AZ ARCUNKBA TOLT ÜNNEP – jelentős forgalomnövekedésre számítanak az áruházláncok

Nagyhét?
Jaaa…
A jelekből ítélve ez a mostani is a nagybevásárlások, nagy zabálások, véget nem érő vedelések hete lesz…
Jó nagy hete!
Ettől hangos a sajtó: jelentős forgalomnövekedésre számítanak az áruházláncok!
Kereszténydemokrata országvezéreink elmagyarázták, milyen fontos, hogy nagypénteken mindent bezárhassunk a szünnapok szellemében – ennyi az ünnep, amikor magunkba szállunk, s állítólag Jézus szenvedéseire gondolunk.
Na persze!
Az, ott a keresztfán, mi meg a vacsoraasztalnál!

Nem nehéz megjósolni, hogy engedelmesen, – pontosan úgy, ahogy a katalógusok, óriásplakátok és üzleti tájékoztatók megkövetelik – elslattyogunk, elgördülünk majd a beszerzési helyekre, hogy a bevásárló kocsikat, kosarainkat púposra megrakva, szekereinkhez vontassuk a kötelezően befalandó hosszú-hétvégi porciót, adagokat.

Most éppen ez lesz a menő. Trendi.
Még szerencse, hogy a sarkvidéki hideg újra-eljövetelével hivatkozhatunk a zsírréteg felvételének szükségességére, így a kényszeres evés teljesen elfogadhatónak minősülhet majd.
Büszkén vállalhatjuk a pocakot, meg a formásan lecsüngő oldalszalonnákat!

Vállald fel magad, ne törődj a sok egészségtudatos maflával!

Szerdán és csütörtökön indul az invázió, tömegek rohamozzák majd a boltokat, gördülnek hazafelé a kalácsok, sonkák – persze hármasával! Tojásból háromszázat főzünk, hogy jusson a soha nem érkező locsolóknak – mert nincs is annál jobb, mint húsvét után öt napig, napi tizenöt kemény tojással leküldeni a ránk száradt kalácsokat! Ez az ünnepek ünnepe, amit a fogyasztói társadalom kifundált a konzumidióta maradéknak.

Csak tessék – tessék… közben Jézus feltámad!

De vajon, honnan tudják olyan jól, ezek a gengszter áruházláncok, hogy így fogunk tenni: enni, inni, enni, inni, enni….? Mert nem csak tudják, egyenesen gerjesztik ezt a féktelen potrohnövesztő hercehurcát – őáltaluk, ővelük és persze őbennük költjük majd a bankókat, hordjuk a mammon asztalára a szentelnivalót…
Hol van ez már a húsvét valódi céljától, értékétől?

„A Tesco-Global Áruházak Zrt. arról számolt be, hogy a húsvéti ünnepeket megelőző három hét az áruházlánc második legforgalmasabb periódusa a karácsony után. A forgalom növekedésének mértéke termékenként eltérő, a klasszikus húsvéti termékeknél a legerősebb a felfutás. Ezek között említették a füstölt árukat, a tojást, az édességeket, a kalácsot, a szeszes italokat, a sütési alapanyagokat, valamint a kiegészítőket, locsoló kölniket.
A Tesco áruházaiban a húsvéti szezonban annyi füstölt sonkát adnak el, mint egy átlagos időszakban fél év alatt, és erősödik a füstölt kolbászok iránti kereslet is. A vásárlók általában az M-es méretű tojásokat keresik leginkább, de a húsvéti szezonban jelentősen megugrik a prémium kategóriás termékek forgalma; továbbra is főként a tizes kiszerelés fogy, de ilyenkor a harmincas kiszerelések szintén nagyon kelendőek – ismertették.”

Ők a kedvenceink, akik éveken át azzal arattak babérokat, hogy: „A legkisebb is számít!” Hja, sekélyke kéj, hogy ez az apró fordítási hiba, önként vállalt kicsinységünk okán, mennyi boldog pillanatot okozott, míg oda voltunk, Teszkóéknál, a könnyen illanó fizetéseinkkel! Az eredeti Tesco-s szlogen ugyanis így szólt: “Every little helps.” Vagyis ez a reklám azt mondja, hogy a Tesco leárazásaival elért minden megtakarítás, még a legkisebb megtakarítások is, segítenek a célcsoportként megjelenített alsó- és alsó-középosztálybeli családok kiadáscsökkentésében. Na, ennyit a segítésről!

