DZSUDZSÁK VIKTOR – Dakota közmondások ideje közeleg!!!

Élt egyszer e kies hazában egy ígéretes ember, aki lelkes közönségét rendre dakota közmondásokkal mulattatta. Ez volt a fő kedvence: „Lassan mondom, hogy mások is megértsék: le kell szállni arról a lóról, amelyik megdöglött.” Amikor még ifjan csak bambán álmodozott, rendre így bölcselkedett:  „Ha úszni nem tudsz, tanulj meg vízen járni.” Majd később, hogy megvilágosodását vélte elérkezni, így kelepelt: „Nem az a baj, hogy nagy Isten állatkertje, hanem az, hogy elég hanyagok a gondozók.” Végül egy szép napon azzal állott elő: „Vannak dakoták, és még dakotábbak.” És bár ez utóbbi erősen utánérzés szagú volt, – még maga Orwell is elcsodálkozott volna, látva őnagysága vehemenciáját – a világ tudomásul vette őt!

Ez az ember úgy vélte Magyarországon a foci a legfontosabb áfium. A labdarúgás szelleme befészkelődött a bürokrácia minden zugába, s lassanként kialakult a kétféle magyar ember faj-elmélete; mely szerint van a focirajongó magyar, meg az az elenyésző kisebbség, – uszkve pármillió -, aki egyébként frankón lesajnálja az egész bogyókergetést, szóval, vannak páran, akik nem a labdarúgást tekintik a kályhának! Többre tartanának járható utakat, emberekhez méltó kórházakat, iskolákat, meg persze szabadságról árulkodó közintézményeket, elérhető és megfizethető mindennapokat…köztársaságot, demokráciát, sajtószabadságot.  Ám ennek a Magyarországnak most Felcsút a fővárosa, a főfalva, melynek katedrálisa égbe szökkenő, a futball monumentuma.

Úgy is mondhatnánk, hála a dicsőséges fülkeforradalomnak, Orbán Viktor – állítólag -, lefektette a jövő foci nagyhatalmának alapjait.

Na, ez az a rész, amikor boldogult mesterem kitépte volna kezemből a plajbászt, s megálljt parancsolt volna virga gondolataimnak. Megállj! Győzelemről akkor beszélj, ha már elindultunk visszafelé a harcmezőről! Merthogy úgy mondta,  a régi világban a házépítés a fundamentumnál kezdődött, úgy jöttek a falak, a födém, rá a tető, s csak ezek után gyönyörködhettünk a kéményből gomolygó füstben! Ma meg egyre csak a felszálló füstön vagyunk kénytelen morfondírozni, spekulálni.

Tanár-Diák foci Fotó: Takács József

Nem az a fontos, mi van belül, minden a csomagolás, a máz remekművéből ítéltetik.

Szóval, töredelmesen be kell vallanom, nem értek a focihoz. Nem csak nem értek hozzá, fogalmam sem sok van felőle. Tudom, adott egy labda, mely ide-oda gurul; kétszer tizenegy koma kergeti nagy lendülettel, aztán normál esetben hol az egyik, hol a másik kapunak nevezett, hálóval határolt térségben landolva, üdvrivalgásra, meg kurvaanyádatszerencsétlenkedtedel-ezésre sarkallja a tisztelt szotyolazabáló publikumot. A közönséget, akiknek egy része a kilencven percen át tartó téboly után hazaballag, hogy mintaszerű családi életet éljen, míg a másik része apró darabokra bont egy jelentős méretű MÁV szerelvényt. Mindezt csak a végtelenül elrontott kedve miatt, ordító hazafiasságból, meg persze tomboló, őrjöngő magyarságtudatból; mintegy megtorlásul. Mert haragszik, de nagyon.

Ahogy ez mintaszerűen lezajlott a Nemzeti Ráhel-esküvő előestéjén Romániában…

Az írásom legelején bőszen emlegetett ember, ilyen esetekben persze mindig elmormog egy varázslatos példabeszédet a focifilozófia legmélyéből, amihez ő oly nagyon ért – mondhatni, foci-felkent! – aztán a nép nekiláthat a hetekig tartó földolgozásnak. Jó szokása szerint kinyilatkoztat. Ez volt mostanáig… De most csend van! Hallgat a nagy ember. Kikapott a csapat, vereséget szenvedett. Csúnyán elverték, kiruházták a magyarokat, megalázó vereséggel a puttonyban jöhetett haza a legenda, a világsztár, a Lambógyilkos celeb, Zimányné Dzsudzsák Balázs, a nagy orosz bálvány.

d02

„A 2000-ben még a Nyírlugos SE focicsapatban tündöklő Dzsudzsák Balázs története úgy indult, ahogy az a legszebb sztorikban szokott: a DVSC-ben négy év pallérozódás után felfigyelt rá Európa is, ráadásul pályatársaitól eltérően ott sem bukott meg, nemsokára pedig Oroszországba igazolásával minden idők legdrágább magyar játékosa lett. A sztori itt vett éles fordulatot, Dzsudzsák jelenleg éli az elkényeztetett focimilliomosok életét, pénteken pedig a Románia-Magyarország válogatott mérkőzésen eljutott oda, hogy nemzeti hőssé válás helyett egész Magyarország szeretné társaival együtt felkoncolni, ami miatt nem is lehet más a hét lúzere, mint ő.”

Előfordulhatott, amire szerinte – ahogy a meccs után holtsápadtan elnyökögte – senki nem számított. Legyőzték, mert legyőzhették a magyar nemzeti válogatottat, amelyről Dzsudzsák azt gondolta és mondta, hogy legyőzhetetlen. Általa és társai, a csapat vezetői által előzetesen vázolt helyzet alapján úgy vélhettük mindannyian, mi magyarok, hogy a román csapat legyőzhető, felmorzsolható.

d04

A csapat esze és csúcsjátékosa magabiztosan és a tőle elvitathatatlan angyali bakkecske mosollyal nyomozgatta a román szurkolók által felülírt magyar himnuszt, majd a sípszó után egész rendesen úgy tett, mintha a rá bízott feladatot vállalva és értve, felelőssége tudatában, képes volna a győzelem felé terelni fiait.

d03

De képtelen volt ő és a csapat még csak a méltóság közelére is emlékeztetni a képernyők elé tapadt hazai fociholisták tömegeit. A románoknak három gól sikerült, nekünk nulla! Ahogy a végeredményből a magamfajták is megérthették, itt elvéreztünk. Pedig a jósok, a dörzsölt drukkerek, a tippelők, a bukmékerek sőt, talán még a közvélemény kutatók is sima győzelmet jósoltak. aztán „beszart a halott, besült a mutatvány”! Egy komplett szerelvény ultra zötykölődte végig a végtelen hosszú utat, csak, hogy a várható győzelem birtokában porig alázhassa a románokat, döröghesse újra, meg újra a vesszentrianon, meg az igazságotmagyarországnak rigmusait.

Kikaptunk, a futballhuligánoknak be kellett érni a MÁV szerelvényével. Amit persze nagy műgonddal apró darabokra szedtek… Ilyen az, ha valakik nagyon – nagyon elkeserednek. Amikor nagyon becsapják őket!

Ilyen lehet, ha az emberek ráébrednek, hogy bár éveken át osztják a mennyei mannát, jönnek az ajándékok, a kedvezmények, meg az ingyen ebéd… amikor Magyarország minden nap, minden órában jobban teljesít, amikor a nagy ember minden pillanatában értünk való harcról zsibong – kipukkan a lufi!

És elkövetkezik a lehetetlen.

Amikor a bemondó hangja előbb elcsuklik, aztán köhécselni kényszerül, végül nekilódul újra, de belebakiz és lekeverik, majd rövid zenebejátszás után újra megszólal, mert ez a dolga, és nekilódul, hogy felolvassa a választási bizottság végleges hírét az eredményről. A végeredményről. Mely után elszabadul a pokol, az emberek az utcára tódulnak, hogy kövekkel, téglákkal felszerelkezve megrohamozzák a parlamentet… jönnek a szirénázó rendőrautók, a sosemvolt vízágyuk, meg a gumilövedékek, melyekről, ahogy akkor is, most is ugyanaz az egyetlen ember tehet. Aki tudja jól, mit akar, még, ha ebbe bele is kell buknia minden aktuális miniszterelnöknek… Mert magyarázat, később, úgyis akad majd!

d06

Dzsudzsák Viktor meg majd elballag a birtokaira. Az övéihez. Ahol majd másnap nagygyűlést hív össze, hogy táskacipelő cimborájával karöltve körökbe szerveződjenek az érte élni-halni akarók. Hogy várjanak a jelre, hogyha kell, egyszerre tudjanak mozdulni!

Jó dolog a foci. Mint minden, ami kétesélyes. Ahol sosem lehet eleve eldöntött végeredményről beszélni. Mert az ugye, már nem foci, az maga a bunda! Vagy ahogy a régi dakota közmondás mondja: „Kutyából nem lesz szalonna, de pörkölt simán…” Ezt a mérkőzést sem szabadott volna elveszíteni. Már, ha az előzetes ígéreteknek és jövendőmondásoknak hinni merészeltünk.

Meg a jövő évi meccset se vegye még senki biztosra! Ne merje…

3-0 úgysem lehet a végeredmény…

MERÉSZKEDŐ MEGTŰRTEK – Ipkovich, Czeglédy, meg a mi többi Gyurcsányunk?

