MEGHALNI MAGÁNÜGY? – Mindenszentek és Halottak napja közelít

A két jeles ünnep közeledtével alig akadhat olyan ember, akinek ne tolakodna a megszokott gondolatai közé az elmúlás, a halál.

Visszaemlékezünk a földi életet elhagyott barátokra, szülőkre, nagyszülőkre; könnyet ejtünk a közelmúltban eltávozottakért. Sírunk és gyertyákat gyújtunk… jönnek a mi lett volna, ha… kezdetű mondatok!

Különös, de éppen a halálról való disputák, rágódásaink közben vagyunk a leginkább egymagunkra hagyottak. Míg a születésünkről, sőt, újabban a tiszta szerelemről is szívesen szolgáltat támpontokat, neki tetsző irányelveket a katolikus egyház, a halálra való felkészítés egyre sivárabb – pedig éppen ez volna a vallási szervezetektől elvárható legelemibb szolgáltatás!
Mert már az élettel összeegyeztethetetlen dolgok felbukkanásakor is úgy kell éreznünk, elengednek a kezek!

Annyi csak a lényeg, hogy mi, a felvállalt kötelességeinknek eleget tegyünk, ami a tortúrát illeti, azt már magunknak kell végigcsinálni! Mindenre ott vannak az evangéliumi idézetek, szóvirágok, képek, hogy aztán rágódhassunk mindezek felett, de maga a halál, mint valami gyáva erőszaktevő, a magunkra hagyottságunk közepette teperhet le valamennyiünket!

Megszületésünkkel kapcsolatban a közelmúltban frappáns kijelentésekkel borzoltak a természetesen vezetőjükkel mindenben összetartani kész papok. Dehogy volt közülük egy, aki magára hagyottan tromfolt volna! A klérus soha nem tűrt ellenállást, miért most volna másképp? Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy minden pap számára megvetendő, aki a lombikbébi program következményeként jött a világra, minden pap elítéli az így születetteket és szüleiket egyaránt. Azzal, hogy előadásokat szerveznek, kiadványokat hoznak létre, a mindennapi szóbeszéd szintjére emelték az általuk egyetlenként elfogadható helyzetértékelést a lombikprogrammal kapcsolatban, szinte ukázt küldtek! Ez van, punktum! Nincs alternatíva, aki mást akar az gyilkos, de legalábbis cinkos!

Meghalni magánügy!

Sem a halál közeledése, sem megélése, sem a halál megválasztásának módja nem igazán beszédtéma. Mint valami kivédhetetlen, eleve elrendelt útkereszteződés, úgy kell elfogadni a megváltoztathatatlant. Holott a tudomány és a lelki életet fontosnak tartók egyre szélesebb közege egészen mást gondol a haldoklásról, a beletörődésről és az ember élni akarásáról! Valójában nem elveszítjük egymást – csak inkább lemondunk mindarról, ami korábban fontos volt!

Ahogy életünkben, úgy a haldoklásunkban sem maradt nyoma a szolidaritásnak!

Elvesztek a hosszas türelemmel búcsúzkodók, az átsegítők, az őrt állók, a siratóasszonyok, megszűnt a méltóság valódi közege. Olyan rettenetesen tudunk félni a magunk halálától és úgy rettegünk mások haldoklásától, hogy az már szinte leírhatatlan!

Miközben egyetlen mai film megtekintése közben végigszemléljük akár több ezer ember halálát, látunk másokat közvetlen közelről kivégezni, miközben a naturális jeleneteknek hála, ma már nem ritka, hogy emberi szervek tárulkoznak elénk, miközben egy szereplő életét elveszik, senki nincs felkészítve a halál érkezésére!

A halál úgy ront ránk, mintha nem a legtermészetesebb volna a megérkezése! És ennek a dolognak az égvilágon semmi köze nincs a feltámadás, a menny és pokol sztorizgatásaihoz! Itt még csak a szimpla biológia, meg némi kémia dolgozik! Vajon, ebben a fontos kérdésben miért nem sertepertélnek a lelkipásztoraink? Mert persze, hála nekik, időben megérkezik az utolsó kenet, van akinek tucadszorra is, biztos, ami biztos – de ő maga felkészületlen!

Milyen kegyetlen a való világ – csak akkor jajdulunk fel egy-egy pillanatra, amikor egy híres színésznő, esetleg egy énekes, vagy éppen államelnök utolsó óráiról írnak. Az átlagember haldoklása alig különbözik a macskáétól!

Amikor a szupermarketekben tonnaszám mécsest, gyertyát, dobozos lámpatesteket, ledvilágítású kütyüket cipelőket nézem, amikor a vásárcsarnokok előtt koszorúkat kazalszám árusítókat szemlélem, el kell gondolkoznom – mi köze van ennek az egésznek szeretteink halálához? A Mindenszentek és a Halottak napja ugyanolyan cirkusszá vált, mint a karácsony, meg a húsvét! Lélektelen bevásárlószerda valamennyi! Lekörözni a másikat, nappali világosságot varázsolni a krizantémcsokrok közé egyetlen éjszakára, mindig többet és nagyobb halomban, mint a szomszéd sírján!

Ennyi!

Olvasóink! Amikor legutóbb arra tettünk javaslatot, hogy tanítsuk végre egymást a születésről, tanítsuk a legelemibb normákat, hogy az erőszaktevőknek ne jusson esély, most szelíden tennénk egy harmadik javaslatot is! Beszéljünk, szóljunk bátrabban a halálról!

A Mindenszentek és Halottak napja valódi történéseiről, okairól, azok értelméről beszéljünk bátran, és ne legyünk prűdek, álszentek, farizeusok! Mert bizonnyal akadnak majd, akik – ahogy az életük valamennyi pillanatában – magányra vágynak. Kerítsük őket körbe lepedőkkel…
De akik valóban fontosak nekünk, legyünk velük az utolsó órán! Ez volt, és ez ma is az emberi méltóság egyik alappillére!