BŰNBÁNAT A BÚBÁNAT UTÁN – az Alföldi féle IK ürügyén…

Te meg én nézők vagyunk. Hallgatóság, publikum, közönség. Tökmindegy hogy nevezem; 2013-ban! Így is, úgy is csak páciensek – engedelmesek lehetünk! Megtanítottak megadó módon viselkedni , helyeslők és belenyugvók lettünk, a demokrácia töltelékanyaga. Mert ma így divatos – hülyék vagyunk.

Libák, akiknek a torkán lecsúszott már ez-az, ha úgy kívánták az aktuális tömők. Követők, rajongók, fanok, meg még ki tudja mifélének nevezettek, akiknek az a dolguk, hogy elteljenek a fogyasztói társadalom mindenféle szemetével. Konzumidióták, kispolgárok, sőt polgártársak… Ti!

445px-István,_a_király_plakát

Tizenhét voltam, amikor a cigánysága miatt meghurcolt tanárember társaságában többször egymás után végignézhettem a filmet a moziban. (A Királydombra eljutni „azidőtájt” még lehetetlen volt, ha az ember Szombathelyen született…) A mozi volt az egyetlen ebben a színházmentes “faluban”; az egyetlen, ahol legalább bűnbánatot színlelve utána ballaghattunk az aktuális világnak. A film végén volt némi csönd, aztán, talán csak megszokásból, ahogy mindenki, körbenézett:

Sosem lehet tudni, annyi mindent hall az ember! – mondta…

Heteken át erről beszélt mindenki. Akadtak tudni vélők jócskán… Akkoriban valami csak valami mellett, vagy ellen íródhatott. ( Akárcsak ma! ) Tehát tudták, ki kit szimbolizál, a mozdulatok és gesztusok sora mit jelent. A ’78 óta ismét hazánk múzeumában kiállított koronázási ékszerek iránt megnőtt az érdeklődés, így akadtak, akiknek kapóra jött a történet, meg a nyugatira hajazó előadásmód, a rockopera, István hatalomra jutásáról és koronázásáról. Az évtizedeken át Erdős Péter rémuralmától rettegő rockszakma felszabadult…

( Bár Erdős doktor lelke ma is köztünk él, leánykája és unokája révén, Hankiss Ágnes és Vitézy Dávid jóvoltából! )

Vikidál Gyula, Nagy Feró, Varga Miklós és Deák Bill Gyula hangja zengett minden hangforrásból. Amit és ahogy létrehoztak a szerzőpárossal, Szörényi Leventével és Bródy Jánossal egyszerűen szerethető volt.

Aztán vagy húsz esztendő kellett a valódi beteljesüléshez. Éppen egy évvel a „nemzeti oldal” hatalomvesztése után aktuálisan használhatóvá, felhasználhatóvá vált a darab.

15_p15szor__istvan

Mintegy 350 ezer néző előtt.

„ A darabot a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúk színhelyén, a két Somlyó hegye közötti nyeregben emelt Hármashalom oltárszínpadon vitték színre. A két főszerepre sikerült Varga Miklóst és Vikidál Gyulát visszacsábítani. Az előadás végén a magyar himnusz mellett a székely himnusz is elhangzott.” Úgy tűnt, az IK elérte azt, amit egy magyar dalmű Kodály hazájában elérhet. Érdemei szerint, vagy nélküle, de a Bánk bán és az Ember tragédiája mellé került, olykor video, olykor DVD formájában…

Tiltakozássá, a „csakazértis” felmutatható eszközévé vált a darab, Erdély és a magyarság szimbólumává, szerzőik pedig méltósággal vonultak a halhatatlanok közé. A negyedszázados jubileum évében 2008-ban, Szikora János állíthatta színre a darabot, melyről akkor Bródy János így nyilatkozott:

„25 éve működik a darab, és minden egyes bemutatójánál olyan helyzet volt, hogy némi kis fantáziával ki lehetett osztani a politika aktuális szereplőire a darabban megjelent figurákat. A megfeleltetések persze mindig inkább jópofa játékok. Istvánt és Koppányt könnyű elhelyezni a politikai térben, de a többi szereplőt már nehezebb. Mindig voltak ilyen párosok. Ha nem lenne túlzás, azt mondanám, hogy most is értelmezhető úgy a darab, mint „Ferenc fejedelem” és „Viktor vezér” küzdelme.”

Aztán az elmúlt héten ez a nagy utazás újabb fordulóhoz ért. A jelenlegi hatalom kegyvesztett színi direktora, Alföldi Róbert rendezhetett IK-t, Szegeden, a Dóm téren, Dr.Botka László (MSZP) városvezetése alatt.

istván a király

Orbán Viktor udvari krónikása, Bayer Zsolt pedig felhorkant, s az általa „búbánatnak” minősített feldolgozás után bűnbánatot gyakorolt – persze csak képletesen -, Szörényi Levente helyett:

„A gondolat teljes hiányát aljas és ostoba külsőségek pufogtatásával fedtétek el. Levente, tényleg attól lett újszerű és „modern” a műved, hogy Torda, a táltos elbaszott rocksztárként gitározik, és rápöffent egy dzsangára? Hogy Laborc úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy transzvesztita köcsög? Hogy Gizella náci egyenruhába bújtatott német lovagokkal csalja Istvánt? Hogy István egy akarattalan pöcs, Koppány meg egy másik akarattalan pöcs? Én szégyellem magam, míg mindezt sorolom. Pedig nem nekem kéne, Levente. Nektek kell szégyellnetek magatokat, mélységesen.”

Itt tartunk most. Kritikákat hallgatunk az előadásról. Vitatkozunk a vacsoraasztalnál. Nagyapa, apa, meg a fia, háromgenerációnyi magyar; a nagyapa, aki a Királydomb Istvánját, a fiú, aki Csíksomlyóét és az unoka, aki Szeged IK-ját magasztalja, miközben eleve nem tarthatnak össze.

„Gyökér, lomb és száraz ág

Háromféle valóság

Ki háromból csak egyet lát

Nem látja a fát magát…”

Bródy János híres, hírhedt sorai ezek, Vásárhely ürügyén a magyar valóságról.

Te meg én nézők vagyunk. Hallgatóság, publikum, közönség. Tökmindegy hogy nevezem; 2013-ban! Így is, úgy is csak páciensek – engedelmesek lehetünk! Megtanítottak megadó módon viselkedni , helyeslők és belenyugvók lettünk, a demokrácia töltelékanyaga. Mert ma így divatos – hülyék vagyunk.

Libák, akiknek a torkán lecsúszott már ez-az, ha úgy kívánták az aktuális tömők. Követők, rajongók, fanok, meg még ki tudja mifélének nevezettek, akiknek az a dolguk, hogy elteljenek a fogyasztói társadalom mindenféle szemetével.

Konzumidióták, kispolgárok, sőt polgártársak… Én…Te…Ti!

A legkevésbé sem az István a királlyal van a baj…

ÜNNEPRONTÁS – Ludi Savarienses, Mutyilandben

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az ünnep, akár a tehetség, nem az akarat gyermeke. Ahogy szerelembe esni sem elhatározásból szokás, úgy a vigalom sem lehet őszinte, ha csak a „program” vezeti a vigadni vágyót. Talán, ha úgy mesélik, talán, ha messze földről hírlik, magunk is megmosolyognánk, de a mi ünnepünk, a Ludi Savarienses itt toporog, ahogy lezárul az augusztus huszadikát körbelengő hosszú hétvége.