Gyurcsány Ferenc Felcsútra merészkedett.

qqq1

Ennyi a hír. Így is lehet mondani, írni. Ha az ember önmagát tudósítónak, újságírónak véli, vagy gondolja, és mert leírt szövegei megjelennek egy nyilvános oldalon. Valaha ezek voltak a kritériumok, ma már csak jelek, melyek mögött furcsa táborokat képviselő fontoskodók állnak, vagy éppen bértollnokok, megélhetési szarkeverők, akiknek nyilván megéri a hazudozás. Furcsa, ha ezt a szót, – merészkedett – próbálom értelmezni, valami miatt összeugrik a gyomrom, és persze eszembe jutnak a „tűrt-tiltott” időszak remekbecsű irományai a bevállalósakról, meg a kirekesztettekről.

Merészkedett – ezt valahogy mindannyian úgy kell, hogy elképzeljük, hogy valaki olyan területre tévedt, amiről tudta, hogy számára tiltott, mégis, kacérkodott a maradás gondolatával, legalább egy rövidke ideig. Valahol a tilosban járás, a vakmerőség fogalomköre lengi át ezt az egész képtelenséget, melynek szereplője, főszereplője lett a magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, aki merészkedett Felcsútra látogatni!

SONY DSC

/ Nem kell túlságosan messze járnunk Magyarország földrajzi határaitól, hogy ez a helyzet és az ehhez hasonló szituációk ne okoznának értetlenséget a velünk foglalkozók fejében. A minap Őriszigeten jártam. (W: A település Felsőőrtől – gy.k.: Oberwarttól – 6 km-re délkeletre, a Szék-patak  – gy.k.:Zickenbach – partján fekszik, Árpád-kori magyar határőrtelepülés.) A faluban még mindig többen beszélik a magyar nyelvet, mint a németet, vagy a horvátot, bár Trianon óta minden lakója osztrák… Ők azok, akik, ha Szombathely felé veszik az útirányt, „Magyarba” mennek benek, s estefelé, ha „Osztrákba” indulnak, kinek igyekeznek, hazafelé. /

A minap Őriszigeten jártam, éppen e hírről diskurálgattunk az ottani barátaimmal. „Gyurcsány Ferenc Felcsútra merészkedett.” Miért? Neki nem szabad ott, Magyarországon odautazni? – kérdezgették.

Mit csinált „a Gyurcsány”, hogy erről a cselekedetéről így kell írni? Hogy van az, hogy Magyarországon akadnak, nem is kevesen, akik pontosan tudják, ismerik mások elkövetett hibáit, bűneit, s mindig megtalálják az aktuális bűnbakot, ha éppen nem jól megy a soruk? Hogy van, hogy mindig a múltat akarják megváltoztatni, miközben a ma és a holnap kínjait viselik? Miért nem attól kérik számon a mai gondjaikat, aki ma kormányoz, aki ma változtathatna, tehetne az érdekükben?

Semmit nem értenek, mi folyik itt…

Az egyikük, egy több, mint nyolcvan esztendős öregúr elém tesz egy fényképet. Öreg barátom ismerős arcok társaságában látható, a képen, ami öt-hat éve Szombathelyen készült…

„Az én barátaim!” – mondja meghatódottan. Így nevezi a képen látható szombathelyi polgármestert Dr. Ipkovich Györgyöt és az alpolgármestert, Dr. Czeglédy Csabát, aztán félve megkérdi:  „Nekik is… merészkedni kell? Ha valahová utaznak, Szombathelyen, ők is merészkednek?”

Utoljára akkor éreztem magam hasonló kutyaszorítóban, amikor fiam faggatott, még egészen apró gyermek korában, az ötvenhatos forradalom kapcsán. Jó lett volna némi kitérővel valami okos választ adni, de ahogy a fiamnak, úgy az én öreg barátomnak sem tudtam, csak mellé-beszélni. Szégyenemben magam is védekezni kezdtem. Éppen úgy, ahogy a darálós mindennapok diktálják. Volt maga a történet, aztán lett a mendemonda, ma meg a hivatalos felfogás. Az aktuális mérce!

qqq2

Ugyan, mit mondhattam volna? Hogy Ipkovich polgármester nevét szinte bűn kiejteni, hogy a két cikluson átívelő városvezetéséhez köthető beruházások mindegyikét újra-meg újra megköpködik a jelenkor ügyvivői? Vagy hazudtam volna, hogy „Gyurka” a mai napig köztiszteletnek örvendő városatya, tanácsait kérik, meg olykor a közbenjárását, ha megoldhatatlannak tűnő kérdések feszítik a városlakókat? Mit mondhattam volna, vajon mit köszönhetnek a városlakók Czeglédy figyelmének? Hogy szinte nincs olyan hónap, amikor ne jótékonykodna, vagy ne sikerülne lelepleznie az aktuális sündörgők fuserálásait? Vagy mondtam volna el, hogy minden megnyilvánulására egyetlen eszement váddal képes illetni őt a városvezetés és díszes holdudvara?

Ugyan, bátyám! – válaszoltam nevetve – Hogy gondolod? Nálunk a dolgok nagyon rendben vannak! Mindenki teszi a dolgát, szinte árad a keresztényi szeretet a művek mindegyikéből! Alakul a város! Megszépült a belváros, megújult az Iseum, elkészült a Weöres Sándor Színház, lett új Arénánk…

Tudom! – szakított félbe az öreg. Aztán itt valahogy csend lett. Se ő nem kérdezett, se én nem kellett, hogy válaszoljak. Kicsit úgy lett, mint régen, amikor két öreg szaki összefutott, lenyomták a „hogysmint?”, meg az „asszonypajtás is jól van?” rigmusát, aztán jött a „hátinkább?”, mintha még várhatnának bármit is egymástól. Elbeszéltek, mi meg elhallgattunk egymás mellett. Kínos percek következtek… Aztán a pohárba gyöngyöző veresbor csurrant, összekoccintottuk a két poharat, és szokás szerint nekiláttunk megbeszélni a „szép időnk van”, meg a „príma volt az idei kukoricatermés” kezdetű blablákat. Nem szóltunk többé a gondokról, bajokról, kerültünk mindent, amihez a politika csak egyetlen kisujjal is érhetett.

Estefelé aztán kocsiba ültünk. Párom vezetett, én a rohonci domboldal nedűjétől előbb mosolyogtam, majd később kicsit morcossá váltam. Mentem benek, az én hazámba, ahol úgy tűnik, nem vagyok éppen „megfelelő”. Úgy tűnik…Nem vagyok orbánkonform. Nem sikerül önmagamat, sem másokat hülyének néznem, hát el kell viselnem, hogy engem gondolnak feleslegesnek. Csak mert olykor elgondolkozom, vajon mi történhetett és meddig maradhat mindez így? Megetettek azzal, hogy jó kezekben az ország, aztán, hogy kihullani látszottunk e jó kezekből, kitörő örömre kellett volna lelnem… aztán jött a még egy ember, meg a körök, hogyha eljön az idő, egy emberként mozdulhassunk. Aztán az újabb vereség után kapóra jött az öszödi beszéd kimagyarázása, meg az előre megkoreografált október 23. Kiforgatható és felhasználható motívumok egy mindenre elszánt nárcisz partitúrájához!

Most, hogy mindezt leírtam, azon gondolkozom, vajon mi a nagyobb szégyen? Hogy az utolsó utáni pillanatban eszméltünk csak, vagy, hogy nincs elég erőnk ahhoz, hogy holnap és holnapután is elég barátunknak elmondjuk, nincs miért szégyenkeznünk.

Nem kell „merészkednünk” és mindenért mindig elnézést kérnünk!

Utóirat:

Úgy van jól, hogy köröttünk mindenki teszi a dolgát, szabadon jöhet és mehet Európában, ahol csak néha akadnak olyanok, akiknek fogalmuk sincs, mit jelent az alábbi mondat, amit öreg bátyánk, Krasznay Béla, a Recski Szövetség elnöke, a Történelmi Vitézi Rend tiszteletbeli főkapitánya mondott a minap Recsken, közvetlenül azután, hogy Dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter elzengte nyilván cizellált, gyönyörű mondandóját:

Krasznay Béla; Horváth László Dezsõ; Hende Csaba

“Ugyan, hová jut az az ország, amelynek irányítása idegenszívű emberek kezébe kerül…”

KI TUD TÖBBET ÍGÉRNI? – játékos vetélkedő lelkes városlakóknak

Ha dicső nemzetünk aképpen viszonylana a haza és a sors kérdéseihez, minőképpen a játék viszonyul a szerencse forgandó koczkájához, akkor országunk és népünk emelkedése biztosítva leende Európa és a világ roppant tengerének hánykolódó habjai közepette. (Széchenyi István)

A szép ígéretek korát éljük. Tervek és álmodozások időszakát; minduntalan a „mi lenne ha…” kezdetű mondatok rivalizálnak a „megteremtjük”, „létrehozzuk”, és persze az „adósságainkat átvállalják” kezdetű mondatokkal. Csak a földhözragadt ember, a megrögzött ős-realista nem értheti e gondolatok lényegét, az a ritka, hazánkban alig-alig előforduló fajta, aki soha nem képes akkora jövedelemre szert tenni, melyet valóban megérdemel; hónap végére elfogy a muníciója és tartalékokat évek óta nem képes felmutatni. Eltűnt a dugipénze, nincs megtakarítása, így aztán a tervezés helyébe a muszáj lép, a máról-holnapra taktusa.

Alig vannak vagy „nyócmillióan”… mondhatni kisebbség! Így az a probléma, mely a homo ludens királyi lényét megkülönbözteti a homo sapienstől, egyre tágabb értelmet kap.

„Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van.

Ami nagy, elvakult szenvedéllyel, halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.” (Balla D. Károly)

Eljátszadozni a gondolattal, majd eljátszani valamit, már rég más és más felelősséget takar, s több,  mint játszani valakivel, avagy éppen megjátszani magunkat. Napjaink folyama véresen komoly játékok sorából áll össze, csak valahogy minduntalan tisztességtelenre sikerednek a szabályok így maguk a játékok is, mivel a játékosok egy részével elfelejtik közölni a legelemibb játékszabályokat, mi több a játék alapszabálya, a tisztesség egyre inkább egyes játékosok „böcsületét” feltételezi csak. Miközben sajnos a szó felemlegetése közben éppen a másik oldal válik végletesen tisztességtelenné.

885421_460592590680133_489405075_o

Ha valaki netán akár feltételezni merné manipulációikat, rögtön életbe lép a védekezve támadás aljas trükkje, s érkezik fészke fölé a minden fiókáját megvédeni kész anyaállat…

Kockázat. Talán az egyetlen dolog, ami a gondolkodó ember – a homo sapiens – fölé képes emelni a játékos embert. A homo ludens, aki rendelkezik a játékhoz szükséges legfontosabb tulajdonsággal – tehát van humorérzéke és képes felvállalni a kockázatokat, a győzelem, vagy éppen a veszteség élményét -, egyre védtelenebb, kirekesztettebb. Gondoljunk bele, hány millió embertársunk hoz döntést és válik naponta vállalkozóvá, mely sokak számára mindösszesen a túlélés esélyét lebegteti a szemeik előtt! Aztán a kockázatok kérdéséről később még csak beszélni sem szeret, ő, a vállalkozó! Akit az különböztethetne meg a többi, mondhatni átlagos embertől, hogy dokumentumok bizonyítékai szerint felvállalja a kockázatok szigorú rendszerét. Tehát hajlandó elfogadni a veszteségek 50%-os lehetőségét. A kudarc élménye egyenlővé vált a büntetés kezdetével, ami igen gonosz következményekkel jár!

Gondoljunk bele, társadalmunk tehetetlenségét a törvényalkotók rendre a büntetések fokozásának felemlegetésével kívánják megoldani! Az egymásnak feszülő rétegek gazdasági és társadalmi problémáit egyedül a karámok szűkítésével megoldani igyekvők tehetetlenségét látva, olykor az elhagyatottság élményét kell, hogy elviseljük.

Egyszerűen „szar érzés” megélni, hogy vezetőink szinte egytől egyig alkalmatlanok a feladataikra. Többségük nemhogy az „A” kategóriába nem fér be, de komolyabb vizsgálat után még az „I” besorolást sem érdemelhetnék meg…

4282830_1a9f0e6c66cc31f6b654b1a50b1e15b5_wm

Minden nemzet mesekincse ismerte jól a figurát. Volt aki Münchausen báróként, mások Háry Jánosként vonultak be a mítoszok közé. „Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé.”  Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij gondolatai ezek, az íróé, aki jó ismerője volt az emberi fajnak, tudta, mely típusok által válik jellegzetessé az ember, maga. A mi világunkban már igen nehéz megkülönböztetni az álmodozókat, a nagyot mondókat, az ígéretekből katedrálist építőket, végül a notórius hazudozókat. Valótlant állítani, elérhetetlent ígérgetni, kockázataink súlyát mások vállára áthelyezni, ezáltal megszabadulni a felelősségtől, igen veszedelmes gyönyörűség.

„Aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog!” Hát még ezt a hazugságot fundamentumként felhasználni, s arra újabb és újabb hazugság várakat felépíteni, milyen csúnya dolog! Ugyan, hogy van az, hogy a politika szereplői önálló vállalkozásként, legendaként élhetik meg saját uralmukat, melynek kockázatait jócskán felvállalják, ugyanakkor azok következményeiért soha nem kell felelősséget vállalniuk? Hogy van az, hogy négyévente, amikor kénytelen kelletlen párbeszédet kell folytatni a demokrácia napszámosaival, a választókkal, hirtelen mindenki ígéretekkel és a jövővel hozakodik elő? Hová tűnik ilyenkor a múlt?

Nekünk, magyaroknak, az utóbbi időben minden kerítés rendre kolbásszá válik. A vízcsapból is propaganda folyik. Csökkenő munkanélküliség, növekvő életszínvonal, már-már dübörgő gazdaság! Ha nem vigyázunk, „nagy és stabil jólét” köszönt ránk! Ennek az egyik legfőbb jele a meg-megújuló varázsszó! A rezsicsökkentésről beszélni igen kellemes dolog. Azt kijelenteni, hogy nyilván mindenki örül, ha ezentúl kevesebbe kerül majd a gáz, az áram, vagy némely üzemanyagok, botorság. Persze, hogy senki nem fog „békemenetelni” egy kiadós gázáremelésért! Csak éppen három évvel azután, hogy a hatalmukat tömjénezők menetelnek, nehéz felfogni, miért kellett erre a felfedezésükre éppen három évet várni? Ciklusvégi mendemondákat gyártani az eljövendőről, biztonsággal tervezni, vagy legalábbis azt a látszatot kelteni, mintha minden bizonyság birtokában tennék azt, valóban arcátlanság. Bárhogy szeretnénk szebben mondani, pitiáner csalás, mivel a tervek mindegyikének kockázatában ott lapul az a fránya 50%!

hendecsaba-qpr

Képzeljük el, amint a gyönyörűségében heves honatya, aki persze ott, fenn is szombathelyi, a fővárosban is városunkért zakatol egyre az ő nagy szíve, ahová felinvitálja, magához hívatja az övéit, előhozakodna azzal a vacak 50%-al! A nem biztos, hogy sikerül, lehet, hogy mégsem úgy lesz, bármi közbe jöhet 50%-ával! De nem! Öt nem ilyen fából faragták! Ö nem latolgat! Biztos a dolgában. Mert lezsírozta! Égiekkel és földiekkel megdumcsizta, tehát fix! Mint a rutinos Rodolfó, elvárja, hogy csak a kezeit figyeljük, mely, mint minden pillanatban, most is egyre a mannát osztja. Hogy megértsük végre, minden ellenkező híreszteléssel szemben, ő az egyedül alkalmas, mondhatni maga a tökély, a néhai ökörkörök főgóréja, a főgóré táskahordozója, mindenese. Nincs erre jobb bizonyíték, mint, hogy napokkal a helyi mesedélután után, mely a legújabban létesülő szombathelyi helyi mennyországról mesélt, most e mesét odafenn is elmesélve az övéinek, az övéi sajtóján keresztül hazaküldte legott… Íme, Magyarország jobban teljesít! Tehát minden kockázatot lesöpörve, minden felelősséget felvállalva, senki véleményét nem kérdezve nekilódulhat a bulldózer! Akkor is, ha öregasszonyok potyognak az égből!

A homo ludens – vagyis én! – tegnap délutánra összehívtam a családomat! Persze a sajtó, főleg a nyugat.hu teljes kizárásával! (Majd, ha akarom, elmondom, mi volt!) Felvázoltam sebtében, miféle beruházásokat tervezek a következő évekre! Lesz itt kérem kocsicsere, új kégli, flancos rucik, meg tapitelefon, elvégre tuti a jövőm.

aAlapító vagyok, vagy mi? Ahogy Ferkó is az! Bár ő a minap kiesett a pixisből, de nyilván „másért”! Majd kap valami jobb koncot! Lehet, ő lesz a porpáci repülőtér álomtitkára, mely feladat ugyebár ciklusokon átívelő. Az lesz. Nyilván!

Családom tagjai elismerően nyilatkoztak ötleteimről, a kockázatkezelési technikámról, majd az asszony a hűtőszekrény polcait kezdte portalanítani, a nagylány szárat keresett a nyárra forrógatyává varázsolt farmerhoz, a fiam pedig határozott mozdulatokkal végigtapogatta a kolbászok helyét a spájzban!

Én meg búcsúzásul még stadiont is ígértem nekik, tegnap este.

„Laktyanak jól, egyszer élünk!”

FERI, A PLAYMATE, MEG A PÁLINKA – nyugi, csakazértis van remény!

Nem érdekel mások véleménye, tudok örülni annak, ami nekem tetszik, elfogadom, hogy amit gondolok valakiről, az akár tévedésen is alapulhat, de életkoromnak köszönhetően tapasztalataimban bízva nem szeretem, ha valakit minden áron el kell fogadnom, vagy valakit azért kell gyűlölnöm, mert mások erre köteleznek. Ahogy az óriásplakátnak sem tudtam, tudok szót fogadni, ha tőlem vár ítéletet, a felénk még mindig élő „más f……..l vert csalánról” is csak annyi jut eszembe, hogy, mint sok minden mást, majd ezt is túlélem. Talán…

Bélyeg alatt élve, sokadmagammal; naponta próbálkozom, próbálkozunk. Próbálunk megfelelni, ami az emberre mérhető legszemetebb teher.

Idomulni, alakulni, besimulni egy olyan közegbe, ami még ad esélyt a szabadságra. Vagy túlélésre, amit szabadságnak álcázva csempészhetünk magunk elé. Néha azért elgondolkozom, jó döntést hoztam-e akkor, amikor kategorikusan tiltakozni kezdtem mindenféle elköteleződés ellen? Ha akkor elfogadó magatartást tanúsítok, legalább négy évente esélyt adhatnék egy kevés lazításra… de neeeem! Nekem mindig protestálnom kellett!

