ADVENT? – polgármesteri gyertyagyújtás, háztáji Betlehem, stb…

Mondd, miséztél ma már?
Egy jó kis hajnali házi-zsolozsma, némi gyertyagyújtással, bárkinek belefér – ugye?

Még szép, hogy már napokkal ezelőtt bevásároltad a szükséges „ünnepi”eszközeidet: van adventi koszorúd, szép piros, meg zöld, meg kék gyertyákkal, körbeszalagozva… nyilván a betlehemi szerkót is előkaptad már! Egy kicsit leporolgatod a háztáji figurákat, otthonossá varázsolod az egész évben nejlonzsákban a varrógép mellett szundizó istállót, friss füvet szedsz a műanyag barmoknak, aztán a helyére fekteted a Jézuskádat, mellé operálva a műanyag Máriát, meg műanyag Józsefet… Brrrr!

A házad előtt ácsorgó fenyőt már egy hete körbetekerted a vadiúj kültéri fényfüzérrel – pukkadjon meg a szembe-szomszéd az irigységtől! – az ereszre visszafűzted a tavalyi villogó jégcsapfűzért! Ollé! Happikriszmasz!
Nyilván!

Szinte minden a közelgő ünnepről szól!
Magadra öltöd a legmenőbb cuccokat, aztán útnak indulsz, mert a nap fénypontja még hátra van!
Bizony, bizony, a te kis településed főterén hamarosan ünnepség kezdődik, ahol megtekintheted a fűrészportestű háromkirályokat, kackiás pamutbajusszal, meg szakállal, pontosan úgy, ahogy az elmúlt esztendőben is!
Ez ám a tökéletes Betlehem!
Falubetlehem!
A közösség csodája, ahol az esti didergésben a falu esze, a polgármester fogja meggyújtani az első hófehér gyertyát! Ki más! A miniszter nem ér rá…
Hatalmas gyertyák ezek, nem spóroltak vele – egyszer élünk!
Aztán az ünnepség fényét emelendő, fellép egy kevéske műsorral a helyi pávakör, az asszony kórus, meg a legények brigádja, káprázatos csűrdöngölőnek öltöztetve a Locomotív GT egykori nótáját!
Lottyan a forralt bor, csöpög a tea, a kosarakból mindenféle káprázatos elemózsia kerül a mancsokba – mulatság ez a javából!

December első vasárnapja van, már csak három hét maradt a személyi kölcsönök felvételére! Szent este lesz huszonnegyedikén, aranyvasárnap nagybevásárlása estéjén, annyi biztos!

De, hogy mit akar a pap azzal a rengeteg hajnali hacacáréval, szinte már senki nem tudja! Fél évszázada, amikor az a rettenetes kommunizmus volt – na igen, akkor egyetlen adventi koszorún, ott, a templomban gyújtottunk meg az első, lila színű gyertyát.

Ott, a templomban, ahol a parányi Betlehem figuráit ez az egyetlen pislákoló gyertya fénye világította meg…
………………………………………………………………….

A várakozás szentségéről

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Pilinszky János