Naaaaaaaa!

Még két hónap és visszaszokik! Már vagy két évtizede nem gyújtott rá, de a nemzeti trafikokat neki kell megvédeni, azzal, hogy rendületlenül bagózik majd, nehogy hiba jusson a számításba!

„Méghogy a haverok nyerték a koncepciót?!” „És, ha igen?”

A szegény fideszes túl van mindenen! Védett fajta. Hamarosan szükség lesz rá, délutánonként edzést tart. Most még csak az anyósát agitálja, meg a klimóban a Lalit. De, ha hívják, kivirul, felböki majd kedvenc kitűzőjét, az „én miniszterelnököm” felirattal, csuklójára nemzetiszín befőttes gumit húz, nyakára veti narancssárga düftinsálját és vígan üvölti szerteszét:

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Addig is esténként hosszasan bámul a tükörbe. Olykor lehunyja szemét, mielőtt indulatba jönne, mert tudja jól, drága volt a portéka… Aztán mint rendesen, próbál másra haragudni. Ahogy tanulta, megtanulta, már bárkit képes gyűlölni, aki nem fogadja el, nem szereti őt. Mert számára a jövő is elkezdődött, ami után, mint tudjuk, már nincs tovább. A jövő ugyanis nem fokozható. Nincs jövőbb, legjövőbb…

0_1a_harom_majom

Végül…

Nincs szomorúbb látvány, mint egy megfáradt és besokallt, szomorkás szimpatizáns, amint este, egymaga összehajtogatja a nemzeti zászlót, kímélendő, leengedi a lufikat, falnak támasztja a VIKTOR, VIKTOR, VIKTOR táblákat, aztán előveszi a kilencven forintos félkilós kenyeret, a növényi zsírokból készült margarint, felkeni, rátolja a budget párizsit és falatozni kezd.

Mert, ugye, jó dolog a győztesek közé tartozni…?

 

( Köszönet a magyar vakondnak! )

JÓKEDVŰ RENDSZERDÖNTÉS – amivel nem tud mit kezdeni egy “politikus”

Aki egyszerű kíváncsiságból, netán szeretetből figyeli a közelmúlt eseményeit, az egyre aktívabb, fiatal generációk spontán, vagy épp napokon át szervezett megmozdulásait, nehezen tud mit kezdeni a hatalmon osztozkodó politikusok elképedéseivel.

A megbízásaik szerint szolgamód működő médiák sorra hozzák a megrökönyödéseiktől csöpögő írásokat, melyekben „a demonstráció nem várt fordulatot vett: rendbontás helyett tánc, spontán szemétszedés és vicces rigmusok” jellemzik e lelkes ifjakat – semmi rombolás, tömegverekedés, kődobálás…

Még a szovjet címer is „hiánytalanul a helyén maradt”!

Ki tudja miért, fiaink és unokáink… úgy tűnik, nem néznek elég tévét!
Nem akarják bámulni, ellesni, másolni azt az elmebeteg hozzáállást, ami miatt pontosan oda jutottunk, ahová soha nem szerettünk volna! Számukra nincs ostobán vérre menő küzdelem, állandó stressz, örök idegfeszültség, miközben embertelen módon megalázzák ellenfeleik valamennyi családtagját, rokonát, ismerősét.
Nem kívánják majmolni a parlamentben zajló, kocsmai mélységű csetepaték, vagy éppen a társadalom minden területét átrágó hatalmi játszmák büntető, megtorló taktikáit.

Csak egyszerűen nevén nevezik a dolgainkat, kertelés nélkül állást foglalnak és keveset törődnek a formaságokkal. Bármilyen fura, de a leginkább a „szívükre hallgatnak” – bár úgy tűnhetne, hogy ezt valaha, valakik már eljátszották…

A valóban szabad vélemény nyilvánításához, a problémák lépésről lépésre való leküzdéséhez vezető út szokatlan megoldásai egyetlen ok miatt értelmezhetetlenek az ún. „váltópártok” letéteményesei számára. Ezek a fiúk és leányok rendelkeznek valamivel, amit már hírből sem ismerhetnek e megkopott, kiüresedett fejű álarcosok!

A jókedvű rendszerdöntők képesek a szellemes megoldásokat választani, lazák és szinte valamennyien értik a derű gondolatfüzéreit, bírják a mindent végletekig egyszerűsíteni képes humorérzéket!

Mert van humorérzékük!