Próbálnám leírni, mit is ünnepelünk augusztus 20-ra hivatkozva négy napon át, de eleve pontatlanságra ítél a sokadszorra átírt történelem, a választási küzdelmek forgatókönyveinek szele a bűvös jobban teljesítésről, no meg a végeláthatatlan sikerpropaganda, a mindent és mindenkit legyőzni kész és képes miniszterelnök köpönyegéből naponta tóduló össznépi hurrá. Augusztus 20. volt már új kenyér ünnepe, amikor az akkor még becsületükben élő parasztok elégedettségében osztozó ország a „mindennapi kenyerünk” biztonságáért mondta imáit. Volt később alkotmány ünnepe, mely alkotmány helyébe tákolmányok és alaptörvény emeltetett, így az alapgondolat kitörlése óhatatlanul igénnyé, majd tetté lépett elő. Ma leginkább a katolikus egyház által szentté emeltetett István, magyar király ünnepeként emlegettetik ez a nap, így mindazok nyelhetnek egy nagyot, akik magukat Árpád, netán Koppány véreként tartják számon, s a magyar történelem máig legnagyobb kérdésére más választ ismernek, mint amit a MTA megélhetési tudósai replikáznak. Tudniillik, máig vitatott kérdés, hogy István áldozat, avagy bűnös lett volna, mert a jobb kéz levágása a kor egyik „méltó büntetéseként” vált közismertté…

Miniszterelnökünk mindenesetre ezt a mostanra kikevert masszát, a katolikus egyház által kijárt Szent Istváni flancot még tovább dúsította a királyság eszmerendszerének sajátságos „koronázós”emlékezetével Székesfehérvárott, amikor udvartartása egészével végigparolázott az állítólagos Istváni emlékhelyek buckáin. Viva Mutyiland – mindörökké ámen! A közeg hangos „Viktor, Viktor!” ovációval hozsannázta – már, ha lehet hinni a közmédia felelősségének… Tartalmas ünnep volt ez a 2013. augusztus huszadika, Mutyilandben.

Viszonylag olcsó statisztasereggel remek film készülhet az újjáválasztáshoz – nemdebár!

De térjünk vissza szűkebb pátriánkba, ahol az ünnepnapok sora nemhogy véget érne, de jön az újabb borral-sörrel folyó Kánaán, néhai legyőzőink megünneplése ürügyén. Csekélyke agyrém! Merthogy a hazánkat körülölelő népek szinte mindegyike úgy tartja számon, hogy őseink, a Pártus birodalom népe, vad volt és könyörtelen a harcban, s az egyetlen méltó ellenfele a Római Birodalomnak.

( Elég a szomszédos Burgenland (Őrvidék), Orbánfalu erdeiben, a sírdombok mentén a történeti múltról megemlékező táblákat találnunk, ahol kis szerencsével olvashatunk a pártusok tetteiről. Ott még elfogulatlanul, a hiteles történetírás eredményeként. Mert Ausztriára nem vonatkozott a történelemhamisítás kényszer – törvénye! Lám, ott a véreink a rómaiak ádáz ellenségei maradhattak! )

A Ludi Savarienses persze csak látszólag a római legyőzőink ünnepe! Senki nem gondolja komolyan, hogy Pueskas Caesar, vagy éppen Brutus Martonious azért illeg a világ minden bizonnyal leggagyibb diadalíve árnyékában, csini tógáik alig fedésében, mert lelkük mélyén Augustus, vagy éppen Claudius leszármazotti hűségéről kívánnák meggyőzni a plebset! Persze, hogy nem! Jó gazdájukhoz méltó módon, jól jövedelmező purparlét csapni…ezt teszik, és ehhez nem kell nagy tudomány. Ha pontos megfogalmazást keresünk e derék „rontás ünnepére”, melyben a maskarások állítólag megelevenítik a területeinkre rontó rómaiak gaztetteit, valahol a modern Mutyiland megfogalmazásai közt kell kutakodnunk…

Nemzeti Karnevál

Nemzeti karnevál! Ez az, nevezzük így ezentúl! Csak tessék, tessék! Lehet jönni, bámészkodni Szombathelyre, a „nemzeti karnevál” városába, Mutyilandre! Lesz itt minden, mi szem – szájnak ingere! Tehát százszámra büfé, talponálló, lacikonyha, kocsmácska, kajapavilon, bor- és sörharapó, faloda, szendvics-bár, borterasz meg sörkimérés, sütöde, kifőzde, étterem, böcsületdöglesztő, klimó… ungarische mulatschag, wirtschaft stb. a Nemzeti Dohányboltok övezte Fő téren!

A karnevál tervezett megnyitójának pillanatától, a legutolsó csinnadrattáig, helyettünk írt forgatókönyv szerint, persze csak, ha az égiek másként nem gondolják. Maskarába öltözött szereplők által megjelenített élőképek vonulnak át a belváros utcáin, a menet élén az aktuális patríciusokkal, persze tógában, tunikában, sarukban és némi koszorúfélével a dicső homlokzatokon… s a plebs, az istenadta nép önfeledten éljenez és hurrázik, mert ez a dolga. Ez jár. Ez van ingyen, mint a cirkuszok többsége úgy általában. A kenyér meg annak van, aki áldoz rá – borsos áron! Ha nem esik eső, ha nem fú a szél, akár valamiként is felfogható mindez, bár a dolognak az égvilágon semmi köze nincs az örömhöz, az ünnephez. Áhítathoz meg a leginkább nincs! Üzlet ez kérem, ócska kis kirakodóvásár, valakik nagy meglopottak sarca, még egyszer, csak úgy!

A magamfajták – bocs a szóért, tudom, foglalt! – meg persze nem lehetnek mások, mint a mindig fanyalgó ünneprontók. Ez van! Ez jutott nagysokára. De mielőtt azzal vádolna bárki, hogy irigységből, vagy tudatlanságból teszem, sietve leírom, valaha magam is egy voltam azok közül, akik Gál Ferusz Józseffel éveken át szerették volna újra látni azt a lelkesedést, amit valaha dr. Makra Sándor, Mentes Vilmos és még jó néhányan megálmodtak és útnak indítottak dr. Horváth Ferenc forgatókönyve szerint a néhai Savaria Karnevál felvonulásával, ünnepével! Ahol és amikor a város szinte minden polgára lázasan készülődött az aktív részvételére, várta azt a napot, azt a néhány órát, amikor a maskarások menete neves közreműködőkkel végigjárta az ódon belvárost.

Nem volt napokig tartó útlezárás, építkezés, felhajtás és hacacáré a lehúzások millió formája, befektetések és bevételek, no meg nyereség örök harca, mely minden „nemzeti karnevál” előtt bizakodásról, támogatókról, szponzorokról, meg kormányzati segítségről kiabál, majd a múló idővel a ráfizetésről, a deficitről, meg az elmaradt érdeklődésről konyul, persze csak befelé, nehogy az „image” megsérüljön!

Nem volt óriásplakát, meg marketing, de olykor felénk tévedtek azok is, akiket a hírvivők öröme indított útnak, olykor nagy messzeségekből is.

Persze, ma minden más. A Ludi Savarienses most is ezreket mozgat majd. Azt mondják, a kíváncsiság mindenkit Szombathelyre hoz. Csak a kíváncsiság egyik következménye ne volna a csalódottság!… Mindazok közös élménye, akiket valamelyik előző karneválon, csúnyán becsaptak, rászedtek. Akik ugyan elmesélték rossz élményeiket, de a magyarok emlékezete oly rövidke, mintha tán sosem lettek volna sérelmek, bajok. Meg a miénk, itthoniaké, akiknek semmihez semmi közünk!

Jönnek, tódulnak újra az idegenek, ahogy ők mondják, ünnepelni, osztozni Savaria örömében… De ugyan, mi közünk van ehhez az örömhöz valójában?…

Akit valaha megérintett a történelem, még inkább a néprajz, az nyilván ismeri az ünnepeinkhez vezető hagyományok, szokások rendjét. Tudja jól, hogy a régiek számára egyetlen rend létezett, a megszámláltatott és kiméretett idő, mely szigorúan mérte a szükség és bőség útjait. A bőségét, mely ugyan ritkán adatott, de akkor öröm és vígasság ölelte a szíveslátást, no meg a vendégbarátságot. Ezek a ritkaság számba sorolt pillanatok voltak az ünnepek, hosszas készülődésekkel, az alkalomhoz illő áhítattal és megjelenéssel, mert az örömnek – úgy hitték – a szíveinken át kell utat engedni, köszönetül az égiek felé…

Az öröm pedig csak egyetlen helyen vásárolható!

