OTTÓ ATYA ELSZÓLÍTTATOTT – a Templomszer hallgat…

A valamikori kisböjt ideje előtti utolsó vasárnap járhattam Nálad. Magadhoz hívtál, mint annyiszor, ahogy sokunkat a mindenféle messzeségből.

Szelíd tanításodban, akkor azt ígérted, e karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben majd eléri a jutalmát.

Most itt állok, némán, magamra hagyottan, mint a durcás gyerek, a soha el nem jövő jutalom szétfoszló ígéretével. Nem értek semmit, csak az ősi templom mellett tátongó gödörbe bámulok, bénán. Szűz Mária rózsaszín gyertyáját, a szeretet örök lángját már nélküled lobbanthatjuk fel, és hiába álmodom a sokadalmat, mindegyre csak az üres templomaidat látom… Nem érzek már semmit, csak a metsző szél, meg az arcomnak csapódó zápor segít palástolni a könnyeimet.

Amikor ma reggel s Baksa szeren leállított autómtól gyalogosan bandukoltam végig a Városszer göröngyös, néhol sáros útján, a Zalán túlra, a Templomszerre, arra gondoltam, bár soha ne is érnék oda!

Hozzád igyekeztem, a plébániára! Mert oly sokszor toppantam be korábban, hiába, s ha nem voltál odahaza, csak várakoztam, múlattam az időt, hol a sírok közt a templomkertben, hol a hatalmas gyümölcsöket termő diófa árnyékában… s végre megérkeztél. De most tudtam, hogy ez a várakozás mindörökre hiábavalósággá vált. Nem jöhetsz, mert Ottó Atya elszólíttatott…

Áltathatom magam, hogy csak az öregekért mentél, hogy a kicsike buszban már hazafelé jövet, jóságos és mulatságos történeteiddel vígasztalod a vénülő idővel harcoló anyókák és apókák lelkét… Áltathatom magam, hogy a zsivajgó gyermekek álmodó tekintete előtt mondod a Szentírás leckéit, hogy azok mindörökké elköteleződhessenek… Áltathatom magam, hogy mint mindig, lendületből fordítod a garázs elé az éppen aktuális szekeret, hogy kipattanva készen állhass a senki máséval nem hasonlítható, valódi mosolyra, az ölelésre. Ahogy hetekkel ezelőtt – ez most lehetetlen. Amint híveid rád aggatták az Őrség lelkiismerete címet, s te szerényen csak azzal hárítottad, nem lehetsz más csak túlélő. Ennyit hagyott rád a távozó. Akinek azon kellett csodálkoznia, hogy te rendre túléled az infarktusokat…

Mert túlélni kényszerítettek, soha nem engedhettél a pihenés ígéretének. Mert az a harminc esztendő örökre az Őrségnek ajándékozott, ahol nem megöregszenek, csak a korhadó kerítésfához igazodnak a kérges tenyerek.

Bocsáss meg nekem, Ottó Atya, ha nem tudom elfogadni a megmásíthatatlant! Kimondani és leírni, olvasni, maga a képtelenség: Varga Ottó Atya, Őriszentpéter, Bajánsenye, Velemér, Kercaszomor, Kisrákos, Nagyrákos, Gödörháza, Ispánk, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa, Pankasz, Szalafő és Szatta lelkipásztora, életének 61., áldozópapi szolgálatának 36. évében az Őriszentpéteri Plébánián 2017. december 12-én váratlanul elhunyt.

Soha nem járhatjuk már végig az évtizedeken át egymásra töpörödött tűlevelek süppedő szőnyegét, ott a Haricsán…

TULIPÁNBÓL PAPRIKA… – a vaskeféből meg nyilván szívcsakra lesz!

Azért a Wittner Mariska ábrázatát most szívesen megnézném! No, nem mintha nem tudnám elképzelni, miféle újabb ráncok nőhettek a fidesz képviselőségtől elégült orcán, de az feltétlenül érdekelne, mit szól a „naccságosasszony”, a drágalátos pártja által Budapestnek szánt legeslegújabb objektumhoz, a felépítendő Néprajzi Múzeum központi motívumához?! Vajon, miféle feszültségek vibrálnak ott, a szemei alatt, midőn szeretett kebelbarátai nemhogy nem kívánják elbontani Gyurcsány Ferenc milliószor elátkozott ötvenhatos emlékművét, de úgy tűnik, ez az építmény egyenesen a vaskefét hivatott kiemelni!

