A SZEGÉNYSÉG HASZNA – tudományos konferencia szánalomból, segítésnek álcázva


„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
(Móricz Zsigmond)

Megérkezett a tikkasztó nyár, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja ugyan miről rendezhetne kellemesebb konferenciát, mint a szegénységről! A Humán Tudományok Kutatóháza Budapest Tóth Kálmán utcai nagytermében felbőgtek a légkondik, a kényelmes fotelekben hátra dőlhettek az okosabbnál okosabb delegáltak, hogy kitárgyalhassák a jelen Magyarországának legégetőbb kérdését: vajon kit illet a szegénységből származtatható haszon, kinek a javát szolgálhatja, ha több mint két és félmillióan éppen csak vegetálhatnak, megszenvedve a szegénység megaláztatásait?

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor kedves magyartanárom, irodalom órája legelején, tapintatosan felvezette Móricz Hét krajcárját, szabódva mesélte, mennyi szenvedéssel járt évtizedekkel azelőtt „szegénynek lenni”. Úgy beszéltünk a nyomorról, mint a soha vissza térni nem képes állapotról, mely felőrölte az abban osztozni kényteleneket. A megrázó történet olvasása közben meg-megálltunk, s a tanító emlékeztetett arra a kivételes szerencsére, ami nekünk jutott – akkoriban a szegénység felszámolása nem szólam volt. Nem voltak mindennapos anyagi gondjaink!

Na igen, az a bizonyos átkos idő, a szocializmus, hovatovább a kádári gulyáskommunizmus idejét írtuk, amiről ma csak megvetéssel és mocskolódások közepette szabad emlékezni. A jelen kiválóságai szinte minden alkalmat megragadnak, hogy felmagasztalják a jelenünket, amikor minden annyira tökéletes, ismeretlen a nyomor, mindenkit megillet a szabad vélemény-nyilvánítás, meg a jog a tisztességes élethez.

Igen, ezek a mai idők annyira tökéletesek, hogy az út szélén senkit nem hagynak, ugye?

Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy éppen a szegénységről kellett konferenciázni, de, ha komolyabban elmerülünk a konferencia leiratában, még inkább megdöbbenünk! Egyedi megközelítésből vizsgálja a szegénység jelenségét az MTA TK konferenciája.

„Magyarország lakosságának mintegy egynegyede ki van téve az elszegényedés és az ezzel járó társadalmi deklasszálódás veszélyének. A szegénység, mely jelen állapotában hosszú távú strukturális képződménynek látszik, a társadalom sok szereplője világának nem kiküszöbölendő eleme, hanem szerves része. Hogyan és miért válik a társadalomban működő rendszerek szerves részévé a szegénység? Ki sajátíthatja ki a szegénységet? Ki húz hasznot belőle? Hogyan lehet ennek a jelenségnek a felismerése egy konzervatív társadalompolitika része?”

Ezek a kérdések foglalkoztatják ma a konferenciák résztvevőit. Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló tanácskozások nem léphetnek túl a ténymegállapításokon. A szegények javát Magyarországon semmi nem szolgálja, “azok” megsegítését senki nem kívánja megoldani! Felesleges azon gondolkozni, hogy vajon miért nincs hozzá megfelelő akarat, amíg a gazdagok egyetlen dolga a gazdagodás, a korábbi közvagyon és érkező javak totális lenyúlása.

A szegénység megtörése nem az ő kompetenciájuk!

Érdemes felidézni a konferencia előadásainak célkitűzéseit:
„Bemutatnak és értékelnek egy olyan társadalompolitikát, amelynek legfontosabb szervező ereje az „érdemes” és „érdemtelen” társadalmi csoportok mind élesebb elválasztása egymástól. A két csoport 2010 utáni meghatározása szerinti új felosztásban az „érdemesek” csoportja az elsődleges munkaerőpiacon legálisan foglalkoztatottakra és családjaikra szűkül, míg „érdemtelenként” tételeződnek a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok.

Megnézik, hogy a jelenlegi szociálpolitika – mely közvetve vagy közvetlenül számos társadalmi csoport érdekeivel találkozik – mennyiben stabilizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket, és járulhat hozzá az egyenlőtlenségek növeléséhez és konzerválásához
Megvizsgálják, miért nem váltak fenntarthatóvá az elmúlt években a szegénység csökkentését helyi szinten kezelni kívánó programok. A jelentős eredmények ellenére ugyanis hiányzik a szegénységcsökkentést stratégiai módon kezelő szemlélet, és ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a programokat megvalósító középosztály maga is súlyos társadalmi deficittel küzd.

Egy alföldi kisváros példáján keresztül bemutatják, hogyan hat egy kisvárosi szociális földprogram a szegények helyi társadalmi integrációjára, ezen keresztül helyi identitására, önképére és a közösségen belüli megítélésére. Képes-e egy projekt alapú innovatív fejlesztés a helyi társadalmi viszonyok átalakítására?
Választ keresnek arra, különbözik-e a politika szerinti „helyes”, „meritokratikus” szegénykép a helyi társadalomban élő hétköznapi szegényképtől.

Bemutatják, hogy a Jobbik 2011-es gyöngyöspatai sikeres mozgósításának, és általában a nacionalizmus új formáinak sikeréhez hogyan járult hozzá az, hogy társadalmi szereplők új keretbe helyeztek gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető ellentéteket.”

Az MTA által rendelkezésünkre bocsájtott anyagból ennyi derült ki – vajon, miről is tárgyalhattak a kiválóságok? Miközben a forgalmas főváros utcáin szerteszét kóboroltak nincstelenek, hajléktalanok és naponta éhezők, koldusok és alamizsnáért megalázkodók. Miközben az éhbérért rabszolga sorba taszított százezrek vonszolták a mindennapok nyomorát, mint közmunkások, közfoglalkoztatottak.

A konferenciáról beszámolhatott Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő valamennyi sajtóterméke, a nagy nemzeti konzultáció kiírói örvendezhettek, hogy kipipáltatott a szegényekkel való törődés, Orbán konstrukciója, a NER…

A szegények kilátástalanságból hasznot húzó rendszer gazemberségei helyett létre jött egy tudományos ködbe burkolt nyavalygás-sorozat, egy jól ünnepelhető konferencia. Csak a lényegről nem beszél senki…

Arról a több, mint két és félmillióról, aki rendszeresen éhezik, szomjazik, akinek a télben komoly félelmet adott a hidegtől való rettegés. Csak azokról nem beszélünk, akik közöttünk élve szenvedik meg az egymástól elidegenítettséget! Mert a mindig mások szegénységéről írni, csak a nagyon távol szenvedőkről rebegni nem elég! Olykor el kell fogadnunk, hogy a szomszédunk, az ismerősünk, az egykori barátunk ugyanúgy szenved. Csak jóval egyszerűbb a nagyon messzi tájon tengődőn bambulni…

A szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Ez volt és ez lett Magyarország. A sírásók, lapátos kizsákmányolók hazája… Állatfarm, ahol az egyenlőbbek éppen megállítani készülnek az aktuális Jones gazdát… hogy azután maguk is gazdaállattá válhassanak.