QAPI FORDÍTÓJA – egy humanista gyilkos, aki Orbán Viktor barátja

Harminchat éves. Távol hazánktól, odahaza, amikor éppen ihletett állapotban van, Petőfi Sándor verseit szavalja. Persze magyarul. Megtanulta a nyelvünket. Volt rá ideje. Csak ült, egyedül, ott a magánzárkában és múlatta az időt. Ahogy ő mondja, szórakozott… „A magyar nyelv elsajátítása rendkívül szórakoztató, a versek, a Petőfi Sándor költeményei pedig „egész jók”. Könnyen fordíthatóak, akár egy zsebszótár segítségével is.” Az Anyám tyúkja, meg a Nemzeti dal lett a kedvence. Olykor, esténként, a priccs szélére állt, – úgy hallotta a költő, hajdanán a múzeum lépcsőin állva is így tett -, a karját magasba emelte, s úgy üvöltötte, hogy szinte beléhasadtak a zárka falai: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

QAPI

Ez lesz az idén augusztusban megjelenő könyvének a címe. Qapi – Ajtó. Szabó Magda műve annyira a szívéhez nőtt, hogy elsőként ezt a művet ajánlja honfitársainak. A fordítói előszavában kiemelte: „ sok rokon vonást fedezett fel az ő asszonyaik és a magyar nők életében. Így folytatta: nem veszítette el tiszteletét a magyar nép iránt, és a regény lefordításával szeretne hozzájárulni – ha csekély mértékben is – a két nép közti barátsághoz.” A fordítást, melyet most ki fog adatni, 2009 októberében elhunyt édesanyja emlékének ajánlotta. Meg a barátjának.

Azt írja, hosszú időnek kellett eltelni odabent, míg végre valaki megértette az ő elhivatottságát. A feladatát. Aztán a magyar miniszterelnök mindenkinél bölcsebbnek bizonyult. Ugyan a magyar bíróság életfogytiglanra ítélte, az EU jogrendje pedig nem engedhette volna, hogy a Magyarországon elkövetett bűncselekmény okán rá rótt büntetést szülőhazájában töltse le, a magyar miniszterelnök mégis megoldotta ezt a számára jelentéktelen problémát. Persze baráti gesztusból! Lassan egy esztendeje már. A jótékony feledés homályába veszhetne minden, ha ez a könyv, a Qapi, éppen nem most, a fordító 36. születésnapján jelenne meg.

Ráadásul a könyvet hamarosan egy újabb magyar író „egész jó” munkája követi majd. Még tanakodik a címén, vajon mi volna a leghatásosabb, ha anyanyelvére fordítva jelentetné meg Molnár Ferenc könyvét, a Pál utcai fiúkat, vagy, ha valami találóbb, könnyebben fogyasztható címet találhatna. Egy ottani internetes híroldal szerint ez azt támasztja alá, hogy a fordító-alkotó nemcsak hazafias katonatiszt, hanem humanista férfi is. Egy humanista férfi, Orbán Viktor hálás barátja. Akinek mindent köszönhet: a szabadságot, a dicsőséget. Melyet majdnem elméltatott tőle egy szigorú magyar ítélet, mely élete végéig börtönbe zárta volna.

Mielőtt valaki arra gondolna, hogy egy magyar műalkotásokat fordító, humanista férfi, Orbán Viktor barátja, boldogan éldegél odahaza, készülgetve a könyvpremierekre,  – ahol majd gyöngybetűkkel ajánló sorokat jegyez Szabó Magda, meg Molnár Ferenc könyveinek címoldalára -, hát sietve leírjuk – nem ilyen egyszerű e derék ember – a hazájában nemzeti hős – boldogsága!

A hősnek nehéz a dolga! Aki elvonult a nyilvánosságtól…A korábbi tervekkel szemben nem vesz részt iskolai avatóünnepségen és katonai koszorúzásokon sem. A hadnagyból őrnaggyá előléptetett katona nevét több helyi iskola is fel akarta ugyan venni, de a katona egyetlen hivatalos eseményen sem jelenhetett meg.

„Ennek állítólag az az oka, hogy több örmény fegyveres szervezet is vérdíjat tűzött ki a Bakuban bálványozott Safarovra. Pedig nem telik el nap úgy Azerbajdzsánban, hogy ne születnének a katonát méltató cikkek a helyi újságokban. Véres tettéről ódákat zengenek a sajtóban, és drámai hangvételben írnak a Magyarországon a rácsok mögött eltöltött éveiről.

g_image

Az idén augusztusban 36. életévét betöltő Safarov 2004-ben Budapesten egy, a NATO égisze alatt megtartott angol nyelvi képzés idején baltával ölte meg örmény katonatársát. A magyar bíróság életfogytiglanra ítélte.”

2012 nyarán aztán, Orbán Viktor és magyar hangja, no meg fegyverhordozója, Szíjgyártó Peti gondolt egy nagyot és merészet és turnéztak egyet Azerbajdzsánban. Annak székesfővárosában, Bakuban fűt-fát megígérvén megkötöttek néhány megállapodást némi készpénzről, és ezért cserébe, meghallgatták az ottani miniszterelnök aprócska kérését – engedjék már szabadon a baltás gyilkost, Ramil Safarovot. Az azeri államfő megígérte persze, szóban, némi borocska mentén, hogy dutyiba dugja odahaza a Ramil gyereket, Viktor meg elhitte, oszt…

Másnap még az azeri pátriárka szakállába burkolódzva a magyar miniszterelnök felavatta a Szombathely testvérvárosaként egy nappal azelőtt bejegyzett Kutaiszi patinás repterét, aztán Viktor, meg Peti hazareppent. Rövid morfondírozás után, mire a világ ráfeledkezhetett volna a gusztusosnak éppen nem nevezhető ügyletre, a kegyetlen baltás gyilkos már frissen vasalt ingben masírozhatott a bakui hősök emlékművéhez, ahol még jól láthatóan üdék voltak Orbán Viktor pár nappal előbb odahelyezett koszorúinak selyem virágocskái.

image

Ramil Safarov, aki 2004-ben Budapesten gyáván agyonverte egy baltával az alvó örmény katonát, attól a naptól kezdve szabad ember volt. Tettéért megünnepelték, s most, hogy Szabó Magda művét, az Ajtó című könyvet, mely Ramil Safarov fordításában Qapi néven kerül az azeriek kezébe, újra ünneplik majd, megemlékezve az azeri nép nagy barátjáról, Orbán Viktor magyar miniszterelnökről. Dicsőség ez, nem kevés!

Ha belegondolunk, csak az évezredes barátságunkat kellett csatornába eresztenünk a keresztény örmény néppel. Csak az ezer szállal hozzánk kötődő, szabadságharcainkban velünk harcoló örményeket kellett megcsúfolnunk.

Orbán Viktor jól alszik. Nincsenek gondjai az örmények megalázása hallatán!

(Ahogy a 2002-es választási vereség után, október 23-án is Budapestre tudta rángatni a nagybeteg Pongrátz Gergelyt, a legendás Corvin köz 1956-os főparancsnokát, háttérképnek, díszletnek, az ő nagy ívű beszédjéhez. Azt a Pongrátz Gergelyt, akinek ereiben ősi örmény vér folyt, aki az erdélyi Szamosújvárott született és örmény magyarként búcsúzott 2005-ben, múzeuma udvarán, Kiskunmajsán.)

Egy év telt el Ramil Safarov elengedése óta. Orbán Viktor pedig bízik a magyarok rövid emlékezetében.

És persze, jól alszik. Talán akad még pár garas a bakui júdás pénzből!

ENGEDJÉTEK HOZZÁM A GYEREKEKET!

Nem szeretnék önző módon, hosszasan tűnődni azon, vajon milyen feladat ma, itt, Magyarországon, 2013-ban gyermeknek lenni? Tudom, úgyis volnának, akik szembeszállva a józanságommal, mindenképpen elmagyaráznák, hogy tévedek. Nyilván, mert öröktől fogva elfelejtettem azonosulni a nyájjal…

Meg aztán felnőtt volnék! Mást gondolok, érdekeim és tapasztalataim miatt, nyilván mást látok, mint a mai ifjak, akiknek a tojáshéj még ott virít…

De, talán nem csak azért ragadtam tollat, mert bujkál bennem a „mit gondolnék én az ő helyükben” érzés! Talán, mert a hosszas töprengés helyett szeretném megragadni a karját a korombélieknek, s mint a távoli múlt, a jelen, meg a jövő karácsonyainak szelleme, néhány pillanatra megmutatni, miféle fal felé robog a vonatunk!

Még néhány hét és indul a 2013/14-es tanév. A hír önmagában is lehangoló, pláne, ha tudjuk, hogy gyermekeinkre miféle megpróbáltatások várnak a kötelezően választható hittan, meg hit- és erkölcstan kapcsán.

