NEGYVENNYOLC FAGYHALOTT – a „normálisnak nevezhető időszak” előtt

Karácsony előtt – mint rendesen- ismét jelentést tett közzé a Magyar Szociális Fórum: Ősz eleje óta országszerte negyvennyolcan fagytak meg, köztük egy csecsemő. Statisztikailag „nincs ezzel semmi baj”, a negyvennyolc haláleset nyilván „belefér”, meg aztán a Magyar Szociális Fórum nem éppen kormánypárti szócső, tehát szinte „mindegy” mit jelentenek.

„December elejéig huszonhárman, azóta pedig további huszonöten fagytak meg. Az újabb 25 áldozat többsége fűtetlen lakásokban hűlt ki végzetesen, a többiek a szabad ég alatt, illetve kórházba szállításuk közben, vagy odaérkezésük után haltak meg, mert már nem tudtak rajtuk segíteni – tudatta az emberjogi szervezet.”

Különös, hogy miközben a karitatív szervezetek, az egyházak, pártok és mindenféle szalagvagdosó hatalmasságok folyamatosan azzal vannak elfoglalva, miként mutassák, mennyit tesznek a közért, éppen decemberben sokasodnak meg a fagyhalottak! Hja, és ami ennél is különösebb, hogy az idén a hideg is messze kerülte szűkebb pátriánkat, s ezek a szerencsétlenek, mit sem törődve a viszonylag enyhe téllel, éppen a hideg okán patkolnak el, rontva ezzel a fent említett hatalmasságok esélyeit.

Pedig minden kétséget kizáróan érik az újabb „még négy év”, jön újabb négy tél, melyben a jelek szerint csak a magatehetetlenül széttárt karok, a tehetetlenek száma fog növekedni…

Egy jó nevű publicista – nem kertelve, nem vacakolva – simán leírta, hogy: „Hiába tiltanák meg azt is, hogy magunkon és egymáson segítsünk, engedelmes fagy- vagy éhhalálra ítélve bennünket, addig is, amíg egy normálisnak nevezhető időszak nem köszönt be, marad az egymásra figyelés, a rokonok, szomszédok, a környezetünk szükségeinek felismerése, és segítségnyújtás, amennyire rajtunk áll.” Na ez az ami végképp érthetetlen!

Hetek óta disputa tárgya, hogy esetleg betiltanák az egymás segítését, nem lehet majd ételt, karácsonyfát, meg meleg holmit osztani – csak az egyenlőbbeknek hagynák meg e kiváltságot. Vészharangok kongnak, s a valódi intézkedések helyett csak a Magyar Szociális Fórum statisztikája hallatszik arról a negyvennyolcról, akin már nem tudtak segíteni.

Mikor lehet végre arról olvasni, miként találunk újra magunkra? Egymásra esetleg?

Nos, e kérdés persze nem annyira „költői”, a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk! Éppen csak két feltételnek kell teljesülni, s a dolgok képesek jobbra fordulni!

Az egyik a szegények vegzálásának betiltásával kezdődhet. Semmi szükség arra, hogy a nincstelenek és rászorulók, mint biodíszlet legyenek mozgósíthatóak, ha egy oligarcha méltóztatik végre vakarózni egy keveset! Kevés annál utálatosabb dolog van, mint, amikor egy tekintélyes vagyonokat eltüntető semmirekellő éppen abban tetszeleg, hogy tett, netán adott valamit másoknak. Közéjük ruccan és vigyorog, aztán felsorolja mindazt, ami mögé rendre bevackolja magát, végül diadalittasan mesél egy jót önmagáról – mintha ugyan ez valakit érdekelne! Igaz, publikum, nézőközönség, rajongótábor sehol, soha nem érkezik, csak a kivezényelt hivatalnokok tapsikolnak álmosan… Hja és mindezek után az üres gyomrok üresek maradnak, a fázósak pedig meggebednek a négy fal között, persze!

A másik feltétel lehetne a kölcsönösség. (Szolidaritást már írni is botorság!) Mert talán a szegénynek, a rászorulónak is jólesne, ha olykor meghallgatnák, ha kifejezhetné az érzéseit, a gondolatait, a háláját! Az ő szíve sem kellene, hogy beledermedjen a tehetetlenségbe! Ha majd a polgármestereket, püspököket, minisztereket, meg képviselőket meglephetik végre a mélyszegénységben élők. Kivezényelve azokat a terekre, összetákolt alkalmatosságaikon megterítve nekik, elébük lökve némi lebbencset, odaállhatnak melléjük fotózkodni! Hja, azok lesznek csak szép idők!

Amikor a normálisnak nevezhető idők beköszöntenek…

A mesének vége, aludjatok jól! Szép álmokat… ott a fűtetlen szobákban!