BÉNÍTÓ MAGÁNY – Magdi néni verse, a viseltes füzetlapon

Tudom, hogy sokkal érdekesebb lenne egy vidám kis sztori a szomszéd lányról, aki elhatározta és meglépte a lehetetlent.
Jobb volna írni valakiről, aki rekordokat állít fel, csúcsokat dönget – az ismerősei vannak, vagy tízezren, s most éppen a tengerparton sütteti…

Valami miatt, ezeket a lendületesen felépített történeteket már mindenki ismeri.
Van épp elég oldal, ahol fényképek tömegeivel mutatják meg a siker világát.
Így van ez rendjén… gondolhatnánk!

Ugyan, kit érdekelhet valaki, aki szürke, mint egy veréb, s mégis hetente mérkőzik, s minden erejét a túlélésnek szenteli? Feszegeti a lehetetlen határait… Pedig van ilyen!

Egy kicsinyke zalai falu legelején, a „lappban” lakik, ott, ahol véget ér az erdő, s kezdődik a domb, ami olykor az égig ér.

„Négylábú.”
Így nevezik őt.
Pár éve már, hogy ezt a nevet ráaggatták, s ő egyszerűen beleszeretett.
Így mutatkozik be, ha ismeretlennel találkozik.

Két hatalmas bottal, görnyedt háttal közlekedik.
Csak a vasárnapot várja.
A domb legtetején áll az öreg templom, oda igyekszik, minden héten.
Két bottal, két tönkrement lábbal éppen két óra az út.
Oda-vissza négy.
Minden vasárnap kilenc órakor útra kél, tizenegyre odaér.
Mire a pap megérkezik, ő már imára kulcsolt kézzel fohászkodik.
Aztán, hogy éppen délidőben véget ér a szentmise, felnyalábolja a botokat, hazabaktat.

Azt mondja, szép az élet.
Váltunk néhány szót, kiderül, túl van már a kilencvenhatodikon.
Az elmúlt időkről, a messze került gyerekekről beszél.
Magára maradt…

Hallgatnám még, de várnak rám, ő pedig útnak ered.
Azt mondja, kettőre éppen hazaér… Mintha fontos volna. Mintha bármi fontos volna…

Búcsúzáskor a kezembe nyomott egy gyűrött papírost. Azt mondta, ő írta. Vers van a viseltes füzetlapon. Egy asszony, a négylábú gyötrelme. Nem kérdeztem, hogy közreadhatom-e, nem kérdeztem, miért éppen én kapom. Mert nem jutott eszembe egyetlen értelmes kérdés sem…

Görbék a sorok, a rímek bukdácsolnak, talán túlontúl egyszerű is a mondanivaló…semmiség…

„Ősz hajú anyóka, édesanyja egynek,
Kinek karácsonykor képeslap se telhet…
Anyóka, ki hajnalban az ablakhoz baktat,
Szózatát intézi, ím’ a kelő Napnak:
Köszönöm, hogy látlak mindeneknek fénye,
Köszönöm szívemnek félő reménysége!

Szolgáltam, míg bírtam… magamra maradtam,
Csak téged várhatlak minden pirkadatban,
Csak tőled búcsúzom, ha fáraszt az este,
Megbocsájtó csöndet, éjszakát keresve,
Te leszel, ki virraszt, ha eljön az óra,
S társak nélkül térek végső nyugovóra…

Adj másoknak derűt, szeretetet, álmot,
Koppanó lépteket – érkező családot…
Étket éhezőnek, fázónak kabátot,
Gyógyszert a betegnek, ha szenvedni látod,
Ne hagyj mást magára, vacka szegletében,
Ne fojtson meg mást is a közöny, a szégyen!”