OTTÓ ATYA ELSZÓLÍTTATOTT – a Templomszer hallgat…

A valamikori kisböjt ideje előtti utolsó vasárnap járhattam Nálad. Magadhoz hívtál, mint annyiszor, ahogy sokunkat a mindenféle messzeségből.

Szelíd tanításodban, akkor azt ígérted, e karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben majd eléri a jutalmát.

Most itt állok, némán, magamra hagyottan, mint a durcás gyerek, a soha el nem jövő jutalom szétfoszló ígéretével. Nem értek semmit, csak az ősi templom mellett tátongó gödörbe bámulok, bénán. Szűz Mária rózsaszín gyertyáját, a szeretet örök lángját már nélküled lobbanthatjuk fel, és hiába álmodom a sokadalmat, mindegyre csak az üres templomaidat látom… Nem érzek már semmit, csak a metsző szél, meg az arcomnak csapódó zápor segít palástolni a könnyeimet.

Amikor ma reggel s Baksa szeren leállított autómtól gyalogosan bandukoltam végig a Városszer göröngyös, néhol sáros útján, a Zalán túlra, a Templomszerre, arra gondoltam, bár soha ne is érnék oda!

Hozzád igyekeztem, a plébániára! Mert oly sokszor toppantam be korábban, hiába, s ha nem voltál odahaza, csak várakoztam, múlattam az időt, hol a sírok közt a templomkertben, hol a hatalmas gyümölcsöket termő diófa árnyékában… s végre megérkeztél. De most tudtam, hogy ez a várakozás mindörökre hiábavalósággá vált. Nem jöhetsz, mert Ottó Atya elszólíttatott…

Áltathatom magam, hogy csak az öregekért mentél, hogy a kicsike buszban már hazafelé jövet, jóságos és mulatságos történeteiddel vígasztalod a vénülő idővel harcoló anyókák és apókák lelkét… Áltathatom magam, hogy a zsivajgó gyermekek álmodó tekintete előtt mondod a Szentírás leckéit, hogy azok mindörökké elköteleződhessenek… Áltathatom magam, hogy mint mindig, lendületből fordítod a garázs elé az éppen aktuális szekeret, hogy kipattanva készen állhass a senki máséval nem hasonlítható, valódi mosolyra, az ölelésre. Ahogy hetekkel ezelőtt – ez most lehetetlen. Amint híveid rád aggatták az Őrség lelkiismerete címet, s te szerényen csak azzal hárítottad, nem lehetsz más csak túlélő. Ennyit hagyott rád a távozó. Akinek azon kellett csodálkoznia, hogy te rendre túléled az infarktusokat…

Mert túlélni kényszerítettek, soha nem engedhettél a pihenés ígéretének. Mert az a harminc esztendő örökre az Őrségnek ajándékozott, ahol nem megöregszenek, csak a korhadó kerítésfához igazodnak a kérges tenyerek.

Bocsáss meg nekem, Ottó Atya, ha nem tudom elfogadni a megmásíthatatlant! Kimondani és leírni, olvasni, maga a képtelenség: Varga Ottó Atya, Őriszentpéter, Bajánsenye, Velemér, Kercaszomor, Kisrákos, Nagyrákos, Gödörháza, Ispánk, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa, Pankasz, Szalafő és Szatta lelkipásztora, életének 61., áldozópapi szolgálatának 36. évében az Őriszentpéteri Plébánián 2017. december 12-én váratlanul elhunyt.

Soha nem járhatjuk már végig az évtizedeken át egymásra töpörödött tűlevelek süppedő szőnyegét, ott a Haricsán…

TULIPÁNBÓL PAPRIKA… – a vaskeféből meg nyilván szívcsakra lesz!

Azért a Wittner Mariska ábrázatát most szívesen megnézném! No, nem mintha nem tudnám elképzelni, miféle újabb ráncok nőhettek a fidesz képviselőségtől elégült orcán, de az feltétlenül érdekelne, mit szól a „naccságosasszony”, a drágalátos pártja által Budapestnek szánt legeslegújabb objektumhoz, a felépítendő Néprajzi Múzeum központi motívumához?! Vajon, miféle feszültségek vibrálnak ott, a szemei alatt, midőn szeretett kebelbarátai nemhogy nem kívánják elbontani Gyurcsány Ferenc milliószor elátkozott ötvenhatos emlékművét, de úgy tűnik, ez az építmény egyenesen a vaskefét hivatott kiemelni!

Nézem a minap megjelentetett videót, mely a világszenzációnak szánt építmény beharangozója, s lám-lám, az a fránya kefe csak ott vigyorog a közepében!

Wittner Marcsi, anno, – még bőven Gyurcsányék idejében -, szinte naponta sertepertélt a környéken, károgott, huppogott eleget; savazta, mázolta kékre és lilára az árulókat – Fónay Jenőt és társait -, akik elárulva a dicsőséges forradalmat, aláfeküdtek Fletónak!

Harsogta, ordibálta, hogy a fidesz feltámadásának napján miként érkeznek majd a dózerek, hogyan fogják vasrudanként megsemmisíteni azt a mocskot – de valahogy elmaradt a detonáció!

