ÉTELOSZTÁST SZERVEZÜNK! – csakazértis, ha már egyszer tilos!

A mi kis szeretet-közösségünk ismét egy szokatlan adománygyűjtést és reményeink szerint vidám ajándékosztást szervez.
Pontosan úgy, ahogy öt esztendeje már, minden Karácsony közeledtével!
Nem vagyunk sem politikai, sem egyházi szervezet, s ha jobban belegondolunk, a „civil” kategóriába is csak nagy nehezen férnénk be. De valahogy képtelenek vagyunk beletörődni a napok óta dagadó rémhírek sokaságába – hogy mostantól nekünk ez is tilos lehet!

Megértettük, nem mehetünk a közterületekre – megyünk egyenest az árvák otthonaiba! Tehát lépünk, szervezünk, mert a szegényeknek is jár némi ünnep a nagyságoséknak járó, nagy karácsonyi hacacáréból.
Mostantól karácsony napjáig, hetente újabb és újabb felajánlásokat teszünk közzé – aki szeretné, így is csatlakozhat, s tehet jó szívvel, másokért!

Emlékszik még valaki?
Ernő bácsi – az öreg, mackós jótékonykodó…

Lehet annak már három-négy esztendeje, hogy egy kedves, hetvenes bácsi felkereste a barátunkat. Arra kérte őt, segítsen – segítsünk neki, hogy ő meg másoknak segíthessen! Tehessen valami jót valakiért… A bácsi a néhány évvel azelőtt meghalt felesége után maradt „örökségét” szerette volna ránk bízni: merthogy Ernő bácsi egy egész szekrény mackót örökölt. Mackókat, melyekről azt gondolta, jobb helyen is lehetnének, mint az ő kopottas szekrényében. Arra kért, mutassuk meg ezt a kedves mackó családot a blogunk oldalán!

Elárulta akkor, hogy egy közeli ismerősének gyermekeit szeretné meglepni, ajándékra gyűjtene, de a szerény nyugdíja nem teszi lehetővé, hogy az ajándék árát összegyűjtse. Elhatározta hát, hogy pénzzé teszi egy részüket, megválik a mackóktól, melyek a gyűjtők előtt jelentős értéket képviselhetnek. Arra gondolt, talán akadnak majd vállalkozók, akik szívesen tennék a cégük vitrinjébe valamelyik plüssmackót, tudva, milyen fontos segítséget nyújtottak a megvásárlásukkal. Nemes, szép gondolat volt ez akkor, szívesen tudósítottunk az akkori elhatározásról! Több mackó is új gazdára lelt, s a kislány végül megkaphatta ajándékát Ernő bácsitól…

Aztán a perzselő nyárban érkezett a megmásíthatatlan hír: Ernő bácsi meghalt, hosszú útra indult szeretett felesége után…

Tegnap este megcsörrent a barátunk telefonja. A néhai öregember fia hívta. Mesélt Ernő bácsi utolsó heteiről, a betegségről, melyet végül nem sikerült legyőznie. A fiú hangja olykor elcsuklott, de kisvártatva a lényegre tért. Szeretné beteljesíteni édesapja akaratát. Arra kérte a barátunkat, menjen el újra Ernő bácsiék házába, s fotózza le a még megmaradt medvebocsokat. Ő pedig ma arra kért minket, adjuk hírül a nagyvilágnak: Cila néni és Ernő bácsi mackói új gazdáikat keresik – valamennyit a gondjainkra bízta, s mostantól eladó valamennyi! Karácsony előtt, a nagy ajándékozások idején talán mindegyik kismedve új gazdira lelhet! Az így befolyt pénzből meleg holmit, élelmiszert és tüzelőt vásárolhatunk a rászorulóknak!
Íme a mackók, “akik” gazdit keresnek:


Lilla Pelb, a mindig vidám kislány


Roy, a tengerész, a maciflotta kapitánya


Kompisarna, a világszép hercegkisasszony


Gloria a divat megtestesítője, Maciland szépe


Lilla Tomtenisse, klasszikus szépség, Teddy tündérlány


Anna – minden mackó közül a legnagyobb, s talán a legszebb medvebocs


Bana az egyetlen szalagos tündér


Karl Alfred egy igazi úriember – vagy inkább úrimackó!

Csak tessék, tessék, minden bájos kismackó eladó! A befolyt pénzből tehát szegény sorsú öregek karácsonyát kívánjuk rengeteg meglepivel felvillanyozni!

Nos, azt gondoljuk, ennél többet magunk sem tehetnénk: közreadjuk a medvegyűjtemény darabjairól készült képeket. Tessék megnézni valamennyit! Itt minden mackó eladó! Akit érdekel közülük akár egy, kérjük, írjon az alábbi címre:
revolucio.blogin@gmail.com

Mi csak egyetlen darabot szeretnénk megvásárolni – a legutolsót, ami megmarad, hogy odaülhessen az asztalunk szélére, emlékeztetve bloggereinket a legfontosabb emberi érzésre, a szeretetre!

Minden adakozó tudni fog az általa felajánlott adomány sorsáról. De mert értjük az idők szavát, már mi is parancsra félünk… sem az adományozók, sem az ünneppel megajándékozottak körét nem tesszük közszemlére itt, a blogon.
Köszönet minden segítségért!!!

EL TUDOD MÉG KÉPZELNI – hogy normális világ vesz körül?

Hosszú hónapok óta töprengek, vajon, minek kellene történni, hogy akár csak pillanatokra is, de visszatérjenek „azok az idők”. Vajon, képesek volnánk újra félelem nélkül élni? Megoldható volna, hogy ne kelljen titkosítani a számainkat, ne kelljen inkognitóban megjelenni fontos találkozókon, ne járjon az eszünk újabb és újabb álneveken – hogy vállalhassuk valaha volt önmagunkat! Milyen volna hozzánk hasonlóan gondolkozni tudó emberekkel találkozni, megbélyegzés nélkül elmondani, sőt, kimondani, ami a szívünket nyomja? Olyan valószínűtlenül messze van már az a világ, amikor nem kellett órákon át morfondírozni – vajon, kinek, mit mondhatunk el? Oly messze kerültünk attól a valóságtól, amiben nem tételezünk fel a másikról ostobaságokat, melyben nem vélünk és vélekedünk, úgy, ahogy éppen elvárják tőlünk! Ahol egy öregember arcképét bámulva utcasarokról utcasarokra nem a gyűlölet különböző formái kell, hogy az eszünkbe jussanak, de eltöprenghetünk a bácsi gondjain, kínjain, látva a megszámlálhatatlan ráncot…

Egy barátunk hívott: megtörténhet velünk, hogy felkérnek egy rendezvényre, megtörténhet, hogy meghívót terveztetnek, majd örömmel kézbesítik egy település minden lakójához. És megtörténhet, hogy ugyanezen nekibuzdulással lemondják másnap a meghívást, csak mert célba ért egy utasítás! És ami a legszebb – tudatják a meghívottakkal, milyen aljas volt a tisztelt vendég, aki nem jött el, s még elnézést sem kért…

Ez történt egy barátunkkal, de ez történhet bárkivel, aki másokért szeretne tenni! Hiszen az mostantól tilos! Bűnné vált a mások segítése!

