ISAURA FORINTJAI? – kormányváltás helyett új rabszolgasors jöhet áprilistól

Még gyerekek voltunk, amikor a televízióban egy bizonyos Árkus József nevű humorista így beszélt: „Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának.”

Hja, persze, most illene elmagyarázni a lelkes olvasók legifjabb tömegeinek, hogy ki volt Árkus József és Takács Marika, de talán egyszerűbb azt ecsetelni, ki is volt az az Isaura!

Nos, Isaura egy filmsorozat hőse, rabszolganő volt, akiről 1986 őszén, a Magyar Televízióban is bemutatták a világ minden országában sikert aratott szappanoperát – talán az egyik legelső szappanoperát a világon. A történet e szegény, szerencsétlen Isauráról szólt, aki rabszolgaként szenvedte életét és nagyon szeretett volna felszabadulni. Mi magyarok már akkor is tudtuk, mi az igazi önzetlenség! Gyűjtést rendeztünk! Gyűlt a rengeteg forint, meg fillér…

A magyarok összefogtak a jó ügyért – elhatározták, hogy felszabadítják a szerencsétlen rabszolganőt… mert valaki szólt, hogy kéne a lé…

Árkus József minderről így írt akkor:
„Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa. Hogy is lehetne önzetlen, áldozatkész honfitársaink felbuzdulását valamiféle viccnek venni?”

„Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát.”

“Nem vagyok könnyen meghatódó típus, eléggé megedzett az élet, mégis ki kellett törölnöm egy árulkodó könnycseppet a szemem sarkából. Ez volt az a pillanat, amikor újból kezdtem bízni a jövőben. Olyan országnak, amelyiknek ilyen áldozatkész állampolgárai vannak, nincs oka aggodalomra. Azt gondolhatnánk, ahol annyi mindenre gyűjtenek, ott végül is belefásulnak az emberek az örökös adakozásba, de nem így van. A szóban forgó falubeliek beszédes tanúbizonyságot tettek az internacionalizmus mellett, amiről pedig mostanában előszeretettel terjesztik egyesek, hogy már csak alig pislákol a lángja. Vissza kell fognom magam, nehogy az indulat túl erős szavak kimondására késztessen, mert úgy hallom, hogy akadnak, akik gúny tárgyává tették a határ menti kisközség lakóinak nemes felbuzdulását. Ahelyett, hogy levennénk előttük a kalapot, azon lovagolnak, hogy az Isaurára adakozók tájékozottsága mintha nem volna eléggé alapos.

Nos, levelük tanúsága szerint csakugyan úgy fest, hogy topográfiai és történelmi ismereteikben felfedezhetők bizonyos fogyatékosságok, amelyeket rosszindulattal akár fel is lehetne fújni. Így például valószínűleg nem értesítették őket idejében és kimerítően arról, hogy Brazíliában a múlt században már felszámolták a rabszolgaságot. Mindez semmit se von le az önzetlen gyűjtés értékéből, legfeljebb újabb példája annak, hogy nálunk nincs rendben a lakosság tájékoztatása körül, jóllehet erre már törvényt is hoztak.”

Lucélia Santos még abban az évben Budapestre érkezett. Mit szépítsünk, jót röhögött az őt váró magyarok transzparenseit látva. Ott tüntettek -ÉRTE!!! ISAURÁÉRT!!!- Ferihegyen pár százan, talán éppen azok, akik a legtöbb pénzt küldték a rabszolganő felszabadítására… A nyomorultak!

(…)

2018. januárjában újra gyűjtünk.

A mi Isauránk most éppen Orbán Viktor, s a helyzet csak annyiban más, hogy éppen nem ő van rabszolgasorsban, hanem mi, szinte valamennyien!

Sebaj, a magyarnak ez tulajdonképpen mindegy! Azt mondták gyűjteni kell, hát gyűjtünk! Karácsony előtt a szegényeknek, most pedig Soros ellen az Orbánnak. Persze, mert veszélyben van a haza – ezt mondta! Meg a magyar ország is csak így maradtat magyar ország. Nincs mese, ha nem adakozunk, elveszik! A Soros, meg a többi disznó…

És akkor a rengeteg sok magyar ember már a sarkon várni kezdi a nyugdíjat hozó postást, azután szalad, szalad a hivatalig, hogy feladja az ő részét – elküldje súlyos forintjait a vezérnek!

Ugye, nem tetszünk haragudni a párhuzamért?

Semmi, de semmi nem változott itt 1986 óta!? Odafent…
Úgy illant el ez a 32 év, hogy a magyar ember semmit nem tanult.
A hülyeségi statisztikák éllovasaként megérdemlünk minden sajnálatot.

Ahogy egykor Isaura – vagyis Lucélia Santos érkezésekor a Ferihegyen könnyeztünk, úgy fogunk április után bőgni – mint a vadszamár!

Jön a mi kis rabszolgasorsunk, most adjuk rá össze a lóvét!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!