MŰKÖNNYEK HELYETT – na húzzál szépen, apukám!

Lám, lám, még ez is megtörténhet, vele, az Örökkévalóval!
A félelmei okán mindenkor körülnézni kényszerülővel, akire a legnemesebb feladatot hozza ez az ostoba kánikula.
Összecsomagolhatja, sok-sok banános ládába gyömheti – mint példaképe… – a regiment kockás meg csíkos alsóneműt, a szépen vasaltatott üngöket, meg a sok mihaszna könyvet, azután eliparkodhat.
Örökre! Naná!
És meglehet, hogy persze cseppet sem elfogultan gyártogattatni méltóztatik majd a csuromvizesre bégetett zsepiket, a dolog egy mívesen nagy falban végződik – ennyi!
Az érdemek már csak ilyenek!

Amúgy ez a banános ládás cuccolás nagyon jópofa dolog!
Akkor is, amikor az emberfia nekiveselkedik, hogy a valami módon összepászolókat egybedöngölje, meg persze majdan odaát is, a nagy-nagy megérdemeltben!
Ott duplikálódik csak igazán e príma móka!
Becsomi, azután kicsomi! A leghiábavalóbb teszetoszaság…

Műkönnyek itt és ott, derékig meghatódott asszonyok, meg persze leánykák – bár, mint tudjuk, ők sohasem nem is léteztek – nem ám!

És eljön a két teljes hét, amikor még az eszébe botlik majd ezeknek, jön újabb kettő, míg az újdonság erejével szólani méltóztatnak róla, ott – aztán huss, mint a döglött gólya, kiveszik az emberfia mindenek emlékezetéből!
Na ennyit erről a búcsúzkodási gerzemürzéről!

A dolog úgy fest, hogy a harmadik héten már senkinek de senkinek nem jut az eszébe.
Megholni méltóztatik – újfent!
És ez a megholás az egészben a legpraktikusabb!
Amolyan rendszerváltás – némi teccettek vóna forradalmat csinyálni!

Ma este, amikor e lényről gondolkodtam, a lehető legmesszebb szerettem volna ellátni – lám, beesteledett. Amint pedig ezzel a beesteledéssel lenni szokott, az égvilágon semmit sem láthattam. Ez ennek az egész elrendelt cuccolásnak a lényege! A valaki nem elmegy, elköltözik, elillan – nem ám! Szedi a sátorfáját, mert elzavarták! Kitelt a becsülete, lejárt a szavatossága – és még sorolhatnánk! Láthatatlanul elcsámborog…
Hja, és ugye az új seprű is jól seper!

Míg bambulok ebbe a fene nagy semmibe, egyre csak azért rimánkodom, hogy tán egyszer még megérhetem, hogy valamennyien így iparkodnak majd… Mert kérem, én türelmes vagyok – kivárom! Nézem majd, ahogy meghökkennek, fejüket csóválgatva úgy tesznek majd, hogy mások már messziről láthassák, mi a dolguk, azután a siratócsapat élén elhúznak, mind, a bánatba!

A bánatba!
Jajj, jajj, de komisz egy élet ez! Kutya komisz élet…