A kormány és a haverok privilégiuma a jótettek sorozata…

Már nincs miért reménykedni!
Csak jöjjön az újabb négy év!
Még négy év!
Valaki majd csak kihúzza a lefolyóból azt a mérhetetlenül geci dugót!

AZ EGYENLŐBBEK – megadóztatják az ételosztást

Amióta tudjuk, hogy az ételosztás gyomorforgató cselekedet, különösen akkor, ha a kiváltságosok bálozni méltóztatnak, s a tál meleg ételt Czeglédy a túlsó sarkon szolgáltatja a nélkülözőknek – úgy éreztük, már semmin nem rökönyödhetünk meg. Pedig de!

Az ételosztás nem egyszerűen sérti, bántja, irritálja a mindent ellopni kész naccságosékat, de lássuk be, egyenesen felháborító, ha nem hoz a konyhájukra némi aprót! Ezért kellett lépni, cselekedni Kósa egykori fellegvárában.

„Csütörtökön kerül a debreceni közgyűlés elé a város köztereinek használatáról szóló rendelet módosítása, amely amellett, hogy az inflációra hivatkozva 3 százalékkal megemeli a közterület-használati díjakat, bevezeti – az ellenzéki szocialisták szóhasználatával – a „töltöttkáposzta-adót”: az ételosztást szervező karitatív szervezeteknek naponta négyzetméterenként 35 forint díjat írna elő.”

Mert a szegényeknek mért töltöttkáposzta, ha Czeglédy méri, ha nem, nyilván ismételten gyomorforgató, ezért négyzetméterenként legalább két zsemle árát ki kell passzírozni az ételosztókból.

Valahogy el kell venni az adományozók kedvét, el kell őket tántorítani a feladattól, meg kell ölni a még foltokban pangó szolidaritás érzését, mert nem hagyhatjuk, hogy a végén Soros nevessen! Mert ne gondolja senki, hogy nem ez az oka a vámnak! A Soros, aki megtámadja, lerohanja, időről időre bekebelezi Magyarországot, nem szabad, hogy emlékeztesse az éhezőket a töltöttkáposzta ízére! A négyzetméterre kivetített adó szigora pedig a legjobb megoldás, hogy működhessen a NER, az anti-mumus, minden Soros mondat legjobb ellenszere!

De vajon mit szól a törvényalkotó ahhoz a tényhez, hogy az októbertől január végéig tartó karácsonyi adománygyűjtések évek óta egyre szomorúbban mutatják meg a hanyatló társadalom fogyó erejét?

Mert már alig akadnak, akik adnak, s akik adnak, azok is kétkedve teszik! Nyilvánvalóvá vált a hazugságok tömege, az államilag elfogadott átverések hálózata, már mindenki látja a szétlopott Magyarország csontvázát – csak éppen a tegnap még egymillió százezer, ma pedig az egymillió nyolcszázezer nem, aki elmondta a véleményét! Egyetlen éjszaka alatt több százezer ember döntött úgy, hogy meg kell adóztatni a szegényeket támogatókat! Több százezren ítélik el a másokon segítőket, az adományozókat!

Ez is Soros, meg persze Czeglédy bűne!
Miattuk éheznek itt annyian, s miattuk állnak kígyózó sorokban töltöttkáposztáért a rászorulók.

Ahogy a lábukat nézem, abban a széttiport, szétmállott, tizenöt éve viselt bakancsban, ezek mindegyike legalább fél négyzetméter! Nosza, fizessenek fejenként egy húszast! Ennyit megér az általuk bőszen elfoglalt terület – ugye?

JUHÁSZEMBEREK A VESZTES OLDALON – ahol a nyáj elbitangol!

Stadler József barátom emlékére… (Írás 2015-ből!)

Még javában perzselt a nyár, amikor az elmúlt év augusztusában az alábbi meglepő hirdetésbe botlottam:

„Egész nap a gép előtt görnyed, hogy aztán hazautazzon egy tömött buszon abba a szűk kis lyukba, amit az élet lakásnak osztott? Ahol nem tarthat kutyát, pedig szeretne? Ahol a friss tej és hús, a jó levegő luxusnak számít?
Talán itt az idő, hogy pályát váltson!
Három egyetemen indul felnőtt juhászképzés nemsokára! Jelenleg mintegy hatezer juhász dolgozik az országban, a juhászok fele tagja a szövetségnek, de már azzal elégedettek lennének, ha legalább 500 juhászt sikerülne bevonni a képzésbe.
Ha sikerült felkeltenünk az érdeklődését, jelentkezzen!”

Karácsony előtt valamivel, már az első eredményes kurzusról tudósítottak.

„A juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak, ezen túlmenően új takarmányozási ismereteket, genetikát, kiválasztást, szelekciót és szaporodásbiológiát is kell tanulniuk.”

( Részlet az első egyetemi juhászkurzus hallgatóinak köszöntőjéből; Jávor András, rektor-helyettes, Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Kar )

A magyar pásztorkultúra, ősi mezőgazdasági mesterségeink története évezredekkel ezelőttre vezethető vissza. Mivel már az ősmagyarok is alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.

A legjelentősebb pásztornépek: a csikósok – „lópásztorok”, a ménes legeltetői, őrzői, a gulyások azaz marhapásztorok, a gulya őrzői, a juhászok – juhpásztorok, a juhnyáj őrzői, a kondások, kanászok – disznópásztorok, a konda vagy falka őrzői, végül a csordások és a csürhések – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzői voltak. Megmaradásunk alapvető feltétele, hogy képesek vagyunk-e értékelni a pásztornépek intelligenciáját, mentalitását…

Mivel a nyugati határszélen élők számára meglehetősen különös megérteni a juhászemberek, e rendkívüli mesterség őrzőinek mentalitását, felidézném egy a közelmúltban tragikus hirtelenséggel, igen gyanús körülmények között meghalt juhászember legendáját, és megemlékezem egy még élő, öreg barátomként szeretett nagybeteg juhász sorsáról, akit a huszonegyedik századi kiskunsági népnyelv csak nagy jótevőként emleget… akit a hatalom adócsalóként börtönbe záratott.