Vajon, most éppen kit tart árulónak a fideszes képviselő , napjainkban éppen Schmidt Mária kedvenc forradalmár Marcsikája???

A vaskefe a mai napig él és virul – igaz, néha szomorkodik a magánytól, mert olykor még Gyurcsány Ferenc is elfelejti megkoszorúzni, lehajtott fővel, átszellemülten, ahogy azt csak „a Feri” tudja!


.

Hja kérem, lehet, hogy az Ötvenhatosok tere újabb „sexi és fancy” elnevezést kap majd, mely igazi vendégmarasztalóra sikerülhet, s lehet az is, hogy a korábbi nevek valamelyikét fogják ismét visszaállítani az aktuális hatalmasságok?! Mert itt kérem volt már minden, s ha még egy kis ideig éldegélünk, e helyből akármi is lehet!

Mint a gyermekversben: Tulipánból paprika, Paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, Kiskirályból tulipán. Akinek jó a memóriája, felidézheti a versikéhez tartozó ábrákat!

A telek valaha az ébredező munkásmozgalom kedvence volt! A Keleti PU-tól a Damjanich utcáig elterülő Csikágó tőszomszédságában rendezték a legelső május elsejei felvonulást, még 1890-ben – s utána szinte minden esztendőben itt majálisoztak a proletárok. Aztán, hogy annyira ne legyen jó csak a munkások hangulata, 1926–30 között ide húzták fel a „Regnum Marianum” görögkereszt alakú templomot, melynek kupolája csúcsán a Szent Korona mását helyezték el. Állítólag az építtetők e templomot az 1919-es tanácsköztársasági eseményekre reagálva, és a trianoni területvesztésre is emlékezve emelték.

Évek alatt került ide Csengery Antal szobor, meg favázas Aréna, melyet később átépíttettek a Városligeti Színkör hatalmasnak szánt, de a faváz miatt meglehetősen otromba épületének. Miután átépítették, itt állt a Fővárosi Városligeti Színház, majd idővel az Aréna Filmszínház is…

A tér sokszor és sokféle módon alakult át. A legnagyobb durranás mégis csak mindezek után következhetett be! A történelemkönyvek tanúsága szerint „a budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozta meg határozatát: „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”

Jött a dózer, eltűnt a templom, a színház, a mozi, dőltek a fák, a tér kiszélesedett, s a tervekkel ellentétben nyolcméteresre növelt érckolosszus 9,30 méteres talapzaton állt – egészen 1956. október 23-ig, amikor is a Sztálin tér nemes egyszerűséggel a Csizma tér nevet kapta, miután a feldühödött nép ledöntötte a névadó szobrát. 1957 után a tér a rendkívül komoly „Felvonulási tér” elnevezésben részesült, s hamarosan megkapta az őt megillető Lenin szobrot, a vörös csillagos, márvány borítású dísztribünt, ahonnét büszkén szemlélhette népét az ő hatalmas vezére…

1989-ben aztán újabb tarvágás történt, a térről eltakarították az oda nem illő szobrokat, s csak 2004-ben érkezett egy újabb csoda, az Időkerék, mely azután szinte egyebet sem produkált, mint annak rendje s módja szerint időről időre bedöglött… És legvégül, sok-sok oda nem illő térbútor és denkmál után az ötvenedik évfordulóra felépült a vaskefe, hogy legyen mit utálni Mariskának!

„A városligeti emlékmű ék alakban összefutó fémoszlopokból áll. A Városligeti fasorral szemben, pontosan Sztálin egykori posztján elhelyezett alakzat a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Az embermagasságból nyolcméteresre növekvő, rozsdásból kifényesedő vasoszlopok a cél érdekében egyesülni és összefogni képes magyarságot szimbolizálják, amely úgy törte meg a kommunizmus uralmát, ahogy az ék tükörszerűre csiszolt éle felhasítja a tér macskakő-burkolatát. Az emlékművet baloldalt magyarázó tábla és felhúzott lyukas lobogó egészíti ki.”

2017. decemberében azután eljött a pillanat, hogy nekilóduljanak a görkoripályával körbeölelt vaskefe kialakításának. Jujjjj de izgi! Már alig várjuk a folytatást!

Wittner Mariska nem különben!

A FIDESZ DEDÓSAI AKCIÓZTAK – s majdnem bepisiltek a végén!

Ismét sikerült meglehetősen nagy lángon égni a fidesz óvodás tagszervezetének!

A Rogán Antal, Szijjártó Péter no és persze Ágh Péter által tajgetoszi magasságokba emelt narancsszínű ifjúsági társszervezet időtől időre akciózik egy kedveset – most éppen Gyurcsány Ferenc felesége, Dobrev Klára fórumára merészkedtek be.