Sietve kijelentem, hogy nem képviselek liberális nézeteket, sem bűnöző, sem bűnben élő ember nem vagyok, szándékomnak megfelelően választott szövetségben élek a Teremtő szándéka szerint. Tudom, mi a dolgom, értem a feladataimat, a jogaimat és kötelességeimet elfogadtam. Minden embertársamat az őt megillető módon tisztelem, ahogy az általa megszerzett javakat, meg kapcsolatokat is. A betévedt legyet az ablakig kisérem, ha pedig szólok, igyekezetem szerint csak igazat beszélek.

Hogy mégis megrökönyödéssel fogadom a legújabb magyar hittanterrort, annak több oka is van, s a hónapok múlásával az okok száma egyre csak növekszik.

A sokat szidott átkosban cseperedtem, abban az ideológiai környezetben, amikor kisdobosként, majd úttörőként nyakkendőt, inget, sípot viseltem. Emlékeimben mégsem dereng, hogy a szocializmus vezérei egy szép napon elhatározták volna, hogy magolnunk kell Marx, Engels vagy éppen Lenin műveit! Nem kellett szocialista embereszményeket követnünk, példaként választva Ságvári Endrét, vagy Hámán Katót, és nem emlékszem arra sem, hogy akadályokba ütközött volna, ha a vasárnap délelőttöt a családunk körében szerettem volna tölteni. Országunk vezetőinek nem okoztam fejtörést azzal, hogy középiskolás koromban nem váltam a KISZ tagjává, majd életem legelső munkahelyén szintúgy tudtam szelíden megköszönni az „elvtárs” megszólítást, no meg a tagkönyvet.

Felnőttem. És felnőtt fejjel, saját akaratomból választva hitet, magam dönthettem, hová kívánok tartozni. Ahogy ennek szabad választását képtelen lettem volna elragadni a gyermekeim elől, igyekeztem példaként, s nem kötelezettségként gyakorolni azt… Túléltem a rendszerváltozást, az összes törekvést, ami a megváltoztatásomra irányult. És most először kell azt éreznem, hogy nem felelek, nem felelhetek meg maradéktalanul! Mert édesapaként kell elfogadnom és végignéznem, bambán végigasszisztálnom, hogy a gyermekem világnézetei felett a fennálló hatalom dönt. Önmaga szeplőtelenségét felmutatva elvárásokat rögzít és a vele való feltétlen együttműködésre utasítja a felnövekvő generációkat! A majdani választókat és szüleiket! Mindezt a kereszténység ideológiai köntösébe bújtatva, akár úgy is, hogy az államtitkárrá felkent emberi erőforrás segédlelkész, esztergályos szaki, olvadozva mutyizza ezt az iskolákért törtfelelőssé ócsított nagyasszony oldalán.

Bár sem a katolikus, sem a református, sem az evangélikus egyház nem kapott jogot e rendszer felépítésére és kidolgozására, és alig egy hónappal a béta verzió nekilódulása előtt még számtalan kérdés nyitott, az őszi kezdés eldöntött tény. Jön a hittan, meg az erkölcstan, az ideológiai pokolgép, mely semmi egyébre nem lesz jó, mint egy újabb büntetésekre alapuló rendszer felmutatására, mely a gyermekeink szüleiből nagyrészt bűnöst farag majd! És nem ez lesz az első olyan társadalom, melyben a gyermekek a szüleiket támadják majd a másként gondolkozásért!

xxxxx

Engedjétek hozzám a gyerekeket!

Ez a Krisztusi mondat a legnagyobb arcátlanság, amit önző béklyója miatt a katolikus egyház a magáévá tett, abban a szerepben tetszelegve, mintha örök büntetéseire parancsot, vagy legalábbis említést kapott volna valaha, valamilyen formában a nagy meghatalmazótól… Az istenfélelem fogalmát összezagyválva évszázados terror alá vonva emberek millióit. De azt a pimaszságot, arcátlan önteltséget, amit Orbán Viktor enged magának és csatlósainak, még nem láthatott a világ. Azt mondja, mert már szégyenérzet és kontroll nélkül, a 2/3 bűvöletétől megittasultan ez is belefér:

Engedjétek hozzám a gyerekeket!

Itt, ahol használhatóvá és átképezhetővé vált a paraszt és a munkás, ahol bárkiből válhat operátor; itt, ahol kalandvágyból, meg ostoba röghöz kötöttségeink miatt hátrahagyottként várunk a sorsunkra, ahol a határokon túl rekedtek közül mindenki kedves, aki átcímkézhető, most a gyermekeken a sor. Még pár év, és gyermekeink jóval a felnőtté válás előtt tudnak majd különbséget tenni a mindent tönkretevő – persze nem keresztény! – Gyurcsány és Bajnai duó, meg a minden jóért letéteményes Orbán – Simicska – Kövér – Áder kvartett között.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy csak az utóbbi delikvensek munkáját kísérgeti „áldás”, meg gondviselés, már, ha a gyorstalpalókon kitermelt erkölcstanárok jól teljesítik a küldetésüket!

Belőlünk, szülőkből pedig bűnben élőket farag ez a fránya rezsim. (Meg persze komcsit…belőlünk, akik KISZ tagok sem voltunk!) Bűnben élők leszünk, ha gondolkozni merészelünk, ha szülői kötelességeinknek engedelmeskedve olykor gyermekeinkkel beszélgetni merészelünk, s ha netán azt gondoljuk majd, hogy családban betöltött szerepünket valaki aljas módon kiforgatta.

Szeretném, ha most sokan rontanának rám, és írásomra, megértetve velem, hogy nincs közöm a vérem gondolataihoz, lelkiismeretéhez, hogy a kormány szabadossága most válik majd igazi szabadsággá.

Én azért fenntartom magamnak a jogot, hogy elmondjam, több évtizedes bizonyságom van arról, hogy a teremtett világot a maguk arcára elcsalók soha, sehol nem juthatnak az út végéig…

ÖSSZEFOGÁS – plakátarccal az előrehozott választás ellen…

Amikor először láttam azt az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam.           A füle nagyobb volt, mit két család otthona!

0001b

Akkor már évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudtam jól, valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Gyalogszerrel baktattunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsogott.

Azt mondják, alig háromnegyed évre vagyunk már csak attól… Azt kérdem, melyik pokoltól? Egyáltalán, mit remél, aki a centit vágja, s ugyan kinek készít házat, hazát, aki mindent szó nélkül tűrve görgeti maga előtt a terhét? Udvariasságból, vagy lehet, önzésből teszi? Vagy uram bocsáss, butaságból, ostobaságból?

Jönnek újra a mindent mindenkinél jobban tudók, akik kívülről fújják a bűnlajstromot. A címkézők, akik olykor azt sem tudják, mit sorolnak, de egyetlen egyet sem hagynak elveszni. Rendíthetetlenül végiggajdolják… Együgyűségükben szinte minden napjukat újra és újra feltöltik méreggel. Készülődnek. Ahogy szeretett vezérük tanította.Várnak a napra, a pillanatra, amikor újra „győzhetnek”, és a „kegyelemdöfésről” beszélnek.

Amikor hónap közepén elfogy a nyugdíj, őt, az ellenséget hibáztatják. Ha rossz a termés, drágábbak az élelmiszerek, megfizethetetlen a megélhetés, azért csakis ő lehet a hibás. Az ő felelőssége, ha bedöglik a porszívó, ha rozsda marja a kocsi sárhányóját, neki kell felelni, ha a munkáltató felmond, és nem adódik másik, rabszolgamunkára specializálódott multi… Miatta értéktelen a pénz, miatta semmit érő a diploma. Ellenség.

Véletlenül sem ellenfél.

Így makacsul kizárható mindenféle kontaktus, párbeszéd, közös tervezés, tett. Ahogy a vezér az ellenség orrára csapta az ajtót, úgy dőlt az ő népének szájából a tanult szitok, a biflázott gyönyörűség.

Én sem voltam különb!