Nézem a minap megjelentetett videót, mely a világszenzációnak szánt építmény beharangozója, s lám-lám, az a fránya kefe csak ott vigyorog a közepében!

Wittner Marcsi, anno, – még bőven Gyurcsányék idejében -, szinte naponta sertepertélt a környéken, károgott, huppogott eleget; savazta, mázolta kékre és lilára az árulókat – Fónay Jenőt és társait -, akik elárulva a dicsőséges forradalmat, aláfeküdtek Fletónak!

Harsogta, ordibálta, hogy a fidesz feltámadásának napján miként érkeznek majd a dózerek, hogyan fogják vasrudanként megsemmisíteni azt a mocskot – de valahogy elmaradt a detonáció!

Vajon, most éppen kit tart árulónak a fideszes képviselő , napjainkban éppen Schmidt Mária kedvenc forradalmár Marcsikája???

A vaskefe a mai napig él és virul – igaz, néha szomorkodik a magánytól, mert olykor még Gyurcsány Ferenc is elfelejti megkoszorúzni, lehajtott fővel, átszellemülten, ahogy azt csak „a Feri” tudja!


.

Hja kérem, lehet, hogy az Ötvenhatosok tere újabb „sexi és fancy” elnevezést kap majd, mely igazi vendégmarasztalóra sikerülhet, s lehet az is, hogy a korábbi nevek valamelyikét fogják ismét visszaállítani az aktuális hatalmasságok?! Mert itt kérem volt már minden, s ha még egy kis ideig éldegélünk, e helyből akármi is lehet!

Mint a gyermekversben: Tulipánból paprika, Paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, Kiskirályból tulipán. Akinek jó a memóriája, felidézheti a versikéhez tartozó ábrákat!

A telek valaha az ébredező munkásmozgalom kedvence volt! A Keleti PU-tól a Damjanich utcáig elterülő Csikágó tőszomszédságában rendezték a legelső május elsejei felvonulást, még 1890-ben – s utána szinte minden esztendőben itt majálisoztak a proletárok. Aztán, hogy annyira ne legyen jó csak a munkások hangulata, 1926–30 között ide húzták fel a „Regnum Marianum” görögkereszt alakú templomot, melynek kupolája csúcsán a Szent Korona mását helyezték el. Állítólag az építtetők e templomot az 1919-es tanácsköztársasági eseményekre reagálva, és a trianoni területvesztésre is emlékezve emelték.

Évek alatt került ide Csengery Antal szobor, meg favázas Aréna, melyet később átépíttettek a Városligeti Színkör hatalmasnak szánt, de a faváz miatt meglehetősen otromba épületének. Miután átépítették, itt állt a Fővárosi Városligeti Színház, majd idővel az Aréna Filmszínház is…

A tér sokszor és sokféle módon alakult át. A legnagyobb durranás mégis csak mindezek után következhetett be! A történelemkönyvek tanúsága szerint „a budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozta meg határozatát: „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”

Jött a dózer, eltűnt a templom, a színház, a mozi, dőltek a fák, a tér kiszélesedett, s a tervekkel ellentétben nyolcméteresre növelt érckolosszus 9,30 méteres talapzaton állt – egészen 1956. október 23-ig, amikor is a Sztálin tér nemes egyszerűséggel a Csizma tér nevet kapta, miután a feldühödött nép ledöntötte a névadó szobrát. 1957 után a tér a rendkívül komoly „Felvonulási tér” elnevezésben részesült, s hamarosan megkapta az őt megillető Lenin szobrot, a vörös csillagos, márvány borítású dísztribünt, ahonnét büszkén szemlélhette népét az ő hatalmas vezére…

1989-ben aztán újabb tarvágás történt, a térről eltakarították az oda nem illő szobrokat, s csak 2004-ben érkezett egy újabb csoda, az Időkerék, mely azután szinte egyebet sem produkált, mint annak rendje s módja szerint időről időre bedöglött… És legvégül, sok-sok oda nem illő térbútor és denkmál után az ötvenedik évfordulóra felépült a vaskefe, hogy legyen mit utálni Mariskának!

