EMLÉKÉT FELIDÉZVE – gyertyát gyújtok az emlékparkban

Volt egy ember – a legjobb tanító volt, aki végigcsinálta ötvenhatot…

„Végigcsinálta” ötvenhat forradalmát.
Igen, így mondta, így kezdte valahány csendes tanúságtételét, az Ember, aki soha nem kérkedett az ő „ötvenhatosságával”, nem szavalt, zengett órákon át kitalált, vagy éppen a korszellemnek megfelelően átrajzolt történeteket a kíméletlen mészárlásról, a vértócsákról… – ahogy annyian.

Csak… olykor keserűen konstatálta, hogy egyre többen vallották magukat az akkori idők mártírjának, szép életpályákkal, tekintélyes egzisztenciákkal és felemelő karrierrel a hátuk mögött. A mi szombathelyi tanítónk tudta jól, hogy az akkori hősöknek ez nem járhatott. Lehetetlen az akkori helytállás, a meggyőződés szerint megélt történelem utólagos megszépítése.

Neki az irtózatos megtorlás jutott, az egyetlen óra alatt elvégzett büntetés, – ahogy ő mondta – a leggyorsabb fogkezelés, amit ember elviselhetett. Ütötték és rúgták, válogatott kínzásokkal próbálták „jobb belátásra” bírni… Eredménytelenül.
Egyetlen óra kellett, hogy emberi torzóvá változtassák a szombathelyi ÁVÓ pincéjében, egyetlen óra, hogy egy életen át hurcolja a megmagyarázhatatlan embertelenség köteleit.

lyukaszaszlo

Volt egy ember, aki soha nem adta fel…
Már a negyedik októberi gyertyát gyújtom nélküle!
Szerette volna minden szombathelyinek megtanítani, mi történt valójában; akarta, hogy emlékezhessenek a név szerint felsorolható áldozatokra, a tőrbe csalt és aljas módon kivégzett nemzetőrökre!
Mindent megtett, hogy képviselhesse a „hálás utókort”, miközben a leghálátlanabb közegek falaiba ütközött.

Az egyetlen ember, aki a halott nemzetőrök megbecsüléséért tettekre is képes volt. Valamennyi bajtársát posztumusz nemzetőri rangra emeltette és utólag valamennyien kiérdemelhették az 1956-os Vitézi Lovagrendhez való tartozást is. Soha addig és azóta nem látott, méltó és emberi megemlékezést tartott valamennyiükért a Szent István szobor előtt, aztán szinte sziszifuszi harcot kezdett, hogy a szombathelyi hősi temetőben születhessen emlékhelyük. A mű soha nem valósulhatott meg, az emlékhelyre még az előző városvezetés által elkülönített összegből a nemzetőrökre a legkevésbé sem emlékeztető monumentum készült, egy tankkal átlőtt vaslemez éktelenkedik a szovjet hadisírok előtt…

Volt egy ember, aki a lakóháza mellett, szinte a semmiből teremtett csendes zugot a szelíd emlékezésnek. Kisnyugdíjából, jószándékú mesteremberek adományaiból hozta létre az emlékparkot, Trianon és 1956 szellemében. Bántották érte, törték, zúzták – ma is törik, zúzzák!!! – minden darabját, ő pedig tűrte, akár a vallatás egykori perceit, óráit…
bodi
Október 23-án felöltötte díszegyenruháját, tisztelgett és koszorúzott, senkinek nem ártva, mégis mindeneknek szálkaként útját állva.

Mert rettenetesen féltek az öreg tanítótól…

Tűnődéseim közben egyre az öreg tanító jár az eszemben. Vajon, mit gondolna most, hogy az egykor oly nagy könyörületességgel és odaadással Budapest szívében létrehozott Forradalom Lángját egy kutyafuttató mellé száműzték, s mostantól távol a Kossuth Tértől loboghat…ha akar egyáltalán.
Mit szólna a Dózsa – Pruck ügyhöz, mit a meggyalázott Pesti Srácokhoz?

(…)

Vajon, miféle bölcsességgel tűrné ezt is, akár a többiek, a valódi ötvenhatosok?
Szomorú volna látni, amint messze néz, miközben azok rendre ontják a hazugságot!