„A húsvét előtti héten átlagosan másfélszeresére nő a forgalom a Spar üzleteiben. A tavalyi évhez képest további növekedésre számítanak, a jövő hét csütörtök forgalmi szempontból az év talán legerősebb napja lesz – közölte a Spar Magyarország Kereskedelmi Kft. az MTI megkeresésére.
A Spar tapasztalatai szerint ilyenkor egyes húsfélékből és húskészítményekből 20-50 százalékkal többet vesznek a vásárlók a megszokottnál, de tojásból akár kétszer annyit is, mint máskor. A legkeresettebb a füstölt, kötözött sonka, illetve a csirkemellfilé, de egy átlagos időszakhoz képest a kacsatermékekre is kiugróbb az igény.
Az édességekből 60-70 százalékkal több fogy, a különböző alkoholokból 20 százalékkal több, különösen népszerűek ilyenkor a krémlikőrök, a pezsgők és az ízesített sörök. A sütéshez szükséges segédanyagok forgalma általában mintegy 60 százalékkal nő.
A Spar válaszában jelezte azt is: a rövid szavatossági idejű friss termékeknél, például egyes baromfihúsoknál vagy halaknál előfordulhat áruhiány a húsvétot követő kedden, mert az ipar sem dolgozik az ünnepek alatt.
A pénteki ünnepnap miatt a friss kenyér és kalács forgalma szombatra terhelődik, a direkt pékáru-szállítók ezért szombaton többször fognak szállítani, a tartóskenyér-készleteket pedig megemelték a boltokban, ezért kedden nem várható hiány. A tejeknél és tejtermékeknél a szavatossági idők szintén lehetővé teszik, hogy ne alakuljon ki áruhiány – hangsúlyozta a társaság.”

A másik istent játszó multi is arcunkba tolja a frankót! Már a mikulás időszakban kipakolták a nyulakat – ez a permanens manipuláció lényege! A „jó hely, jó ár, jó döntésbe természetesen belefér az összes elhibázott döntésünk, mely a közelmúltban felárazott termékek visszaócsításával teszi „jó hellyé” ezeket az akolokat. Sebaj, a tudatos, de leginkább öntudatos vásárlók ideje elérkezett. Erről szól a karácsony, erről a húsvét, meg minden kreált hosszú hétvége – a permanens döglések napjai!

Most akkor mi van?
Nagyhét. Sorban állunk. Ki itt, ki ott…
Magyarul „sanyarúhét”, „videshét” (vizeshét).
A 4. században görögül hebdomasz megalé, latinul septimana maior a neve (nagy hét), később görög Hebdomasz hagia, latin septimana sancta/hebdomada maior (szenthét/nagyhét), vagy ismerik csendeshétként is (hebdomasz apraktosz/hebdomada muta)…

Hogy ezek az öregeink mennyire nem voltak képesek böcsületes, jóravaló stb. konzumidiótává válni!
Bezzeg mi!
No, jobb lesz cihelődni!
Ahogy a parkolókra nézünk, úgy tűnik, a multiknál már nagy buli van!

Utóirat helyett:

Húsvéti ételosztás a Blahán…

A HALÁLNAK SOHA NEM ADOTT ESÉLYT – Andits Miklós… elment!

Valójában soha nem beszélgettünk a halálról!
Elképesztő történetekkel halmoztuk el egymást az emberi természet különös titkairól – ámulatba ejtettél a gyógyító értelem teljesítményével, s válaszul elfogadtad kozmikus álmaimat a soha utol nem érhető végtelenről.

Dumáltunk a küzdelmeket adó sportok felszabadító pillanatairól, a mindkettőnknek annyi örömöt és rejtélyt okozó gyermeki lélekről, természeti csapásokról, no és a megbámulható és rejtezkedő nőkről és asszonyokról – s közben csodaszép sorsokba feledkezve vágyódtunk a hatalmas platánfákon túlra…

Volt időnk, tizenegy napunk, mindent átbeszélni…

Azt hiszem, azt a pillanatot már soha nem fogom elfelejteni, ahogy minden erőfeszítésed ellenére csak néztél, egyre, magad elé – tehetetlenül.
A semmire nem való orvostudományról, az élettel össze nem egyeztethető helyzetről magyaráztál, s közben legördült egy kőnehéz könnycsepp a szemed sarkából…
Igen, Atya, így őrlődtél – legyőzötten – az unokaöcsém tizenegy napos haláltusája után, a mindössze tizenegy évet élt halott gyermek ágya végében. Te, a legyőzhetetlen gyermekorvos…

A régi gyerekosztály emeleti szobájában kérleltük a változást, valami távoli, lehet, hogy Isteni erőtől, mi az akkor mindennél egyenlőbb porszemek. Nem adtál okot, hogy másként lássam…

Az utóbbi időben ritkán találkoztunk. Ha mégis…
Én gyalogosan, te a kerékpárodon, de soha nem lehetett úgy sietned, hogy ne jutott volna időd, csak néhány pillanat, pár perc, hogy gondoskodj -rólam. Csak a hogylétedről nem lehetett beszélni! Megálltál, végigmértél, kertelés nélküli megállapításaiddal az engem illető helyre emeltél és hagytad, hogy szavak nélkül maradjak, amikor köszönnöm kellett volna!