„A városligeti emlékmű ék alakban összefutó fémoszlopokból áll. A Városligeti fasorral szemben, pontosan Sztálin egykori posztján elhelyezett alakzat a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Az embermagasságból nyolcméteresre növekvő, rozsdásból kifényesedő vasoszlopok a cél érdekében egyesülni és összefogni képes magyarságot szimbolizálják, amely úgy törte meg a kommunizmus uralmát, ahogy az ék tükörszerűre csiszolt éle felhasítja a tér macskakő-burkolatát. Az emlékművet baloldalt magyarázó tábla és felhúzott lyukas lobogó egészíti ki.”

2017. decemberében azután eljött a pillanat, hogy nekilóduljanak a görkoripályával körbeölelt vaskefe kialakításának. Jujjjj de izgi! Már alig várjuk a folytatást!

Wittner Mariska nem különben!

A FIDESZ DEDÓSAI AKCIÓZTAK – s majdnem bepisiltek a végén!

Ismét sikerült meglehetősen nagy lángon égni a fidesz óvodás tagszervezetének!

A Rogán Antal, Szijjártó Péter no és persze Ágh Péter által tajgetoszi magasságokba emelt narancsszínű ifjúsági társszervezet időtől időre akciózik egy kedveset – most éppen Gyurcsány Ferenc felesége, Dobrev Klára fórumára merészkedtek be.

Hihetetlen bátorsággal kifeszítettek egy nagyon frappánsnak szánt molinót, melyen azt kívánták megtudakolni, vajon mikor fizeti ki „Klára” a diákokat. Arra a több száz diákra gondoltak persze, akinek elmaradt bérét Budai Gyula fantáziája után szabadon szajkózta a kormánymédia valamennyi bértollnoka, de amiről azóta megállapította a bíróság, hogy nettó hazugság, így a vesztes sajtóperek után kénytelenek voltak bevallani, hogy tizenegy diák pénzét zárolta az adóhatóság, ellehetetlenítve így a kifizetés lehetőségét!

Hogy az igazságtól milyen messze van az általuk feszegetett kérdés, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a nagy kérdésre nem is vártak választ, kitódultak a szabadba, s ott rögtönzött sajtótájékoztatónak hazudva, fagyoskodtak egy keveset.

A Fidelitas nem várta meg a választ a kérdésére, de sajtótájék…

A Fidelitas nem várta meg a választ a kérdésére, de a sajtótájékoztatót azért megtartotta róla. A vita pedig még úgy tűnik nem megy. bit.ly/2A31akY

Közzétette: Hír TV – 2017. december 7.


Szánalmas volt látni, amint a nagyvezírtől ellesett flegma modorukban próbálták alátámogatni együgyű dünnyögésüket! Nehéz volt meghatározni, mire is koncentráltak annyira, de a szimpla bambuláson túl nem igen futotta értelmes tekintetekre és gondolatokra egyiküknek sem.

A disznó személye itt ugyan nem vált világossá, de a sok lúd határozottan előretört…

A videót többször is végignézve, találgattuk egy keveset, vajon mi volt a céljuk valójában, de sem a borostásnak szánt napközis fiú ujjatlan kesztyűje nem vett le a lábunkról, sem a jócsajnak előretolt butácska fruskának nem jött be a nap – nem lehetett számára igazán öröm átvergődni azt a néhány elbénázott percet, ami után aztán kínos menekülésre fogták lépteiket. Azt üzenték, sietnek… na persze!

Csak reméljük, hogy mindahányan elértek egy ekkora tódulat befogadására alkalmas mellékhelyiségbe, s nem kellett tovább tipródniuk a tartályaikban felhalmozott málnaszörppel!

A nagy elődök – Rogán és Ágh – munkája beérett! A fidelitas honlapja szerint ugyan fejlesztés miatt elérhetetlenek, innen nézve a leginkább fejvesztésnek tűnt, amit összehoztak.

Nagy kár azon bíbelődni, hogy vajon mennyi komolyság, mennyi spiritusz lehet még e bagázsban, mint rejtett tartalék! Mert, ami a szenilis-nagyapó korba lépett, jelenleg uralkodó fiatal demokraták után jön – mert valószínűleg ezért tenyésztik ezeket az édes kis birkákat – meglehetősen lehangoló.