Egyetlen pillanatra sem vállalják fel az engedelmesség börtönét, nem hajbókolnak az előítéleteknek – ha úgy tetszik, olykor öntörvényűek is lehetnek. Szabadságuk jelenti az erőt, a szabadság, amit lassan egy évtizede már, hogy végleg elveszítettek a már csak nevükben „fiatal demokraták”.

Az egykor mélységesen gyűlölt és megvetett MSZMP-s pártfunkcik, tébolyult elvtársak szintjére süllyedt, elhájasodott, tokás vénemberek persze képtelenek meglátni, mivé lettek. Ezért egyszerűbb, ha a bátrakat és innovatív megoldásokat választókat egyszerűen lebuzizzák. Ez a legtöbb, amire képesek. Ez a muníció, amivel 2018-ban majd nagy kegyesen újra dörgölőzködhetnek.

Még négy év.
Orbánnak erre futja majd.
Ez az ő értelmezése szerint persze magvas, sőt szellemes is.
Erről hadovázik majd nyelvcsapkodva, nyerítve, mint minden más dakota ízléstelenségén. Mert a tükreiket leszereltette mind. A szilánkokat is eltakarították…

Nincs más hátra – jöjjenek a jókedvű rendszerváltók, vagy, ha úgy tetszik rendszerdöntők!
A húsvét is legyen az ő feltámadásuk – mely örömteli és mosolyt fakaszt!

Engedjük kicsit át magunkat és ezt a nyomorulttá tett országot nekik!

Szóljon a zene, dübörögjön a tánc!
Ez az, amitől nem kell betojni!

A Bayer féléknek meg kerítsünk valami jól zárható, méretes terepet, ahol kedvükre mélyíthetik gödreiket. Oda valók – a savanyú gazdaállatukkal együtt – valamennyien!

MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből

Kevesen akadnak – ha egyáltalán léteznek még – akik ne gondolnák át ebben a megkergült világban, hogy miként tehetnék elviselhetőbbé mások gondjait… A segítés, az elesettekről való törődés, a nehezebben élők támogatása azoknak is lélekmelengető lehetőség, akik maguk is beosztóan, olykor kuporgatva pergetik mindennapjaikat. Felhívások, szervezett megmozdulások nélkül eltervezni a jót, mindenféle előzetes értesítés nélkül, belső indíttatásból, „csak úgy” felkerekedni, meglepni azokat, akiknek minden csepp boldogság is ünnepet jelenthet – ez adhat reményt, némi örömöt, ha mindegyre arról szólnak a hírek, miként lehet, „éppen csak túlélni” ezt a ránk szabadult, elátkozott időt…

Egészen hétköznapi történet a miénk.
A költészet napja adott alkalmat némi “segítő” verselésre, ha már a költemények „dolga” a tisztes szívmelengetés. Felkerekedtünk, s úgy terveztük, meg sem állunk egy távoli település öregek otthonáig.
Útra kéltünk, tarisznyánkat megtöltve könyvekkel, lapokra nyomtatott versekkel, a szívünkben dalokkal, elhatározott mosolyokkal – s nem volt egyéb álmunk, csak, hogy szép szavakkal reményt vihessünk nagyapók és nagyanyók pitvaraiba. Az éppen közeledő Húsvét, az emberi érzések legszebb ünnepe közeledtével adni szerettünk volna, – ha már csak ennyit adhatunk is – reményt, vigasztalást, meg némi messze zengő örömöt mindazoknak, akik generációkon át szolgálták gyermekeiket és unokáikat – önzetlenül! Akiket kiforgatott, tönkretett ez a beteg világ!

József Attila és más költők rigmusait és rímeit vittük, s úgy érkeztünk meg a messzi intézménybe, hogy már a belépés pillanatában simogatni próbáltuk az otthon lakóit. Tolókocsikban, nyikorgó székeken ültek körénk a mások öregei, akiknek szerettük volna akár csak pillanatokra is elhitetni – ők a fontosak, mi pedig a lelkiismeretünkkel viaskodó utódok, mint a hazatérő tékozló fiú, valamifajta megbánással járulunk eléjük.

