A HAJLÉKTALAN JÉZUS – helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Van egy szobor, amit hónapok, hetek óta cipelnek településről településre. Megérkezik, lepakolják egy jól látható helyre, néhányan körbeállják, aztán kezdődik az imádság, a megrendülés, a közös szomorkodás, olykor felháborodás, meg mindenféle megnyilvánulások, valahol az ún. „emberi együttérzés” tájáról.

A mű padon alvó hajléktalanként ábrázolja a Megváltót. A szobrász, Timothy Schmalz, korábban Kanadából szállította Rómába művét, a pápához. E szobor másolatai jutnak el magyar városokba, terekre, templomokba, ez az a szobor, ami különböző módon bár, de megmozgatja az emberek lelkiismeretét.

Akad, aki sír, van, aki órákon át imádkozik mellette, akadnak, akiket felháborít a puszta megjelenése és vannak, akik nem értik, miért is kell az arcukba tolni egy ezer szám látható hajléktalant – ráadásul bronzból! Hja, és persze akadnak, akik ezt is Soros bűnei közé sorolják, miatta kénytelen az a nyomorult ott reszketni a bronzpadon… Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ezt írta egy cetlire valaki az elmúlt éjjel, aztán a szobor mellé helyezte. Kommentelte a műalkotást… még gyertyát is helyezett mellé, hogy az írás éjjel is olvasható legyen…

A dolog, meg vele a számtalan történet itt véget is érhetne! Azok magánügye – mondhatnánk – akik odacipelték, feldíszítették, s esténként ellátják mindenféle „folklór műsorral”. Még ételeket is visznek neki, hogy azután véletlenül ottfeledjék a jóféle falatokat, hátha rátalál egy valódi hajléktalan.

Emberséget így is lehet, hű de bátran… kipipálni!
Kár, hogy ez az elrendelt „spontán megrendülés” már nem igazán esik jól! Nekem legalábbis!
Mert történetesen úgy esett, hogy ugyanakkor jelent meg a számítógépem képernyőjén a híradás a hajléktalan Megváltó szobrának aktuális helyszínre érkezéséről, amikor bemutattak egy halott hajléktalant, valahol a főváros utcáiról. Képeket mutogattak egy férfi élettelen testéről, ami mellett úgy sétált el több ezer ember, hogy senkinek nem tűnt fel! Nyilván, itt is kellett volna némi hírverés, kevéske hacacáré, lám-lám, így jár, aki hajléktalannak tetszik lenni… De semmi!

Az az ember ment az utcán, aztán összeesett, meghalt, majd órákon át úgy feküdt ott, hogy senki nem gondolta megtudakolni, vajon vannak-e még életfunkciói. Nem hajolt fölé senki, nem kérdezte tőle sem gyerek, sem felnőtt, hogy „segíthetek?”…
Nyilván, be van rúgva…

Nem állták körbe, csak amikor hatalmas vijjogással megérkeztek a mentők, meg a rendőrség járművei. A látványosság csak azután kezdődött, hogy a tetemet letakarták egy fekete zsákkal. Most már volt miért megrökönyödni, lehetett indítani a találgatásokat, latolgatni a lehetőségeket…

Helyetted szégyenkezem, nem miattad!

Lementettem, aztán ezt írtam a kép alá, csak úgy magamnak. A letakart, órák óta halott hajléktalan képe alá, csak úgy emlékeztetőül…

A hajléktalan Megváltó szobrának búcsúztatására papok érkeztek, két kórus, meg rengeteg „együtt érző”, síró ember. A budapesti hajléktalant dobozba gyömöszölték a hullaszállítók, a földön esett foltra homokot szórtak, s pillanatok múlva már vígan sétáltathatták arrafelé kutyáikat a környék lakói.

A szobor helyén maradt egy galacsin. Rajta az értelmetlen mondat: Helyetted szégyenkezem, nem miattad! Ugyan, miért is kellene cikkeket írni a hajléktalanokról, migránsokról, szegényekről…stb. Mennyivel emberibb megemlékezni egy replikáról, bizonyos Timothy Schmalz szobráról, amit a legalkalmasabb terekre helyezve bármikor szövegelhetünk emberségünkről!