Tudni véltem magam is, hogy a dolgok romlásáért kell, hogy legyen egy, aki „elkövette a hibákat”, persze „szándékosan tönkretéve milliók életét”. Mert volt, akinek „kapóra jött a világ válsága”, aki tudta jól, mit kell tenni – ellenünk. Polgári körökbe jártam. Így nevezték azokat a helyeket, ahol időről időre összejöttünk, nehogy valaki elfeledkezzen a „mumusról”. Volt, hogy hetente érkeztek művészek és tudósok, monológokat, előadásokat tartottak az ősi rendről, magyarságról, meg a kiválasztott népről, ami persze mi voltunk. Konklúzió mindig akadt, az új messiás készülődéséről, meg a türelemről, ami rózsát. meg majd hatalmat terem…

A művészek az alkotás ihletett pillanataiban a készülődésre bíztattak. Erőt öntöttek belénk, nehogy elfeledjük, netán feladjuk a harcot. Mondták, Árpád a pozsonyi csatában győzedelmeskedett, Európa meghátrált, ahogy az eljövendő, a „leendő vezér” lábai előtt is alázatosan térdre rogyik majd a világ, hiszen a magyarság mindenek feletti… Persze, ezt csak a valódi magyarok értik, akik tudják és teszik a dolgukat. Mellettünk éltek a „másmilyen”, az értéktelen magyarok, akikről a „leendő vezér” írástudó barátja megállapította, hogy „agyhalottak”.

A „leendő vezér” barátja és barátai pedig nyilván nem tévedhettek! Nem ez volt a dolguk! A több ezer polgári kört járva, a „történelem főutcáját” koptatva meneteltek, eltökélten és megingathatatlanul a magyarok nirvánája felé. Ami megígértetett!

Névtelen

A papok levelet kaptak. Minden plébániára időben megérkezett a „leendő vezér” intelem gyűjteménye. Az ukáz, a miheztartás végett! A lehetséges és megvalósítható gazdagságról és örömről, amihez csak a keresztény elveket vallók férnek hozzá, de azok nagyon! A nagy „leendő” elmagyarázta, mit kell tenni. Miről szóljon az ige, a prédikáció, a választásokig és majdan azon a fontos napon.

És isten földi szolgálói becsülettel tették a dolgukat. Az üdvösség házait beszennyezve föloldozást hirdettek a paktummal élők közt, és kiátkozták, ahogy kellett, az ellenséget. Nem fért kétség a szavaikhoz, alázatosságnak mímelt tévedhetetlenségük, a cinkosság gyönyöre büszkén csordogált a szószékekről. Becsapták a nyájat, a saját jószágaikat, a remélt juss többet ígért bárminél, bárkinél…

Azon az őszön az ország felelős vezetője ellenséggé vált. Miután súlyos vereséget mért a „leendő vezér” szerepében tetszelgőre, az övéi közt, ünneplés helyett, a szorító gondokról beszélt, hogy felrázza azokat. Ez lett a „beszéd”, amit a forradalom évfordulója követett. Mely ünnep volt és lehetett volna a nemzetnek, és ünnep lehetett volna a világnak is… 2006 októberétől 2010 tavaszáig egyetlen hosszú menetelés következett sztereotípiákkal, demagógiával, klisékkel, meg persze nemzeti rockkal…

Gyalogszerrel baktatunk az egyre átláthatatlanabb ködben, miközben a hangszórókból a megérkezettek ünneplése, a győzelem himnusza harsog.

Amikor a minap először láttam az óriásplakátot, különös érzés futott át rajtam. Évek múltak el az utolsó boldognak hitt alkalom után, tudom jól… valójában álmodozni is felesleges. Lezárult egy korszak, másokban a vélt sérelmek indulattá, haraggá változtak, bennem válasszá, egy talán soha fel nem tehető kérdés válaszává: Igen, itt ez is megtörténhetett…

Utóirat:

Barátom! Te ott fenn, én meg itt lenn, jó látni a mosolyt az arcodon! Meg a magabiztosságot, ami mindig is a mosolyod része volt! Aztán meg azt, hogy újra láthatlak! Hogy nem hagytad tovább vergődni azokat ott ketten! Eltűnésedben bízva paktáltak naponta a kegyúrral – így, vagy úgy! Fürdőztek a csöndedben. Csak használtak, s ha kellett megtagadtak, s a mámorra készülődve olykor megtaposták a fényképedet. Mert ennyire ostobák!

Ha kellett, elhitették, hogy közülük való vagy, ha kellett, elhitették, hogy semmi közük nincs hozzád. Színvallásod és a tekintetedből áradó elszántság most nekik üzen: ez az ember az utolsó esélyünk, az utolsó esélyetek.

0001a

Mert neked már sikerült, ami a kegyúrnak sohasem!

A TEJ – ÉLET, ERŐ, EGÉSZSÉG! …meg némi méreg!

Öreg mesterem arra tanított, hogy soha ne írjam ki magamból az első dühömet. Várjak egy keveset. Ha a mérgem leülepszik, talán nem is olyan fontos, hogy közkinccsé tegyem. Így tettem, vártam, várakoztam… hátha!

De hiába…

Lehet, már vagy két hete történt, hogy villámgyorsan szükségem volt némi tejre. Miért is magyarázkodnék, előfordul az ilyesmi még egy fölnőtt forma emberrel is! Csak a könnyebb bocsánat kedvéért írom, a tejecskére kifejezetten egy aprócska lénynek volt szüksége – aki nevelt már néhány palántát, tudja jól, a gyermek szomjúsága az egyetlen, ami nem tűrhet halasztást!

A jó szülő pedig a legjobbat szeretné, hát a kánikula kellős közepén, persze dél környékén útra keltem, hogy a falu derekán ácsorgó tejkiadó automatából egészséges italt hozzak az én apróságomnak!

Töredelmesen be kell vallanom, nem ez volt az első kísérletem, így felkészült vásárlóként pontosan kiporcióztam a kötelezően előírt mennyiségű aprópénzemet. 140 forintot szorongattam a bal kezemben, – tudtam, annyiba kerül egy liter tej! -a jobb kezemben táska, s mivel más üvegem nem volt, alaposan kimostam egy hét decis borosüveget. Az lapult a szatyorban. Gondoltam, a több tej, majd valahogy hazaér a kisebb üvegben, ha más nem lesz, besegítek… az emberi lelemény kifogyhatatlan!

Jó évtizede már, hogy a tejárak ellódulásakor egyre több vállalkozás döntött az egészséges ital automatákon keresztül való vásárlókhoz juttatása mellett. Szebbnél szebb házikók és képek mentén megjelentek a gépek és a vásárlók megszerették, használni kezdték az alkalmatosságokat.

00002

00001

Aztán telt múlt az idő, a házikók szokás szerint bódékká, bodegákká silányultak, oldalukon falragaszokkal, napfakította, kibogarászhatatlan elérhetőségekkel, meg persze a rendetlenkedőket eligazító okosságokkal.

Fő az, hogy a varázsszó, a HACCP is ott ragyog valamelyik fólia alatt, a méltó mennyiségű maszat még azt a tacepaót sem kíméli….

00005

00006

00004

Úgy tűnik, nekünk, vásárlóknak így is jó! Örülhetünk, hogy ez is van. Állítólag, jobb nem károgni, mert még megsértődik a Riska, meg az ő Bélája, oszt ez sem lesz…

Odaértem hát a tűző napon, a kiadó ablakhoz léptem, s a pénzbedobó nyílásba helyeztem a százasomat. Elnyelte. A nyílás melletti gomb nyomogatásával apró csodára vártam…. nem adta vissza! Már csak két huszasom maradt, gondoltam, lesz, ami lesz, megetetem vele! Jól lakott, de most már kiírta, hogy kész tejet adni. Behelyeztem hát a palackot, megnyomtam a csodaadagoló zöld gombot és a finom tejecske csordogálni kezdett. Mind a tíz csepp!

00008

Álltam, és vártam, tanácstalanul, aztán jöttek arra néhányan, szintén tejért. Tejért, amiből nekem aznap nem jutott, csak tíz csepp. Bánatosan hazaballagtam, aztán kamerával a kezemben vissza újra. Gondoltam, mérgemben legalább lefotózom ezt a csodamasinát. Mire odaértem a falu döntőbírósága már ítélkezett felettem: kiderült, én vagyok a balog egyedül, mivel mindenki más vásárolni tudott az életből, az erőből, no meg az egészségből is egy keveset.

Az én csemetém aznap tej nélkül maradt…

Utóirat:

Mondták, – már a falubéli “jóakarók”, hogy jobb, ha nem fotózgatok, nem ugrálok itt, lássam be végre, hogy hibáztam!

Belátom, tényleg így van, hibáztam. Nem vettem tudomásul, hogy a balgákból jól megélő vállalkozó, bizony sakkban tartja a vásárlóit: vagy így fogadják el, ezt a minősíthetetlen bodegát, vagy ez sem lesz…

00009

Csak közben eltelt két hét, jómagam pedig még a környékről is elmenekültem!

