MI LETT VELED, BORRAVALÓ? – tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó…

Ami ma történik a vendéglátással, amolyan utójáték.
Az is lehet, hogy a klasszikus huszonötödik óra.
Ötletelés, agyalás, a leglehetetlenebb helyzetből való mindenáron kilábalás álma – úgy nagyjából erről szól a „kötelező borravaló”.
Abszurd, mint a „békefront” és az ahhoz hasonló badarságok!
Ami eddig az elégedettség fokmérője lehetett, amivel a vendég képes volt kifejezni odaadását és elkötelezettségét, új költségként, megnövekedett kiadásként fog gátat szabni bizonyos köröknek, akik eddig is mérlegelni kényszerültek, mielőtt az önfeledt pillanatokba feledkezhettek volna.

A Balaton környéki vendéglátó egységek indulása is kétséges, a működéshez szükséges minimális, szakképesítéssel rendelkező személyzet annyira elérhetetlen, hogy olykor még a vendégeket is arra kell kérni, hogy becsüljék meg azt a keveset, amit ezek az „értéktelen” emberek nyújtani tudnak.

A bevezetés előtt álló „kötelező borravaló” eredményeként, annak kiagyalói nem kevesebbet várnak, minthogy a már-már működésképtelen, elnéptelenedő szakma maradék képviselői itthon tervezzék a jövőt. Több jusson nekik a magasabb árak révén a bevételből.

No, de valójában, mi az a borravaló?
Ha hinni lehet a történetíróknak, akkor a borravaló eredetileg valóban borra való volt. A bor megvásárlására, beszerzésére kialkudott összeg, a vételár része. A feljegyzések szerint a XVI-XIX. sz. között, bizonyos helyzetekben még törvény írta elő a borravaló kötelezettséget. Az írásbeliség szigorú előírásai előtt még minden adás-vétel csak akkor volt érvényes, ha a felek kezet ráztak, utána pedig áldomást ittak, amit a vevő volt köteles fizetni, és ez minimum egy liter bor árának kellett, hogy megfeleljen. Kézfogás és áldomás nélkül mit sem ért az alkudozás. Az adott szó, a másik tisztelete akkoriban többet jelentett, mint ma egy szignó, vagy éppen pecsét.


A XIX –XX. században, az addigi „törvény” megszűnése után a borravaló funkciója átalakult.
Általában valamilyen szolgáltatás igénybevételét követően, elégedettségünk kifejezésére adhattuk, de már nem bort adtunk, hanem készpénzt. Ennek a legjellemzőbb példája lett a vendéglátásban a fizető pincérnek, a kiszámolt végösszegen felül juttatott összeg.

Még tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó… pedig akkoriban többnyire még alapbér sem igazán járt a pincérnek. Talpalt egész héten, jóformán a semmiért, azután szombaton és vasárnap éjszaka megkereshette egy átlagos ember jövedelmének a többszörösét! Ez volt a borravaló, ezért volt vonzó a vendéglátásban dolgozni! Na, ez az, ami mára elfogyott – valahogy a vendégekkel együtt. És valószínűleg ez az, amit nem lehet majd elfogadhatóan kárpótolni a kisajtolt kötelező borravaló összegéből!

A tíz évvel ezelőtt háromszáz bizony ma csak egyetlen módon érhető el, sőt, akár annak többszöröse is – ha a jól felkészült vendéglátós szakemberek a külföldi egységekben vállalnak munkát. Itthon marad a kiöregedett, lestrapált és többnyire holtfáradt személyzet, vagy a zöldfülüek serege, akik a vendégek ölébe öntözgetett fröccsök és levesek hurcolásával tesznek úgy, mintha vendéglátást nyújtanának.

Na, éppen értük fizetünk majd egyre magasabb árakat, pluszban a kötelező borravalóval, de ehhez nem ritkán még a mosdóhasználati díj, meg olykor a ruhatári forintok is a vendégek kedvét veszik el!

Egyszerűbb lett volna az egészet egy sima adóként bevezetni! Ahhoz szokott a magyar vendég! A borravalót pedig jobb lesz elfelejteni, mert ami a pincér zsebében marad, lassan szódára sem lesz elég!