P.s.:
Czeglédytől való félelmük persze érthető. A helyükben – különösen a nagyvezér bíztatása miatt… – talán mi is mindent beleadnánk, de lehet, hogy inkább az angolos távozás frissítésén törnénk az agyunkat az efféle sajtótájékoztatók helyett. Mondjuk, mert télen hideg van!
És, ha az óvodás egyszer felfázik, be……..hat a végén!

AZ ÉN MINISZTERELNÖKÖM – Szombathelynek nem kell másik jelölt!

Tizenöt hosszú esztendővel ezelőtt, néhány nekibuzdult lélek, egy egészen különös jelvénykével a kabáthajtókáján rótta köreit. A nagy csatavesztést követően, – igen, a 2002-ben elszenvedett csúfos fidesz-vereségre gondolunk -, hetekkel az emlékezetes Dísz téri beszéd után néhányan úgy gondolták, kinyilvánítják soha el nem buktatható álmaikat.

Bemagolták a „ha mozdulnunk kell, együtt mozdulhassunk” bonyolult rigmusait, aztán rövidesen kaphatóvá vált a kitűző, s szinte kötelezően mindenki ezt viselte, aki nem akarta elfogadni a lesújtó vég-eredményt. Igen, Orbán Viktor fityegett a kabátokon, mint aktuális miniszterelnök. Legalábbis ezt tudatta a felirat: az én miniszterelnököm.

Nem számított, hogy az akkor éppen regnáló vezetőt Medgyessy Péternek hívták!

Ma már jól tudjuk, ez nem egyszerű dac volt!
Csak a fidesz fanatikusainak rögeszméje – a magabiztosság álságos jele, az örök-miniszterelnök személye kapcsán.
Hamarosan berobbant a legnagyobb átverés szövege, mely szerint a „nemzet nem lehet ellenzékben”, jöttek a mindent felzabáló polgári körök, Holdvilág Hende koordinátori atyáskodásával, s a „történelem főutcája” című településrombolások.
A lényeg mindig ugyanaz maradt: bő másfél órás folklórműsor, némi gyalázkodás Bayerral meg a Rákay gyerekkel, aki Kálmánságát Philipségre cserélte, aztán szűnni nem akaró Viktor-viktor-viktor után egy-egy dakota közmondásokkal tarkított beszéd, magától a bálványtól.

Soha, egyetlen pillanatra nem zavarta a társadalmat, hogy a vesztesek kárognak!!!

Senki nem próbálta megadni a kegyelemdöfést, senki nem rugdalt a haldoklókba – tehették a dolgukat, hiszen demokrácia volt a Magyar Köztársaságban.

Nem számított sértésnek egyetlen valótlanságuk sem, s ha nehézségeik támadtak a küzdelemben, nyugodtan fordulhattak a nemzetközi közvéleményhez! Támogatókat, rokonszenvezőket találhattak mindenütt!
És nem csak Soros Györgyre támaszkodhattak!

(…)
Tizenöt év után mindenféle alternatíva nélkül sodródunk a következő tavasz felé. Persona nongraták, ellehetetlenítettek és legatyásítottak versenghetnek majd Németh Szilárdokkal, Rogán Antalokkal és Habony Árpádokkal. (Nem tudja valaki, kicsoda Habony Árpád?) Valaha erre mondtuk, hogy „maccsunk nincs”, hogy tutira kivérezhetünk, ha egyáltalán mérkőzni merészelnénk. Pedig létezhetne választásunk!

Az én miniszterelnököm hét hónapja arra vár, hogy megszólítsák, hét hónapja arra vár, hogy meghallgassák. Az én miniszterelnököm egy zárka félhomályában ül, fogva tartják és hetedik hónapja már, hogy nem ölelheti magához szeretett gyermekeit, szíve választottját. A jogállamban szokásos jogairól gondolkozik és közben be kell látnia, hogy mindaz, amit évtizedeken keresztül tanult, értelmét veszítheti.