Váradi András 1964. május 7-én született.
A legendásan jólelkű juhászember a Csákvár és Alcsútdoboz közötti különböző földterületeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet: birka- és kecsketenyésztést valamint búzatermesztést. Míg tehette…

001

„Két gyerekével és feleségével egykori cselédlakásban élt, lavórban mosdott. Ott, a szomszédban a gazdagok világa van, mondta, nem a miénk. Mégis küzdött az igazáért, mert hitte: neki is jár a tér, a lehetőség, nem csak azoknak, akiket a kormányfő barátsága hizlalt fel.”

Az igazság iránti elkötelezettsége okán, meg, mert Mészáros Lőrinc szerette volna a Föld színéről is eltűntetni a cigány származású juhászt, Váradi András elindult a 2014-es magyarországi önkormányzati választáson.

003

A választás előestéjén plakátokat ragasztott Alcsútdobozon, majd hazaindult autójával. A 8106-os közút 16. kilométerszelvényében leesett a létra az autójáról, ezért Váradi megállt és kiszállt a kocsiból. Ekkor elgázolta egy „véletlenül” éppen arra haladó osztrák rendszámú Mercedes, amelyet egy 84 éves magyar–osztrák kettős állampolgárságú férfi vezetett…

„Az édesanyámnak köszönhetek mindent. Ő volt az, aki hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkezett, miközben nagyon szorgos asszony volt. Hatan voltunk testvérek, de neki mindig volt ideje arra, hogy velünk is foglalkozzon. A föld, a haza szeretete, a jóság, a tisztaság – ezt mind-mind ő táplálta belém gyermekkorom óta. Sokszor hallottam tőle, hogy mindegy, milyen szakképzettségem lesz, de maradjak mindig jó ember. Ő egy elismert gazdasszony volt a környéken, szerették és tisztelték. És „megfertőzött” engem is, mindenképp azt akartam folytatni, amit ő elkezdett. Ő a földben látta a megélhetést, a jövőt. Szeretettel gazdálkodott, és jól is csinálta, s én ezt nagyra értékeltem. Az első földemet tőle kaptam, majd aratáskor elsírta magát Etyeken, amikor látta, hogy rekordtermésünk lett. Tőle kaptam meg az alapokat, de mindig tanultam, képeztem magam. Esti tagozaton fejeztem be az iskolát, majd aranykalászos gazda lettem. Sikeresen gazdálkodtam, és ennek már híre is ment, de ekkor jött Mészáros Lőrinc, és szinte minden összeomlott…” (magyarnarancs.hu)

A temetése kapcsán írta a hatalmasságokhoz írt döbbenetes bejegyzését a közismert blogger, Szabó Gábor, vagy ahogy többen emlegetik, Tuareg:

„Ott, Etyeken, a temetésen, és utána, mikor a “baleset” helyszínén megálltunk, sokat beszéltünk helyiekkel: senki nem hiszi el a végelgyengülésben szenvedő kettősállampolgár gázoló meséjét. Egyszerűen túl sokat tudnak túl sokan az előzményekről és a kapcsolódásokról, na meg a helyszínről, hogy beetethessétek Őket. Ki fogjuk nyomozni, mi a valóság, kerüljön amibe kerül, és tartson ameddig tart.

002

Titeket egy kislány fog lehúzni a vécén: az a kislány, aki a korábbi képeken az édesapjába kapaszkodik két kézzel, mint biztos, rendíthetetlen pontba a félelmetes világban. Az a kislány, aki tegnap a temetésen végig tartotta magát, pedig nemcsak az édesapját vesztette el, hanem a biztos talajt is a lába alól. Annak a kislánynak a végtelen, leírhatatlan fájdalmát, azokat a szemeket SOHA nem fogjuk elfelejteni, mert egyszerűen nem lehet elfelejteni…”

Váradi András juhász meghalt.

Stadler József juhász… még él.

Börtöncellák és kórtermek közt imbolyog az egykori akasztói juhász, a vállalkozó, akit a kiskunsági szegényvilágban csak jótevőként, Józsi bácsiként, Jóskaként, több ezer mélyszegénységben élő ember megmentőjeként, egykori munkaadójaként tartanak számon.

A hatalom pedig adócsalóként tartja nyilván és zár alatt…

„Tanyán születtem, Akasztótól hat kilométerre. Volt egy csomó földünk, megműveltük, búza, kukorica, takarmányok, kellett az állatoknak. Anyámnak akkor sok műtétje volt, kimaradtam az iskolából, és apámmal vittük a tanyát.

A nyolc általánost úgy ahogy elvégeztem. Ott voltak ezek az idős juhászok, akik világéletükben juhászok voltak, de én már tizenöt évesen egy bárányról egy kilóval több gyapjút nyírtam, mint ők. Gondozni, olajozni a birkákat, a patájukat késsel kezelni, nevelgetni, az is tudomány, nem csak a filozófia. Egy háromszázas nyájnál nem mindegy, hogy a kezed alatt háromszázötven lesz belőle, vagy kettőszázra fogy.

Tizennyolc éves koromban katona lettem két évre. Miután megjöttem, még egy évig juhászkodtam, de láttam, hogy tovább kell lépnem. Nekiálltam kereskedni, bőr- és tollfelvásárlónak álltam, jó szakma volt. A libatollhoz kevesen értettek, én meg ebben nőttem fel. Nem mindegy, hogy első tépés, második, harmadik vagy negyedik, a fejpárnába csak első tépésű toll a jó, mert abban a legtöbb a pehelytartalom.

Egy nap alatt annyit kerestem vele, mint a juhászkodással egy hónap alatt. Ebből indultam el, aztán jött bőr, de adtam-vettem szőlőket is itt a megyében. Sokat mozogtam az országban, és nyitott szemmel jártam.

Huszonöt-huszonhat. Akkor már a környéken ismertek, Akasztón is akkor vettem egy szép házat.

Harmincévesen elmentem Ceglédre, a megyei tsz-ker-hez bőrfelvásárlónak, majd bővítettem a munkakörömet minden irányba. Tíz évet dolgoztam ott. Rengeteg pincegazdasággal, gyárral, feldolgozó üzemmel, tsz-szel kerültem kapcsolatba. Szállítottunk szőlőt meg bort az egész országba, de adtunk el kifelé is, főleg a Szovjetunióba. Annyira jól ment a bolt, hogy majdnem egymagam tartottam el a kétszáz fős céget, már akkor piszkálni kezdtek, de az igazgató urak elrendezték, hogy hagyjanak békében dolgozni. Mindig megláttam azt, hogy mibe kell belenyúlni. Mikor eljöttem, a maszek világ egyik legelső kft.-je az enyém volt. Megszimatoltam, hogy a sörösüveg betétjét, ami akkor két forint volt, fel fogják emelni jócskán.

