SZOMORÚ VASÁRNAP – Szent István, meg a boltzár sem segített…

Széles, tágas a tér… nem több és nem kevesebb a hely, miközben az introitusra várunk. Korábban a halk morajlásból, suttogásokból még következtetni lehetett, legalább az idő múlására – ma néma csend honol az elkövetkezendők előtt.

A helyemen ülök… Nagyanyám unszolására mindig a harmadik pad volt a „kedves zúg”, bármely városban, vagy községben jártam, már a belépés pillanatától a harmadik padot fürkésztem. Egykor… a mama szerint az első padok mindig „foglaltak” voltak. Abban az időben alig-alig volt elég a két sor, hogy a tanulóifjúság elférjen. Ma üres az első négy, öt, hat, hat, hét… padsor. Akad, ahol még a kilencedik is! Ócska humor, de belépéskor mind a mai napig megkérdem valakitől, vajon nem zavarok-e, ha a harmadik padba ülök – ugyanis, nem szeretném elülni más helyét! Csak legyintenek…

Szent Istvánt ünnepelni gyűltünk össze, az esztendő egyik legfontosabb ünnepét. Már el sem hangzik a szó: „parancsolt”…

Csak éppen fontos volna az együttlét, az összetartozás élménye, a sokadalom számára! De már itt sem tartozunk össze, már itt is inkább „kevesedelem” van! (A minap, egy vasárnap délelőtt komoran állított meg a kapuban az aktuális tisztelendő, s lehajtott fejjel tájékoztatott, hogy „a mai szentmise érdeklődés hiányában elmarad”!)

Megértem, bár meg nem érthettem!

A mostani vasárnap sem volt „más”, mint a többi.
Bár a vasárnapnak a legkevésbé sem volna dolga a „másság”, valahogy az ünnepre hangolt szív mégis telis-tele van várakozással.
Aztán menetrend szerint érkezik a csalódás.
Zárva vannak az üzletek, zárva minden hely, ahol állítólag elköltik idejüket, akiknek itt kellene lenni…

Lehet, éppen a lelki békéjüket keresik, elveszítették a térképeiket – vagy csak egyszerűen megszokták már a távolmaradást. A lényeg, hogy vasárnap délelőtt néptelenek a templomok, néptelenek a szentmisék! Ha négyet, hatot látogatunk, valamennyi néptelen lesz… És persze, akadnak kivételek, „felkapott helyek”, „sztár papok”, meg azok a féltve őrzött kincsek, ahol a csikorgó hidegben és a forró nyárban is rendre megérkezik, mind a negyven főkötős anyóka.

Ez van és ez lesz ott a haláluk napjáig – most éppen túl a hetvenen… Csak éppen az emberek hibádznak. Onnan is! A papák, a bácsik, nagyapók és édesapák, a taták, meg a szelíd „vén gazemberek”.

Évtizedek óta!

Az elmúlt hétvége is csendes volt.
Nem segített, sem Szent István, sem a kötelezően előírt, ünnepnapra vonatkozó, vasárnapi boltzár.
A templomokban elhangzott az imádság, mely a „paphiány okán” előírattatott, a főtisztelendő beszélt, úgy tett, mintha az első nyolc padban is ülnének, legalább néhányan.
Megemlékezett az államalapítóról. Mire a liturgia végére ért, még abból a kevésből is elszivárogtak néhányan… menni kell, jönnek a gyerekek, még főzni, sütni kell néhány dolgot!

Ja, és, majd elfelejtem, mindez “felénk”, Magyarországon történt.
Abban az országban, ahol éppen megvédjük a kultúránkat, múltunkat, hitünket, isteneinket a muszlimoktól, ahol megóvjuk és renováltatjuk a templomainkat, csinosítjuk a széles, tágas tér falait.
Vigyázzuk a határokat, elhessegetjük a terrorista migránsokat, s elűzzük a gonosz, az éppen Soros ellenséget. Ez volt augusztus huszadika…

Még jó, hogy a sokat mocskolt kommunisták által kreált tűzijáték „piszkosul jól” sikerült! Örült István! A szent…