Szombathelynek nem kell másik jelölt! Van miniszterelnököm.
És a Derkón lakó társaimnak is ugyanígy.
Karácsony közeledtével még inkább!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD! – Kádár János simán veri Orbán Viktort

Pedig mindent megpróbáltak már! Viktor és narancsai…

A létező összes szarságot az elődök nyakába varrták, ha kellett naponta felsorolták a Kádár rezsim minden bűnét, és tessék, itt a kutatás, ami egyértelműsíti: Kádár idejében minden sokkal jobb volt, mint ma!

Megkérdezték a magyarokat, és lássatok csudát: 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában!

„A Pew Research Center kutatása szerint Vietnamban változott legtöbbet a helyzet: 88% azt mondja, hogy ma jobb az élet, mint fél évszázaddal ezelőtt. Ez azonban annyira nem meglepő, hiszen akkoriban zajlott a vietnami háború. A második helyen India végzett (69%), a harmadik pedig Dél-Korea (68%) lett.
Mindegyik ország elképesztő átalakuláson ment keresztül azóta. Ugyanakkor Japán, Németország és Törökország lakossága (egyaránt 65% érzi kedvezőbbnek az életet) is sokkal jobbnak látja a jelenlegi körülményeket, mint az akkorit.

A lista másik végén jelenleg hatalmas gazdasági válsággal küzdő Venezuela van, ahol mindössze 10% gondolja azt, hogy most jobb az élet, és 72%, hogy rosszabb. Mexikó és Jordánia szerepel még hátul,

Magyarország a 28. helyen áll a felmérésben, ahol 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában, Kádár János vezetése mellett.”

A kutatások persze sokféleképpen kritizálhatóak, lehet valamennyit elfogultsággal vádolni!
Egy biztos: a megkérdezettek 39%-a úgy gondolja, hogy mindaz, ami most van, rosszabb, sokkal rosszabb, mint ami akkor volt.
Ha belegondolunk, ők nyilván azok, akiknek akkoriban jó volt.
Volt munkahelyük, a fizetésükből futotta a bevásárlásokra, megtakarításokat gyűjtögettek, autót vásárolhattak, s évente pihenhettek – nem kevesen a nyaralásukat éppen a Balaton mellett tölthették.

De vajon kik lehetnek ők, a 32%?
Talán nem vívjuk ki mindenki haragját, ha úgy gondoljuk, ők a vélekedők, a hallomásból ismerők, de leginkább mindazok, akik a fidesz kampányait elhitték, elfogadták – azért, mert, csak…
Mesékből ismerik a múltat…

Milyen kár, hogy nem lehet fordított a helyzet!
De szép is volna, ha, Orbán rendszerében nem lenne mindennapos kérdés, így télvíz idején, hogy a fizetésünkből együnk, igyunk, ruházkodjunk, gyógyszereket vásároljunk, vagy befűtsünk!
Mert ma ez az öt vágy az itt élők többségének nem igazán működhet!
Csak ma éppen nem illik beszélni a fagyhalottak várható számáról, a naponta éhezőknek tilos ételosztásokat szervezni, s a rezsim szerint mindenki dolgozhat, aki akar!

Nos, ennyi nettó hazugság után az is csoda, ha csak 39% gondolja úgy, hogy Kádár alatt jobb volt!

ADVENT? – polgármesteri gyertyagyújtás, háztáji Betlehem, stb…

Mondd, miséztél ma már?
Egy jó kis hajnali házi-zsolozsma, némi gyertyagyújtással, bárkinek belefér – ugye?

Még szép, hogy már napokkal ezelőtt bevásároltad a szükséges „ünnepi”eszközeidet: van adventi koszorúd, szép piros, meg zöld, meg kék gyertyákkal, körbeszalagozva… nyilván a betlehemi szerkót is előkaptad már! Egy kicsit leporolgatod a háztáji figurákat, otthonossá varázsolod az egész évben nejlonzsákban a varrógép mellett szundizó istállót, friss füvet szedsz a műanyag barmoknak, aztán a helyére fekteted a Jézuskádat, mellé operálva a műanyag Máriát, meg műanyag Józsefet… Brrrr!

A házad előtt ácsorgó fenyőt már egy hete körbetekerted a vadiúj kültéri fényfüzérrel – pukkadjon meg a szembe-szomszéd az irigységtől! – az ereszre visszafűzted a tavalyi villogó jégcsapfűzért! Ollé! Happikriszmasz!
Nyilván!

