A FOCICSINYÁLÓK GYÖTRŐDÉSE – éljen és erősödjék november nyolcadika? De hun a foci?

Valaha a labdarúgás maga volt a gyönyörűség!
A mai Palace, a régi „klinik” előtt álló fabódéban reszkető apucik harsány üvöltésbe fogtak, mikor megtudták, hogy odabent, a nagy szülészet épületében az ő feleségük bizony fiúgyermeknek adott életet.
( Nem volt akkor még, holmi apás szülés…!)
Telefonon üzenték a hírt.
Öröm volt ez a köbön!
Íme, csak sikerült, – mondogatták -, jön az utánpótlás, focistát hozott a gólya – lehet örvendezni. Mert a család legújabb tagja, ha fiú lett, az apukák meg sem álltak a Marx sarkán álló „négyesig”, s jó pár feles társaságában, a haverokkal, kollégákkal hosszasan ünnepelték a kölköt, a leendő focistát!
Mi mást!
Mert nem volt vita, aki Szombathelyen született, ráadásul férfigyerekként landolt a nyugati szegleten, nem lehetett más, csak zöld-fehér drukker, igazi lábzsonglőr, és végül akár a nemzeti tizenegyig meg sem álló Hali focista!

Hja, ez még abban az időben volt, amikor a Rohonc felé vezető út jobb oldalán búza és kukoricatábla terpeszkedett, átellenben a nagy füves focipálya előtt terült el a salakos edzőpálya, s a hatalmasra nőtt nyárfasor szegletében egy éppen csak jelzésértékű, aprócska jegyárusító bódé fölött ott virított a felirat: HALADÁS VSE. Ha meccs készült, már órákkal a rangadó előtt rákezdtek a rikkancsok: itt a szotyi a szotyi, a rágógumi! A kerítésnek támasztva sok száz öreg bicikli jelezte: Nagy nap ez a mai, győzni fog a Hali! A pályán játékosok kergették a labdát és tudtak focizni… anno!!!

A pályán pedig nem volt más, csak játék, lelkesedés, príma technika és rengeteg góóóól! Valahogy ez volt az egész értelme! A meccs, a heti betevő, ahol a pasasok kiengedhették a gőzt, lehetett ordítani, kiabálni és persze kacagni, örvendezni az eredményeknek. A pálya művészei azt hozták, amit elvárt a publikum… A rizirozoga pályán!

2017. november nyolcadikán is nagy nap készülődik. No, nem nyamvadt stadion – avató, inkább „komplexum átadási ünnepség”, amolyan bűbájosnak ígérkező szalag nyiszálás, pofavizit, ömlengés mindarról, amiről az ott megjelentek liheghetnek.
Lesz rengeteg vállveregetés, meg dicséret, feszítés mindazért, amihez az égvilágon senkinek nem lesz köze. De a lényeg mégsem ez! Mert tényleg nem szeretnénk ünneprontók lenni – de! Látva ennek a mostani brancsnak, a mostani Haladásnak a hetek, hónapok óta húzódó irgalmatlanul gyenge vergődését, furcsa szorongással vagyunk kénytelenek nekifogni a nagy készülődésnek…

És udvariasan bár, de megpróbáljuk elképzelni a nyilván bénán imbolygó disputát, a focicsinyálók morfondírozásait – vajon mi legyen olyan a nyitómeccsen, mintha tényleg foci volna az új gyepen?!
Mert bár elvárás, hogy a magyar, a szombathelyi, meg főleg a Hali drukker legyen kellően ostoba, mulya; igyon a meccs előtt elegendő védőitalt, aztán rikoltozzon, meg nótázzon a delíriumtól, de vajon mit lehet tudni az eredményről? Vajon, lehet-e majd győzni? – mert nyilván ez dobogtatná meg a szhelyi srácok, meg szhelyi lányok szívét!

De vajon le szabad-e győzni a Mészáros Lőrinc csapatát, meg különben is, mit tud az a csapat?
Szokás szerint ők is ledarálják majd a szombathelyi focistákat, vagy kapnak előre szemellenzőt, meg „magától felbomló cipőfűzőt”, netán valamennyien reumások, vagy másnaposak lesznek? Már az öltözőben elrugatják a bokájukat és biceregni fognak?

S mi van, ha mégis mesterfokon űzik majd a focit és jajjj – legyőzik az ünnepélyes átadón a helyi csapatot? A sportkomplexumot szétdöntik-e majd akkor a mi perintparti ultráink?

Nos, e rengeteg kérdés közben nem könnyű szegény focicsinyálókon tűnődni!

Mert azért hülyék nem lehetünk, hogy azt merészeljük gondolni, hogy 2017. novemberében, Orbánisztánban ne volna előre lerendezve a nyitóünnepség minden másodperce! Fix, hogy még a szabadrúgások, meg a cserék is előre lesznek rendezve… Pam-pam-pam, a nagy vezér meg majd ropogtatja a szotyolát, kockás ingben Illés Béla, a nagy bálvány mellett!
Hű apukáim de príma kis meccs lesz ez! Puskás majd dörgöli a mancsát, mert ő mindig, mindenhol a mancsát dörgöli, s a végén csak ennyit mond a világ minden részéből felsorakozó, kormányközeli riporterek előtt: Piszkos jó meccs volt! Hajrá Hali! Naná!
(…)

De kár, hogy nincs már költőnk, ki megírhatná, rímekbe szedhetné az ünnepet! November nyolcadikát… Mint egykor Zelk Zoltán tette, valahogy így:

Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszerre csak rámszól
a rádió és arra bíztat,
hogy verset írjak…
Hát írok is. Miért ne tenném,
mért ne váljon ez az eredmény,
ez a diadal verssorokra,
mért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítón jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!
S a nagyképüség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még,
találkozóra jő gyermekkorunk,
amikor csapatunknak drukkolunk….
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.
Akárcsak most, ugye, barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán…. haj, balszerencse!
Kocsis fejese kapufára
csattan…. de jő Bozsik s bevágja!
s Hidegkuti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!
Hát így esett,
hogy a hívó szó és magam jókedve
a hat-háromról most verset irat,
indulj hát, szállj te rímes
üdvözlő távirat:
vidd örömünk a győztes tizenegynek
s a dolguk értő, derék mestereknek,
Mándinak és Titkosnak is.
S vidd el szavam, vidd el külön Sebesnek,
kinek bátyjával hajdan együtt jártam
a gödi Fecskefészek homokjában –
csendőrszurony villant a nyári égen
s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen
munka, harc, hűség, az emberi érdem –
s mikor már a jövendő kapujában,
meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.
Lám, így van mindennel az ember. –
Verset ír tréfás, játszi kedvvel
s hirtelen rálel egy emlékre,
hogy ne felejtse, hogy megértse,
hogy újfent s jól eszébe vésse:
mi dolga van, e földön élve!
Szabad Nép, 1953. november 27.