MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből

Kevesen akadnak – ha egyáltalán léteznek még – akik ne gondolnák át ebben a megkergült világban, hogy miként tehetnék elviselhetőbbé mások gondjait… A segítés, az elesettekről való törődés, a nehezebben élők támogatása azoknak is lélekmelengető lehetőség, akik maguk is beosztóan, olykor kuporgatva pergetik mindennapjaikat. Felhívások, szervezett megmozdulások nélkül eltervezni a jót, mindenféle előzetes értesítés nélkül, belső indíttatásból, „csak úgy” felkerekedni, meglepni azokat, akiknek minden csepp boldogság is ünnepet jelenthet – ez adhat reményt, némi örömöt, ha mindegyre arról szólnak a hírek, miként lehet, „éppen csak túlélni” ezt a ránk szabadult, elátkozott időt…

Egészen hétköznapi történet a miénk.
A költészet napja adott alkalmat némi “segítő” verselésre, ha már a költemények „dolga” a tisztes szívmelengetés. Felkerekedtünk, s úgy terveztük, meg sem állunk egy távoli település öregek otthonáig.
Útra kéltünk, tarisznyánkat megtöltve könyvekkel, lapokra nyomtatott versekkel, a szívünkben dalokkal, elhatározott mosolyokkal – s nem volt egyéb álmunk, csak, hogy szép szavakkal reményt vihessünk nagyapók és nagyanyók pitvaraiba. Az éppen közeledő Húsvét, az emberi érzések legszebb ünnepe közeledtével adni szerettünk volna, – ha már csak ennyit adhatunk is – reményt, vigasztalást, meg némi messze zengő örömöt mindazoknak, akik generációkon át szolgálták gyermekeiket és unokáikat – önzetlenül! Akiket kiforgatott, tönkretett ez a beteg világ!

József Attila és más költők rigmusait és rímeit vittük, s úgy érkeztünk meg a messzi intézménybe, hogy már a belépés pillanatában simogatni próbáltuk az otthon lakóit. Tolókocsikban, nyikorgó székeken ültek körénk a mások öregei, akiknek szerettük volna akár csak pillanatokra is elhitetni – ők a fontosak, mi pedig a lelkiismeretünkkel viaskodó utódok, mint a hazatérő tékozló fiú, valamifajta megbánással járulunk eléjük.

Tettük, amint elhatároztuk – mondtuk a verseket egyre, s közben gondolatainkat, melyek a jó szándékról, a vigaszt adó, valódi szeretetről szóltak, úgy igyekeztünk megfogalmazni, hogy megoldást kínáljunk – legalább lélekben – a nehézségekre.
A szeretetről beszéltünk, mások szeretetéről…
Elmondtuk, mennyi mindent lehetne másként cselekedni, milyen kevés kellene, hogy a régi nagycsaládok feléledhessenek, az egykori oskolák meg a templomok is újra megteljenek gyerekzsivajjal, hogy újra közösségekben, az együvé tartozás szentélyeiben érezhesse magát a hozzánk távolból betérő. Beszéltünk a fránya anyagi javakról, melyek elosztása valahogy félresiklott, elmondtuk, mennyi gondot okoz a legtöbb embernek eldönteni: esznek, ruházkodnak, vagy fűtenek a kemény télben… beszéltünk az intézményes gondoskodás elmaradásáról, az egészségügy betegségeiről – tettük mindezt mindenféle politikai zűrzavar keltése nélkül. A jobbítás szándékával…

Már majd egy órán keresztül tartott a mondókánk, s a nagyanyók és nagyapók kezdeti félelmei – az ismeretlenek láttán – éppen elillanóban voltak, kalitkáik kinyíltak, s vissza-visszamosolyogtak az alig hihető gondoskodás hallatán. Jó volt, egyre jobb volt köztük lenni!
A remény pislákoló lángja már-már valódi fényt és olykor melegséget is varázsolt közénk, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt sokat látott segítő csapatunkkal!

Egy idős hölgy, aki mindeddig összekulcsolt kezekkel gubbasztott a kis csapat kellős közepén, megszólalt. Ahogy ő mondta, válaszolnia kellett a rengeteg igazságtalanság hallatán. Mondolata legelején heves szavakkal kikérte magának az elesettség és gondokkal küszködés jelzőit, megvetéssel szólt azokról a szavainkról, melyekben Ferenc pápát idéztük az idősotthonokban magukra hagyott öregekről. Azután ecsetelte, hogy milyen tömegek látogatják a templomokat, s persze mindezért a katolikus iskolák tesznek egyedül – ahogy mondta – ahol a diákok ugyan a kezükben tartják az okostelefonokat, de csak azért, hogy a logikájuk fejlődjön… A következő pillanatban már Soros Györgyöt szidta a drága teremtés, majd végre a szemünkbe nézve, mintegy feltéve az i-re a pontot, kijelentette: a jövő héten érkezik a miniszterelnök úr konzultációja! Az a gondoskodás, nem amit mi csinálunk…

Nem tehettünk mást, elhallgattunk, nem volt záróvers, sem búcsúzkodás, meghajtott derékkal összeszedtük könyveinket és a versekkel teli papírlapokat, aztán a lehető legszelídebb hangon, csendesen elköszöntünk. Szinte elmenekültünk a minket éppen csak megszerető maroknyi nagyapó és nagyanyó elől, magunk mögött hagyva az imént oly bőszen káráló matrónát, aki persze még mondta-mondta, most éppen a migránsok áradásáról, a kerítésekkel megvédendő hazáról, meg a rezsicsökkentésről hadovázva…
(…)

Az út sokkal hosszabb volt, mint odafelé.
Kétségektől gyötrődve cammogtunk, s amióta csak hazaértünk, azon gondolkozunk, vajon, hogy hagyhattuk magukra azokat a csöndjükben összeroskadt öregeket, akik közt éli boldog, elégedett mindennapjait ez a derék asszony. Azok, ott, vagy tizenöten, megszenvedve a valót, s az az egy, aki minden esti híradó előtt maga köré hívja a bambákat – hátha végre belátják, milyen fergeteges iramban erősödik Magyarország!

Konklúzió? MEGÉRTÜK, EZT IS! – amikor bántás lesz a segítésből, amikor a jó szándékunk éppen csak szégyellni való, hibás cselekedet lehet, egy végletekig megrohadt rendszerben…

Íme, hát, megleltük hazánkat.
A demagógia költészet napi mondókája mindent lehengerelt…