HAMAROSAN JÖN A MIKULÁS! – vajon a cirógatás molesztálásnak minősül?

Aki volt már Mikulás – eltűnődhetett!
Mert Mikulásnak lenni annyit tesz, hogy az ember beöltözik, földig érő piros bundát ölt, az arcára bajuszt és szakállat ragasztanak, s a hátára jókora puttonyt aggatnak, tele mindenféle jóval.

S a dolog ettől a pillanattól működni kezd: a jelölt metamorfózisa, a Mikulássá levés abban nyilvánul meg a leginkább, hogy ezt a maskarát viselve dörmögni kezd, s némi versikéért, éneklésért cserébe szaloncukrot és piros csomagot osztogat, tele mindenféle édességekkel.

Hja, és az a Mikulás nem is igazán Mikulás, aki ugye a messzi hegyeken túlról érkezve ne volna rettentően fáradt, s ne ülne le rögtön a néki kikészített karosszékbe. A gyermekek pedig rendre beletelepednek az ő drága ölébe, oda-odabújnak a vattaszakállhoz, s a többséget illik megcirógatni… Ajjaj!

Aztán évek múltán az egykori kisgyerek felnőtté cseperedik, visszaemlékszik sanyarú gyermekkorába és felsejlik neki az a fránya ciróka-maróka! Naná, hogy a Mikulás bácsi zaklatta őt! Az ölébe vette, táncoltatta a térdein, aztán se szó, se beszéd barackot nyomott a feje búbjára! Jézusmária!

Akadnak kifejezetten aljas Mikulások, akik még ezzel sem elégednek meg, magukhoz intik az anyukákat, azokat is meg-megcirógatják, s míg a férjek kicsi szíve majd kiugrik, úgy kalapál, még oda is juttatnak a kifogyhatatlan puttonyból! Hja, nyilván, ebben a pillanatban cukros-bácsivá változik a piros bundás nagyszakállú!

Az ember emlékezetében óhatatlanul felsejlenek azok az évek, amikor az akkori legfelkapottabb iskolai menzán T. bácsi úgy szerzett érvényt a szigorának, hogy a renitens gyermekek egytől egyig a térdére kellett, hogy feküdjenek, s ő jól elnáspángolta valamennyit! Szinte látjuk már, hamarosan jelentkezni kezdenek a molesztáltak, a zaklatást elszenvedők – a néhai elnáspángoltak!

Persze, rengeteg mesét lehetne mondani a plébános bácsikról is, akik az idő előrehaladtával szépen megöregedtek, s valamennyien fontosnak érezték a templomba igyekvő apróságok cirógatását. Hajajjj! Akadt köztük nem is egy, aki a zsebeiben cukorkával, a sekrestyében pedig tábla csokikkal várta a lelkes misére járókat!

Jó volna hát, nem teljesen beleőrülni ebbe a mostani kampányba! A jóságos csipkedős nyanyák, a ciróka-maróka nagyapók, a vénséges vén pap bácsik, meg tanító urak egész egyszerűen csak szeretni merészelték a gyermekeket!

Szó nem volt semmiféle aljas pedofíliáról!

A gyermeküket szorosan magukhoz bújtató édesapák, az apróságokat ölükbe engedő óvó nénik sem betegek! Sőt! Jó volna végre kimondani – elszoktunk az efféle egyszerű szeretettől!

Ma jattot adunk, pénzt, sokat, mobiltelefonnal kedveskedhetünk a gyermekeknek, ünnepségeken emeljük őket a díjeső alá, miközben igazi elvtársi pacsiban részesítjük valamennyit… csak bújós puszi, meg simogatás nem jöhet szóba! Az már pedofília!???

A kérdés csak az, ki akar ezek után tanító, pap, vagy ne adj Isten Mikulás lenni?

Kinek van kedve önmagát kitenni, mindenféle pejoratív megjegyzéseknek: ott jön a tapperolós tanerő, a cirógató plébános!

Ki vállalja fel, hogy az egész december hatodikán át zajló – a piros bundában, süvegben és vatta szakállban megélt – izzasztó munka után még jól kérdőre is vonják:
hogy volt mersze szeretni a gyerekeket?