A minap a legjobb barátom azt kérdezte tőlem, vajon miért nem tudok többet mosolyogni? Miért nem látszik rajtam az érdeklődés a laza, hétköznapi időtöltés iránt; mert tudja, nem járok tekézni, sörözni a haverokkal, szurkolni falkában a mindig jobb hazai csapatnak, vagy lóbálni órákon át a botot a tóparton, mint mások annyian. Ma, amikor már mindenki képes majmolni az amerikai „take it easy” érzést, nekem miért jut öreganyám bölcsessége, a „szarjál rájuk kisfiam” legyintésével? Szóval a legjobb barátom nem értett, de azután megsajnált és megszánt elesettségemben.

És én – nem csak ezért – őt tartom  a legjobb barátomnak!…

Elhatároztam, hogy élve a költő szavaival fölvilágosítom a gyermekem, s elmagyarázom neki, hogy a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt… Elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy amit lát és hall, bizony szemenszedett hazugság, propaganda, hímzett országimázs, manír, és ami még ennél is rosszabb, többsége a legócskább manipuláció, amit a kiéhezett kutyák elé vetnek időről időre, de aztán elgondolkoztam, vajon elég érett-e már a vérem, hogy túltegye majd magát „apáik vétkén”?

Mert egyre inkább félek, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor egy közülük annyit mond hitvány hordánknak: elég! Mert egészen bizonyos vagyok abban, hogy a most zajló rettenet feloldásához ezernyi Őszödi beszéd…

„Sokat töprengtem, és hosszasan mérlegeltem, hogy kimondjam-e, de kimondom, hogy Magyarország és a magyar politika az elmúlt több mint fél évtizedben rossz útra tévedt. A rendszerváltás nagyszerű, felemelő eszményei elhalványultak, bepiszkolódtak. A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű, felelőtlen hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés.

A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció. A politikai rivális tisztelete helyébe a sértő személyeskedés lépett, a kritikát felváltotta a rágalom, az elemzést a propaganda. A riválisból ellenség lett, a szövetségesből csatlós. A politika felemészti a társadalom függetlenségét, a hatalmi célok az emberek szemében önmagukért valónak tűnnek. A versengő politikai pártok és támogatóik szemében az erény szemfényvesztéssé, a kompromisszum gyengeséggé, a hiba bűnné torzult. A rendszerváltás nagyszerűsége milliók szemében elenyészni látszik. A közös nemzeti teljesítmény felett érzett büszkeség a hatalmi önérdek, és a leegyszerűsítő hazugságok csapdájába esett…”

Egyetlen hónap, és a gyümölcsontó időszak helyébe lép nemzetünk legvészterhesebb hónapja, október, aztán az ember hónapok a maguk embertelen hidegével, kíméletlen gyöngeségeivel. Tudom, hogy újfent összébb húzódunk majd, szobáinkat a hidegre zárjuk, s a pattogó tűz közelébe férkőzve ki-ki a maga spekulációinak rabjává szegődik. Újjávergődnek a konyhaforradalmak, a soha nem nyugvó konyhaforradalmárokkal, csak éppen a hurok lesz egyre elviselhetetlenebb, amit mindegyre nyakkendőként hordozunk magunkon…

Talán már észre sem vesszük, de lassan mindenünk szeretetért kiált! Toprongyosságunk, legatyásodottságunk eltörpül a mérhetetlenné vált lelki szegénységünk, tisztátlanságunk mellett. Mert megfosztottak, megfosztani merészelnek attól a privilégiumunktól, hogy példaképet, követni való vezetőt választhassunk. Mert bár egy az isten, de az ember kell, hogy több legyen! Ettől ember, s nem isten ő! Még, ha annak akarja is láttatni önmagát, ha addigra aljasul is, ahonnét már nincs visszaút!

Három éve, meg előtte még vagy öt éven át sulykoltatott fejünkbe a harag, szívünkbe a gyűlölet, a tagadás mindenek feletti akarata. Egyetlen emberrel, a mumussá döngölt véglénnyel szemben, akit csótánynak kereszteltek a takarodásáért igyekvők, akit tisztesség volt mocskolni, böszmének és pokolfajzatnak bélyegezni, csak mert így hihetőbb volt minden mások által ráolvasott bűn… Miközben elfelejtettünk kétkedni, majd önelégülten kinyilatkoztatva tévedhetetlenségünket, megleltük benne a minden baj forrását, és nem adtuk meg az ártatlanság vélelmét, de ítélkeztünk, ítélkezünk, ma is… Biztosan jól van ez így? Vajon, mi lesz, ha valaki egyszer mégis elszólja magát és kiderül a legaljasabb terv minden mozzanata? Az áldozatnak, vagy a bűnösnek jut majd akkor a büntetésből?

Nem vagyok egyedül, aki félek az elkövetkezendő hónapok még önzőbb aljasságaitól. Mert látom, hogy akinek a kezébe vasfegyvert adtunk, már nem lesz rest használni azt. Akkor sem, ha a tél múltával tavaszt írunk majd, amikor ideje lesz a vetésnek, a magok földbe ültetésének…

(…)

A nap híre melegséggel töltötte el a szívemet, bár lehet szimpla fricskának szánta, aki világgá kürtölte:

Törzshelyén, egy Arany János utcai étterem teraszán ücsörgött szombat este Fogarasy Mariann, amikor egy kisebb társaság, köztük a Demokratikus Koalíció elnöke a szomszédos asztalnál foglalt helyet. A modellként indult, a Barátok köztben már színésznőként brillírozó nyírségi lány elárulta:

– Mindegy, hogy Beckham, Ronaldo vagy Gyurcsány Ferenc, de életem során már megfigyeltem, sikere van az ismert embereknél, ha épp olyan természetesen viselkedem velük, mintha civilek lennének. Én egyébként is ilyen vagyok, nem tudom és nem is szeretném megjátszani magam – mondta a Borsnak Fogarasy Mariann.

– Annyira megörültem a miniszterelnök úrnak, hogy rögtön oda is ugrottam hozzá: “Már olyan régóta meg akartam nézni, milyen magas vagy!” – emlékezett.

80378

Mariann hirtelen jött örömében egy üveg almapálinkával lepte meg Gyurcsányt, amelyből koccintottak is egymással. A beszélgetésüket követően egy közös kép is készülhetett róluk, Mariann pedig örömmel mesélt a nagy találkozásról.

– Szeretem érezni mások energiáit és neki nagyon jók. Sütött belőle az udvariasság, a kellem, az intelligencia. Az életről, fociról, Fradiról beszélgettünk, politikáról nem. Én sem találkozhatom minden nap egy miniszterelnökkel, Gyurcsány egy jóvágású, kedves ember – mondta Mariann.

Mit gondolok mindezek után? Csak azt, hogy néhány napja, számomra van még remény. Talán nem is sokára, láthatok majd mindenkinél inkább tisztelni való embert nem összehúzott szemöldökkel, morcosan, vagy éppen szotyolát köpködve szerteszét egy faluvégi stadion lelátóján a korlátnak támaszkodva, …de közös fényképeken, Őt, az embert, a valódi értékeiért szeretni képes magyarok társaságában…

(Köszönettel a Borsnak!)

JÓ ÉRZÉS, BOLDOG VAGYOK, BÜSZKE VAGYOK RÁ, ÖRÜLÖK!

Úgy is mondhatnám, majd kicsattanok a boldogságtól! Mi kell ennél több!? Élni ebben a hibátlan rendszerben, ebben a gyönyörű nyugalomban, élvezni, amint az emberek, az itt lakók egymást szeretik, büszkék a közösen elért eredményekre!

Látni, ahogy napról napra újabb és újabb stadionok nőnek a földből, egyre, fel, az égig, mit az égig? Egyenest a kozmoszba, vagy akár azon is túl! Örülök, örülök, örülök egyre, azon jár az eszem, vajon, hogy köszönhetném meg ezt a rengeteg boldogságot és szépséget, amit hazámban, Magyarországon a boldogságomért tesznek, szinte napról napra, óráról órára! Viktor és pajtásai!

Ó, bár örökké tartana ez a paradicsomi állapot. Látták e már, azokat a felemelően üde óriásplakátokat; szerteszét, ebben a boldogságtól bugyborgó hazában!? Mert, ha nem, hát nézzenek szét és olvadozzanak, mennyi báj és kecs repked itt szerteszét; mennyi nagyszerű igazság!

10000

10000 (1)

10000 (2)

10000 (3)

A képekhez pedig, mert keresve sem találhatnék jobb evangéliumot, kérem, engedjék meg, hogy szóról szóra idézzem a nagyszerű szovjet költő versét:

Vlagyimir

                                  Vlagyimirovics

                                                                             Majakovszkij:

Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.                                                                                                 Mindent megmondtam ezzel.                                                               Éltem,                                                                                                             ahogy anyám világra vétkezett.                                                              És lám,                                                                                                                új lakást                                                                                                      adott ma reggel

nekem                                                                                                                 a Munkáslakásépítő

                               Szövetkezet.

Szélessége – ilyen!

                Magassága –

                               olyan!

Szellős,

                világos

                               és meleg.

Minden szobája jó,

                               de a legjobban

nekem

                ez

                               tetszett meg!

A hold

                sugaránál ragyogóbb!

Kánaánnál

                sokkal több üdvöt ád,

mi ez –

                de mit is gagyogok, –

ez a

                fürdőszoba, a fürdőkád. 

