AJÁNDÉKOZNI JÓ! – de tényleg csak a hatalom láthatja azokat, akik kimaradnak a jóból?

Karácsony közeledtével szinte egymást érik a karitatív szervezetek felhívásai, olvashatunk a gondosan megítélt és még gondosabban kiosztott állami, meg párt-adományokról, a soha ki nem ürülő nagy kalapból elővarázsolt (olykor „júdás”) pénzekről, a „haveri” nagy forgalmazók által felajánlott tartós élelmiszerekről, meg a cipős dobozokról, melyek rengeteg játékot rejtenek… Na, meg a Böske jegyekről…

Úgy tűnhetne, hogy ezek a napok már tényleg a jóságról szólnak.

Nincs humbug, meg mindenféle kifogás a dologházakról, melyekről oly szívbemarkolóan írt Dickens. Tehát, úgy is tűnhetne, hogy minden rendben van! A propaganda televíziók, meg propaganda napilapok beszámolnak a megszűntetett nélkülözésről, a legyőzött szegénységről, így ebben a legeslegjobb világban kár azon vacakolni, vajon maradnak-e még láthatatlanok?

Polgármester(ek), parlamenti képviselő(k), államtitkárok, miniszterek, meg – nehogy kifelejtsük: országgyűlési alelnök – sertepertélnek mindenféle adományozásnak tűnő , pénzátcsoportosítások mögött, és mosolyognak, vigyorognak. Fát osztanak, csomagokat, borítékokat, s már-már glóriájuk, meg angyalszárnyuk is lehetne, ha ez is egy rendelettel elrendezhető volna.

Tehát simán átverik mindazokat, akiknek egy keveset visszaadnak mindabból a sokból, amit aljas módon elloptak!

A szegénység megszűnéséről gagyognak!
A dolog szépséghibája, hogy valaminek a harmada a legkevésbé sem nevezhető elenyészőnek!
Pláne, valami kétharmada!
Márpedig a magyar társadalom harmada még mindig nem élhet emberhez méltó életet, vagyis a havi jövedelem nem biztosíthat a hónap minden napjára való muníciót, s az idősek, akik lassan az össznépesség kétharmadát fogják jelenteni, még mindig nem képesek megbirkózni a tél öt feladatával: képtelenek a mindig állandó mértékű pénzből ugyanolyan szinten fedezni ételeik és italaik árát, a szétszakadozott ruháik pótlását, lakhatásuk állagának megőrzését, melyhez a hideg időszakban a jellemzően még több gyógyszert és rengeteg fűtőanyagot kellene vásárolniuk!

A „kórképet” tovább bonyolítják a mamaotthonokban ragadt generációk, meg a nyugdíjfizetési napokon a jussért futó gyermekek, akik egyetlen biztos pontként számíthatnak és számítanak szüleikre, nagyszüleikre – meg a nyugdíjukra persze!
A kevés “píz” így válik szűkös alamizsnává, s az amúgy is csendes öregek így némulnak meg, télvíz idején olykor napokig ki sem mozdulva jéghideg, vagy éppen áporodott szagú konyháikból. A sparhelt mellett ülők, az olykor egy-egy félig nedves, vagy korhadt fadarabot a tűztérbe helyezők, a mára rendszeresen nélkülözők nem kapnak semmit az osztásokból. Láthatatlanokká váltak, mint a lakhatatlan bérlakásokban mérhetetlen lakbérhátralékot felhalmozók, ők, a feleslegessé vált, beteges öregek.

Karnyújtásnyira a karácsony estétől, mi még mindig csak ugyanarra az egyetlen Emberre várunk.

Aki sokunkat megtanított az emberségre!

Akitől kapni, akivel adni valódi öröm volt.
Mert nem éreztük az adományainak „valahonnan ellopott” szagát.
Mindig adott, mindig a sajátjából, s tudta, érezte, kik a valódi rászorulók!

A helyébe furakodók egyike sem gondolt még arra, hogy segíteni nem állami pénzből szokás??? Az adományozás mámorát tőle elirigylők egyike sem vette észre, hogy Ő mindig úgy adott, hogy közben láthatatlan maradt??? A helyébe furakodók újságok címoldalán pózolnak, vigyoruk eltakarja a fenyőfák lámpácskáit…

Karácsony este majd gyertyát gyújtunk.
Rá gondolunk, meg a két kicsinyke gyermekére, akiktől fél éve már, hogy elzárták az Édesapát…

Meg néhány pillanatra a nélkülözőkre, akik semmit nem kaptak, kaphatnak ettől a hatalomtól! Mert aki mindent elvesz, nem vethet alamizsnát a kisemmizettek elé…