Hihetetlen bátorsággal kifeszítettek egy nagyon frappánsnak szánt molinót, melyen azt kívánták megtudakolni, vajon mikor fizeti ki „Klára” a diákokat. Arra a több száz diákra gondoltak persze, akinek elmaradt bérét Budai Gyula fantáziája után szabadon szajkózta a kormánymédia valamennyi bértollnoka, de amiről azóta megállapította a bíróság, hogy nettó hazugság, így a vesztes sajtóperek után kénytelenek voltak bevallani, hogy tizenegy diák pénzét zárolta az adóhatóság, ellehetetlenítve így a kifizetés lehetőségét!

Hogy az igazságtól milyen messze van az általuk feszegetett kérdés, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a nagy kérdésre nem is vártak választ, kitódultak a szabadba, s ott rögtönzött sajtótájékoztatónak hazudva, fagyoskodtak egy keveset.

A Fidelitas nem várta meg a választ a kérdésére, de sajtótájék…

A Fidelitas nem várta meg a választ a kérdésére, de a sajtótájékoztatót azért megtartotta róla. A vita pedig még úgy tűnik nem megy. bit.ly/2A31akY

Közzétette: Hír TV – 2017. december 7.


Szánalmas volt látni, amint a nagyvezírtől ellesett flegma modorukban próbálták alátámogatni együgyű dünnyögésüket! Nehéz volt meghatározni, mire is koncentráltak annyira, de a szimpla bambuláson túl nem igen futotta értelmes tekintetekre és gondolatokra egyiküknek sem.

A disznó személye itt ugyan nem vált világossá, de a sok lúd határozottan előretört…

A videót többször is végignézve, találgattuk egy keveset, vajon mi volt a céljuk valójában, de sem a borostásnak szánt napközis fiú ujjatlan kesztyűje nem vett le a lábunkról, sem a jócsajnak előretolt butácska fruskának nem jött be a nap – nem lehetett számára igazán öröm átvergődni azt a néhány elbénázott percet, ami után aztán kínos menekülésre fogták lépteiket. Azt üzenték, sietnek… na persze!

Csak reméljük, hogy mindahányan elértek egy ekkora tódulat befogadására alkalmas mellékhelyiségbe, s nem kellett tovább tipródniuk a tartályaikban felhalmozott málnaszörppel!

A nagy elődök – Rogán és Ágh – munkája beérett! A fidelitas honlapja szerint ugyan fejlesztés miatt elérhetetlenek, innen nézve a leginkább fejvesztésnek tűnt, amit összehoztak.

Nagy kár azon bíbelődni, hogy vajon mennyi komolyság, mennyi spiritusz lehet még e bagázsban, mint rejtett tartalék! Mert, ami a szenilis-nagyapó korba lépett, jelenleg uralkodó fiatal demokraták után jön – mert valószínűleg ezért tenyésztik ezeket az édes kis birkákat – meglehetősen lehangoló.

P.s.:
Czeglédytől való félelmük persze érthető. A helyükben – különösen a nagyvezér bíztatása miatt… – talán mi is mindent beleadnánk, de lehet, hogy inkább az angolos távozás frissítésén törnénk az agyunkat az efféle sajtótájékoztatók helyett. Mondjuk, mert télen hideg van!
És, ha az óvodás egyszer felfázik, be……..hat a végén!

AZ ÉN MINISZTERELNÖKÖM – Szombathelynek nem kell másik jelölt!

Tizenöt hosszú esztendővel ezelőtt, néhány nekibuzdult lélek, egy egészen különös jelvénykével a kabáthajtókáján rótta köreit. A nagy csatavesztést követően, – igen, a 2002-ben elszenvedett csúfos fidesz-vereségre gondolunk -, hetekkel az emlékezetes Dísz téri beszéd után néhányan úgy gondolták, kinyilvánítják soha el nem buktatható álmaikat.

Bemagolták a „ha mozdulnunk kell, együtt mozdulhassunk” bonyolult rigmusait, aztán rövidesen kaphatóvá vált a kitűző, s szinte kötelezően mindenki ezt viselte, aki nem akarta elfogadni a lesújtó vég-eredményt. Igen, Orbán Viktor fityegett a kabátokon, mint aktuális miniszterelnök. Legalábbis ezt tudatta a felirat: az én miniszterelnököm.

Nem számított, hogy az akkor éppen regnáló vezetőt Medgyessy Péternek hívták!

Ma már jól tudjuk, ez nem egyszerű dac volt!
Csak a fidesz fanatikusainak rögeszméje – a magabiztosság álságos jele, az örök-miniszterelnök személye kapcsán.
Hamarosan berobbant a legnagyobb átverés szövege, mely szerint a „nemzet nem lehet ellenzékben”, jöttek a mindent felzabáló polgári körök, Holdvilág Hende koordinátori atyáskodásával, s a „történelem főutcája” című településrombolások.
A lényeg mindig ugyanaz maradt: bő másfél órás folklórműsor, némi gyalázkodás Bayerral meg a Rákay gyerekkel, aki Kálmánságát Philipségre cserélte, aztán szűnni nem akaró Viktor-viktor-viktor után egy-egy dakota közmondásokkal tarkított beszéd, magától a bálványtól.

Soha, egyetlen pillanatra nem zavarta a társadalmat, hogy a vesztesek kárognak!!!