Kinyílik az egyik csap,

kezedre – hideg víz csap.

Másik csapot csavarod,

ujjad rögtön elkapod.

Hideg vízzel

                mosd a

                               tested,

vagy forróval –

                bőröd piszkát.

Egyik

                csapra “H” van festve

másik csapról –

                               “M”

                                               sandít rád.

Hazajössz fáradtan,

                minden jaj de vacak.

Nem ízlik a leves,

                s a bugyborgó csája,

de belépsz a kádba –

                s még a halott is felkacag

ennek a

                hullámzó víznek a csiklandozására.

Mintha

                a szocializmus lenne vendéglátód,

az élvezettől –

                elakad a szusz.

5

7

8

6

A blúzod – lehúzod,

                nadrágod lerántod,

kézbe a szappant

                               és…

                                               zsuppsz!

Mosakszol,

                mint akinek

                               nincsen egyéb dolga.

Hosszan…

                szóval addig,

                               ameddig csak jó.

A fürdőszobában

                egyszerre csak itt van

                               a nyár és a Volga.

Csak halak nem úsznak,

                               s nincs gőzhajó.

Lehet akár

                tízesztendős

                               piszok a karon,

lemorzsolódik,

                mint a nyírfaháncs,

akár a kéreg,

                válik le a korom,

leszedi a szappan a nyavalyást.

Párázik a bőröd,

                piros lesz, mint a rák.

Na most –

                csavarj csak egyet:

finom,

                hűvös esőjét

                               záporozza rád

a százlyukú vasfelleg.

Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!

Rossz kedved

                nyakát

                               kitekered:

paskolja búbod,

                s nyakadra zuhanva

a két lapocka

                közötti vályún lepereg.

Nedves

                tested

                               bepakolod

bolyhos-prémes,

                               nagy törülközőbe.

Hogy száraz lábbal lépj ki

                               a kádból,

                                               talpad alatt

rugalmasan nyúlik el

                               a parafa-szőnyeg.

A tükörhöz lépsz most, –

                               ott lóg a falon,

tiszta inget húzol

                               s elgondolod:

hogy szó, ami szó,

                               bizony finom dolog

ez a

                szocialista

                               szovjethatalom.

aaa1

aaa2

aaa3

JÁTSZANI IS ENGEDD – tanévnyitó gondolatok Hoffmann Rózsa aljas reformja ürügyén

Rebellis magyartanárom bölcsességének köszönhetően a mai napig úgy mormolom József Attila Levegőt című versét, mint az állami szintre emelt badarság, a külső és belső borzalmak ellen írott legszentebb verset; himnuszt, melyben a XX. századi világirodalom óriása hitet tesz egy olyan rend mellett, amely nem nyomja el a szabadságot:

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

 

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

Napok óta ezek a sorok lüktetnek bennem, látva a körülöttem zajló eseményeket és azok elszenvedőit! A tanítókat, tanárokat, pedagógusokat aljas módon analfabétának, naplopónak és dilettánsnak tekintő; a gyermekeket, tanulókat, tanítványokat pedig a legelemibb jogaiktól megfosztható új rendet, bamba nációt, melynek ünnepét, a tanévnyitót templomba tuszkolta Orbán Schlachtamargója, az – igényes magyar múltját is nevében hordozó – államtitkár asszony! Művét, melyet szerényen csak tanügyi reformnak mételyez, évtizedek kemény munkájával lesznek csak képesek eltávolítani utódai, ha ugyan akaratuk párosulhat majd némi szeretettel és szakmai alázattal!

Mondom a verset, s közben hálát adok…köszönetet mondok, hogy nem most vagyok gyermek, nyiladozó elmével, az ősösztönökből fakadó valódi ragaszkodással, a feltételek nélküli szeretet tudományával! Megköszönöm, sokad magammal, hogy ragaszkodásom, ragaszkodásunk jeléül nem vagyunk hálára kötelezettek, nem kell apánkról és anyánkról szégyenkezve gondolnunk – szüleinkről, akik nem e gonoszul ravasz eszmerendszer árnyékában kellett, hogy családjainkról gondolkozzanak!

„Világ életemben büszke lehettem és vagyok arra az emberre, akitől a legelső szavakat tanulhattam, aki megtanított járni és szeretni a szabadság minden megnyilvánulását. Szerencsés ember vagyok, mert a pályatársai és tanítványai által elismert asszony lehet az édesanyám, aki bár az idővel dacolva átengedte erejét az elmúlásnak, ma is aktív szellemmel és lélekkel figyeli minden esztendő szeptember elsejét. A lurkókat gyermekeiként vigyázza, pályatársait pedig ugyanazzal a hittel bíztatja, mint évtizedekkel nyugállományba vonulása előtt. Nehéz elfelejteni azokat az estéket, az esték mindegyikét, amikor hosszú órákon át lelkiismerettel készült egy újabb nap kihívásaira, a tanítói, nevelői munka másnapi pillanataira.

A jó tanító – ahogy mindig is vallotta – nem becsengetéstől kicsengetésig dolgozik, de a nap minden órájában kész szolgálni a rá bízott gyermekek fejlődését. Valaki, egyszer azt találta mondani, hogy ők, a tanítók a nemzet napszámosai. És ez azóta sem változhatott. A tanítókra mért „büntetést” a Jóisten a legjobb kedvében határozta el… mondják, ha valakit nagyon szeretett, azt megbüntette: tanítóvá tette…”

hofi1

Olvasom, hogy gyerekek nélkül, az egri bazilikában, egy kormányintézkedéseket taglaló előadással nyitotta meg a 2013/2014-es tanévet az egri főegyházmegye rendezvényén Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár, akit a meglehetősen szürreális esemény végén az egri érsek virággal köszöntött fel közelgő névnapja alkalmából. A dicsértessék-kel kezdődő és Klebersbeg Kunó idézetekben bővelkedő beszédében Hoffmann méltatta a kedden megszavazott pedagógus életpályamodellt és egyenként elmagyarázta az elmúlt három év változásainak jelentőségét és értelmét az inkább szkeptikus arccal figyelő hallgatóságnak.

Olvasom, de nehezemre esik elképzelni a helyzetet, az érseki megalázkodásról, meg a gyermekeket szándékosan mellőző tanévnyitóról. Aztán fátyolos lesz a szemem, amint a részletekről is informálódni kényszerülök: Hoffmann szerint a munkaterhek növekedése miatt kritizálóknak azt kellene megtanulniuk végre, hogy a munka nem teher, amit az ember le szeretne venni a válláról. „Baj, hogy az emberek tehernek érzik a munkát, és az is baj, hogy a pedagógusok azt hiszik, a fizetésüket a megtartott órák után kapják” – fogalmazott. Szerinte az iskolában eltöltendő extra időt a tanárok fordíthatják például arra, hogy egy délutáni szabadfoglalkozáson odamennek beszélgetni ahhoz a gyerekhez, akinek a leginkább szüksége van erre, de persze szervezhetnek múzeumi látogatást, kirándulást vagy bármi mást is. Az egyébként csendes hallgatóságon a munkaidőről szóló résznél némi nyugtalanság lett úrrá, sokan összenéztek, majd beletörődéssel hallgatták tovább az előadást a „közös jövőről, amelyben mindannyian hiszünk”.

Hoffmann meséje, a közös jövőről, a reform, ( amelyben – ahogy bőszen vicsorogta – mindannyian hiszünk ), lassan minden gyermeket vállaló és nevelő ember, tehát a szülők mindegyike előtt -a lényeg vízióból valósággá válik. Elszenvedői és kárvallottjai vagyunk és leszünk a sértődött klérus nevében hadakozó és hatalmaskodó öregasszony rigolyáinak.

Már tudható: Az egész napos iskola bevezetése ellenére a gyermekek ugyanannyi házi feladatot kapnak majd, mint korábban. A suliban nem tudják megírni a leckét, mert délután is lesznek tanórák, foglalkozások – derült ki az e heti tantestületi üléseken. Az e heti tantestületi üléseken nyilvánvalóvá vált: a megemelt óraszámok, az egész napos iskola bevezetése ellenére a 4 órakor végző kisdiákok rengeteg leckét visznek majd haza. Az a nebuló – alsós is –, aki fél ötre-ötre hazaér, és elkezdi a legjobb esetben is egy-két órát igénylő házi feladat elkészítését, este hétre kifacsart rongy lesz. Aki nem fizet be a menzára, nem tud meleg ételt enni. Egyelőre nincs válasz arra, mi lesz azoknak a diákoknak az étkeztetésével, akik eddig a rossz koszt, ételérzékenység vagy egyszerűen anyagi okok miatt nem fizettek be a menzára, hanem iskola után, otthon ettek főtt ételt. A szülők egy ÁNTSZ-rendelkezés értelmében nem küldhetnek meleg ételt az iskolába. Ha valaki mégis vinne főtt ételt termoszban, nem adottak a feltételek arra, hogy ott meg is egye. Az iskolák nem biztosítanak külön helyiséget, tálalót, melegítési lehetőséget és evőeszközt azoknak, akik saját főtt ebédjüket szeretnék elfogyasztani…

Persze a leglényegesebb a szülő-gyermek, a nagyszülő-unoka kapcsolatok leépítése, a tradicionális magyar családkép megcsúfolása ebben az orbáni produkcióban. Akkor is, ha Hoffmann minden megnyilvánulása „nemzeti máz” mögött zajlik! Az iskolából estefelé holtfáradtan hazaeső gyermek esti beszélgetés, közös játék, szeretetteljes együttlét helyett a másnapi házi feladatba temetkezik.

