OKTÓBER HATODIKÁN – hiányzik a nagyapám!

A kórteremben egyedül feküdt. Nem kértük, akkoriban ez még nem volt szokás. Feküdt az ütött-kopott vaságyon, a kórházi párnán, tüdejéből minden lélegzetvételkor rémisztő hangok törtek elő, fáradt szemeivel a málló plafont nézte, vagy inkább látta; feküdt, már vagy két napja, mozdulatlanul.

–Eljön a tavasz, meggyógyul és mehet csavarogni! – mondta tréfálkozva a főorvos, s még a nyomaték kedvéért hozzátette: – Fürgébben, mint valaha!

Nagyapám ágyához léptem, kezemet az ő hatalmas, kérges tenyerébe helyeztem. Hideg volt az érintése, átkozottul hideg és erőtlen, mégis megpróbált megszorítani. Öklöm ott fészkelt a tenyerében, mint megannyiszor, a hosszú, átbeszélgetett, hazafelé vezető utakon, az utcákon, ahol annyit csatangoltunk. Most erőtlen volt az a hatalmas tenyér. Az öreg cementárú-készítő keze, mely életében annyi kútgyűrűt, kerítéslábat készített. A kéz, amit olyan jó volt fogni, ölelni, mert biztonságot és erőt adott!

-Kisfiam! – szólalt meg erőtlenül, – mennyi lehet még? Úgy kérdezett, engem, a kölyköt, az éppen csak serkenő bajszú sihedert, mintha bizony érthettem volna bármi módon a betegségekhez. – Már nincs sok hátra… – válaszoltam. Mert válaszolni szerettem volna az embernek, aki megjárta a Don poklát, aki végignézte bajtársai haldoklását, akinek a halállal való kapcsolat négy évtized távlatából is lüktetett és fájt.

Nagyapám két napja haldoklott, és én, a szeretett unoka, nem maradhattam tovább, beesteledett, elköszöntem tőle illendően, aztán hazakísértem a nagyanyámat. Hazáig vigasztalgattam, hogy a főorvos megmondta, lám, tavaszra meggyógyul… Csak másnap tudtam meg, hogy a kórházból alig távoztunk, és az én drága öregapám szíve megállt. Örökre.

Azóta tudom, mit ér a valóság, meg a róla fogalmazott széphistóriák rendje. Tudom, milyen dolog a valótlan állítása, csak, hogy ne fájjon annyira, ami a való! Kegyes hazugság, ámítás, félrevezetés, becsapás, hazugság? Mindegy, hogy nevezzük, olykor az igazság elferdítése szolgálhat ugyan pillanatnyi örömet, a vége mégis egy. A megsemmisülés.

Nagyapámra emlékezem. Egyre többször, mostanában, ahogy szinte már az emlékfoszlányok is egyre apróbbá válnak. Mindenki meghalt már abból a generációból, a második világháborút megélt emberek közül. Most ballagnak az ötvenhatosok, aztán elköszönnek rendre a Kádár-korszak emberei… Magunkra maradunk az egyre kevésbé fontos igazságokkal. Az ő generációik még nem engedtek a kegyes hazugságnak, ma meg már a kegyes igazság is ritkaság…

Jó volna tudni, merre tartunk? Meddig kell és lehet hazudozással, ámítással, a másikon való átgázolással, ködfalakkal építkezni? Vajon meddig tart még, hogy minden hazugság legalább olyan harciasan üvölthető, mint bármely csendes igazság, bármely szó, ami emberi és valódi érték?

Itt élünk egy egészen kis ország egészen kicsi városában. Magyarságunk okán tökéletes elszigeteltségben. Gyermekeink születésének gondolatát is elhessegetve, családunk gyarapodását megfontolás tárgyává téve tétovázunk. Rettegve várjuk a tél hidegét és az egyre rövidebb nyarak perzselő hónapjait, már hónap elején is félve számolgatjuk a napokat, ki tudja, jut-e majd mindenre a kevésből, s a törvények alkotta korlátokat a megfélemlítéseink okán próbáljuk rendre tiszteletben tartani. Féltjük a munkát, az otthont, de beleszoktunk a munkanélküliség és a hajléktalanság érzésébe is. A valaha elképzelhetetlenbe!

Ahogy a haldoklónak, ott a kopár kórházi ágyon, úgy nekünk, a nélkülözésben élőknek is fontos volna az őszinteség, az igazság, a bizonyság a holnapról, meg a holnaputánról.

De az igazságot elrejtik, gazemberek módjára átrajzolják, színesre festik, aztán a képünkbe nyomják. Előbb azt mondták, hogy jobban teljesítünk, akkor nyilván azt várták, hogy jobban teljesítünk. Ma azt mondják, nem hagyjuk magunkat, miközben persze elvárják, hogy hagyjuk magunkat! Elvárják, mert nekik így könnyebb. És nekünk?

Megalázottságban, kilátástalanságban, pénztelenségben és feleslegesség érzésében élve, vajon mit tehetnénk, mint, hogy hagyjuk magunkat! Kiterítve, mint a haldokló, a kórházi ágyon, a plafont bámulva, látva, ugyan mit gondolhatunk a holnaputánról? Azt mondták egykor, és ma újra azt mondják, hallgassunk a szívünkre! De sajnos közben felnőttünk, és ahogy mondani szokás, benőtt a fejünk lágya! Ma már tudjuk, hogy a holnap, holnapután kérdésében egyedül a szívünkre nem hallgathatunk! Vagy az eszünkre, a megtapasztalt életünkre, a megszerzett tudásunkra, az átélt fájdalmainkra hallgatunk, vagy újra minden még nehezebb, még rosszabb lesz!