KÖLTÖZZ EL! – a hajlék, a főnök, a haza, meg persze az igazság odaátról…

Napok óta nem néztem már tükörbe. Bár jóakaróim megtanítottak rá, hogy ez – csak ez!– mennyire fontos, és bár én ez ellen folyamatosan protestálok, most kivételesen nem az én hibámból adódik ez a távoltartás. Mondjuk ki, minek szépítsem a dolgot, a tükör és én egy időre megváltunk egymástól. A tükör, a cipős doboz, a seregnyi nyűtt cipő, a hosszúnadrágok, meg a nagykabátok; kedvenc könyveim, polcaim és fekvőhelyem, meg a féltve őrzött kincsek, persze még a gyermekkorból; mondhatni, előre mentek. Én meg lemaradtam, mint rendesen. A fogkefe, meg a bicska, néhány öltözet nyári viselet, meg a hordozható számítógép. Már csak mi ülünk itt a bamba félhomályban és várunk.

001

Várakozunk, mint a gyógyíthatatlan beteg a kórház végtelen folyosóján, mint a megbélyegzett hajléktalanok az ételosztás végtelen hosszú sorában, mint a bagós, akit kiközösítettek előbb a büdös füst, most meg a mutyi miatt. Várakozunk, mint a legtöbb gyanúsított, akik felett dönteni méltóztatnak, ha úgy lesz jó, várakozunk, mint az árvák, akiknek nem jut, még bocsánat sem.

Várakozunk, mint a fecskék, mintha csak egy intő jelnek kellene megérkezni, a rettenthetetlen távolból. Amikor menni kell. A vakok persze elintézik majd ezt is az önsajnálat kielemzésével; a vakok, akik leginkább nem akarnak látni. Nem méltóztatnak. Mert nekik éppen az én bizonytalanságom a bizonyság.

A deviancia különös bosszúja, amint valaki megkapja az ukázt, összeszedi a cókmókját és illanni kezd. El, innen. A hajlékból, a főnöktől. És bár hajléktalanná válhatunk, főnöktelenség soha nem lesz. Akkor sem, ha dolgoznak rajta! De menni kell, mert a fészkünket másoknak nézték ki, már egy ideje útban vagyunk. Eleinte a magyarázatok egymással sincsenek beszélő viszonyba, majd a magyarázatot felváltja a beszélő viszony mentes állapot, melyben az igazság tág fogalma csővé szelídül. Az „eltáv” örökre szól, a távozás napja kőbe vésetett, mégis, szinte naponta kukkolják, vajon fészkalódunk-e már. Aztán, mintegy záróesemény gyanánt, még egy utolsó báj-csevej a főnökkel, mely koronát helyez a történések legszebbikére: jó lenne már nem is lenni, de, ha lehet, távozóban, nehogy meglopjuk már őfőméltóságát…

003

Valaki megtanított: „Ha a jóisten nyulacskát ad, füvecskét is ád majd hozzá.” Most leginkább arra tanít, ha bántanak, bátran öljek! Valaki szelleme, aki tudja, nincs más választásom. Menekülésre kevés az esély, ha menni kell, csak veszteségeim árán, mezitláb indulhatok. Mert a széttaposott cipőim nélkülem menetelnek… Szétmorzsolt életem, mint a homokóra örvénye, a mélybe ránt. Költözz el! Minden és mindenki ezt harsogja. Ez a nagy megállapodás alapja. Hogy a tükör és a tükörképem nem láthatják egymást. A tükröm egy járműtárolásra alkalmas hajlékba költözött, én pedig menekülök!

407881_313828995385263_1850859886_n

Eszembe jut a gyermekkor, amikor mindennél fontosabb dolgokat tanultam. Hogy tisztelnem és szeretnem kell a felnőtteket, szüleimet, tanítóimat, s hogy a barátság a legnagyobb érték. Vigyáznom kell a holmimra, és óvnom a másét. Becsülnöm kell a munkám, ha van, elfogadni és követni irányítóimat, s akkor az elmúló időben, biztonságban érhetem meg az aggastyánok korát. Ez volt a kötelességek sora… Voltak jogaim is, bár azt mindig úgy intézték, hogy csak tudjam jól a létezésüket, aztán – bár fogalmam nem volt róla, hogy mitől – tanuljak meg félni a büntetéstől. Talán ezért van az, hogy ma már semmitől nem félek igazán, de – hogy ezzel örömet szerezzek a végrehajtóknak – mindig akadnak mondataim, melyek a reszketésemről adnak hírt. Így lettem, ez által váltam felnőtté.

A felnőtt olyan lény, mely / aki alkalmasint férfinak, vagy éppen nőnek látszik, rengeteg gondot okoz az őt irányítóknak és erejét birtoklóknak, s ha nem eléggé engedelmes, olykor meg kell őt tanítani erre. Mindig lesz, aki a módszereket gyakorolja, aki újra és újra megtorlásokat, retorziókat emleget, miközben persze alkot – persze csak másokért! Nos, mára szinte bizonyos, hogy felnőtté váltunk, hogy ez a törekvés is célba ért, így szép lassan elviselhetővé gyúrtak, akik közül egyre többen válnak a társadalom értékes tagjává. Ők maradhatnak. Páciensek – tehát engedelmesek – elfogadók és megtörhetők, irányíthatók és szimplán seggnyalók… A kórkép évtizedek óta ismert, csak a kukák, hol a körút közepén, hol otthonaink előtt állnak. Mi pedig kerülgetjük azokat. Esélytelenségünk aztán szép lassan a feleslegesek táborába vezényel.

002

Egy nap – eljön ez is, mert világos a szisztéma – megérkezik az utolsó üzenet: KÖLTÖZZ EL! Amikor már nem vagy haszonnal forgatható, a belőled kinyerhető érték alig fedezi a fenntartásodhoz szükséges befektetési értékeket. Amikor eddigi tűrőid – bár végigcsalták a veled vállalt éveket, és felzabálták az általad létrehozott értéket, úgy, hogy abból a köznek soha nem adtak – most – persze a közre hivatkozva – még utoljára megaláznak és meggyanúsítanak. Azt mondják, – búcsúzóul – úgy menj, ahogy jöttél, nehogy valamit ellopj, abból, ami az övék! És bár tudják, hogy menekülésedet immár önként vállalod, erre a gesztusra azért szükséged lesz. Ez lesz a bélyeg, amit akkor is viselned kell, ha ők már nem lesznek. És te, aki soha nem tettél semmit ellenük, immár ellenségként kényszerülsz a védekezésre. Hajlékod a másé, főnököd, aki ítélkezhet feletted, hazád az álmod, az igazság pedig, lassan kiderül, tényleg csak odaát lehetséges… Már persze annak, aki mindezek után, miatt és okán még hisz benne. Így lesz, hogy nyugaton kél a nap, s keleten nyugszik. Mégis, mire számítottál?

Talán már nincs messze a nap, amikor én és a tükröm, újra egymásra találhatunk. Nem lesz derűs a találkozás. Látnom kell majd a ráncokat, az ősz hajszálakat, lyukas fogaimat, meg persze annak a mosolynak a helyét, amit olyan jó volt egy másik ember felé küldeni! Az volt a jel, a semmivel felül nem írható, a mimika csúcsa, mely gesztusok, testbeszéd nélkül is megóvott, szinte mindentől. A mosoly helyén bajusz és szakáll, helyettem meg önmagam maradványai láthatóak. Ugyan, hol lesz még akár egy nyugodt pillanat, amikor, ha csak másodpercekre is, de újra önmagam lehetek? Nem az, aki megfelelő, de az, aki valaha lenni szerettem volna. A teremtett világ teremtménye, a szabadság birtokosa…

Utóirat:

Úgy lesz minden, ahogy elvárják tőlem. Elmegyek. Éppúgy, ahogy mindazok, akiknek kitelt a becsülete. Vagyunk pár millióan. Először csak a hivataloknak hiányzom majd, nekik én leszek „a címzett ismeretlen”. Aztán a szolgáltatóknak, akik ugyan minden eddiginél jobb ajánlattal nógatnak, de én nem kívánok élni vele. Ami jön az a „nem áll módomban” világ, meg a „sajnos, nem tudom megmondani” rendszere. Ez jut a kapaszkodóknak, meg a sáv, az út legszélén.