Tehetsége, képességei, esetleg örökölt talentuma helyett a gyakorlatiasságra törekvő egyneműség felé tereli a következő generációkat a tanügy reformja, tömegével kinevelve a közösségi élményt interneten megélő, szakképesítések helyett betanított munkára alkalmas lénnyé degradált ifjúságot. A jövő felé így cammog több millió leendő operátor, akik szinte mindannyian zsigerből fogják utálni a templomokba járást, a hittant és mindazt, amit kötelezettségként ír elő Hoffmann agyréme! Erkölcsről, tisztességről, demokráciáról mit sem sejtve szeretet helyett a gyűlöletről szerzik majd a legelemibb ismereteiket! Hála a reformnak!

A nagyságosasszony, még az ünnepség vége előtt a sajtó munkatársait is megtisztelte némi ukázzal, mely nyilván felért egy sokadik evangéliummal: „Három év, három hónap küzdelem” – ismételgette Hoffmann a népmesei fordulatot, miközben a keddi parlamenti szavazásig vezető lépésekről és köznevelési koncepciója megvalósításáról beszélt. Az államtitkárasszony hangsúlyozta, hogy a fokozatos átalakítások és a központi irányítás alá vétel nyomán nem alakult ki katasztrofális káosz a közoktatásban, ez csak a média rosszindulatú félrevezetése.

hofi2

Ahogy az is csak a hibás kommunikáció, hogy az iskolákat államosították volna, amikor egy központi intézmény, a Klebersberg Intézményfenntartó Központ alá vonták össze a fenntartásukat, illetve elvették az önkormányzatoktól az igazgatók kiválasztásának a jogát. „A polgármesterek is megértették lassan, hogy attól, hogy nem ők választják az igazgatót, az iskola még az övék” – mondta Hoffmann, aki különösen fontos, új szerepet szán az igazgatóknak a pedagógiai munka színvonalának fenntartásában és emelésében.

Kevés egyszerűbb dolog volna, mint a következő tanév kezdetéig a gazdáival együtt eltakarítani ezt az arrogáns Szörnyellát. De ahogy ma a magyarok hozzáállását  figyelem, attól tartok, a gyermekeink nehéz évtizedei után unokáink elviselhetetlen évszázadai következnek…

(Köszönet az Indexnek, a 168 órának!)

MI LESZ VELED SEGÍTÉS VÁROSA? – újjáélesztés nélkül???

-Halló, tessék! Munkaügy! Jó napot kívánok, miben segíthetek?

-Halló, jó napot kívánok! Fred vagyok. Szombathelyi Fred. Nem tudom, zavarhatom-e? Munka, állás ügyében telefonálnék.

018-022-013 fat old fred_png_weblarge

(Fat Old Fred reanimációs bábu)

-Igen, tessék, Claudia vagyok, mit tehetnék Önért??

-Ahogy mondtam, Alfréd vagyok, de a barátaimnak csak Frédi! Fred! Évekkel ezelőtt költöztünk Szombathelyre… Mi kérem, mostanság munka, feladatok nélkül heverünk a párommal, a párom nővérével, az ő férjével, meg igazándiból az egész nagycsaláddal…

-Megkérdezhetem, mivel tetszettek korábban foglalkozni? Mihez értenek?

-Jaj, az nagyon szép volt! Bemutatókat tartottunk, volt, hogy hetente, néha naponta többször is!

0001

Csodált minket a sok néző, a szerencsésebbek mellénk heveredhettek. Aztán a többségükkel egész közeli, testi kapcsolatba kerültünk. Tudja, összeért az ajkunk…

-Jaj kérem, ne is mondja! És miért nincs mostanában bemutatójuk?

-Nem tudom én azt kérem, kedves Claudia! Úgy tűnik, valahogy elfelejtett bennünket a patrónusunk, a gazdánk. Még néhány éve, amikor arról beszélt, hogy “tanulja a mesterségét”, nagyon büszke volt ránk!

194701_puskas_tivadar_eleszt

Aztán…A bemutatók egyre fogytak, végül, egyszerre csak eltűntünk, már nem voltunk fontosak! (…) Beszélték, hogy a rengeteg pénz miatt, amit ránk költöttek, a városban elterjedtek a pletykák…tudja, milyenek az emberek!

Bántották azt a sok böcsületes embert!

-Hallottam róla, maguk voltak vagy százan, s állítólag egyenként több mint százezerbe kerültek… de beszéltek ám mást is!

-Beszéltek, bizony! Az egyik bemutató után egy szemfüles firkász aljas módon azt firtatta, vajon fertőtlenítik-e az ajkainkat. Merthogy egy az ajkamat az ajkához érintő egyén állítólag csúnya herpesz vírust szedett össze… hetekig kezelték! Igaz, aznap ő volt a negyedik, aki szájon át próbált… na de ez is csak mendemonda ám!

ujraeleszto-baba

(Újraélesztés oktatására szolgáló torzo. Felnőtt CPR em03716U 249 000 Ft)

-Ahogy egyes rosszakarók azt is tudni vélték, hogy a lélegeztetésben szerepet játszó belső egységet is cserélni kellett volna… de, valójában, miért tűntek el?

– Claudia drága! Eltűntűnk, mert egy ideje már nem mi vagyunk a fontosak! Már nem fontos a segítés! Van annál sokkal fontosabb, mint hetente újabb és újabb publikum előtt az újjáélesztésről beszélni, gyakorlatokat végezni. Szombathelyen már mindenki ért a reanimációhoz! Magyarország jobban teljesít, hiszen, tudja…

xx

-Ne haragudjon, kedves Fred! De mit fog kezdeni önökkel az új városvezetés?

-??? Miféle új városvezetésre gondol Klaudia?

-Hát nem hallott a következő évi választásokról, Fred? Tudja, amikor a nép, az istenadta, elmegy szavazni, demokratikus úton megválasztani a következő négy év képviselőit, miniszterelnökét, meg utána nem sokkal a helyhatóságok irányítóit, a helyi képviselőket, meg a polgármestereket! Komolyan nem hallotta ezt még?

0002

-Ó, Claudia, Ön a hangjából ítélve, már nem kislány! Még mindig hisz a tündérmesékben? Választások, meg demokrácia… lári-fári, vagy hogy is mondták egykor?! Itt már minden végleges! Úgy is mondhatnánk, örök!

Ami van, az örökkön und örökké tart!

A mi vezetőnk Puskás doktor, és az ő csapata a lehető legjobb választás! Ugyan, mit is kezdhetnének a szombathelyiek Marton Böllér Zsolti, vagy éppen Szakály Nightclub Gabesz nélkül? Doktortakácsné Doktortenkimária, vagy ahogy mi, újjáélesztési bábok nevezzük, a Jóságos Tenkitenki nélkül a mi városunkban a neveletlen fiatalok miatt megbolondulna az élet! Lehet itt élni a Sági, meg a Rettegi tanerő nélkül? Lazáry meg Molnár főméltóságokat nélkülözve…?

-Fred! Drága Fred, Ön téved! Már szerveződik az egységes baloldal, és elsöprő győzelmet aratnak majd 2014-ben. Amióta Önök eltűnéstől szenvedtek, úgy tűnik, a hírek is elkerülik a babák családját!

-Szerintem pedig Ön csak vetíteni próbál Claudia! Mesélni, ahogy a minap a hírműsorban a nemzeti főkatona, a mi fiunk is. Figyusz! Megmondta ő pontosan, miért nincs ránk szükség! Elmúlt az újjáélesztési szezon, jön a stadionépítés, tisztára, mint Felcsúton, oszt…

De, hogy is beszélt arról a tengernyi pénzről pontosan:

„Lehetne lélegeztetőgépeket is vásárolni belőle, ki lehet számolni, ez hány lélegeztetőgép. De azt is ki kellene egyszer valakinek számolni, hogy a sportcélú beruházások, azok vajon milyen egészség-megőrző hatással járnak. Milyen betegség-megelőző hatásuk van, mennyivel kevesebb lélegeztetőgépet kell majd venni.”

Lám, lám Claudia! Ez itt a módi! Előbb az újjáélesztés, aztán a lélegeztető gépek, most meg a sportcélú beruházások. Mindig lesz újabb blöff, aminek az elszórt millióit a kutya sem fogja keresni…

…Halló! Itt van még Claudia?

 …letette…

                   …kár, hogy letette! Lett volna még néhány kérdésem!

(A fenti beszélgetés a fantázia szüleménye, természetesen soha nem léteztek Fredhez hasonló újjáélesztési babák, sem velük kapcsolatos anomáliák, problémák szombathelyen! Hajrá Szombathely, hajrá szombathelyiek…jön a stadionépítés! Ugye?)

PAVLOV GURULÓ CSÁRDÁI – csengetések zajában éjjel és nappal

Szombathelyi barátaimnál beindult a nyálképződés. Elég volt leterelgetni a nagy stadionépítő király táskahordóját, beígérni a „nagy tepsit”, s a nép, az istenadta nép máris eltelt optimizmussal, vidám bizakodással: hát kellünk, mégis? Naná, kérem! A csengettyűk szép ígérete – majdnem – ingyen van! Csak egy bátor „x” és lesz minden, mint a mesében! Kerékpárút hálózat, digitális laktanya project, meg most a komplexum a stadion körül! Mert Szombathely megérdemli!

Jó az ízlése, szereti a narancs árnyalatait!

stadi

Narancs színű stadion – ez a hónap ígérete!

