JÚLIUS TIZENHARMADIKA – a törpéket megölik, ugye?

„ A »törpe« egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”

Minden esztendőben eljön a nap, minden napok legszebbike, amikor boldogan emlékezünk, s eltűnődhetünk! Vágyakozva gondolhatunk a néhai hősre, aki képes volt megszabadítani az „övéit” a rémes törpétől. Igen, a történelem egyik legszebb napján ma egyre többen gondolunk Charlotte Corday-a, aki egy konyhakéssel szíven szúrta Jean-Paul Marat, svájci származású orvost, természettudóst, filozófust és francia forradalmárt, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetőjét. Akit korábban milliók bálványoztak, aki maga volt a változás – tréfásan akár úgy is fogalmazhatnánk – akkoriban ő volt az a bizonyos nemzet, aki nem lehetett ellenzékben…

Victor Hugo pontos idézete hű rajzolatot adott Marat-ról, akinek alakját Hugo-nak megköszönve szinte a magunkénak érezhetünk – olyan, mintha Marat köztünk járna, s nekünk magyaroknak gajdolna a ránk-ránktörő ellenségeinkről, mintha olykor felmutatná mumusainkat, hogy azután elmerülhessünk vele a jelen világraszóló medencéiben… Jean-Paul Marat-nak csak egy fürdőkád jutott, vére pirosra festette a vizet. Charlotte Corday pedig felettébb élvezte elhívatottságát – másokért ölt, mások nevében, s úgy tűnt, kiélvezte a pillanatokat!

„A nép barátja” – így neveztette önmagát Marat. Így gondolt önmagára az a törpe, s bár alig töltötte be ötvenedik életévét, már a leginkább mártíromsága közelgett: egyre súlyosbodó, akkoriban még kezelhetetlen bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető nyavalyája egy ócska bádogkádba száműzte a forradalom élvonalán járó, dühödt jakobinust. Elérte a végzete, már-már úgy tűnt, nem adatik meg neki, hogy igazi vértanú lehessen, amikor a fürdőszobája padlóján koppantak végre Charlotte Corday léptei…

Július tizenharmadika jelképpé magasztosult. Az üzenet ennyi: Nem kell a sok mellébeszélés, nem kellenek a szóvirágok! Hölgyek kellenek, bátrak, némi szúróeszközzel, meg víztározó edény, kádnyi, akár medencényi…, s kezdődhet a móka!

A törpék elvérzése, mint minden más ismétlés a történelem lapjain, különleges esemény! Ünnepeljük hát, gondoljunk szeretettel Marie-Anne Charlotte Corday d’Armont alakjára.

De lássuk, hogy emlékezett meg minderről a történetírás:
„A Palais-Royalban vásárolt egy kést, és megírta Adresse aux Français amis des lois et de la paix (Szónoklat a béke és jog francia barátainak), amiben megmagyarázza tettének okait. Július 13-án délelőtt felkereste Marat-t azzal az indokkal, hogy informálja őt egy Caen-ban szerveződő girondista felkelésről. Akkor elküldték, de este újra próbálkozott, és ez alkalommal Marat a dolgozószobájában fogadta. A jakobinus politikus legtöbb ügyét egy kádból folytatta le, most is így tett.

Marat leírta a girondisták nevét, amit Charlotte diktált neki. Ekkor rántotta elő kését és mártotta bele Marat mellkasába, megsértve tüdejét, aortáját és bal szívkamráját. Mielőtt meghalt, még segítségért kiáltott: „Aidez, ma chère amie !” (Segíts, kedves barátom!).

Tárgyalásán Charlotte kijelentette, hogy egyedül követte el tettét, mint mondta: „Megöltem egy embert, hogy százezreket mentsek meg.”


Ezek a szavak hangzottak el Maximilien de Robespierre szájából is XVI. Lajos francia király kivégzésénél. Négy nappal azután, hogy Marat-t 1793. július 13-án megölte, Charlotte Corday-t guillotine-nal kivégezték. Ahogy fejét vették, egyik hóhérja felemelte fejét a kosárból és arcon ütötte. Szemtanúk azt állították, hogy amikor arcon ütötték, arcán mély felháborodás volt látható. Ezt a pofont elfogadhatatlannak tartották a „guillotine-etikettben” és az elkövetőt 3 hónapra be is börtönözték.

Charlotte Corday testét más kivégzettekkel együtt egy árokba dobták. Az azonban nem tisztázott, hogy levágott fejét is teste mellé temették, vagy megtartották, mint kuriózumot. Van olyan elképzelés, hogy a koponya a Bonaparte-család tulajdonában volt egészen a XX. századig.”