Kapcsolatban voltam sok sörgyárral, nem bírtak kiszolgálni, mert nem volt mibe tölteni, akkor láttam, hogy más nem következhet, csak áremelés. Szépen elkezdtem fölvásárolni országszerte az üvegeket, így még inkább hiányt képeztem. De nemcsak az üreset, a telit is. Sörrekeszhegyek álltak a tsz-ker telephelyein. Na, két hét múlva fel is ment a betét ára hat forintra. Csak az üvegeken tisztán hatvanmilliót kerestem.

Kilencvenegyben szabályosan, lepapírozva csináltam, semmi csalás nem volt benne. Csak ügyes voltam, és merész. Először a románokhoz szállítottunk magyar árut, aztán jöttek a szlovákok, lengyelek, végül az orosz piac lett a nagy üzlet. Kilencvenháromban nyolcvanezer vagon árut szállítottam hozzájuk, elsősorban élelmiszert. Magyarország összes bent ragadt, eladhatatlannak vélt készletét kitakarítottam.

004

A liszttől kezdve, konzerveken, üdítőkön, felvágottakon, befőtteken, a boron, sörön, a pezsgőn át minden. Mikor a legjobban ment, így-úgy ötvenezer embernek volt munkája rajtam keresztül. Sok gyár Szobtól Nagykanizsáig a belföldi szállításain kívül csak nekem termelt. Mentünk egészen Vlagyivosztokig. Mentünk volna Mongóliába is, már fel volt térképezve a terület, de azt már nem hagyta az adóhivatal.

Két éven keresztül itt ültek mindennap az irodámban, együtt a személyzetemmel. Nem akarom mondani, ki került akkor az adóhivatal élére, egy tollvonással áthúzta az addig szabályosnak tartott dolgaimat.

Sztornó.

Ez az ember azt mondta, hogy szabálytalan az eddigi összes áfa-visszaigénylésem. Én a nyolcvanezer vagonnyi árut áfástól vásároltam meg, ahogy kiment az áru az országból, az áfát vissza lehet igényelni. És rendesen vissza is fizették. Amelyik árut nem áfásan vettem, ott nem is igényeltem vissza semmit. Az apeh-os azt mondta, hogy ez mind jogtalan, és utólagosan a nyolcvanezer vagonnyi áru áfáját vissza kell fizetnem.

Elindították a bűntető eljárást, a futballcsapatot lefoglalták, a játékosokat gyakorlatilag elkobozták. A stadion ellen még ma is tart a felszámolás, be se tehetem a lábam.”

„Az boldogít, mikor a földből vagy a semmiből egyszer csak kinő valami a kezem alatt.” (Stadler József: Életem)

Hogy valójában milyen ember Stadler József, csak az tudja, aki szorította már kérges tenyerét, aki nézett már mélyen a szemébe, s ott meglátta a könnycseppet, miközben édesanyjáról mesélt… Én tudom!

001

Hetekkel utolsó börtönbe vonulása előtt jártam soltvadkerti áruházában. Tudta jól, hogy esélytelen, mégis bizakodott. A juhászemberek mesterségéről mesélt… Meg a stadionjáról, amelyhez egyetlen fillért sem kellett a szegény emberektől, a közösből elragadni… Röviddel ezután bevonulhatott a magas falak közé.

Az akasztói juhászember története hamarosan véget ér…

Betegségei elhatalmasodtak felette, a mindig csillogó szemére furcsa fátyol ereszkedett. Már csak az egyetlen kifelé vezető útról beszél, a koporsóról, amiben hazaszállítják édesanyja falujába.

003

Az én juhászembereimet lehet szidni, ócsárolni. Gazembernek, nyughatatlan fickónak nevezni mindkettőjüket. Mert mentalitásuk, képességeik előbbre vitték őket, mint a kisemberek többségét. Juhászemberek, a pásztornépek különleges egyedei ők, Váradi András és Stadler József.

Mert a juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak…

HAMAROSAN JÖN A MIKULÁS! – vajon a cirógatás molesztálásnak minősül?

Aki volt már Mikulás – eltűnődhetett!
Mert Mikulásnak lenni annyit tesz, hogy az ember beöltözik, földig érő piros bundát ölt, az arcára bajuszt és szakállat ragasztanak, s a hátára jókora puttonyt aggatnak, tele mindenféle jóval.

S a dolog ettől a pillanattól működni kezd: a jelölt metamorfózisa, a Mikulássá levés abban nyilvánul meg a leginkább, hogy ezt a maskarát viselve dörmögni kezd, s némi versikéért, éneklésért cserébe szaloncukrot és piros csomagot osztogat, tele mindenféle édességekkel.

Hja, és az a Mikulás nem is igazán Mikulás, aki ugye a messzi hegyeken túlról érkezve ne volna rettentően fáradt, s ne ülne le rögtön a néki kikészített karosszékbe. A gyermekek pedig rendre beletelepednek az ő drága ölébe, oda-odabújnak a vattaszakállhoz, s a többséget illik megcirógatni… Ajjaj!

Aztán évek múltán az egykori kisgyerek felnőtté cseperedik, visszaemlékszik sanyarú gyermekkorába és felsejlik neki az a fránya ciróka-maróka! Naná, hogy a Mikulás bácsi zaklatta őt! Az ölébe vette, táncoltatta a térdein, aztán se szó, se beszéd barackot nyomott a feje búbjára! Jézusmária!

Akadnak kifejezetten aljas Mikulások, akik még ezzel sem elégednek meg, magukhoz intik az anyukákat, azokat is meg-megcirógatják, s míg a férjek kicsi szíve majd kiugrik, úgy kalapál, még oda is juttatnak a kifogyhatatlan puttonyból! Hja, nyilván, ebben a pillanatban cukros-bácsivá változik a piros bundás nagyszakállú!

Az ember emlékezetében óhatatlanul felsejlenek azok az évek, amikor az akkori legfelkapottabb iskolai menzán T. bácsi úgy szerzett érvényt a szigorának, hogy a renitens gyermekek egytől egyig a térdére kellett, hogy feküdjenek, s ő jól elnáspángolta valamennyit! Szinte látjuk már, hamarosan jelentkezni kezdenek a molesztáltak, a zaklatást elszenvedők – a néhai elnáspángoltak!

Persze, rengeteg mesét lehetne mondani a plébános bácsikról is, akik az idő előrehaladtával szépen megöregedtek, s valamennyien fontosnak érezték a templomba igyekvő apróságok cirógatását. Hajajjj! Akadt köztük nem is egy, aki a zsebeiben cukorkával, a sekrestyében pedig tábla csokikkal várta a lelkes misére járókat!

