TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!

Haragszom az adományvonalakra!
Utálom, amikor üres tenyerüket az égnek fordító, láthatóan strapabíró emberek várják el, hogy jobb belátásra térjek – általuk!
Az agresszív, ha úgy tetszik, hivatásos segélyszervezetek miatt váltam elutasítóvá, miközben magam is, rendszeresen koldulok „másoknak-másokért” alamizsnáért!
De véletlenül sem kampányból, azért mert húsvét, karácsony közeleg, vagy, mert indul az iskola!

A legnyomorultabbak tudják jól, mikor közelítenek a megpróbáltatások! Szükségtelen újra, meg újra az orruk alá dörgölni, hogy ebbe bizony bele fognak dögleni!

Még jó, hogy lehet hívni az adományvonalakat lehet számítani a még nagyobb perselyek zörgetésére! Humbug! Ez a valódi humbug, amitől Ebenezer Scrooge annyira visított!

Mert nem hiszem el az egészet! A hadseregnyi gyűjtögetőt és osztót, a hősként dörgölőző jóságosékat, akik annyira szeretnek együtt lakomázni a szegényekkel… asztalukhoz engedve a tisztes távolba leszottyantható nyomorultakat! Na persze! Ők a kiválasztottak, akik adhatnak, tetszeleghetnek a szerepükben – mintha bizony volna valami közük a kuporgatáshoz, a gyűjtögetéshez, a kolduláshoz – alamizsnáért!

Csak gyűlölni vagyok képes azokat, akik kezükben ollóval rohangálnak, avatnak és átadnak, van úgy, hogy többször, egymás után, s közben fogalmuk sincs arról, mi a nyomor, s a féktelen pazarlás világa közti szakadék! Mert nem a magukéból vesznek el ahhoz, hogy az a kevés attól a pillanattól a másé lehessen – ráadásul képtelenek elfogadni, hogy adni csak névtelenül érdemes!

Még jó, hogy volt kitől tanulnom!
És csak reménykedem, hogy vehetek még újabb leckéket!
Attól az Embertől, aki meglátta, vagy elvárta, hogy helyette lássam meg a gondot, a nehézséget!

Aki tudta és érezte mit jelent a lehetőség közelébe kerülni mégis csak egyetlen öröm mozgatta – ha más is elérhetett valamit a jóból!

Még jó, hogy volt kitől ellesnem, mit kell tennem, ha közelít a tanévkezdés! Többet, hatékonyabban dolgozom, hogy több jusson nekem, amiből magam is többet adhatok. Mert adni – nem valami kényszeredett cselekmény, sajnálkozva és fogvacogva, vajon képes leszek-e pótolni a veszteségemet!
Ezt is tőle tanultam – úgy adni, mintha a testvéremnek adnék! A tesómnak, aki szeretetből fogadja el, mert tudja, hogy az örömöt viszonozni illik…

Hetek óta gyűjtök, füzeteket, írószereket, apróságokat, amiktől könnyebb lehet a tanévkezdet – valaki másnak! Várom a pillanatot, hogy célba juttathassam az adományaimat – észrevétlenül! Nem fontos a köz felé a cím, nincsenek megfontolásaim, rászorultsági alapon, meg egyéb hivatkozásokkal…

Mert adni jó! Ezt tanultam a barátomtól!

A legszörnyűbb, hogy a megszerzett tudásommal kicsit magamra maradtam. Egy éve még közösen tervezgettünk, segítettem, hogy segíthessen. És segített – sokaknak!

Hetek óta azt sem tudhatom, mi van a tanítómmal.
Bűvösék eltüntették!
Mert útban volt a szalagvágások útjában állt.
Zavarta a tékozlásban a hatalmasságokat!

Tényként közlik róla a válogatott gazemberségeket, én pedig semmit nem tehetek ellenük. Csak írok, írok a blog sufnijába, fiókjába, és tűnődöm, hányan merik majd elolvasni. Hiszen a gondolat-rendőrség húzza az igát… a beszari megélhetési bürokraták pedig falaznak. Miközben félnek, rettenetesen!

Még szerencse, hogy a legfontosabb mondatát megtanulhattam – örökre: TE IS SEGÍTHETSZ! – a legjobb, hogy soha, senki nem tudja meg, hogy te voltál!