Senki nem próbálta megadni a kegyelemdöfést, senki nem rugdalt a haldoklókba – tehették a dolgukat, hiszen demokrácia volt a Magyar Köztársaságban.

Nem számított sértésnek egyetlen valótlanságuk sem, s ha nehézségeik támadtak a küzdelemben, nyugodtan fordulhattak a nemzetközi közvéleményhez! Támogatókat, rokonszenvezőket találhattak mindenütt!
És nem csak Soros Györgyre támaszkodhattak!

(…)
Tizenöt év után mindenféle alternatíva nélkül sodródunk a következő tavasz felé. Persona nongraták, ellehetetlenítettek és legatyásítottak versenghetnek majd Németh Szilárdokkal, Rogán Antalokkal és Habony Árpádokkal. (Nem tudja valaki, kicsoda Habony Árpád?) Valaha erre mondtuk, hogy „maccsunk nincs”, hogy tutira kivérezhetünk, ha egyáltalán mérkőzni merészelnénk. Pedig létezhetne választásunk!

Az én miniszterelnököm hét hónapja arra vár, hogy megszólítsák, hét hónapja arra vár, hogy meghallgassák. Az én miniszterelnököm egy zárka félhomályában ül, fogva tartják és hetedik hónapja már, hogy nem ölelheti magához szeretett gyermekeit, szíve választottját. A jogállamban szokásos jogairól gondolkozik és közben be kell látnia, hogy mindaz, amit évtizedeken keresztül tanult, értelmét veszítheti.

Szombathelynek nem kell másik jelölt! Van miniszterelnököm.
És a Derkón lakó társaimnak is ugyanígy.
Karácsony közeledtével még inkább!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD! – Kádár János simán veri Orbán Viktort

Pedig mindent megpróbáltak már! Viktor és narancsai…

A létező összes szarságot az elődök nyakába varrták, ha kellett naponta felsorolták a Kádár rezsim minden bűnét, és tessék, itt a kutatás, ami egyértelműsíti: Kádár idejében minden sokkal jobb volt, mint ma!

Megkérdezték a magyarokat, és lássatok csudát: 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában!

„A Pew Research Center kutatása szerint Vietnamban változott legtöbbet a helyzet: 88% azt mondja, hogy ma jobb az élet, mint fél évszázaddal ezelőtt. Ez azonban annyira nem meglepő, hiszen akkoriban zajlott a vietnami háború. A második helyen India végzett (69%), a harmadik pedig Dél-Korea (68%) lett.
Mindegyik ország elképesztő átalakuláson ment keresztül azóta. Ugyanakkor Japán, Németország és Törökország lakossága (egyaránt 65% érzi kedvezőbbnek az életet) is sokkal jobbnak látja a jelenlegi körülményeket, mint az akkorit.

A lista másik végén jelenleg hatalmas gazdasági válsággal küzdő Venezuela van, ahol mindössze 10% gondolja azt, hogy most jobb az élet, és 72%, hogy rosszabb. Mexikó és Jordánia szerepel még hátul,

Magyarország a 28. helyen áll a felmérésben, ahol 32% gondolja azt, hogy most jobb az élet, mint 50 éve, és 39% azt, hogy rosszabb a helyzet, mint a kommunista egypártrendszer időszakában, Kádár János vezetése mellett.”

A kutatások persze sokféleképpen kritizálhatóak, lehet valamennyit elfogultsággal vádolni!
Egy biztos: a megkérdezettek 39%-a úgy gondolja, hogy mindaz, ami most van, rosszabb, sokkal rosszabb, mint ami akkor volt.
Ha belegondolunk, ők nyilván azok, akiknek akkoriban jó volt.
Volt munkahelyük, a fizetésükből futotta a bevásárlásokra, megtakarításokat gyűjtögettek, autót vásárolhattak, s évente pihenhettek – nem kevesen a nyaralásukat éppen a Balaton mellett tölthették.

De vajon kik lehetnek ők, a 32%?
Talán nem vívjuk ki mindenki haragját, ha úgy gondoljuk, ők a vélekedők, a hallomásból ismerők, de leginkább mindazok, akik a fidesz kampányait elhitték, elfogadták – azért, mert, csak…
Mesékből ismerik a múltat…

Milyen kár, hogy nem lehet fordított a helyzet!
De szép is volna, ha, Orbán rendszerében nem lenne mindennapos kérdés, így télvíz idején, hogy a fizetésünkből együnk, igyunk, ruházkodjunk, gyógyszereket vásároljunk, vagy befűtsünk!
Mert ma ez az öt vágy az itt élők többségének nem igazán működhet!
Csak ma éppen nem illik beszélni a fagyhalottak várható számáról, a naponta éhezőknek tilos ételosztásokat szervezni, s a rezsim szerint mindenki dolgozhat, aki akar!

Nos, ennyi nettó hazugság után az is csoda, ha csak 39% gondolja úgy, hogy Kádár alatt jobb volt!

ADVENT? – polgármesteri gyertyagyújtás, háztáji Betlehem, stb…

Mondd, miséztél ma már?
Egy jó kis hajnali házi-zsolozsma, némi gyertyagyújtással, bárkinek belefér – ugye?