Jó volna hát, nem teljesen beleőrülni ebbe a mostani kampányba! A jóságos csipkedős nyanyák, a ciróka-maróka nagyapók, a vénséges vén pap bácsik, meg tanító urak egész egyszerűen csak szeretni merészelték a gyermekeket!

Szó nem volt semmiféle aljas pedofíliáról!

A gyermeküket szorosan magukhoz bújtató édesapák, az apróságokat ölükbe engedő óvó nénik sem betegek! Sőt! Jó volna végre kimondani – elszoktunk az efféle egyszerű szeretettől!

Ma jattot adunk, pénzt, sokat, mobiltelefonnal kedveskedhetünk a gyermekeknek, ünnepségeken emeljük őket a díjeső alá, miközben igazi elvtársi pacsiban részesítjük valamennyit… csak bújós puszi, meg simogatás nem jöhet szóba! Az már pedofília!???

A kérdés csak az, ki akar ezek után tanító, pap, vagy ne adj Isten Mikulás lenni?

Kinek van kedve önmagát kitenni, mindenféle pejoratív megjegyzéseknek: ott jön a tapperolós tanerő, a cirógató plébános!

Ki vállalja fel, hogy az egész december hatodikán át zajló – a piros bundában, süvegben és vatta szakállban megélt – izzasztó munka után még jól kérdőre is vonják:
hogy volt mersze szeretni a gyerekeket?

ÁLOMÚT – hazudni is tanítsd szép, komoly fiadat!

„Légy ma gyerek és játssz megint velem
Emlékezz, ahogy én emlékezem
Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk
Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk
Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül
Míg a régi régi tangó hegedül…”

Cseh Tamás tangójának szövege, Bereményi örökbecsű verse jutott az eszembe, amikor tegnap késő este rábukkantam a Magyar Közút Nonprofit Zrt. pályázatára! Gyermekeinkhez, unokáinkhoz szólnak, bájosan, lelkesítve tudatlan naivitásukat – ugyan, alkossanak már egy keveset, mérkőzzenek meg az országos gyermekrajz pályázaton, melyet a Magyar Közút Nonprofit Zrt. hirdetett meg „Álomút” címmel! A „Minden gyermek lakjon jól” című gerinctelen, hazug kormányszlogen szintjén mocorgó felhívás kellően felpaprikázott: vajon, miért kell valótlanságok ünneplésére nevelni az utódokat?

Magyarország területén vannak rossz, kátyús utak, járhatatlan dűlők, mindenféle útdíjakért kínált, minősíthetetlen „gyorsforgalmi” utak, de a közúthálózat egészében, ha keresnénk, sem találhatunk egyetlen centiméter „álomutat”!

A pályázat kiírója amúgy bemutatkozásul az alábbi maszlagot tolja gyermekeink elé: „Mi is az a Magyar Közút? A Magyar Közút Nonprofit Zrt. a több mint 31 000 kilométernyi országos közúthálózat fenntartási és üzemeltetési feladatait látja el.
Mit jelent ez? Ahhoz, hogy az országutakon és az autópályákon közlekedni tudjunk, folyamatosan karban kell tartani, vagyis többek között ki kell javítani a burkolati hibákat, a közlekedéshez szükséges táblákat és útburkolati jeleket biztosítani szükséges, az útszéleket rendben kell tartani, a havat el kell takarítani. Mindezen feladatokat a Magyar Közút Nonprofit Zrt. végzi, valamint társaságunk üzemelteti az Útinformot és a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjteményt is. Az Útinform feladata, hogy a közlekedés megkönnyítése érdekében tájékoztassa az úton lévőket például a balesetekről, útlezárásokról. A Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény a római kortól napjainkig mutatja be az út- és hídépítés történetét, emlékeit, az útépítéshez kapcsolódó gépeket és tárgyakat. A szabadtéri parkban útépítő gépek, úthengerek, hómarók, illetve hídskanzen található.”

A Magyar Közút Nonprofit Zrt. szerint Magyarországon több mint 31 000 kilométernyi „Álomút” kanyarog, gyermekeink szülei pedig nyilvánvalóan hazug disznók, amikor kátyúkról, kitört kerekekről, defektekről, évenkénti rugócserékről, eltakarítatlan hóról, kinn feledett táblákról motymorognak!

Arra buzdítják a legifjabbakat, hogy zengjenek dicshimnuszokat, alkossanak bájos tacepaokat egy sosem volt úthálózatról. Nem az a baj, hogy ezt a maszlagot beküldik az iskolákba; jóval nagyobb gond, hogy versenynek, díjakért való mérkőzésnek titulálják a „ki tud nagyobbat lódítani” című össznépi hazudozást! Ezzel az erővel bármikor indítható rajzpályázat a sokat emlegetett tatabányai cigánytelep hetek szám éhező lurkóinak, „Finomságok a karácsonyi asztalon” címmel!

Amúgy a pályázat kiírója rendesen megadja a módját: „Szeretnél igazi úthengert vezetni? Kipróbálnád, milyen lehet közlekedési hírszerkesztőnek lenni? Lennél útépítő mester? Szívesen kipróbálnád, milyen lehet utat építeni? Szívesen megosztanád ezeket az élményeket az osztálytársaiddal is? Ha IGEN!, akkor nincs más dolgod, mint pályázatunkon elindulni!
Küldj egy rajzot nekünk, aminek a témája az úthoz kapcsolódik, például közlekedés, útépítés, az út és környezet kapcsolata, az úton lévők tájékoztatása (Útinform), kerékpáros közlekedés stb. A nyeremény egy osztálykirándulás Közép-Európa legnagyobb úttörténeti múzeumába, a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjteménybe!”

Ennél fáintosabb ajánlatot még nem igazán láthattunk! Szeretnél, te lenni Józsi, az úthengerrel? Mehetsz a te kis rezedaszagú faludba, ahol esténként összesúgnak az emberek… Nosza, alkoss, rajzolj egy képet az álomútról, mely behálózza ezt a drága kis hazát! Ha pedig közlekedési hírszerkesztő szeretnél lenni – és persze fogalmad sincs mi az! – nos, akkor is alkoss, s a haza fényre derül! De, ha még ez sem elég, mehetsz Közép Európa legnagyobb úttörténeti múzeumába! Na ugye! Lehet, hogy ilyen „szakgyűjtemény” sehol a világon nincs, na de, ennyi járhatatlan kátyús út sincs, az biztos!

Akinek ezek után még van kedve, bolondot csinálni drága gyermekéből – aki mehet majd úthengerezni, meg közlekedési hírszerkeszteni, vegyen festéket, színes ceruzát, meg zsírkrétát és bámuljon bambán, amint a kölök megalkotja élete fő művét!