Pedig csak felnézni szerettem volna – Rád!
Azok az együtt töltött hónapok, amikor csak miattad és csak általad lehettem mosolyt fakasztó támasz, ott, a haldoklásra ítélt gyermekek között. A gyógyíthatatlanok kórtermeibe vittél, s nem engedted, hogy elszomorodjak. Tudtam, mert megértetted, hogy minden gyermek felgyógyul – bármi legyen is a halál terve velük!

Bár valójában soha nem beszélgethettünk a halálról! Az nem tartozott az érdeklődési körünkbe, nem lehetett méltó partner, ellenfél, csak bénán settenkedő idegen, akinek menni kell!

Amikor ma, szokás szerint késve tudhattam meg a halálhíredet, először pontosan arra a pillanatra gondoltam, ott a platánokra néző ablak mögött. Mert nincs ilyen, nem lehet, nem szabad befejezni így, ilyen értelmetlenül. Rohanni fékek nélkül, azután átlódulni a kerítés felett – visszazuhanni a párna kráterébe, s nem mozdulni többé, soha, soha már!

Azt a pillanatot akkor, ott, ketten éltük át, megtörten bámulva az előbb még ziháló gyermeki testet. Elfogadhatatlan tettét az addig minden eshetőségből kizárt halálnak!
Tudod, Miklós, akkor azt mondtad, a halál, az lehetetlen. Nem adunk neki egyetlen pillanatot sem…

Most magamra hagyottan csapkodom ezt a szerencsétlen klaviatúrát!
Andits Miklós gyermekorvos meghalt.
Ugyan, mit írhatnék egy olyan Emberről, aki minden gyermeknek csak a barátja tudott lenni?

MAGYARORSZÁGON NEM ELÉG NÉLKÜLÖZNI – a megszégyenítés nélkül az semmit nem ér!

Meghívó nélkül érkeztem a Nemzeti Adó- és Vámhivatalhoz.
Önszántamból, mindenféle előzetes idézés, invitálás nélkül – gondoltam, lesz, ami lesz!
Belépek, beköszönök, elmondom, ami bánt, intézkedni próbálok, elvégre egy évtizednyi adóhivatali rutin után ez a legkevesebb, amit megtehetek!
(Úgy kb. tíz éve próbálom elérni, hogy minden kívánságukat teljesítsem, hogy pótoljam a mulasztásaimat, befizessem a tartozásokat, azok kamatait, meg persze a kamatos kamatokat…)

Levelemet szorongatva – amit a bankom küldött, aktuális letiltást tudatva – benyitottam az emberbarát, meg ki tudja még milyen barát hivatal kapuján, ahol rögtön egy nagyon helyes bácsikába botlottam, aki kész volt szinte másodpercek alatt felkutatni olvasószemüvegét, hogy iktathassa adataimat, mielőtt utamra enged…
Azután felszólt.
Ügyféllé léptem elő, s mehettem intézkedni.

Egy irodában azután – vagy még négy másik ember füle hallatára, (Ó, beh szép is az intimitás!) – előadhattam, miként élem meg, hogy az egyetlen bankszámlát, – amit csak azért tartok fenn, hogy a betegségem okán szükséges, külföldről beszerezhető gyógyszerek árát havi rendszerességgel kiegyenlítsem – jól megterhelték.

Ha felhelyezem a szükséges összeget, már viszik is, – ez a terhelés lényege! – hiszen a kamatok kamatainak kamatjait még mindig nem egyenlítettem ki egy uszkve tíz esztendővel ezelőtt keletkezett tartozás után! A kutyafáját!!!

A történet ennyi!
Gondoltam, megkérdezem, mi a teendő, mit várhatok, hogy életben maradhassak – s persze, jött is azonnal a megoldás! …emberbarát…

Kaptam egy frappáns kérdőívet, melyben a személyes adatok után kiváló kérdésekkel bombáztak: mennyi a jövedelmem, mennyit fordítok a lakhatásomra, mi a telefonszámom, milyen gépkocsival rendelkezem…
Életszerű!
Mert a nyomorult patkány, nyilván azért nem akar kifizetni némi kamatos-kamatos-kamatot, mert dőzsöl, luxuslakásban múlatja idejét, sportverdát nyöget, miközben a tapison filmeket bámul, meg facebookozik…ugye?

Néhány pillanatra a középiskolában éreztem magam. Kedvenc orosztanárom a táblai feleltetés közben követelte, hogy húzzak vízszintes vonalat, ha a kérdésére nem tudom a választ. A tábla csíkos lett, mint a zebra!