Szinte minden a közelgő ünnepről szól!
Magadra öltöd a legmenőbb cuccokat, aztán útnak indulsz, mert a nap fénypontja még hátra van!
Bizony, bizony, a te kis településed főterén hamarosan ünnepség kezdődik, ahol megtekintheted a fűrészportestű háromkirályokat, kackiás pamutbajusszal, meg szakállal, pontosan úgy, ahogy az elmúlt esztendőben is!
Ez ám a tökéletes Betlehem!
Falubetlehem!
A közösség csodája, ahol az esti didergésben a falu esze, a polgármester fogja meggyújtani az első hófehér gyertyát! Ki más! A miniszter nem ér rá…
Hatalmas gyertyák ezek, nem spóroltak vele – egyszer élünk!
Aztán az ünnepség fényét emelendő, fellép egy kevéske műsorral a helyi pávakör, az asszony kórus, meg a legények brigádja, káprázatos csűrdöngölőnek öltöztetve a Locomotív GT egykori nótáját!
Lottyan a forralt bor, csöpög a tea, a kosarakból mindenféle káprázatos elemózsia kerül a mancsokba – mulatság ez a javából!

December első vasárnapja van, már csak három hét maradt a személyi kölcsönök felvételére! Szent este lesz huszonnegyedikén, aranyvasárnap nagybevásárlása estéjén, annyi biztos!

De, hogy mit akar a pap azzal a rengeteg hajnali hacacáréval, szinte már senki nem tudja! Fél évszázada, amikor az a rettenetes kommunizmus volt – na igen, akkor egyetlen adventi koszorún, ott, a templomban gyújtottunk meg az első, lila színű gyertyát.

Ott, a templomban, ahol a parányi Betlehem figuráit ez az egyetlen pislákoló gyertya fénye világította meg…
………………………………………………………………….

A várakozás szentségéről

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Pilinszky János

ÉTELOSZTÁS VOLT… 2013!

Esztendőkkel ezelőtt a karácsonyi képeslapok feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról tudósítottak. Már hetekkel az ünnep előtt illett ezeket megvásárolni, gondosan megírni, megcímezni, felbélyegezni, az irányítószámot pontosan feltüntetni, hogy a postás időben és főleg megfelelő helyre érkezhessen. Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! Ez volt a legáltalánosabb szöveg, melyet apró cirkalmakkal kiegészítve leírtunk vagy harminchatszor. Körbeadtuk, mint valami szerződést, mindenki aláírta, még a tréfa kedvéért a Morzsa kutya is rálépett, elvégre télen, őkegyelme is „benti” családtaggá lépett elő!

Ez volt a Szeretet Ünnepe!

95086

Aztán jött az sms, meg persze a kör-sms, virágzott az e-mail, a karácsonyi kör-e-mail, a szöveg szinte semmit sem változott, Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! de már nem volt szükség aláíró cinkosokra, sem bélyegre, irányító számra. Egyetlen gombnyomásra szétterítettük a kellemest, meg a jót, kiegészítve mindjárt a búékkal, aztán, hogy letudtuk ezt a korcs ceremóniát, nekiláthattunk a bejglinek!

Ez lett a modern karácsony… meg a B.Ú.É.K.

A legeslegújabb kori karácsonyok közeledtével beindulnak a „méltóságok méltóságát bántó”  kampányok, hírek és felhívások jelennek meg a sorba állított szegényekről, akik méltósággal várnak a sorukra, a porciózott ételre, műanyagtálba merített pörköltre, lencsére, babra, karéj kenyérrel, eldobható evőeszközzel, pohár meleg teával.

00026598

A híradásokból elvesznek a képek a feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról, helyükbe évről évre ételért sorban állók döbbenetes képei, a szegényeknek szánt felajánlásokkal teli dobozok gyűjtéseinek hírei, ajándékfenyők átadásának tudósításai kerülnek.

Vagy, ahogy leegyszerűsítve odavetik: ételosztás, ingyen-fenyő, meg ingyen tűzifa osztás folyik a rászorulóknak. Akik napról napra egyre többen vannak!