Tettük, amint elhatároztuk – mondtuk a verseket egyre, s közben gondolatainkat, melyek a jó szándékról, a vigaszt adó, valódi szeretetről szóltak, úgy igyekeztünk megfogalmazni, hogy megoldást kínáljunk – legalább lélekben – a nehézségekre.
A szeretetről beszéltünk, mások szeretetéről…
Elmondtuk, mennyi mindent lehetne másként cselekedni, milyen kevés kellene, hogy a régi nagycsaládok feléledhessenek, az egykori oskolák meg a templomok is újra megteljenek gyerekzsivajjal, hogy újra közösségekben, az együvé tartozás szentélyeiben érezhesse magát a hozzánk távolból betérő. Beszéltünk a fránya anyagi javakról, melyek elosztása valahogy félresiklott, elmondtuk, mennyi gondot okoz a legtöbb embernek eldönteni: esznek, ruházkodnak, vagy fűtenek a kemény télben… beszéltünk az intézményes gondoskodás elmaradásáról, az egészségügy betegségeiről – tettük mindezt mindenféle politikai zűrzavar keltése nélkül. A jobbítás szándékával…

Már majd egy órán keresztül tartott a mondókánk, s a nagyanyók és nagyapók kezdeti félelmei – az ismeretlenek láttán – éppen elillanóban voltak, kalitkáik kinyíltak, s vissza-visszamosolyogtak az alig hihető gondoskodás hallatán. Jó volt, egyre jobb volt köztük lenni!
A remény pislákoló lángja már-már valódi fényt és olykor melegséget is varázsolt közénk, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt sokat látott segítő csapatunkkal!

Egy idős hölgy, aki mindeddig összekulcsolt kezekkel gubbasztott a kis csapat kellős közepén, megszólalt. Ahogy ő mondta, válaszolnia kellett a rengeteg igazságtalanság hallatán. Mondolata legelején heves szavakkal kikérte magának az elesettség és gondokkal küszködés jelzőit, megvetéssel szólt azokról a szavainkról, melyekben Ferenc pápát idéztük az idősotthonokban magukra hagyott öregekről. Azután ecsetelte, hogy milyen tömegek látogatják a templomokat, s persze mindezért a katolikus iskolák tesznek egyedül – ahogy mondta – ahol a diákok ugyan a kezükben tartják az okostelefonokat, de csak azért, hogy a logikájuk fejlődjön… A következő pillanatban már Soros Györgyöt szidta a drága teremtés, majd végre a szemünkbe nézve, mintegy feltéve az i-re a pontot, kijelentette: a jövő héten érkezik a miniszterelnök úr konzultációja! Az a gondoskodás, nem amit mi csinálunk…

Nem tehettünk mást, elhallgattunk, nem volt záróvers, sem búcsúzkodás, meghajtott derékkal összeszedtük könyveinket és a versekkel teli papírlapokat, aztán a lehető legszelídebb hangon, csendesen elköszöntünk. Szinte elmenekültünk a minket éppen csak megszerető maroknyi nagyapó és nagyanyó elől, magunk mögött hagyva az imént oly bőszen káráló matrónát, aki persze még mondta-mondta, most éppen a migránsok áradásáról, a kerítésekkel megvédendő hazáról, meg a rezsicsökkentésről hadovázva…
(…)

Az út sokkal hosszabb volt, mint odafelé.
Kétségektől gyötrődve cammogtunk, s amióta csak hazaértünk, azon gondolkozunk, vajon, hogy hagyhattuk magukra azokat a csöndjükben összeroskadt öregeket, akik közt éli boldog, elégedett mindennapjait ez a derék asszony. Azok, ott, vagy tizenöten, megszenvedve a valót, s az az egy, aki minden esti híradó előtt maga köré hívja a bambákat – hátha végre belátják, milyen fergeteges iramban erősödik Magyarország!

Konklúzió? MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből, amikor a jó szándékunk éppen csak szégyellni való, hibás cselekedet lehet, egy végletekig megrohadt rendszerben…

Íme, hát, megleltük hazánkat.
A demagógia költészet napi mondókája mindent lehengerelt…

KICSI ÉSZAK-KOREA BEÚJÍT – nincs több teszkósújság, kormányunk betiltja azt is!

