A TÓTIÉK NEM KÉRNEK SEGÍTSÉGET – mert vannak, akik szégyellik a szegénységüket…

Tegnap délután különös monológgal állt elém a barátom:

„Azt hiszem, már több, mint három évtizede ismerem a házaspárt – akkor és azóta is „kortalanok” és legegyszerűbben csak Tóth bácsinak és Tóth néninek hívom őket. Tudom, persze, hogy tudom a keresztnevüket, ha a szülinap, vagy névnap alkalma úgy kívánja, megköszöntöm mindkettőt, de ez a név – a Tótiék – rájuk ragadt, s már nem is igen tudnám másképp nevezni őket. Valaha, sihederként, a fiuk révén ismertem meg őket. G., vagy ahogy Tótiék fiát mindenki ismerte, Zsorzsi, az osztálytársam volt. Szinte hihetetlen, de már jó tíz éve egy szerencsétlen közlekedési balesetben haltak meg, a feleségével együtt. Az öreg autóban Tótiék mindene odaveszett…

Korábban gyakran találkoztunk, ott, a szüleinél, jó volt látni, ahogy a Tótiék fia szerető, gondos gyermekként tartotta velük a kapcsolatot. Bár a város túl-felén élt, szinte minden nap ment, soha nem üres kézzel… A tragédia után Tóth bácsi és Tóth néni szó szerint belerokkant a fiúk és menyük elvesztésébe. Az árvaságba – ahogy mondogatták… Az addigi, halk szavú asszony szinte megnémult, s embere is ritkábban volt látható a házuk udvarán kívül. Nehézségeik az idő múlásával csak gyarapodtak… Szerény megélhetést biztosító nyugdíjuk egyre kevésbé volt elég az egyre gyarapodó kiadásokra… Tóthiék – fura ezt így mondani, mégis – rám maradtak… Mintha a fiukká váltam volna az évek alatt.

(Képünk csk illusztráció!)

Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt…

Jártam náluk, s a helyzet úgy hozta, hogy két nap múlva újra arra vitt az utam. Mindkétszer nagykabátban ültek a jéghideg konyhában. Azt mondták, este már nem érdemes befűteni, inkább korábban bújnak ágyba, a jó meleg dunna alá… Hazamentem, s a döntést nem volt nehéz meghoznom. Lesz, ami lesz, gondoltam, segítenem kell ennek a két szerencsétlenül elárvult embernek. Megrendeltem a fát, s két nap múlva, amikor megérkezett, magam talicskáztam a hasábokat a fészerbe. A magaméból adtam, a kevés pénzecskét a nyaralásra gyűjtögettem…

Tóth néni egyre csak a szégyenről beszélt, a kezeit tördelte, sírt, a könnyeit törölgette, Tóth bácsi a konyhában ült és nézett maga elé. A lábai fájdalmánál jobban megviselte az idegen ember törődése… Hat évvel ezelőtt rendeltem nekik először tüzelőt. Azóta minden ősszel, s olykor a tél második felében is…

Ahogy múlnak az évek, egyre többször fordulok meg a portájukon. Ha tehetem, arcátlanul bekukkantok a kamrájukba, aztán, ha valaminek hiányát tapasztalom, már másnap arra felé megyek, viszem a friss zöldséget, a krumplit, hagymát – mikor, mi kell…

Holnap délután megyek újra… Még nem tudom, mit mondok majd nekik, de a tegnapi napon felmondtak a munkahelyemen. Fogalmam sincs mikor és hol találok munkát. Nekem sem lesz miből élnem, s mégis segítenem kellene…”

A barátom szégyenén kellene segítenem. Hogy segíteni tudjon… Szégyen, de vajon, hogy mondjam el neki, hogy sajnos nekünk is csak annyi jutott mindeddig, amiből hónapról hónapra megéltünk! Mától ez sem lesz…”

Ez a kérdés, 2017. november közepén, Szombathelyen.
És ez az a pont, ahol ha tetszik, ha nem, ha szégyen, ha nem, segítséget várunk.

Igen, bárkitől, mindenkitől. Segítséget a segítségre szoruló segítőnek, szégyen nélkül. Mert a szegénység nem szégyen, a számkivetettség, a megnyomorodás szinte mindennapossá vált.

Aki teheti, aki segíthet, vagy segíthetne, írjon nekünk, mert nem adjuk fel! Hátha…

revolucio.blogin@gmail.com