A HARAG NAPJA – tényleg mindenkinek szenvedés a tanévkezdés?

Becsengettek.
Az oktatási intézmények többségében ma megkezdődött a tanév, a tegnap még utcákon csellengő, tereken lógó nebulók a padokban fészkelődnek, a tanerők hatalmas paksamétákkal felcihelődve ballagnak a friss festékszagot árasztó tantermekbe.

Persze, kivétel nélkül mindenki lógó orral teszi a dolgát, ahogy a tanulók szülei, családjaik is rágják a kefét egy ideje.

Lassan átkeresztelhetnénk szeptember elsejét a harag napjává, kezdődik a tanítás, a duli-fuli, a mindenáron rendrakás, az erőn felül teremtés időszaka – melytől szinte kivétel nélkül mindenki retteg! Szülők – egykori diákok – lelkesen kürtölik világgá közösségi oldalaikon, ők miként is szenvedtek egykor, mennyire gyűlölték, amint a pajdagogoszok szórni kezdték egész nyáron gyűjtögetett villámaikat.

A tanárok pedig szokás szerint rákezdenek a trillákra az elmaradt fizetésemelések, a mindig elspórolt társadalmi megbecsülés okán – szenvednek ők látványosan és olykor kiszolgálva a hatalom után ácsingózókat…

Hja és oltárian nyüszítenek a diákok is – mert nekik meg úgy hiszik, ez a dolguk. Amióta világ a világ így volt ez. Vagy mégsem?

Ha vitatkozni szeretnék, elég felidéznem a bácsit. A „mi bácsinkat” az utcából, aki minden reggel hatkor, nagy bakancsában, hatalmas léptekkel nyargal a falu boltocskája felé. Ha bárkit meglát, hangos szóval üdvözli. A rikkantós „jóreggelt” után rögtön hozzá teszi: „Mellen jó kis üdőnk van!”

A mi bácsink ezt mondja, ha már hajnalban dögmelegre ébredünk, ez mondja, ha szakad az eső, s emlékszem, pontosan ezt mondta januárban, amikor talpa alatt hó ropogott, s a szél majdnem letépte az arcunkat. „Mellen jó kis üdőnk van!” Ez az ő varázsmondata. Ez volna elvárható a NER kozmikus világában, az alázattal élők birodalmában, ahol mindenkinek mindenbe bele kellene törődni. Még szerencse, hogy nem könnyű bácsivá válni!

Jóval azelőtt az ember bölcsis és óvodás lehet, ahol az egyetlen dolgunk a játék. Semmit nem kellene ekkor még ellesnünk a konvenciókból. A kisgyermekkorban éppen az a szép, hogy a sok másolás közben szinte válogatás nélkül ragad ránk jó és rossz. S ez utóbbi okán, már iskolásként képesek lehetünk a zsörtölődésre, a dacra, a haragra, s őt, újabban a gyűlöletre is.

És ez persze nem feltétlenül jó!

De az ember gyermeke, ha már családban nevelkedik, nem igen láthat mást, csak gondokat! Ugyan a gondok mindig eltörpülnek a megosztott és eldicsekedhető kalandok mögött, egyszer csak eljárnak mindenki mögül a háttérképnek oly meggyőző bömössel! Akkor feltárul a kopár valóság, a küzdés maga, mely gyakorlatilag a legelső becsengetéssel elkezdődik. Az addig féltve őrzött, óvott apróság mögött bezárul az iskola hatalmas kapuja, s minek szépítsünk: mindenféle ünnepség nélkül nekilódul a taposómalom.

Öt-hatórányi kínszenvedés, elavult módszerek, eszközök között, a kevesebbnél is kevesebbet kereső tanárok mentén, akik minden elkeseredésük elfojtása közben azért mégiscsak bele-beledöfik lándzsácskáikat az addig oly tiszta szívekbe. Na és persze az otthonról hozott fegyverek is ropogni kezdenek – ne legyenek illúzióink, a mi gyerekeink már képesek megkeseríteni egymás életét.

Na, és ez az a pont, amit soha senkinek nem ér összehasonlítani semmiféle múltbéli illúzióval. Egész egyszerűen azért, mert minden, igen minden megváltozott. Semmi nem lehet olyan, ami akár emlékeztethet egy klasszikus iskolai állapotra, úgy harminc-negyven évvel ez előttről. Amikor még az a nóta élt:

Messze száll a fecske messze száll a nyár.
Felhő jár az égen, ősz van újra már.
Visszajöttünk hozzád, kedves iskolánk.
Vár a dal, a játék, vár a munka ránk.

Annyi régi pajtást látunk újra itt,
meséljük a nyárnak vidám napjait.
Nézd a sok új könyvet, bennük mennyi kép.
Iskolába járni ó, de jó, de szép.