És íme, a NAV kérdőívén is gyártottam temérdek vízszintes vonalat, mert szinte semmi általuk remekül hasznosítható értékkel nem rendelkezvén – nem tehettem mást! És amikor elkészültem ezzel a temérdek csíkkal, ott a rubrika erdőben, az én drága ügyintézőm, persze jó hangosan, hogy a többiek is hallják, megjegyezte:

– De ugye nem akarja azt mondani, hogy nincs telefonja, nincs kocsija, nincs lakása…?

A kérvényt beadtam, bízva a hivatal, meg persze az állam mérhetetlen könyörületességében, azután még meghallgathattam, hogy már aznap intézkednek… majd kisvártatva porig alázkodva elsomfordálhattam a helyszínről.

Még jó, hogy csak ennyi! Csak ennyi jár és jut annak, aki… éppen megfelel az Európai Unió Statisztikai Hivatala által készített felmérésnek! Mert íme, beléptem egy nagy családba, ahová ezer magyarból éppen 348-an élnek!

Hurrá!

Akkor az adatok:

„Keserű tény: az Európai Unió 28 tagállamából Magyarország a negyedik legszegényebb – derül ki az Euro­stat frissen közzétett 2015-ös felméréséből. Hazánkban ezer emberből 348 él nélkülözésben. Nálunk rosszabbul csak Romániában (39,5 százalék), Görögországban (40,8 százalék) és Bulgáriában (49,1 százalék) élnek. Érdemes megjegyezni: az uniós átlag tizenhét százalék. Az élen álló Svédországban a szűkölködők aránya mindössze 2,8 százalék.
S, hogy ki számít anyagi szempontból nélkülözőnek? Az Európai Unió statisztikai hivatala szerint az, akire a következő kilenc megállapításból legalább három igaz:

1. nem tudja fizetni a jelzáloghitelt, rezsiszámlákat, kölcsönrészleteket;
2. nem engedhet meg magának egy hét üdülést;
3. nem tud minden második nap húst vagy halat enni;
4. nem tud megbirkózni váratlan kiadásokkal;
5. nem tud telefont vásárolni;
6. nincs színes tévéje;
7. nem tud mosógépet venni;
8. nincs lehetősége autót vásárolni;
9. nem tudja felfűteni a lakását.


.
Köszönöm szépen a NAV-nak, a magyar államnak – remélem senkit nem felejtettem ki – hogy végül belátják, miért töltöget valaki értelmetlen rubrikákat, ha éppen a hivatalba téved!

És persze ezer másik köszönet annak a remek kis összeszokott gárdának, akik mindahányan végignézhették, meghallgathatták amint megsemmisülök, szégyenkezve, azért, mert merészelek egy lenni a 348-ból!!!

ÉLJEN ÁPRILIS 4! – a patkányok nemzetközi világnapja…

„2016. április negyedike volt a 14. World Rat Day.
A patkányok nemzetközi világnapja…
A kezdeményezés egy ratclub – gy.k.:patkányklub! – levező listáján látott napvilágot még 2002-ben. 2017 a tizenötödik ünnep éve!

A patkánygazdák úgy érezték, hogy kell egy igazi patkányos nap ami csak a kis-kedvenc patkánykáké, nap, ami arra hivatott, hogy eloszlassa az előítéleteket, buta vélekedéseket ezekről az édes kis állatokról.

Azért április 4-re esett a választás, mert ettől a naptól számítják a szóban forgó levelezőlista születését is…
Szóval: csak!

Ezen a különleges napon a gazdik ellátják jószágaikat mindenféle földi jóval – akárcsak a rosszcsontokat egy bizonyos gyereknapon Néhány, kellően degenerált patkánytulaj külön rendezvényeket szervez e napra, ahol a barátokkal, családdal ünneplik a különleges patkányokat és mindenki visz valami kis ajándékot az ünnepelteknek.
De nem csak szűk családi körben ünnepelnek a gazdik! Megjelentek a nagyobb rendezvények is, ahol a gazdaállatok összejönnek, patkányetetési, gondozási és … patkánytartási tippeket cserélve.

Jó páran a Patkánynapot olyan pozitív dolognak tartják, ami megjelenhet a médiában és megmutathatja, hogy a patkány nem az a szörnyeteg, mint sokan hiszik.”

Patkánynak lenni tehát jó.
Mondhatni, felemelő. Akkor is, ha a patkányok el-eltűnnek, meg akkor is, ha óriásplakátokról figyelnek!

Az öreg* valahogy így tanított róluk:

„Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig.
A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna. Az ember eleinte meg sem látta őket.
Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele.
Volt elég.
Jutott belőle annak, aki éhes.

Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
– Milyen apró, és milyen félénk. – gondolta – Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.

Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.

És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok és azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről
– Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.

– Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol!
Nem tűrjük tovább!
És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég! S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.

Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon. Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!”

*W.A.