Még szép, hogy már napokkal ezelőtt bevásároltad a szükséges „ünnepi”eszközeidet: van adventi koszorúd, szép piros, meg zöld, meg kék gyertyákkal, körbeszalagozva… nyilván a betlehemi szerkót is előkaptad már! Egy kicsit leporolgatod a háztáji figurákat, otthonossá varázsolod az egész évben nejlonzsákban a varrógép mellett szundizó istállót, friss füvet szedsz a műanyag barmoknak, aztán a helyére fekteted a Jézuskádat, mellé operálva a műanyag Máriát, meg műanyag Józsefet… Brrrr!

A házad előtt ácsorgó fenyőt már egy hete körbetekerted a vadiúj kültéri fényfüzérrel – pukkadjon meg a szembe-szomszéd az irigységtől! – az ereszre visszafűzted a tavalyi villogó jégcsapfűzért! Ollé! Happikriszmasz!
Nyilván!

Szinte minden a közelgő ünnepről szól!
Magadra öltöd a legmenőbb cuccokat, aztán útnak indulsz, mert a nap fénypontja még hátra van!
Bizony, bizony, a te kis településed főterén hamarosan ünnepség kezdődik, ahol megtekintheted a fűrészportestű háromkirályokat, kackiás pamutbajusszal, meg szakállal, pontosan úgy, ahogy az elmúlt esztendőben is!
Ez ám a tökéletes Betlehem!
Falubetlehem!
A közösség csodája, ahol az esti didergésben a falu esze, a polgármester fogja meggyújtani az első hófehér gyertyát! Ki más! A miniszter nem ér rá…
Hatalmas gyertyák ezek, nem spóroltak vele – egyszer élünk!
Aztán az ünnepség fényét emelendő, fellép egy kevéske műsorral a helyi pávakör, az asszony kórus, meg a legények brigádja, káprázatos csűrdöngölőnek öltöztetve a Locomotív GT egykori nótáját!
Lottyan a forralt bor, csöpög a tea, a kosarakból mindenféle káprázatos elemózsia kerül a mancsokba – mulatság ez a javából!

December első vasárnapja van, már csak három hét maradt a személyi kölcsönök felvételére! Szent este lesz huszonnegyedikén, aranyvasárnap nagybevásárlása estéjén, annyi biztos!

De, hogy mit akar a pap azzal a rengeteg hajnali hacacáréval, szinte már senki nem tudja! Fél évszázada, amikor az a rettenetes kommunizmus volt – na igen, akkor egyetlen adventi koszorún, ott, a templomban gyújtottunk meg az első, lila színű gyertyát.

Ott, a templomban, ahol a parányi Betlehem figuráit ez az egyetlen pislákoló gyertya fénye világította meg…
………………………………………………………………….

A várakozás szentségéről

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Pilinszky János

ÉTELOSZTÁS VOLT… 2013!

Esztendőkkel ezelőtt a karácsonyi képeslapok feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról tudósítottak. Már hetekkel az ünnep előtt illett ezeket megvásárolni, gondosan megírni, megcímezni, felbélyegezni, az irányítószámot pontosan feltüntetni, hogy a postás időben és főleg megfelelő helyre érkezhessen. Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! Ez volt a legáltalánosabb szöveg, melyet apró cirkalmakkal kiegészítve leírtunk vagy harminchatszor. Körbeadtuk, mint valami szerződést, mindenki aláírta, még a tréfa kedvéért a Morzsa kutya is rálépett, elvégre télen, őkegyelme is „benti” családtaggá lépett elő!

Ez volt a Szeretet Ünnepe!

95086

Aztán jött az sms, meg persze a kör-sms, virágzott az e-mail, a karácsonyi kör-e-mail, a szöveg szinte semmit sem változott, Kellemes karácsonyi ünnepeket és jó egészséget kívánunk az egész családnak! de már nem volt szükség aláíró cinkosokra, sem bélyegre, irányító számra. Egyetlen gombnyomásra szétterítettük a kellemest, meg a jót, kiegészítve mindjárt a búékkal, aztán, hogy letudtuk ezt a korcs ceremóniát, nekiláthattunk a bejglinek!

Ez lett a modern karácsony… meg a B.Ú.É.K.

A legeslegújabb kori karácsonyok közeledtével beindulnak a „méltóságok méltóságát bántó”  kampányok, hírek és felhívások jelennek meg a sorba állított szegényekről, akik méltósággal várnak a sorukra, a porciózott ételre, műanyagtálba merített pörköltre, lencsére, babra, karéj kenyérrel, eldobható evőeszközzel, pohár meleg teával.

00026598

A híradásokból elvesznek a képek a feldíszített fenyőfákról, szánkázó lurkókról, piros orrú rénszarvasokról, helyükbe évről évre ételért sorban állók döbbenetes képei, a szegényeknek szánt felajánlásokkal teli dobozok gyűjtéseinek hírei, ajándékfenyők átadásának tudósításai kerülnek.