„Pavlov kutyája (kutyái) csengőszóra csorgatták a nyálukat. Ezt akaratukon kívül tették, de nem hiszem, hogy bánták volna. Kivéve, amikor nem kaptak utána ételt. Merthogy Pavlov minden etetés előtt csengetett, aztán a kutyák megkapták a kajájukat. Aztán már csak csengetett, és a kutyák azt gondolták, hmmm jön a vacsi, gyűlik a nyál, de kaja sehol. És így került leírásra a feltételes reflex. Vagyis a tapasztalat útján kialakuló automatikus válaszreakció, egy adott külső ingerre.”

A mi falunkban nem lesz stadionépítés. (Az sem!) Legutóbb, mikor a mérkőzés előtti fűnyírás után megjelentek a csíkfestők és girbegurbán kirajzolták a felezőt, meg a többi cirkalmat, még azt is csodának véltük, ha a vakondtúrásokban nem tűnnek majd el a bőrlasztik! Az utak hepehupáit nem igen foltozzák, a kátyúzások (ígéreteiből) is csak kevéske jut. Lelátó, csarnok… ugyan már! Ez itt nem FELCSÚT! Ez jut, itt, az Isten háta megett…

Úgy kell nékünk!

Itt nem kellenek szép ígéretek, nem kell a maszlag! Elég lesz a templomban némi emlékeztető kommunistázás, véletlenül épp a választások napja előtt… Mindenki tudni fogja a dolgát!

001

003

004

006

A világot jelentő csoda itt egyetlen mértékadó jelenségben testesül meg, s az a mozgóbolt! Itt ez is lehet nemzeti… Akkor meg, frankó!A néptelen utcákon tódul tutulva, ez veri fel a hajnal csendjét, ez nyomja el a déli harangszót, és persze hála a gondosságuknak, vasárnap este fél tízkor is jön még egy, a heti utolsó mozgóbolt. Ha tetszik, ha nem. Kitilthatatlanul, trombitálva, megrendszabályozhatatlanul!

Mozgóboltok!

007

005

Van belőlük vagy egy tucat! Boci-boci tarka hozza a tápot, a Für elise jelzi tán a süteményt…(?) klasszikusra érkezik a három pékség egyike, de a zöldséges pergő diszkóritmusait is fel kellene ismernünk már. A gázos rövid beszédet tart, mint Kun Béla egykor a fő téri erkélyről, a húsboltos verssel köszönt… megannyi báj és kecs…hogy felsorolni is nehéz!

A pénztárcákat, meg a bevásárló szatyrokat felénk kár elpakolni, itt permanens bevásárlás folyik! Mamik és papikák készenlétben várakoznak, némelyek kempingszéken múlatják az időt, kapuikban diskurálva! Aztán, hogy a faluba ér a jóságos, a megváltó kisteherautó, gigafonjából himnusz árad, ígéret és hírverés az érkező mannáról.

„Pavlov csupán némi betekintést kívánt nyerni a kutyák emésztőrendszerének működésébe, amikor mintegy melléktermékként azonosította a klasszikus kondicionálás elnevezésű tanulási jelenséget. Az alaphelyzet az volt, hogy a kutatócsoport műtétileg behelyezett csövön át kivezette a kísérleti kutyák nyálát a szájukból, így az nem a gyomorba jutott, hanem a sipolyon át távozott a szervezetből egy mérőedénybe. Amikor táplálék kerül az élőlény szájába, automatikusan megindul a nyálképződés, hogy biztosítsa az étel útját a nyelőcső felé. Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Ha a műszaki áruházlánc azt dörgi, hogy „ hülye azért nem vagyok”, a mozgóboltok szlogenje bátran lehetne a „tiszta hülye vagyok”! Akkor is szükségem van a portékára, ha éppen nincs szükségem semmire! Házhoz jön…

A szlogen alatt gyülekezhetnének a várakozók, a kocsik után szaladgálók, a vásárlók, akik persze megszokták és mondhatni, nagy örömmel várják már e tutuló szekereket! Csak a coop zár be lassan, működése immár érdektelen. Vásárlói megfogyatkoztak, ugyan kit érdekel, ha maholnap, hagyományos értékesítési módjukkal, a bolti kereskedelem rendszerében az egyetlen eladót sem tudják fenntartani?!

Győzött a bolt nélküli kiskereskedelem, a mozgó bolt, ahol nem kell bevásárlókosár, nem kell árfeltűntetés, nem kell fajtánkénti elkülönítés, szeparálás, nem kell ellenőrző mérleg! És persze NAV-val összekötött pénztárgép, meg nyugta, számla sem!

Mindenre és minden helyett van megoldás, trükk, legyintés, mutyi így elszabotálható a higiénia, a HACCP, a csomagolás, nem kell kirakat, meg tájékoztató táblák sem.

A fürge legényke kiugrik a sofőrülésből, viccelődik, meg morog, ha kell, és máris kész a jóságos kereskedő markáns változata a modern korból! Sofőr és kereskedő egyben! Vagy a leginkább egyik sem…

Nincs szükség itt a vásárlók könyvére! A szakmai hiányosságokról a leginkább a szakmabéliek körében kutakodhatna a hatóság, de valószínűleg a mi falunk – meg a többi pár ezer… – eltűnt a vizsgálódásaik térképéről.

Egyenlők és egyenlőbbek korát éljük. Vannak a megtűrtek, a konccal dobottak, az ok nélkül is mindig vigyorgók, meg mi, néhányan, a megátalkodottak, akik tele aggódással nem vagyunk képesek beájulni a mézes madzagok láttán. A máz pedig olyan szép! S hogy miért gondolom, hogy akad némi hasonlóság a mozgóboltjaink muzsikája, meg a stadionok ígéretei között? Nos, ha Pavlov kísérletében gondolkozva elmerengünk az eljövendőn, talán ezt is megérthetjük…

„Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.”

Utóirat:

Emlékezetemben ott él még az a tél, az a csikorgó, amikor nem akadt ember, árus, aki a puszták népének kenyeret vitt volna. Oda, ahol valaha értettek a gabona vetéséhez, aratásához, az őrléshez és a kenyérsütéshez.

002

Nem, nem a mozgó boltok, meg a stadionok ellen szólok, inkább csak a hagyományok ledózerolása ellen; az elmaradó, a meg nem valósuló ígéretek, a folyamatosság és biztonság hiánya miatt félek, féltem az öregeket, a magatehetetleneket, a szegényeket. Meg magamat persze…

Mindazokat, akikre jövőre is csak egy pár pillanatnyi mozdulat erejéig lesz szükség…

ISKOLAKEZDÉSI TÁMOGATÁS – ott, ahol mindenki jobban teljesít

A hagyományos szeptemberi tanévkezdési mizéria kapujában állok, mit tagadjam, legatyásodva. Túl mindenen és a véghajrá előtt közvetlenül, megint nem tudok elfogadható édesapaként viselkedni. Szinte bujkálok a naponta előbukkanó listák elől, próbálok a forradalmi kormánytól ellesett sikerpropaganda elemekkel manipulálni, de a gyerek nem bolond! Látva az általam végigröppent kényszerpályát, már leginkább megsajnál.

Ő…, a gyermekem! Ez van, és ráadásul évek óta!

2001-09-mh-Greguss-Individualpszichologia-02

Mentegetőzhetek, hogy nem nyaraltam, nem utaztam, nem tartottam szülinapot és így tovább, de a makacs tények akkor is tények maradnak: az egyenes gerincem immár csak emlék, képtelen vagyok a kötelességeimet felvállalva élni!

Szóltam már elégszer arról, hogy életemet az alaptörvényben foglaltak ellenében élem: nem tudok gondoskodni a szüleimről. Bár évek óta lelkesen kéregetnek, az adóm 1%-ából nem áll módomban közhasznú szervezeteket támogatni. Nincs mivel kiegészítenem a rászoruló állami gondozottak keretét és csak emlegetni vagyok képes a hajlék nélkül maradt öregeket is. Már a sarki koldushoz sem lépek oda szeretettel, pedig a pár forinton túl mindig volt két jó szavam… Azt hiszem a fél életem veszett oda, mióta nem adhatok!

Még emlékszem azokra a könnycseppekre, amit Kolozsvárott ejtettem, az újságpapírba csomagolt lábú anyóka láttán, akinek nekiadtam az összes megmaradt kenyeret, szalonnát és pénzt, bár tudtam, félnapnyi járás még a hazám. Szerettem volna megmenteni őt, vagy a leginkább magamat.

Ebben a jobban teljesítő propagandagépezetben, a hazában, ahol élek, lehajtott fejjel járok. Mert nem vagyok képes szétosztani a javaimat, megszabadulni a bűnné tornyosult értékektől, csak, hogy újra szerethessem, legalább egy kicsit is önmagamat! Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben. A rádiók és televíziók egyre a diadalt ragozzák, míg délidőben az asztalhoz ülünk, a megszokás mindünket odaparancsolja, és várjuk, csak várjuk, ki fér még mellénk, de bizony mindannyian magunk vagyunk. Mert az orbáni érában, a magyar ember legnagyobb szégyene lett a szegénység!

gyermekrajz1

Elveszett a gyermekkor. Az az idő, amikor az, állítólag „nagy igazságtalanság”, a szocializmus évtizedeiben készülődéssel telhettek augusztus utolsó napjai. Apám a kék bekötőpapírt hajtogatta, anyám a vignettákat raggatta, én meg a ceruzáimat hegyeztem egyre, s vagy százszor a hátamra próbáltam az iskolatáskát. A már napokkal a tanévnyitó előtt átvett tankönyveket nézegettem és vártam, mindenre, örömmel!