Ha időben menekülhettem volna, még élne a macskám. Napokkal a költözködés előtt elütötte egy kamion. Egy lapos szőnyeggé tiporták reggelre a másoktól másokhoz igyekvők, az országutak szörnyetegei.

hdguru.com_wp-content_uploads_2007_08_fpd-monoscope-pattern-400

A szünet, ami következik, nem az én hibám. Másra sem jut, ugyan hogy írhatnék tovább. Talán csak magamnak néha, aztán majd körbejárok a környéken, hátha valahol lopható némi internet. Akkor majd üzenek, benek, bár ki tudja, mi hallatszik messzebb a messzeségből, a sírásnál?

NE KUKSOLJ, VOKSOLJ! – előrehozott választások szele lengedez…

Nem kell mellébeszélni!

Lehet végre készülődni, hamarosan mehetünk voksolni!

Napnál is világosabb, hogy alig néhány hétre, esetleg hónapra vagyunk már csak az előrehozott választásoktól! Világos, hogy ez az egyetlen lehetősége Orbán Viktornak, ha újabb ciklus kitöltésére vállalkozik. Vállalkozna!

Mert világos, hogy ezt szeretné! Nem is igen tehet mást. Már nem!

Újrafidesz

Az idei ősz olyan felkészületlenül éri majd a magyarokat, az ellenzéki pártok annyira képtelenek elbűvészkedni a felelősségüket, mely az összefogásban teljesedhetne ki, hogy a fideszkdnp számára szinte elveszíthetetlen a referendum.

Persze az efféle úri hancúrban nincs nagy gyakorlatunk, a hosszúemlékezetűek számára is kuriózum az „előrehozott” választás!

Várjuk…Várom a pillanatot.

Egyvalaki elénekelhetné végre! …hogy a dolgok miért történnek éppen úgy, ahogy azt „tudjukki”, még 2000-ben ukázba adta? Mert, ha az az „egy” tudja a történetet, akkor másik száz, meg ezer is tudja! Tudták 2002-ben, meg 2006-ban is! És tartják magukat a paktumhoz.

Tartják a vastag bőrt, meg a hátukat… vagy éppen a tenyerüket!? Ostobák, vagy majmok? Tökmindegy!

Lakattal a szájukon…

ov

Valaki elmondhatná végre, miért éppen Schmitt Pál bukott, s miért lett egy hónappal a bakui merengés után éppen miattunk ünnepelt hős Ramil Safarov?

Vajon, miért volt a váltás az Új Színháznál, miért éppen a Dörner-Csurka párossal, miért fogyott el a levegő a Klubrádió körül?

Miért maradhatott zárva a CET, miért vonult nyugdíjba a tévémaci és vajon miért zsidózott éppen akkor és ott, Gyöngyösi Márton?

Még mindig érdekel, ki alkotta meg és ki pénzeli a Békemenetet, vezetőiket, akik persze mind civil emberek… miért van szükség a Fekete György féle Magyar Művészeti Akadémiára, ha megosztja a magyar művészeket és a magyar művészeti életet?

Lehet még néhány kérdésünk? 47 ezer forint? Geréb Ágnes? Hajléktalan törvény? Csekkadó? Távközlési adó? 500.000 kivándorló? Egyetemet végzők röghözkötése? Vidnyánszky Attila, Markó Iván? Épülő futballstadionok? Nyírő József hamvai utazótáskában? Oligarchák és bankvezérek ? CÖF? Trafikmutyi? Brrrrrrrrrr… Képtelenség volna mindent felsorolni!

Jön majd újabb négy remek év, túléljük, lehet!

Úgy hozta a véletlen, hogy a világhálón szembetalálkoztam egy műalkotással! Nekem tetszik! Csak úgy! Gondoltam közreadom. Bár nyilván ismerik, rengetegen…

DIANE-VICTOR-Shepherd-Sheepish-669x900

Egy férfinak látszó lényt ábrázol, száján lakattal, príma bőrzekében, hóna alatt farkassal és báránnyal, mit tagadjuk… elég gyatrán lógó szerszámmal! Azok, ott, messze tőlünk, már megint tudnak valamit, helyettünk, rólunk!

A műalkotás címe: Shepherd Sheepish. Az általam használt fordítóprogram szerint ez magyarul annyit jelent: mafla pásztor. A mű alkotója Diane Victor, amúgy a pretoriai egyetem tanára…

A jó pásztor, aki nyilván viszi a jószágait… az előrehozott választásra…

FILLÉRES KIRÁNDULÁSOK III. – Rohonci kerékpártúra

„Valaha az aprópénz értékében határozták meg azokat az utazásokat, melyek úgymond nem igényeltek hosszadalmas, fárasztó zötykölődést, járhatatlan utakon… Így azok is részesévé válhattak, akik ugyan kimozdultak volna a négy fal bezártságából, de a tehetségük nem igazán adott módot a távoli országok, tájak megismerésére. A mértékadó szegénység ma is köztünk él, -kár volna tagadni-, de az elérhető kincsek karnyújtásnyira várják felfedező családok érkezését… akár gépkocsi nélkül is!”

Felsőőr, Szalónak, Rohonc térkép

Akinek volt alkalma felnőtté válni a Derkón, aki a lakótelepre vezető sugárúton, a Rohoncin lakott évtizedeken át, az nyilván – persze kíváncsiságból – ellátogatott már Rohoncra, amit manapság Rechnitz néven illet a köznyelv, no meg az ausztriai elhelyezkedés. Torony iránt indulva, túl a második körforgalmon, kellemes kerékpárút vezet a határ menti településhez, Bucsuhoz. Első nekibuzdulásra azt gondolhatnánk, hogy a település nevéből elkoptak az ékezetek, így, mielőtt búcsút intünk Magyarországnak, a búcsú szó jelentése helyett a valódi településnév magyarázatával kell szolgálnom.

A búcsú eredeti neve “elengedés” (latinul: indulgentia) volt. Ez a szavunk fejezte ki, hogy Isten az egyház által elengedi az ideigtartó büntetést. A magyar “búcsú” kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a reá váró büntetéstől,  Jézusnak az egyház révén közvetített kegyelme által, s miután maga is elengedte haragját mások iránt, méltósággal készülhet az üdvösségre…

Bucsu, az Arany-patak mentén fekvő apró település azonban nem a “búcsú” kifejezésből nyerte nevét. Első okleveles említése már 1236-ból való. Akkor még Bulcsunak hívták, utalva ezzel Árpád nagyfejedelem után a legnagyobb hadvezérünkre.

A legendák szerint itt volt fellelhető Bulcsu nyári szállásának központja. Bulcsu annak a hét hadvezérnek volt az egyike, akik hadat viseltek Hispánia ellen.

A 945-ös háborút sikerrel zárta, 955-ben Augsburgnál hősies küzdelemben veszítette életét. Ezzel a horkák uralmának vége szakadt, az Árpádok magukhoz csatolták a törzset. Bulcsu Vezér egykori nyári szállásának központja továbbra is őrzi őseink emlékét. A település nevét csak 1495-ben változtatták Bulcsuról Bucsura.

A falun átkerekezve dombok ölelő lankái közt jól látszanak a piros-fehér-zöld és a piros-fehér-piros színűre festet karók, melyek a kukoricás szélén az országok határát jelzik. Aztán akövetkező településre éppen csak beérünk, Bozsok első kereszteződésében balra fordulva elindulunk a dombtető hírneves városába,  az ausztriai Rohoncra. A húzós tekerés a dombtetőre valódi gyöngyszemmel kárpótol! Jobbra tekintve a nyüzsgő belváros, balra viszont a messzeségben mai kirándulásunk célja vár. Túl a benzinkúton, a Zielpunkt és az épülő SPAR parkolóin a városhatárig biciklizünk. A közkedvelt Billával szemben különös építmény és környezete várja a túrázó magyar családokat.

SONY DSC

Ez a Kreuzstadl, a hírhedt keresztpajta emlékhely! A  város modern szabadtéri múzeuma az úgynevezett dél-keleti fal építésében részt vett több tízezer kényszermunkásnak állít emléket, köztük a rohonci keresztpajtánál egy éjszaka alatt lemészárolt 180 magyar zsidónak is.

Rohoncon még 1991-ben indult el a kezdeményezés, hogy a náci uralom rémtetteire és az 1945 márciusában történt mészárlásra méltó képpen emlékezzenek. 1992-ben alakult meg a RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület. 1993-ban megvásárolták a keresztpajtát. Két évvel később, a mészárlás 50. évfordulóján felavatták Karl Prantl emlékkövét, amely kiegészíti az emlékhelyet. Azóta minden év márciusában megemlékeznek a helyszínen a tömeggyilkosság áldozatairól.