Vagy, ahogy leegyszerűsítve odavetik: ételosztás, ingyen-fenyő, meg ingyen tűzifa osztás folyik a rászorulóknak. Akik napról napra egyre többen vannak!

Talán már csak a Szegénységi bizonyítvány újra való bevezetése, a tárgyalótermek világán túli kiterjesztése, meg a kategóriák hiányoznak! Besorolva mindenkit, aki szegénynek merészel lenni, szépen, egyenként!

phpThumb_generated_thumbnailjpg

Mindazok, akik még, ha keveset is, de naponta háromszor esznek, aztán akiknek asztalán naponta egyszer van csak étel, meg akik alig jutnak napi táplálékhoz, végül akik rendszeresen éheznek, alultápláltak, s talán a hamarosan éhen halók besorolás is elkerülhetetlenné válik!

De vajon mindez, mégis kinek a szégyene?

(…és vajon kinek  karácsonyi ajándék?…)

Mert manapság leginkább arról lehet hallani, hogy miként lehet és kell a szegénységet, a szegényeket elrejteni, eltüntetni, miképpen lehet a látványuk helyett bőséggel beszámolni a lustálkodó, decemberben is barnuló celebek, vidám politikusok és feslett életű cicababák mindennapjairól!

A munkanélküliek hordái helyett tengődő és megalázott közmunkások tanulnak bégetni, a nehéz sorsú hajléktalanokból pedig közönséges bűnözőt faragtak a jogszabályokat író hatalmasságok. Ők a “nem jó téma”!

Ezért aztán az egyszerű, televíziót bámuló, rádiót hallgató, újságot olvasó ember, a hírek szerelmese, nem is igen gondolhatja másként, mint hogy van az az elenyésző, pár ezer nyomorult, aki – felháborító módon! -,  a Blahán ácsorogva kajáért kuncsorog a krisnásoknak… Meg van a negédesen doromboló miniszterelnöki család, a jóságosan libapecsenyét kínálgató erőforrásbalog, a mindent átadó főhonvéd,  a mi nagy újjáélesztőnkkel! Akadnak bőven a gondtalanságukban pénzt szórók, a plasztikai sebészekhez, divatszakemberekhez járók, alkoholban és narkóban tobzódók – búsuljon a ló…

E kegyes népek, teleterpeszkedve a híradásokon, ömlenghetnek, a szegények már alig számítanak!

Mert csak nézőpont kérdése és máris elenyésző a számuk!

bMert az osztók tevékenysége könnyen bagatellizálható, sőt, leginkább kiforgatható. Rendszeresen megjelennek a fontoskodó, felbérelt dögevők, meg a megélhetési halálmadarak, akik vijjogva, kárálva, lelkesen tudni vélik, hogy, aki ad, az mindössze kampányfogásból teszi, aki pedig kap, az nyilván tohonya, dologtalan, vagy egyszerűen cigány!

Bűnt kiáltanak arra, aki a bűnük által jutott a semmi partjára!

A hatalmasságok békés nyugalmát megzavarók, akik még ezekben a gyönyörűen ájtatos pillanatokban sem képesek „kikapcs” üzemmódba váltani, és szövetkezve a nyomorultakkal teszik a dolgukat.

Ők az ügyeletes bűnbakok! Akik elrontják a karácsonyt, meg a boldog újévet! A végén még róluk szól itt minden!!!

qqq

Rajtuk kell bosszút állni, a karácsonykor adakozókon, meg a rászorulókon! Ha már az áfacsalókon, trafikmutyistákon, oligarchákon meg az egyéb vidéki csibészeken, a narkósokon, a hitlerbajszú-máriákat éjféli misén osztogatókon nem lehet!

Nyilván ők tehetnek mindenről, az adakozók, az ételosztók! A kollektív bűnösök! Ők. A szégyen…Vagy mégsem?

Utóirat: 

2013. december elsején nap híre volt, hogy Dr. Czeglédy Csaba és a baloldal jóvoltából 2014. január 11-én Szombathelyen ismét lehetett ételosztás! Esély volt ez azoknak, akiknek egyre nehezebb a napi egyszeri betevő falat előteremtése, öröm volt azoknak, akik jólelkűségből ott lehettek, akiknek volt miből adakozni. Nyilván gond volt a megzavart boldogságban és gazdagságban fürdőzőknek.

És sokadszor fájdalom azoknak, akik adnának… mindent, a “nincs miből”!

ÉTELOSZTÁST SZERVEZÜNK! – csakazértis, ha már egyszer tilos!

A mi kis szeretet-közösségünk ismét egy szokatlan adománygyűjtést és reményeink szerint vidám ajándékosztást szervez.
Pontosan úgy, ahogy öt esztendeje már, minden Karácsony közeledtével!
Nem vagyunk sem politikai, sem egyházi szervezet, s ha jobban belegondolunk, a „civil” kategóriába is csak nagy nehezen férnénk be. De valahogy képtelenek vagyunk beletörődni a napok óta dagadó rémhírek sokaságába – hogy mostantól nekünk ez is tilos lehet!