Most nézek kifelé az ablakon. Édesapaként… Magamra zárt ajtókkal, mintha itthon sem volnék, mintha bizony megfutamodhatnék valami elől. Mintha jogom volna azt mondani, hogy nincs! Kifizettem a tankönyvcsomagot, már előre, de így is késedelmesen, csak, hogy szégyenkezhessek!

taska_es_iskolaszerek

Most költenem kellene füzetekre, tolltartóra, íróeszközökre, iskolatáskára, körzőre, vonalzóra… a lista egyre dagad, pedig még itt ez a hét, a vakáció utolsó hete, amit nagyon, nagyon kellene szeretni! Együtt érzően megtölteni tartalommal, mintha bizony soha nem érne véget. Odaadni mindent a gyermekemnek, ahogy én is mindent mindig megkaptam! Kirándulni, játszani és lófrálni egy utolsót, betakarítani a szilvát nagyapó kertjéből, aztán próbaképpen elsétálni az iskoláig, meg vissza! Eljátszani, mintha nem tudnám, mikor lesz a tanévnyitó! Ott az iskola kapujában eljátszani a megrökönyödést, lám, az idén is elkezdődik… pár nap és becsengetnek, aztán naponta szaladok majd a gyermekem elé, faggatva, mi volt a padok közt, a suliban. Hozni magammal valami apró meglepetést, vigasztalást, mert holnaptól újra gyufalábakat eresztenek a vadgesztenye lovacskák…

És talán ez az egészben a legrosszabb, de már nem kérdezi meg, vajon van-e rá pénzem? Mindenféle kifogásaimból és nekibuzdulásaimból kiábrándulva, már nem akarja tudni a legújabb válaszomat. Megkímél… Minek is faggatna. Tudja jól, mindig is erre készültem. Tanító és édesapa szerettem volna lenni. Évek hosszú sora óta csak másoknak szól a becsengetés, és a föladatomat sem vagyok képes teljesíteni. Nem áll módomban a támogatás…

Nem lesz hát iskolatáska, csak a régi, szétfeslett, a tollakat is a régiek közül válogatom. Nincs miből új cipőt és ruhát vennem, marad, ami volt. Láthatja mindenki jól. A gyermekem apja erre sem volt képes, pedig a kormány jelentése szerint javul az életszínvonal, nőtt a fogyasztás, az európai szint alá zuhant a munkanélküliség, szóval Magyarország jobban teljesít. Csak én nem. Nem igazán érdemlem én ezt a hazát, mert a legfontosabbal, az egyetlennel maradok adós: nem tudok adni! A hazát, ahol az erkölcstan oktatói majd elmagyarázzák a tékozló fiú definícióját…

Számolgatással kezdem a hónapot, s úgy is fejezem be; ide jutottam. Ez ad értelmet a mindennapoknak, miközben pedig látom, jól látom a drótokon gyülekező vándormadarakat – tehát semmi nem változott, csak én. Egyedül én! Meg még vagy nyolc millióan, a legnyomorultabb magányban és szégyenben…

A fecskék gyülekeznek már, lehet, egy reggel nem hallom a csivitelésüket… Valaha, az iskolatáskával a hátamon integettem feléjük, mert tudtam, hogy értik minden szavam! Integettem és örvendeztem, úgy mentem én az iskolába. Olykor visszacsiviteltek. Boldog voltam és vártam nagyon a napot, amikor megmutathattuk egymásnak ott a padok közt az új füzeteinket, könyveinket, a vadonatúj tolltartóinkat, a tűhegyes ceruzákat, az új készlet csehszlovák színes ceruzákat!

családrajz_0

Melyekkel olyan öröm volt lerajzolni a mezőt, rajta a mosolygós édesapánkat, meg az édesanyánkat, a testvérkénket, magunkat… meg a fák mögött a Cirmi cicát…

MÉG MINDIG NINCS BOCSÁNAT – SZTK, ahová a haldoklók járnak…

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos. A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

Elhasználódásunk okán, mely olykor a lehetetlen anyagi helyzet, máskor meg a nemtörődömség miatt alakul ki, előbb-utóbb magunk is alannyá, áldozattá válhatunk, eljuthatunk egy egészségügyi intézménybe, kórházba, rendelőintézetbe, gyógyulást, gyógyítókat keresve; vagy, ha másként nem, kíséretképpen, támogatva a lassú elmúlás útjára lépett szeretteinket. Nagyszüleink, édesapánk, édesanyánk utolsó éveit e különös ispotályok világa nehezíti, húzza le, egyre a mélybe. Helyek, ahová a haldoklók járnak. A betegség pedig alattomos módon talál társra a lehangoló környezet, az intézmények lerobbant falai között…

0000

A minap engem is e kényszer vezetett az SZTK egykor szebb napokat látott épületébe, ahol – kár szépíteni – vagy egy évtizede nem jártam már. A Megyei Rendelőintézet látványa Lenin szikár figurája mögött sem volt képes igazán szívet melengetővé válni, de a Sportház tömbjével egybeolvadva mégis Szombathely egyik megszokott jelképe lett. Hozzánk nőtt, a nyakunkon maradt. A maga otrombaságával funkciójában legalább szépnek… a legkevésbé sem nevezhetjük. Szürkére mázolt üvegfelületei, melyekről az idő vasfoga lepergette rég a fedőréteget, megkopott márvány burkolata, a szürke valamennyi árnyalatával képes összeroppantani a bámészkodót. Ez a mai Szombathely kétségtelenül legotrombább szégyenfoltja, talán csak a felirat hiányzik a kapu felett: ki ide belépsz, adj fel minden reménnyel! Hely, ahol orvosnak lenni, egyszerűen lealacsonyító érzés, betegként pedig maga a válogatás nélkül való megalázás: kosz, mocsok, málló vakolat, összetördelt burkolatok, kiszakadozott, szétnyűtt ülő alkalmatosságok, kitört ablakok, beázott födém és sápadt világítás mindenütt.

007

008

011

017

010

Jó volna úgy írni e helyről, mint kedvenceinkről, a bezárt határőr laktanyákról, ahol már csak szükségből járnak hálni a patkányok! De az SZTK ma is működik. A betegségügy fellegváraként naponta százakat fogad, benne, mint bűnösök találkoznak egymással a kalandvágyból itthon maradt gyógyítók, meg a mindent feladni kész betegek. A kárhozottak. Többségük öreg. Fáradt, egykedvű bácsik és nénik, akik ettől a helytől remélnek még néhány évet, évecskét, mint valami könyöradományt az átgürizett évtizedekért cserébe. Ez a jutalom, a válasz…

Haldoklóim mellett magam is rosszkor érkeztem oda! Úgy értem, az állapot, mely nem tűrt halasztást, engem is odavezérelt egy mosdó, a szofisztikáltnak aligha nevezhető felirat a FÉRFI WC kapujába, ahová gyanútlanságomban beléptem… Így van ez, ha az emberben ott a jószándék, meg a mások feltétlen tiszteletének tana, s úgy intéztem e felelőtlen lépést, hogy előtte nem számítottam menekülésre, s mint a mélyvízi búvárok, még percekre elegendő levegőt sem vettem.

Pech. Így nevezték ezt anno.

Engem leginkább az üzenet értéke fogott meg. A látvány maga, mely 2013-ban egy orvos polgármester által irányított város rendelőintézetének férfi wc-jében elém tárult, a maga fojtó, maró bűzével, a vizelet és bélsár mindent elárasztó valóságával, látványával.

003

004

006

005

013

014

018

Hely, ahol valami miatt még a madár sem… még az ÁNTSZ sem jár!

Miközben lelki szemeimmel magam is odaképzeltem a fájdalmait cipelő öreg embert, amint könnyíteni próbál magán, legszívesebben menekülni próbáltam volna, de ez a látvány nem eresztett… Nem fotózni indultam a rendelőintézet mellékhelyiségébe! A képeket az alkalom szülte, a kimondhatatlan düh, az elkeseredés. Az a fájdalom, amit Örkény István érezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt írt az apja haláláról…

„ NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá láto­gatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és meg­kértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a beteg­szobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem kell semmi.

– Hoztam néhány almát.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

– Hát akkor megyek – mondtam később.

– Menj csak, fiam – mondta.

– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

– Köszönöm – mondta.

– Csak reggel jön az osztályos orvos.

– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és át­ad­ta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az al­mák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet”, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, bele­nézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.

– Meg akarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.

– Meg akarom nézni – mondtam.

– Jobb lenne aztán – tanácsolta.

– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyuká­ból állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.

– Sokáig – mondtam.

– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

– Ahogy akarja – mondtam.

– Oldalt választva viselte a haját?

– Oldalt – mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé­temettetem magam.”

Betegségügy. Így nevezte el a magyar emberek fizikai állapotáért leginkább felelős szervezetek összességét a mutyivilágot folyamatosan lefülelő, és ezért idejekorán nyugállományba zavart szívsebész professzor. A tudós ember, aki azóta – ahogy ő fogalmaz, szívvel-lélekkel egész nemzetet gyógyít, egy szombathelyi előadásán, néhány nagybecsű orvos előtt megjegyezte: embert még soha nem gyógyíthatott meg orvos.

A gyógyulás folyamatai a prevenció, az életminőség, a társadalom lelki állapota alapján változnak, s ahol beteggé torzul a lélek, az egyszerű ember képtelen legyőzni az élettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásokat.

001