EL TUDOD MÉG KÉPZELNI – hogy normális világ vesz körül?

Hosszú hónapok óta töprengek, vajon, minek kellene történni, hogy akár csak pillanatokra is, de visszatérjenek „azok az idők”. Vajon, képesek volnánk újra félelem nélkül élni? Megoldható volna, hogy ne kelljen titkosítani a számainkat, ne kelljen inkognitóban megjelenni fontos találkozókon, ne járjon az eszünk újabb és újabb álneveken – hogy vállalhassuk valaha volt önmagunkat! Milyen volna hozzánk hasonlóan gondolkozni tudó emberekkel találkozni, megbélyegzés nélkül elmondani, sőt, kimondani, ami a szívünket nyomja? Olyan valószínűtlenül messze van már az a világ, amikor nem kellett órákon át morfondírozni – vajon, kinek, mit mondhatunk el? Oly messze kerültünk attól a valóságtól, amiben nem tételezünk fel a másikról ostobaságokat, melyben nem vélünk és vélekedünk, úgy, ahogy éppen elvárják tőlünk! Ahol egy öregember arcképét bámulva utcasarokról utcasarokra nem a gyűlölet különböző formái kell, hogy az eszünkbe jussanak, de eltöprenghetünk a bácsi gondjain, kínjain, látva a megszámlálhatatlan ráncot…

Egy barátunk hívott: megtörténhet velünk, hogy felkérnek egy rendezvényre, megtörténhet, hogy meghívót terveztetnek, majd örömmel kézbesítik egy település minden lakójához. És megtörténhet, hogy ugyanezen nekibuzdulással lemondják másnap a meghívást, csak mert célba ért egy utasítás! És ami a legszebb – tudatják a meghívottakkal, milyen aljas volt a tisztelt vendég, aki nem jött el, s még elnézést sem kért…

Ez történt egy barátunkkal, de ez történhet bárkivel, aki másokért szeretne tenni! Hiszen az mostantól tilos! Bűnné vált a mások segítése!

A kormány és a haverok privilégiuma a jótettek sorozata…

Már nincs miért reménykedni!
Csak jöjjön az újabb négy év!
Még négy év!
Valaki majd csak kihúzza a lefolyóból azt a mérhetetlenül geci dugót!