Megtapasztaltuk, hát minek szépítenénk: kimondjuk, vannak köröttünk bőséggel hiénák, akik mindig tudják, mit kell mondani, hogy az egyszerű embernek ne fájjon annyira a haldoklás! Akadnak köztük hétpróbások is, akik készek megtagadni, még az őket felkarolókat is, mondván, ne vetüljön árnyék a mindent elsimítókra! De vajon, kit érdekel már mindez, ha tudjuk, becsaptak, elvették mindenünket, hogy nekik jobb legyen! Milliókat megvakítva, a gyűlöletre megtanítva, belénk oltva minden démoni félelmet! Az évtizede tartó bizonytalanságot!

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még a halálban is.

Nem tehetünk mást. Elfogadjuk, hogy most csak ennyire futja. Ők, a másik oldal, a barátaim! ( Kis pénz, kis foci. S, ami még talán ennél is rosszabb, ha a néhai jóllakottságuk képes legyőzni a kíváncsiságot! Ha volt… Persze, mi mindent megértünk! Nem nekik kell beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ott van a biztos pont, a pálya…, ami feladatokkal és főleg biztonsággal kecsegtet. ) Mert ők szerencsére mindig ismerik a túlélés útjait… Mi meg majd elleszünk, valahogy. Majd közben azért szeretettel noszogatnak, nehogy a depresszió kiölje belőlünk az életösztöneink utolsó csíráit is!

Majd mi szorgalmasan álmodozunk a húsos fazékról, amit egyszer biztos körbeülhetnek, persze helyettünk, valakik! Ez a dolgunk – mi más!? fázósan és éhesen, valami október hatodikán…

Nézem, az ügyeletes adok-kapok kockáit. Nem valami fényes a helyzet! Sem itt, sem ott! Aki itt támad, és persze nem megszokásból, ő, a magányos harcos. Milliomodszor bizonyít, aztán bizonygat. Olykor azt sem értem, mi végre? Régen azt mondták volna rá, legyintve, mi a rossebnek ez az egész? Mert a rosseb akkoriban még jelentett valamit! Ma meg a skatulyavilág lövészárkaiban bukdácsolva teszi a dolgát, mert nem tehet mást, és én érzem, neki napról napra jobban fáj a mérhetetlen hazugság! De nem mondja, nem mutatja. Nem teheti! Csak azt a mosolyt, az övét látom én másnak! Mert tudom, mi rejtezik mögötte!

Aki ott döngeti a kaput, no, az sem küzd kevésbé. Démonjaival és a térdéig sem érő elvbarátaival iszap-birkózik, miközben minden izmában érzi a következő lendületet. Ami fontos volna, iszonyatosan, de csak a pótcselekvések indulatszavaira van erő. Ettől visszhangzanak a segítők. Meg a dilettantizmustól. A minap megfilmesítették, hivatkoztak rá, éltek belőle… leginkább ettől váltak nevetségessé. Én pedig végtelenül szomorúvá. Talán mert nincs mit feladnom!

Mindketten végigjárták már az utat. Többször is. Ismerik a harcot, a győzelmet, annak minden vonulatával. Győzelmet, ami persze csak lehetőség, valahányszor elérhették mostanáig! Csak ez a mostani gólem ne volna annyira más, mint minden eddigi! Mert ellenfél, versenytárs, az, aki szemtől szemben állva, őszinte hittel harcol, verekszik, de ez a mostani háború, ez a mérkőzés nem egyszerű adok-kapok! Itt most az ég, meg a föld sem valódi! Csak valami, valami egész más helyén! Ahogy ellenfél sincs, csak ellenség, és nekik minden harc élet-halál kérdése! Mert a félelmünk az égig ér!

Valaha ismertem egy asszonyt. Bölcs volt, tudását az Öregistentől kapta. Ha kellett, lelkével, ha kellett, érintésével gyógyított. Adott, egyre, másoknak egyre többet, míg végül elveszítve erejét, odavetette életét a halálnak. Ideje alig maradt… Fáj, ha visszaemlékszem a pillanatra, amikor felfedtem előtte az általa „harcosnak” vélt hazug történetét. Előbb abba halt bele, majd a gyógyíthatatlan nyavajába…

Az én hőseim, ma, nem hallják a hangomat. Hiába mondom, mutatom, hogy vagyok! Mert feleslegessé váltam, ott, ahol „voltam volna boldogan”. Most is ez van, csak most a türelmemet kérik. Azt mondják, előbb legyőzik a sátánt. Persze nélkülem. Nem kellett, hogy azokat eláruljam, akik leamortizáltak és nem lehet, hogy felvállalhassam azokat, akik rámtaláltak. Éppen csak annyit kérnek, hogy várakozzak. Eldőlnek a dolgok, mondják, s velem és általam közben szemmel láthatóan semmi nem történik! Várnom kell, akár a tudós asszonyra, aki biztos volt mindenki gyógyulásában, s aztán a maga kínjaiba belehalt. Hogy azóta is magamat kárhoztassam az elkésett tettekért…

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még az életben is!