Mi meg addig elvihetjük a kocsinkat a defektfoltozókhoz, a felniket egyengetőkhöz, vehetünk új lengés csillapítókat, meg rugókat, hogy legyen mivel átlibbennünk holnap is az álomutakon!

A szeretett Zrt. pályázati kiírása pedig itt érhető el! Mi szóltunk…

TÖRVÉNYEK-FELETTI TÉR – Savaria romjai nem számítottak senkinek?

Épül, szépül Szombathely!
Hja kérem, ahol van lé, minden van, csak rendesen köll viselkedni!

Úgy tűnik, a rendes viselkedésbe olykor bármi beleférhet, leszarhatóvá válnak a törvényi előírások – pusztán, mert a helyi Mindenható maga a törvényfelettiség! Ő az egyenlőbbek megtestesítője, így aztán az sem lehet kérdés, hogy akadhatnak-e áthágható szabályok, ha éppen eredményeket „köll” produkálni a választások közeledtével! Csak egy telefon, és a dolgok lerendeződnek…

És mindez nem azért jutott az eszünkbe, mert a szombathelyi kórház vagy háromszor lett átadva, anno, s ez senkit nem zavart! No, nem is azért, mert a Haladás sportkomplexum még csak a második ünnepélyes átadáson van túl, s nyilván, lesz még valódi népünnepély a legfőbb nagyúr, Orbán Viktor főszereplésével… A város igazi bombája még csak most ketyereg – mélyen a föld alatt! Gondolták volna?

Nem furcsa, hogy bizonyos építkezések éveket csúszhatnak, pusztán a kötelezően előírt régészeti megfigyelés okán, s Szombathely kellős közepén, a Romkert és az Iseum tőszomszédságában, az egykori Savaria nyilvánvalóan jelentős értékeket hátrahagyott központjában egyetlen kapavágás sem volt szükséges? Tényleg senkinek sem tűnt fel, hogy a Savaria Történelmi Karnevált évente megrendező város vezetése elintézte, mert elintézhette ezt a kis apróságot?

Hogy van az, hogy úgy lehetett eltakarítani a korábbi burkolatot, hogy senki nem lehetett kíváncsi, vajon mit rejt a föld? Mert valljuk meg őszintén, szinte naponta megfordulva az adott helyen, mi bizony nem véltünk felfedezni ásatásokat, hatalmas sátrakat és azok alatt sertepertélő régészeket!

Vajon hogy érezheti magát az ELTE történelem tanszékének több vezetője és oktatógárdája, ha kinézve az intézet ablakán, egyetlen kollégát sem kellett, hogy felfedezzenek az elmúlt hónapokban? Nem ásott és nem lapátolt senki, semmit!

Jöttek a kockakőrakók, meg a vizesek, s lám, hamarosan szökőkutak tombolhatnak a téli fagyban, sok-sok évtizedre kőpáncél alá rejtve a római kor felbecsülhetetlen értékeit!

Milyen kár, hogy Szombathely lakói nem kérdezhetnek e témában senkit! Hiszen Szombathely lakóinak hosszú évek óta nincs beleszólása az építkezésekbe. Itt már rég nincsenek hagyományok! Az a Szombathely, amelynek lakói Csónakázó tavat építhettek önerőből – kivonult szinte minden tenni akaró ember, és kubikoltak hónapokon át – akik a lebombázott Székesegyházat összefogással építették újjá… hol vannak már? Hja kérem, a tájékoztatás, a vélemények kikérése nyilván komcsi szokás volt!

A menő, modern, illiberális világ dönt, lóvét síbol az EU-tól – attól az EU-tól, amit aztán lehet mocskolni vígan –, de hol vannak már a lokálpatrióták, meg az elszánt helytörténészek? És végül, kit köteleznek a törvények?

Ha megengedi a kedves olvasó, kalandozzunk egy kicsit e törvények világába, idézve Dr. Jankovich-Bésán Dénes régész, történelem szakos középiskolai tanár értekezésének részleteit:

„A régészeti megfigyelés (a szakmai köznyelvben: felügyelet, vagy hibásan: szakfelügyelet) a régészeti feltárás egy fajtája, és célja, hogy a régészeti érdekű területen folytatott földmunkák során biztosítsa a feltételezett régészeti jelenségek azonosítását és a veszélyeztetett emlékek feltárását. Annak ellenére, hogy a megfigyelés a feltárás egyik fajtája, határozottan meg kell különböztetnünk az ásatástól, még akkor is, ha igen gyakran az történik, hogy a megfigyelésből ásatás lesz. A jogszabályok arra is lehetőséget adnak, hogy megfigyelést megelőző feltárás keretében folytassunk, azonban ebben az esetben is szükséges annak tisztázása, hogy meddig nevezhető egy tevékenység megfigyelésnek és mikortól kezdve ásatás. E kérdésben a paragrafusok részletes eligazítást nem adnak, ezért még inkább szükséges, hogy a szakmai normatíva tisztázza a félreérthető helyzeteket. Tekintettel arra, hogy a terepi munka folyamatában a megfigyelés és az ásatás nem mindig választható szét, különösen fontos, hogy tisztában legyünk a megfigyelés céljaival és feladataival.

Nézzük először a jogszabályokat:
A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény (továbbiakban Kötv) 7. § 21. pont:
Régészeti megfigyelés: a földmunkával járó fejlesztések, beruházások régész által a helyszínen történő folyamatos figyelemmel kísérése és annak dokumentálása.

Kötv 22. § (2) bekezdés:
A megelőző feltárás részeként a régészeti lelőhelyen – a hatóság eltérő rendelkezésének hiányában – próbafeltárást kell végezni. A régészeti érintettség mértékétől függően – külön jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén – a hatóság régészeti megfigyelést írhat elő.

5/2010. NEFMI rendelet:
4. § (1) Feltárási engedély nélkül végezhető – a fémkereső műszer használatának kivételével – a lelőhely állapotában maradandó változással nem járó műszeres lelőhely-felderítés, a régészeti megfigyelés és a terepbejárás.
(2) Az (1) bekezdésben megjelölt tevékenységet, annak megkezdése előtt legalább 10 munkanappal be kell jelenteni a hatóságnak.
(3) A bejelentés alapján végzett régészeti feltárásra egyebekben a régészeti feltárásra vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni.

