FESTUM OMNIUM SANCTORUM – a lelkipásztor emlékezete

Október végén, november elején, temetőkertünk ösvényeit járva idézem fel egykori közös sétáinkat, ami kivételes lelki segedelmeddel ugyan csak párszor adatott meg nekünk, mégis úgy maradt rám végtelen örökül, mint valami kozmikus kő.
Kő, amelyet örökké hordoznom kell; kő és mégis e világon a legkönnyebb teher, amit még ma is… helyettem és velem, Te a szárnyaidon magaddal viszel…

…álmodón azt ígértem, egy napon sokaknak mondom majd el, minden tanításodat, mert a földi lét most és itt csak csönd és hazugság…

Csak irigység és képmutatás; ez maradt – magány, a hátramaradottnak… olykor tán tétovaság, némaság, s mégis erős hit a magamfajtáknak…
Megtanulhattam, hogy taníthassam, továbbmesélhessem néhai Miszori Zoltán lelkipásztor útmutatását Mindenszentek ünnepén, és Halottak napján…

Az esztendő talán két legfájóbb napján, amikor legkevésbé vagyok, vagyunk elég erősek elfogadni a megváltoztathatatlant…
„A ma embere nem szeret szólni, foglalkozni, barátkozni a halállal. Nincs ínyére a halálról és a világ hiúságáról szóló tanítás. Nem fogad szót az elrendelés törvényének. Fázunk az elköltözés gondjától. Sokszor mi papok is rosszul alkalmazkodunk a halál gondolatához. Csak nagy bajban, betegen válunk igazán elfogadóvá. A halál elhessegetése, szándékos távol tartása legnagyobb könynyelműség és önámítás.

Látod, milyen másképpen látott Szent Ferenc! A halált testvérnek szólította! Igazi nevén: „hűséges testvérnek!”, aki egész életünkön végigkísér. Mennyire más, igaz keresztény felfogás ez a halálról! Mert a haláltestvért Isten jósága állította mellém kísérőnek és figyel-meztetőnek.
Milyen hasznos barátunk lehetne, ha jobban közelednénk felé, készülnénk fogadására és eszerint rendeznénk be egész életünket!”

Ha számítanánk rá, mernénk befogadni érkezését…
„Mindenszentek ünnepével azokra az üdvözült lelkekre irányítjuk a gondolatainkat, akik úgy éltek közöttünk, majd pedig mentek el, lábujjhegyen, hogy talán észre sem vettük őket.
Pedig, de nagy dolgot vittek végbe!
Áldozatot hoztak a Jóistenért, embertársaikért, barátaikért, szeretteikért, olykor ismeretlenekért, erényeket gyakoroltak, a hitben éltek – és olykor égtek el…
Az ismeretlen, névtelen szentek tettét talán még környezetük sem tudja – ezért sem kap szárnyra tiszteletük, nem szólunk róluk pátosszal -, de a Mindenható, aki országába fogadja őket, ismeri életüket.
November 1-jén róluk emlékezünk meg. Az ünnep – latinul: Festum omnium sanctorum – történetét tekintve, a IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent Jánostól ered, aki már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnapon ültek meg.”

„Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg Mindenszentek napja, először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a ró-mai Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel.
Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át. Gergely pápa 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját Mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta.”

„November 2-án, elhunytainkról emlékezünk meg. Nagyszüleinkről, a bajuszos nagypapáról és főkötős nagymamáról, a háborúkban eltűntekről, az oly hirtelen elköltözöttekről, a gyógyít-hatatlan betegségek áldozatairól…
A Halottak Napját Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy legyen egy alkalom, amikor a halottakról zsolozsmákkal és szent-mise-áldozatokkal emlékezhetünk meg. Ilyenkor ellátogatunk eltávozott szeretteink sírjához, értük imádkozunk, gyertyát gyújtunk.”

„Olykor többet is, mint ahányra emlékeztet bennünket a lelki-ismeretünk… Többet gondolunk az elmúlás tényére is: egyszer mindenki el kell, hogy hagyja a földi világot és számot kell adjon életéről.
Elhagyni szeretteinket, megtérni az egyetlen, mindenkit szeret-ni képes és jóságos Teremtőhöz. Elvégezni a legnehezebb föladatot… Amikor a kórházi ágyunkhoz sietőknek egyenként mondhatjuk el bizonyságunkat, a mindent legyőzni képes gondviselésről… Némán tűrve a fájdalmakat!”

Vértanú püspökünk, Boldog Scheffler János papoknak szóló lelkigyakorlatos könyvében így írt a halálról:

„Már csecsemőkorban hozzám szegődik, sőt a születésem előtt belevetette magját testembe, egész lényembe, és ez a mag feltétlenül kikel. Aki embernek születik, esendőnek, gyarlónak és halandónak születik.
Ahogyan Isten lényege az, hogy önmagától való, végtelenül tökéle-tes és örök, az ember lényege az, hogy esendő, gyarló és halandó. Kezdettől fogva el vagyok jegyezve a halállal.
Nyomon követ mindenkit, állandóan a sarkunkban van, hűsége-sebben, mint az árnyékunk.”

A népi tudatban a Mindszentek napja azoknak a halottaknak az emlékét őrzi, akiknek a neve nem szerepel a naptári év ünnepei között. A csendes emlékezés napja. A Mindszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napi ünnep, a Halottak napja.
A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, krizantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek.
Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek. Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkoznak.

November másodika, Halottak napja városon és falun egyaránt a halottakra emlékezés ünnepe. Rendbe hozzák a sírokat, feldíszítik, gyertyát gyújtanak a halottak tiszteletére…
A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak. Ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén “mindönszentek kalácsa”, “kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek.
Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
Aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére…

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, haza-látogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lángot gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

„Járjak bár
halálsötét völgyekben,
ott sem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy!”

Elmentél.
Azóta minden október végi, november eleji sétán, tanításod szerint sírodhoz zarándokolunk…
Gyertyáink lángocskáival, imádságaink csöndjével, csak suttogva remélt kéréssel hívunk, amíg felidézünk; csak még egyszer, s ahogy ígérjük, soha nem utoljára, hogy jóságoddal, gondoskodó szereteteddel elég erősek lehessünk e két ünnepnap méltó üzenetében osztozni: mert Minden Kegyelem!

Erőt kérünk, és gyertyáink lángocskáival üzenjük a békességet a jóakaratú embereknek… ahogy mindig tanítottad, végtelen szereteteddel!

Az írás a hamarosan megjelenő MERT ELHAGYATNAK AKKOR MINDENEK című könyvből való, a képek Christina Isabella munkái.