Kedves vezetőnk, a magyar hangú Kim Dzsongun és becses csapata ismét kieszelt valami rettentő frankót!
Sikerült megtalálni az újabb ellenséget, a kormány nekimegy a szupermarketeknek!
Ha már végrehajtják „a hazai kereskedelempolitika lehetséges fejlesztési irányairól a társadalmi egyeztetések eredményeképpen” című össznépi cukiságot, hát első körben egyetlen tollvonással megoldják a reklámújságokat nem kérők problémáit!
Ugyanis a nagy ívű elgondolás szerint mostantól nem kerülnek postaládáinkba semmiféle ingyenes szóróanyagok, a nyugdíjasok nem keresgélhetik, s jelölgethetik buzgón, mire futja majd és hol – ha végre megjön a postás!

Egész egyszerűen tilos lesz mindenféle akciók és leárazások önálló beharangozása – ha egy kereskedő mégis el akar jutni a vásárlókhoz, csakis és kizárólag a kormánypárti médiák méregdrága hasábjain teheti azt meg!
Kézenfekvő, hogy hamarosan kötelező lesz előfizetni a Vas Népét, netán a Magyar Időket, s akkor esetleg megtudhatjuk, ha némileg olcsóbbá válik a magyar tej, a magyar kenyér, meg a magyar tojás!

Ellenzékinek mondott felületeken nyilván csak módjával harangozhat a Spar, vagy az Aldi, a Simicska felületein pedig egész egyszerűen betiltják az áruházláncok reklámozási lehetőségét!

Kalandos úton bár, de hamarosan felzárkózhatunk a példakép Észak-Koreához, már csak pár húzás és Azerbajdzsán lehelete lengi be a magyar légteret, s mire felépül a várva-várt Pakskettő, nyilván újra kötelező tantárgy lesz az orosz nyelv az általános iskolákban!

Vasfüggöny védi majd erősködő hazánkat a burzsoá Európától, s újból megtanulunk utálkozva gondolni az osztrák sógorokra, meg a nyomorék németekre, franciákra!
Áruházi kultúrájukat, az évtizedek alatt meghonosodott vásárlási kultúrát tépi apró darabokra Orbánék elgondolása, mely nem egyéb, mint a KDNP kicsinyes bosszúja, amiért vasárnap mégiscsak merészkedünk nyitott boltokkal szolgálni a vásárlói érdekeket! Nem sikerült megemészteni, hogy az átkozott magyar nép követelte a boltzár feloldását, nem sikerült megemészteni, hogy az életképtelenné tett magyar gazdaság és gazdák képtelenek versenyezni a fejlettebb világ kereskedelmével!

A legvadabb kommunista rendszereket idéző módon avatkoznak bele a kereskedelem munkájába, de nyilván, ez sem fog gondot okozni a lelkes kétharmadnak, meg a nagy hohohohó Áder Janónak! Aláírja, s nem lesz itt semmi gond!

Pártunk és kormányunk persze odacsap, ahova köll alapon még előírja majd, hogy a mérhetetlen munkaerő hiány mellett hány kereskedővel lehet majd egységet működtetni, előírja, hogy mi mindent kell feltűntetni az import termékeken elrettentésül, és – igazi agyrém!!! – a reklámköltést korlátoznák, (!!!!!) a napi fogyasztási cikkeket árusító cégek a nettó árbevételüknek csak a 0,5 százalékát költhetnék reklámra! Ugye, milyen találékony ez a kiváló szakembergárda?! Belehúztak az elvtársak, de rendesen!

Mit szarnak ők a nyugdíjasokra, meg az éhhalál felé tengődőkre! Ha olcsóbb terméket akarnak, járassanak kormányújságot, abból lessék ki az angebótot! Ha bezárnak a kisebb üzletek, mert képtelenek lesznek megfelelni a szakképesített dolgozók létszámával kapcsolatos előírásoknak, majd kegyelemből fenntarthatóvá engednek néhány nagyáruházat – persze kizárólag a Kasszás Erzsi csapatának!

Ha pedig nyálat csorgatnánk némi holland sajt iránt, vagy kortyolnánk egy kevés bajor sört – és persze nem jó a fránya belünknek a Pálpusztai sajt, meg a Balatoni világos – akkor szép lassan bevezetik, hogy három évente, a zokniba csúsztatott dugi Euróval kilódulhatunk Óbervariba, némi gesenk reményében!

Kim Dzsongun, meg az ő Észak-Koreája lassan tanulhat Orbántól ezt-azt! A mi vezérünk alig alszik, csak agyal, agyal egyfolytában!


.
Mi meg jobb, ha eldugunk néhány teszkósújságot; legyen miről mesélni az unokáknak: – Hja gyerekek, akkoriban még szabad volt sóvárogni!