Talán már csak a Szegénységi bizonyítvány újra való bevezetése, a tárgyalótermek világán túli kiterjesztése, meg a kategóriák hiányoznak! Besorolva mindenkit, aki szegénynek merészel lenni, szépen, egyenként!

phpThumb_generated_thumbnailjpg

Mindazok, akik még, ha keveset is, de naponta háromszor esznek, aztán akiknek asztalán naponta egyszer van csak étel, meg akik alig jutnak napi táplálékhoz, végül akik rendszeresen éheznek, alultápláltak, s talán a hamarosan éhen halók besorolás is elkerülhetetlenné válik!

De vajon mindez, mégis kinek a szégyene?

(…és vajon kinek  karácsonyi ajándék?…)

Mert manapság leginkább arról lehet hallani, hogy miként lehet és kell a szegénységet, a szegényeket elrejteni, eltüntetni, miképpen lehet a látványuk helyett bőséggel beszámolni a lustálkodó, decemberben is barnuló celebek, vidám politikusok és feslett életű cicababák mindennapjairól!

A munkanélküliek hordái helyett tengődő és megalázott közmunkások tanulnak bégetni, a nehéz sorsú hajléktalanokból pedig közönséges bűnözőt faragtak a jogszabályokat író hatalmasságok. Ők a “nem jó téma”!

Ezért aztán az egyszerű, televíziót bámuló, rádiót hallgató, újságot olvasó ember, a hírek szerelmese, nem is igen gondolhatja másként, mint hogy van az az elenyésző, pár ezer nyomorult, aki – felháborító módon! -,  a Blahán ácsorogva kajáért kuncsorog a krisnásoknak… Meg van a negédesen doromboló miniszterelnöki család, a jóságosan libapecsenyét kínálgató erőforrásbalog, a mindent átadó főhonvéd,  a mi nagy újjáélesztőnkkel! Akadnak bőven a gondtalanságukban pénzt szórók, a plasztikai sebészekhez, divatszakemberekhez járók, alkoholban és narkóban tobzódók – búsuljon a ló…

E kegyes népek, teleterpeszkedve a híradásokon, ömlenghetnek, a szegények már alig számítanak!

Mert csak nézőpont kérdése és máris elenyésző a számuk!

bMert az osztók tevékenysége könnyen bagatellizálható, sőt, leginkább kiforgatható. Rendszeresen megjelennek a fontoskodó, felbérelt dögevők, meg a megélhetési halálmadarak, akik vijjogva, kárálva, lelkesen tudni vélik, hogy, aki ad, az mindössze kampányfogásból teszi, aki pedig kap, az nyilván tohonya, dologtalan, vagy egyszerűen cigány!

Bűnt kiáltanak arra, aki a bűnük által jutott a semmi partjára!

A hatalmasságok békés nyugalmát megzavarók, akik még ezekben a gyönyörűen ájtatos pillanatokban sem képesek „kikapcs” üzemmódba váltani, és szövetkezve a nyomorultakkal teszik a dolgukat.

Ők az ügyeletes bűnbakok! Akik elrontják a karácsonyt, meg a boldog újévet! A végén még róluk szól itt minden!!!

qqq

Rajtuk kell bosszút állni, a karácsonykor adakozókon, meg a rászorulókon! Ha már az áfacsalókon, trafikmutyistákon, oligarchákon meg az egyéb vidéki csibészeken, a narkósokon, a hitlerbajszú-máriákat éjféli misén osztogatókon nem lehet!

Nyilván ők tehetnek mindenről, az adakozók, az ételosztók! A kollektív bűnösök! Ők. A szégyen…Vagy mégsem?

Utóirat: 

2013. december elsején nap híre volt, hogy Dr. Czeglédy Csaba és a baloldal jóvoltából 2014. január 11-én Szombathelyen ismét lehetett ételosztás! Esély volt ez azoknak, akiknek egyre nehezebb a napi egyszeri betevő falat előteremtése, öröm volt azoknak, akik jólelkűségből ott lehettek, akiknek volt miből adakozni. Nyilván gond volt a megzavart boldogságban és gazdagságban fürdőzőknek.

És sokadszor fájdalom azoknak, akik adnának… mindent, a “nincs miből”!