15. § (1) A Kötv. 22. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően a hatóság régészeti megfigyelést írhat elő, ha:
a) az érintett terület régészeti érintettségének mértéke egyéb módon nem tisztázható,
b) a régészeti jelenségek előfordulása (gyakorisága) a lelőhelyre vonatkozóan elvégzett előzetes vizsgálatok alapján olyan alacsony, hogy a teljes körű megelőző feltárás nem indokolt.
(2) A régészeti megfigyelés előírása keretében a hatóság meghatározhatja a régészeti jelenségeket fedő talajrétegek elengedhetetlenül szükséges mértékű eltávolítását és a láthatóvá váló régészeti jelenségek felszíni dokumentálását. A beavatkozás a beruházással érintett terület legfeljebb 15%-án végezhető el, elsősorban a lelőhely horizontális kiterjedésének és jellegének tisztázása érdekében.
(3) A területileg illetékes múzeum és a beruházó a régészeti megfigyelésre vonatkozóan írásbeli szerződést köt.
(4) A megfigyelést végző régész köteles a munkálatok során azonosított régészeti lelőhelyek és régészeti jelenségek felszíni nyomait dokumentálni, majd a régészeti megfigyelés befejezését követő 3 munkanapon belül bejelenteni a hatóságnak.
(5) Amennyiben a régészeti megfigyelés eredménye feltárást tesz szükségessé, a régészeti megfigyelés befejezését követő 22 munkanapon belül a beruházónak nyilatkoznia kell a hatóság felé, hogy megvalósítja-e a beruházást. Ennek elmaradása esetén, vagy amennyiben a beruházó a beruházás megvalósításától eláll, a mentő feltárásokra vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Amennyiben a beruházásra sor kerül, az érintett lelőhelyrészeket megelőző feltárás keretében fel kell tárni.
(6) A hatóság 10 munkanapon belül dönt a további kivitelezési munkálatokról, illetőleg a lelőhely feltárásának lefolytatásáról.

A törvényi definícióból kiindulva minden földmunkával járó fejlesztést régészeti megfigyelés mellett kell(ene)végezni, függetlenül attól, hogy régészetileg érintett-e, vagy sem. Ezt szakmai szempontból nagyon is lehetne támogatni, azonban nyilvánvaló, hogy a törvényalkotó korántsem így gondolta. Erre a törvény indoklása utal, amikor feltételül szabja a régészeti érintettség előzetes bizonyítottságát.
Mivel ennek mikéntjét nem részletezi, ezért csak az érintettség „legenyhébb” változatára, a régészeti érdekű területre gondolhatunk. A 2010-ben kiadott rendelet sok részletében pontosítja a törvényi szabályozást és az eljárási rendjét.

A megfigyelés értelmezésében azt tekintjük a helyes szakmai álláspontnak, hogy a régészeti megfigyelés (felügyelet) csak addig folytatható, amíg az első régészeti jelenség elő nem kerül. Attól a pillanattól kezdve szakmai értelemben ásatásról kell beszélnünk és az ásatásokra vonatkozó szakmai előírásokat kell alkalmaznunk.

Kifejezetten és ismételten hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a régészeti megfigyelés nem jelentheti azt, hogy a régészeti emlékeket a régész jelenlétében lehet elpusztítani. Ha a földmunkák során régészeti jelenség kerül elő, akkor tehát nem elegendő a jelenség – vagyis az alkalmasint már átvágott objektum – „dokumentálása”, hanem a szóban forgó veszélyeztetett területet fel kell tárni. Ez pedig az ásatásra vonatkozó szabályok szerint kell, hogy történjék, még akkor is, ha erre nincs engedély, vagy anyagi fedezet. Utóbbi kettőre az örökségvédelmi törvény általában megoldást nyújt, amikor lehetővé teszi, hogy megfigyelést akár megelőző feltárás részeként is végezzünk.

Ha a megfigyelés nem ilyen szerződés keretében történik, akkor logikusan csak a mentő feltárásra vonatkozó szabályokat alkalmazhatjuk, de a megfigyelés költségének erre is fedezetet kell nyújtania. Egyedül az a megoldás elfogadhatatlan, hogy költségtakarékosság címén a megfigyelést végző régész, vagy technikus (lásd alább) végignézi a régészeti jelenség elpusztítását, majd a maradványokat úgyahogy dokumentálja.”

Akit e remek tanulmány folytatása is érdekel, szánja rá az időt, érdemes!

Mi lesz Savaria emlékeivel a föld alatt?

Nos, úgy kb. negyven-ötven esztendő múlva talán jön majd egy arra méltó városvezető, aki kellő alázattal és kritikai érzékkel nyúl majd az elődök munkáihoz. Lesz benne elég bátorság, s a gyors és látványos sikerek helyett képes lesz valódi régészeti munkálatok fogadására!

Egy olyan városban, ahol valaha Dr. Bándi Gábor és műhelye jelentette a múlt megismerését! És akkoriban nem a politikusok bújtak tógába és nem hadováztak mindenféle marhaságot… latinul…

KÉT HEXAMETER

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

József Attila – 1936. november-december

A jelenleg is előzetes letartóztatásban lévő Czeglédy Csaba ügyében döntött ma az Országgyűlés: 148 igen és 3 nem szavazattal elfogadták a fideszes képviselők indítványát, mely szerint „a kabinetnek a lehető leggyorsabban ki kell fizetnie azokat, akiket Czeglédy Csaba, az MSZP, a DK és az Együtt szombathelyi képviselője és társai tudatosan megkárosítottak.” Erről az MTI írt.

SENKI NEM ISMERI SÁRIBAN? – Sebesi Erzsi már ott sem fontos

Néhány héttel ezelőtt nem kis keserűséggel írtunk Gazdag Erzsi költőnőről, meg az ő „kedves városáról”, Szombathelyről. A városról, akire hagyományozódott a költőnő minden kincse…
„Kidobhatják végre a szemétbe a gondosan félbehajtogatott, majd az életlen ollóval félbenyiszált papírlapokat, melyekre az immár soha, sehol, senki számára nem fontos verseit írta, gépelte, miközben nagyokat slukkolt a cigarettából.
Mert ezeknek nem számított, hogy volt, hogy létezett egy költőnő, akit örömmel ölelt magához a költőóriás, Weöres Sándor, akit Kodály Zoltán büszkén fogadott társul, amikor a valódi magyar zenét éltette Szombathely városában.”

A veszni hagyott Gazdag Erzsi Irodalmi Kuratórium okán keseregtünk egy keveset, fájlalva, hogy már nem lehet többé fontos Szombathelynek a „gyermekversek csillámló szárnyú tündére”.
A századik születésnapja még jó alkalom volt, – persze csak kiváltságoséknak -, készülhetett tenyérbe vesző csecsekönyv a drdr tanácsnok asszony gyönyörűségére!

