REMÉNYTELENÜL – fideszország temetőjéből konok csönd vezet hazáig

A Mindenszentek napja ilyen…
Pontosabban ilyenné lett – csordákba verődött autós hadak, zsibongó tömeg a sírkert útjain, harsány üdvözlések és cseppet sem halk szavú pletykálkodások mindenfelé.
Talán jobb volna nem is tudni, miért keltek útra valaha annyian, ezen a napon!

Úgy tűnt, ma mindenki ott tolong a Jáki úti temető kertjében, mintha a mai jelenlét maga a muszáj volna, mintha tényleg ezen az egyetlen napon lehetne és kellene… letudni az emlékezet pillanatait!

Az ember ilyenkor – ha akarja, ha nem, – nyitott fülekkel jár. Az elejtett mondatokért lehajol, van, hogy csak utána bambul, mégis, néha egészen különleges, vagy éppen irritáló mondatokba botlunk – akaratlanul.
Így jártunk, így jártam, s azóta sem térek magamhoz…
Egy városatya – valaha, valószínűleg köztiszteletben álló embernek neveztük volna – szóval, egy képviselő lépdelt kimért lassúsággal előttünk, makulátlanul elegáns öltönyben, szövet kabátban, mellette, jobbján a párja, nem kevésbé feltűnő, csinos asszony.

Mindenki ismeri, felismeri őket.

Balján pedig egy láthatóan önmagát fontosnak ítélő egyén, amolyan hajbókoló, a képviselő úrhoz olykor szemtelenül közel hajolni kész megmondó ember tartotta az iramot.
Hangosabban, mint az átlag, legyőzve a tömeg moraját, a hajnali, New Yorki tragédiát elemezgették.
Adták-vették a mondatokat, próbálták körülírni, kivesézni az amúgy feldolgozhatatlan hírt, mely minden jóérzésű embert felkavart – Mindenszentek napján, különösen! Szinte végigrontottak a Manhattan-i utcán, szavaikból megelevenedtek a riadt járókelők, akik közül néhányan nem élhették túl a borzalmas terrorcselekményt. Közéjük hajtott egy huszonkilenc esztendős üzbég származású elmebeteg, Szajfullo Szajpov, nyolc halott, és több mint tizenkét sérült maradt a nyomorult ámokfutó után…

Záporoztak a mindenféle jelzők, a képviselő úr és beszédpartnere így haladtak végig, hangos szóval, gesztikulálva, a gyertyalángok fényében szomorkodó szombathelyi köztemető főutcáján.
Aztán, mintegy feltéve ama bizonyos i-re a pontot, a városatya szúrós tekintettel, s kaján mosollyal arcán, az alábbi mondatot sziszegte beszédpartneréhez:

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Ebben az ezred másodpercben kővé dermedtünk, s képtelenek voltunk tovább haladni a díszes kompánia után!
Feltolult bennünk az utolsó hónapok mindent elborító hazugságkampánya, a Szombathely életét megnyomorító átok, mely a kollektív bűnösség elvét felmutatva próbál valakit, bárkit, s mindenkit ellehetetleníteni, aki nem tud örülni, örvendezni a stadionsikerek cunamijának!
Akik mindegyre a legocsmányabb megtűrtek lehetünk csak a szülővárosunkban…

Na igen! Ahogy Donald Trump „jól járt” egy ilyen Szajfullo Szajpovval, éppen kapóra jött, hiszen hosszú hónapok óta nem volt kire mutogatni, s most végre beindulhat a gőzhenger!
Itt is jól jönne egy huszonkilenc éves üzbég, de lehet szír, vagy éppen cigány – nálunk ez mind-mind ok lehetne! Jól jönne a lassan senkit nem érdeklő Soros terv helyébe! lehetne teleplakátolni a köztereket, jöhetne a félelem legeslegújabb dimenziója!

-Tudod, komám, a Viktornak is jól jönne már egy ilyen Szajfullo Szajpov, mennyivel egyszerűbb lenne a következő pár hónap! Nem kéne annyit variálni, ezekkel a szarháziakkal…

Még jó, hogy volt erőnk megállni, megtorpanni.

Hogy nem kellett tovább hallgatnunk ezt a nyilvánvaló gazemberséget, melyről mindeddig naivan azt gondoltuk, hogy csakis ott, a messzi Budapest egyes portáin dívik…
Lám, itt már minden ugyanarról szól!

Mi szarháziak, a Mindenszentek ünnepén, Szombathely temetőjéből távozva, összeszorított ajkakkal vonultunk a gépkocsinkhoz, s ugyanezzel a konok csönddel utaztunk hazáig.

Vajon, mi jöhet még?