Megértettük, nem mehetünk a közterületekre – megyünk egyenest az árvák otthonaiba! Tehát lépünk, szervezünk, mert a szegényeknek is jár némi ünnep a nagyságoséknak járó, nagy karácsonyi hacacáréból.
Mostantól karácsony napjáig, hetente újabb és újabb felajánlásokat teszünk közzé – aki szeretné, így is csatlakozhat, s tehet jó szívvel, másokért!

Emlékszik még valaki?
Ernő bácsi – az öreg, mackós jótékonykodó…

Lehet annak már három-négy esztendeje, hogy egy kedves, hetvenes bácsi felkereste a barátunkat. Arra kérte őt, segítsen – segítsünk neki, hogy ő meg másoknak segíthessen! Tehessen valami jót valakiért… A bácsi a néhány évvel azelőtt meghalt felesége után maradt „örökségét” szerette volna ránk bízni: merthogy Ernő bácsi egy egész szekrény mackót örökölt. Mackókat, melyekről azt gondolta, jobb helyen is lehetnének, mint az ő kopottas szekrényében. Arra kért, mutassuk meg ezt a kedves mackó családot a blogunk oldalán!

Elárulta akkor, hogy egy közeli ismerősének gyermekeit szeretné meglepni, ajándékra gyűjtene, de a szerény nyugdíja nem teszi lehetővé, hogy az ajándék árát összegyűjtse. Elhatározta hát, hogy pénzzé teszi egy részüket, megválik a mackóktól, melyek a gyűjtők előtt jelentős értéket képviselhetnek. Arra gondolt, talán akadnak majd vállalkozók, akik szívesen tennék a cégük vitrinjébe valamelyik plüssmackót, tudva, milyen fontos segítséget nyújtottak a megvásárlásukkal. Nemes, szép gondolat volt ez akkor, szívesen tudósítottunk az akkori elhatározásról! Több mackó is új gazdára lelt, s a kislány végül megkaphatta ajándékát Ernő bácsitól…

Aztán a perzselő nyárban érkezett a megmásíthatatlan hír: Ernő bácsi meghalt, hosszú útra indult szeretett felesége után…

Tegnap este megcsörrent a barátunk telefonja. A néhai öregember fia hívta. Mesélt Ernő bácsi utolsó heteiről, a betegségről, melyet végül nem sikerült legyőznie. A fiú hangja olykor elcsuklott, de kisvártatva a lényegre tért. Szeretné beteljesíteni édesapja akaratát. Arra kérte a barátunkat, menjen el újra Ernő bácsiék házába, s fotózza le a még megmaradt medvebocsokat. Ő pedig ma arra kért minket, adjuk hírül a nagyvilágnak: Cila néni és Ernő bácsi mackói új gazdáikat keresik – valamennyit a gondjainkra bízta, s mostantól eladó valamennyi! Karácsony előtt, a nagy ajándékozások idején talán mindegyik kismedve új gazdira lelhet! Az így befolyt pénzből meleg holmit, élelmiszert és tüzelőt vásárolhatunk a rászorulóknak!
Íme a mackók, “akik” gazdit keresnek:


Lilla Pelb, a mindig vidám kislány


Roy, a tengerész, a maciflotta kapitánya


Kompisarna, a világszép hercegkisasszony


Gloria a divat megtestesítője, Maciland szépe


Lilla Tomtenisse, klasszikus szépség, Teddy tündérlány


Anna – minden mackó közül a legnagyobb, s talán a legszebb medvebocs


Bana az egyetlen szalagos tündér


Karl Alfred egy igazi úriember – vagy inkább úrimackó!

Csak tessék, tessék, minden bájos kismackó eladó! A befolyt pénzből tehát szegény sorsú öregek karácsonyát kívánjuk rengeteg meglepivel felvillanyozni!

Nos, azt gondoljuk, ennél többet magunk sem tehetnénk: közreadjuk a medvegyűjtemény darabjairól készült képeket. Tessék megnézni valamennyit! Itt minden mackó eladó! Akit érdekel közülük akár egy, kérjük, írjon az alábbi címre:
revolucio.blogin@gmail.com

Mi csak egyetlen darabot szeretnénk megvásárolni – a legutolsót, ami megmarad, hogy odaülhessen az asztalunk szélére, emlékeztetve bloggereinket a legfontosabb emberi érzésre, a szeretetre!

Minden adakozó tudni fog az általa felajánlott adomány sorsáról. De mert értjük az idők szavát, már mi is parancsra félünk… sem az adományozók, sem az ünneppel megajándékozottak körét nem tesszük közszemlére itt, a blogon.
Köszönet minden segítségért!!!

EL TUDOD MÉG KÉPZELNI – hogy normális világ vesz körül?