Lehetett kipipálni az emlékét, amikor a Petőfi utcai épületre felkerült egy szokásosan infantilis emlékmű, egy ragozhatatlan giccs, mely attól a pillanattól hirdeti, hogy a nagy ház egyik lakásában élt Gazdag Erzsi. Na persze, itt is „letudhattak” egy piszkosul jól sikerült megemlékezést! Ez is olyan remekbe szabott fércmű, mint a Hősök temetőjébe taszigált átlőtt vaslemez, melyet felállítása óta soha, senki nem látogat, nem koszorúz stb.

Napokkal ezelőtt futottam össze kedvenc – fogadott – „onokájával”, aki szeretett volna gyertyát gyújtani, a vasárnap alkalmát megragadni, ott, Sáriban, ahol már senkinek nem mond semmit Sebesi Erzsébet neve! Már senki nem emlékezik arra a földbe ragadt kicsi viskóra, mely éppen a mostanra egyre gyönyörűbb épületkomplexum helyén állt… Ott lakott az öreg Sebesi, a templomszolga, aki oly sok évtizeden át húzta a harangot, mely misére hívta a Sári lelkeket… Még jó, hogy a néptanítók emlékezhetnek!

Lám, még az internet lexikonja is úgy tudja, hogy Gazdag Erzsi Sebesi néven született, Budapesten, pedig ő törvénytelen – így névtelen – gyermek volt, akit Sebesiék vették magukhoz, hogy Sáriból, Sárvár „városrészéből” indulhasson útjára… Gazdag Erzsi sosem vallotta magát „pestinek”. Szerette Sárvár városát, ahová sokszor visszalátogatott…

.

S valóban élt a családban egy nagymama, aki a Gazdag nevet viselte – Erzsi néni mégsem miatta változtatott a nevén! Sorstársai, a nevelő szülőknél otthonra leltek szokásrendjéhez igazodva, akárcsak mások, ő is a Gazdag név mögé rejtette szégyenét!
Ahogy 1956-ban megkeserítették az életét, s a gyermekekhez írott költészetbe menekült; s ahogy halála is egy szerencsétlen „véletlen”, egy balul sikerült vizsgálat, orvosi műhiba következménye volt, Gazdag Erzsi ma sem igazán juthat méltósága közelébe.
Csak a holnapi szél szelídülésében bízhatunk… Hogy legalább a sírjánál loboghatnak majd a szép remény gyertyácskái.

Gazdag Erzsi holnap, november 14-én lenne 105 esztendős.

A TÓTIÉK NEM KÉRNEK SEGÍTSÉGET – mert vannak, akik szégyellik a szegénységüket…

Tegnap délután különös monológgal állt elém a barátom:

„Azt hiszem, már több, mint három évtizede ismerem a házaspárt – akkor és azóta is „kortalanok” és legegyszerűbben csak Tóth bácsinak és Tóth néninek hívom őket. Tudom, persze, hogy tudom a keresztnevüket, ha a szülinap, vagy névnap alkalma úgy kívánja, megköszöntöm mindkettőt, de ez a név – a Tótiék – rájuk ragadt, s már nem is igen tudnám másképp nevezni őket. Valaha, sihederként, a fiuk révén ismertem meg őket. G., vagy ahogy Tótiék fiát mindenki ismerte, Zsorzsi, az osztálytársam volt. Szinte hihetetlen, de már jó tíz éve egy szerencsétlen közlekedési balesetben haltak meg, a feleségével együtt. Az öreg autóban Tótiék mindene odaveszett…

Korábban gyakran találkoztunk, ott, a szüleinél, jó volt látni, ahogy a Tótiék fia szerető, gondos gyermekként tartotta velük a kapcsolatot. Bár a város túl-felén élt, szinte minden nap ment, soha nem üres kézzel… A tragédia után Tóth bácsi és Tóth néni szó szerint belerokkant a fiúk és menyük elvesztésébe. Az árvaságba – ahogy mondogatták… Az addigi, halk szavú asszony szinte megnémult, s embere is ritkábban volt látható a házuk udvarán kívül. Nehézségeik az idő múlásával csak gyarapodtak… Szerény megélhetést biztosító nyugdíjuk egyre kevésbé volt elég az egyre gyarapodó kiadásokra… Tóthiék – fura ezt így mondani, mégis – rám maradtak… Mintha a fiukká váltam volna az évek alatt.

(Képünk csk illusztráció!)

Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt…

Jártam náluk, s a helyzet úgy hozta, hogy két nap múlva újra arra vitt az utam. Mindkétszer nagykabátban ültek a jéghideg konyhában. Azt mondták, este már nem érdemes befűteni, inkább korábban bújnak ágyba, a jó meleg dunna alá… Hazamentem, s a döntést nem volt nehéz meghoznom. Lesz, ami lesz, gondoltam, segítenem kell ennek a két szerencsétlenül elárvult embernek. Megrendeltem a fát, s két nap múlva, amikor megérkezett, magam talicskáztam a hasábokat a fészerbe. A magaméból adtam, a kevés pénzecskét a nyaralásra gyűjtögettem…

Tóth néni egyre csak a szégyenről beszélt, a kezeit tördelte, sírt, a könnyeit törölgette, Tóth bácsi a konyhában ült és nézett maga elé. A lábai fájdalmánál jobban megviselte az idegen ember törődése… Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt. Azóta minden ősszel, s olykor a tél második felében is…

Ahogy múlnak az évek, egyre többször fordulok meg a portájukon. Ha tehetem, arcátlanul bekukkantok a kamrájukba, aztán, ha valaminek hiányát tapasztalom, már másnap arra felé megyek, viszem a friss zöldséget, a krumplit, hagymát – mikor, mi kell…

Holnap délután megyek újra… Még nem tudom, mit mondok majd nekik, de a tegnapi napon felmondtak a munkahelyemen. Fogalmam sincs mikor és hol találok munkát. Nekem sem lesz miből élnem, s mégis segítenem kellene…”

A barátom szégyenén kellene segítenem. Hogy segíteni tudjon… Szégyen, de vajon, hogy mondjam el neki, hogy sajnos nekünk is csak annyi jutott mindeddig, amiből hónapról hónapra megéltünk! Mától ez sem lesz…”

Ez a kérdés, 2017. november közepén, Szombathelyen.
És ez az a pont, ahol ha tetszik, ha nem, ha szégyen, ha nem, segítséget várunk.

Igen, bárkitől, mindenkitől. Segítséget a segítségre szoruló segítőnek, szégyen nélkül. Mert a szegénység nem szégyen, a számkivetettség, a megnyomorodás szinte mindennapossá vált.

Aki teheti, aki segíthet, vagy segíthetne, írjon nekünk, mert nem adjuk fel! Hátha…

revolucio.blogin@gmail.com