FÁZÓSSÁGÁT ODAADJA A TÉLNEK – a szegénység, ami csak a hatalmasságoknak felvállalható

Szegénynek lenni – elviselhetetlen kirekesztettség, bélyeg, olykor szabálysértés, sőt néha bűn, kellemetlen érzés mindazok számára, akik nem szegények…

A legszomorúbb az, hogy a sor még perceken át folytatható lenne. Mindez egy olyan országban, ahol a propagandisták szerint már híre-hamva sincs a szegénységnek. A „szegény” lét legelviselhetetlenebb oldala a közbeszéd, a pletyka, mely mára a szimpla dumák legnagyobb részét jelenti. Kibeszélni, megdumálni valakinek a szegénységét, rákérdezni, mintegy „bevállaltatni” az egyébként szimplán elviselhetetlent – a megnyomorításnak az a legaljasabbik foka, mely a ma közszereplőinek az egyik legkedvesebb lova.

Szegényekkel képileg vegyülni, visítani a mások megsegítéséről, keresztbe tett kézzel pózolni néhány nyomorult társaságában – persze jó testbeszéddel kimutatni, hogy semmi közünk hozzájuk – na ezek azok a hányinger keltő megmozdulások, melyek így, a „szeretet ünnepe” környékén elborítják a horizontot.

De jó volna végre tisztázni, hogy felvállalható-e a szegénység, s ha igen, akkor mindebből mi a jó a szegényeknek? De jó volna nem úgy tenni mindazt, amit köröttük zsongva cselekszenek, hogy az az elsőtől a legutolsó pillanatig szánalmat, megvetést szül! Talán, mert mindössze szánalomra és főleg megvetésre nincs szüksége annak, aki megnyomoríttatott!

Miért nem lehet egyszerűen betiltani a szegénység, a szegények felhasználását mindenféle aljas kampánycélokra? Miért nem elég, ha a szegények a kitárt kapuk mögött, a zárt udvarokban falatozgatnak fogatlan szájukkal – miért kell élő egyenesben közvetíteni, amint egyesek a hetek óta tartó nélkülözés okán falnak, zabálnak, szinte már-már állatias szinten?

És mindehhez miért kell ott őrködni a miniszternek, a közszolgának, vagy éppen a papi méltóságnak? Tényleg kielégülést okoz, ha önmagát szemlélheti egy „jóságos”, amint „kvázi” adakozik? ( Főleg úgy, ha az adományhoz az égvilágon semmi köze, csak ő éppen ott fűrer, ahol a pénz csordogál… Tehát, szerinte ő adja, csak mert neki áll módjában kimondani az utolsó szót, stb.)

Egy szó, mint száz, ez az egész mocsokság nem gond, nem bűn, persze, nem is szabálysértés, csak éppen a jó ízléssel áll szemben! Ha pedig az aktuális „hatalmasság” még véletlenül sem intelligens, csak éppen „tanult” figura, akkor ezt az egész jó ízlést is hiába magyaráznánk neki. Bunkó! Ennyi az egész, ne is erőlködjünk vele! Adjunk a kezébe ollót, meg több méter szalagot, gurgassunk utána mobil emelvényt, sok mikrofonnal, hogy böföghessen, aztán várjunk tisztes távolból, hátha elmúlik!
Amúgy a szegénység felvállalhatatlan! Mert ma minden külsőség, ma minden külcsín! A belbecs már rég elveszett, s a szegénység, mint valamiféle balul elsült nüánsz – csak egy rossz maradvány, átok, leradírozhatatlan sallang – de akkor meg miért akadnak mégis, akik elvárják, hogy viselhető legyen?

Mindez miért éppen most, karácsony idején ennyire kiélezett?
Nos, mindössze azért, mert még kb. két napig lesznek Magyarországon megsajnálható, biodíszletként elővonszolható szegények! A többi, uszkve háromszázhatvan napon keresztül azt csinálhatnak, amit akarnak! Nincs szükség a továbbiakban a szegénységükre…
Hála József Attilának, azért a szegénység alapfogalma már egy ideje tisztázott.

Csak, hát – egyesek nyilván nem hallottak még erről a József Attila nevű manuszról…

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.