Hosszú hónapok óta töprengek, vajon, minek kellene történni, hogy akár csak pillanatokra is, de visszatérjenek „azok az idők”. Vajon, képesek volnánk újra félelem nélkül élni? Megoldható volna, hogy ne kelljen titkosítani a számainkat, ne kelljen inkognitóban megjelenni fontos találkozókon, ne járjon az eszünk újabb és újabb álneveken – hogy vállalhassuk valaha volt önmagunkat! Milyen volna hozzánk hasonlóan gondolkozni tudó emberekkel találkozni, megbélyegzés nélkül elmondani, sőt, kimondani, ami a szívünket nyomja? Olyan valószínűtlenül messze van már az a világ, amikor nem kellett órákon át morfondírozni – vajon, kinek, mit mondhatunk el? Oly messze kerültünk attól a valóságtól, amiben nem tételezünk fel a másikról ostobaságokat, melyben nem vélünk és vélekedünk, úgy, ahogy éppen elvárják tőlünk! Ahol egy öregember arcképét bámulva utcasarokról utcasarokra nem a gyűlölet különböző formái kell, hogy az eszünkbe jussanak, de eltöprenghetünk a bácsi gondjain, kínjain, látva a megszámlálhatatlan ráncot…

Egy barátunk hívott: megtörténhet velünk, hogy felkérnek egy rendezvényre, megtörténhet, hogy meghívót terveztetnek, majd örömmel kézbesítik egy település minden lakójához. És megtörténhet, hogy ugyanezen nekibuzdulással lemondják másnap a meghívást, csak mert célba ért egy utasítás! És ami a legszebb – tudatják a meghívottakkal, milyen aljas volt a tisztelt vendég, aki nem jött el, s még elnézést sem kért…

Ez történt egy barátunkkal, de ez történhet bárkivel, aki másokért szeretne tenni! Hiszen az mostantól tilos! Bűnné vált a mások segítése!

A kormány és a haverok privilégiuma a jótettek sorozata…

Már nincs miért reménykedni!
Csak jöjjön az újabb négy év!
Még négy év!
Valaki majd csak kihúzza a lefolyóból azt a mérhetetlenül geci dugót!

AZ EGYENLŐBBEK – megadóztatják az ételosztást

Amióta tudjuk, hogy az ételosztás gyomorforgató cselekedet, különösen akkor, ha a kiváltságosok bálozni méltóztatnak, s a tál meleg ételt Czeglédy a túlsó sarkon szolgáltatja a nélkülözőknek – úgy éreztük, már semmin nem rökönyödhetünk meg. Pedig de!

Az ételosztás nem egyszerűen sérti, bántja, irritálja a mindent ellopni kész naccságosékat, de lássuk be, egyenesen felháborító, ha nem hoz a konyhájukra némi aprót! Ezért kellett lépni, cselekedni Kósa egykori fellegvárában.

„Csütörtökön kerül a debreceni közgyűlés elé a város köztereinek használatáról szóló rendelet módosítása, amely amellett, hogy az inflációra hivatkozva 3 százalékkal megemeli a közterület-használati díjakat, bevezeti – az ellenzéki szocialisták szóhasználatával – a „töltöttkáposzta-adót”: az ételosztást szervező karitatív szervezeteknek naponta négyzetméterenként 35 forint díjat írna elő.”

Mert a szegényeknek mért töltöttkáposzta, ha Czeglédy méri, ha nem, nyilván ismételten gyomorforgató, ezért négyzetméterenként legalább két zsemle árát ki kell passzírozni az ételosztókból.

Valahogy el kell venni az adományozók kedvét, el kell őket tántorítani a feladattól, meg kell ölni a még foltokban pangó szolidaritás érzését, mert nem hagyhatjuk, hogy a végén Soros nevessen! Mert ne gondolja senki, hogy nem ez az oka a vámnak! A Soros, aki megtámadja, lerohanja, időről időre bekebelezi Magyarországot, nem szabad, hogy emlékeztesse az éhezőket a töltöttkáposzta ízére! A négyzetméterre kivetített adó szigora pedig a legjobb megoldás, hogy működhessen a NER, az anti-mumus, minden Soros mondat legjobb ellenszere!

De vajon mit szól a törvényalkotó ahhoz a tényhez, hogy az októbertől január végéig tartó karácsonyi adománygyűjtések évek óta egyre szomorúbban mutatják meg a hanyatló társadalom fogyó erejét?

Mert már alig akadnak, akik adnak, s akik adnak, azok is kétkedve teszik! Nyilvánvalóvá vált a hazugságok tömege, az államilag elfogadott átverések hálózata, már mindenki látja a szétlopott Magyarország csontvázát – csak éppen a tegnap még egymillió százezer, ma pedig az egymillió nyolcszázezer nem, aki elmondta a véleményét! Egyetlen éjszaka alatt több százezer ember döntött úgy, hogy meg kell adóztatni a szegényeket támogatókat! Több százezren ítélik el a másokon segítőket, az adományozókat!

Ez is Soros, meg persze Czeglédy bűne!
Miattuk éheznek itt annyian, s miattuk állnak kígyózó sorokban töltöttkáposztáért a rászorulók.

Ahogy a lábukat nézem, abban a széttiport, szétmállott, tizenöt éve viselt bakancsban, ezek mindegyike legalább fél négyzetméter! Nosza, fizessenek fejenként egy húszast! Ennyit megér az általuk bőszen elfoglalt terület – ugye?