SONY DSC

Hogy mi is történt Rohoncon 1945-ben? Utánanéztünk!

„1944 őszétől a Vörös Hadsereget feltartóztatni remélt Südostwall építésére munkaszolgálatosok ezreit hajtották Rohoncra és környékére. 1945 tavaszán magyar munkaszolgálatosok jelentek meg a kisvárosban. Annak a “halálmenetnek” a megkínzott, elcsigázott tagjai, melyben Radnóti Miklós magyar költő  is elpusztult. Március 24-én, egy az SS és az SA helyi vezetői számára a Batthyány-kastélyban rendezett mulatság után, melyen Batthyány bárón és a feleségén kívül helyi notabilitások is részt vettek, a részeg vendégek kihajtottak szálláshelyeikről és brutálisan kivégeztek 180 munkaszolgálatost a város melletti istállóban, az úgynevezett Kreuzstadl-ban. Már az oda úton meggyilkoltak 11 embert, majd a rákövetkező napon – már józanon – azt a 18 férfit is, akit előző éjjel csak azért hagytak életben, hogy a holttestek elföldelésére kényszerítsék õket.Tizenkét nappal késõbb a szovjet hadsereg átlépte a város határát…

A szovjetek rögtön felfedezték a tömegsírokat (összesen 21 gödröt, mindegyikben 10-12 holttesttel) és jelentést is készítettek, amelyet 1945. április 12-én a Vörös Csillag című szovjet napilap publikált is, a hírt azonban az osztrák nyilvánosság bolsevik propagandaként tálalta. Az egyik szomszéd település orvosa, amikor tudomást szerzett a mészárlásról, feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Noha a per megkezdődött, gyanúsítottak is akadtak (az alacsonyabb rangúak soraiból), a sírokat is újra felnyitották, helyüket egy térképen pontosan rögzítették, és azt a felsőőri (Oberwart) bíróságon letétbe is helyeztek, e dokumentumok rövidesen eltűntek, a tanúk pedig a vádlottak mellett vallottak, így az eljárást megszüntették. 1946-ban egy kocsmai verekedés során elhangzott: “holnap elmondom a rendőrségen, kik voltak a gyilkosok”. A két vitázó férfit – mellesleg ők voltak a tárgyalás koronatanúi – másnap holtan találták. Jóllehet az újonnan induló népbírósági per szokatlanul hosszúra nyúlt – az utolsó tárgyalás 1962-re esett – a tetteseket nem találták meg. Batthyány báró és neje a szovjetek kivonulása után, 1956-ban visszatért Rohoncra, újonnan épült vadászkastélyukba (a régit a szovjetek felgyújtották). Halálukig megúszták a számonkérést.

SONY DSC

1980-ban a burgenlandi Független Antifasiszta Bizottság kezdeményezte a mészárlás emlékművének felállítását és a tömegsír felkutatását, eredménytelenül. A város (megint) hallgatott. A kilencvenes évek elején ismeretlen tettesek (feltehetően helyi szabadságpárti suhancok) feldúlták a rohonci zsidó közösség egyik utolsó tárgyi emlékét, a temetőt. 1993-ban és 1996-ban a Wiesenthal Center kezdeményezett újabb kutatást, hogy megtalálják a tömegsírt, ismét sikertelenül. Ezek után az egyik vezető osztrák napilap, a der Standard a rohonciakat en bloc antiszemitának bélyegezte. Az utolsó sikertelen kutató expedíció 2005 októberében zajlott. (Egy salzburgi műkedvelő történész máig kutat olyan korabeli katonai légi felvételek után, melyeken nyomára bukkanhatna a tömegsíroknak.)

SONY DSC

2007-ben újra a világsajtó hasábjaira került a burgenlandi kisváros. David Litchfield brit művészettörténész az iparmágnás és műgyűjtő Thyssen- család (úgy is, mint Thyssen-Bornemisza gyűjtemények) történetét kutatva bukkant rá Rohoncra 2005-ben. Odautazott, és többekkel beszélgetett az 1945-ös mészárlásról. S noha az osztrák történészek – akik előtt a Thyssen-család viselt dolgai természetesen nem voltak ismeretlenek – ezt vitatják, Litchfield könyv alakban is megjelent esetrekonstrukciója szerint az 1989-ben elhunyt Batthyány Margit (született Margareta Thyssen- Bornemisza) volt a gyilkosságok egyik felbujtója.”

SONY DSC

Az újonnan létesített szabadtéri múzeum -avatására 2012. március 25-én került sor- tablókkal, videókkal és tárgyi emlékkel dokumentálja, mi vezetett oda, hogy 1944-45-ben civilek, vendégmunkások és kényszermunkások a dél-keleti falat megépítsék. Közülük tízezrek, magyar zsidók számára mindez gyötrelmeket és halált jelentett, az építkezés során, vagy a mauthauseni koncentrációs táborba tartó halálmenetekben.

Végigolvasva a tablók és tárlók magyar feliratait, tagadhatatlan, hogy a Szombathelyről, a Rohonci útról kerékpárokon érkező magyar család minden tagja elérzékenyült… A rét vadvirágaiból fontunk sebtében koszorút, azt helyeztük a pajta falának tövébe…

SONY DSC

Rövid pihenő után megfogadjuk, hogy Rohoncra még visszatérünk – bár véletlenül sem shoppingolni!  Az az út a Faludi-völgy tavához vezet majd, meg a felette csörgedező patakhoz… A Faludi-völgyet 1961-1964 között a Rohonci-patak vizével töltötték fel és egy strandolásra is alkalmas tavat hoztak létre benne, amely kedvelt pihenőhelye mind a környékbeli osztrákoknak, mind a magyaroknak…

SONY DSC

Búcsúzóul még egyszer átnézünk a semmibe vezető kapu végtelen nyílásán, aztán nyeregbe szállunk. Hazafelé, mindenki, mintha még csendesebben tekerné a pedált. S ez nem csak a fáradtság miatt van ma így!

(Köszönet Christina fotóiért és a múzeum tárlóin olvasható dokumentumokért!)

TÖRVÉNYTISZTELŐ kontra ERKÖLCSÖS LEGYEK? – Mutyiország, Zsák utca…

Mert hülye azért nem vagyok! Ismerős a szlogen? Ezt fújja boldog, boldogtalan. Nagyrészt azok, akik biztosak lehetnek abban, hogy – bár magukat nem tartják éppen bolondnak -, azok számára, akik valamit rendkívüli módon szeretnének velük megetetni, a stupid kategóriát is éppen csak elérik! Mondhatni, ez az általános jelző, ha magyarokról gondolunk!

Ostoba, tehát magyar!

Simicskaország

Aki előbb összerakja a lapra szerelt komódot, s csak ha nagyon billegni kezd, akkor olvas összeszerelési utasítást! Amiből persze kiderül, – utólag! -, mit kellett volna csinálni, ha betartjuk a szabályokat! Aki előbb leégeti a műszaki cikk motorját, de nem kérdez, nem olvas, mi kell a hosszú élettartamhoz – ugyan már, csak nem fog ki rajtunk egy vacak daráló? Magyarok?

A mieink – mivel a „magunkfajták” kifejezés már nagyon foglalt – boldogok, ha nem kell ott lenni, amikor bárki más egyetlen pillanatra nem tágítana! Boldogok, ha nem kell iskolába járni, de a „jóindulatú” tanárember utólag leigazolja az óralátogatást, imádják, ha a biztonságunkért létrehozott egészségügyi vizsgálatokon meg sem kell jelenni, de a jó doki berajzolja a „megfelelt” besorolást!

Tabló

A mieink, akik persze nem hülyék! …azok a legkevésbé! Sokkal inkább buták, tájékozatlanok, egyenesen ostobák, akik számára a törvények tisztelete kimerül a bőrkötéses könyvek évenkénti portalanításában. Bibliák, szentírások, törvények és törvénytárak, mint valami tündöklő nehezékek. Néznek lefelé a polcokról, méltósággal és felvágatlanul, a maguk bamba érintetlenségével.

Nem baj, ha nem tudunk számolni, a magyar vásárló felkészült, „tudományos” Casio kalkulátorral járkál az osztrák hipermarket polcai közt, hogy több férjen a hitvány húsz euroba, amit a napi feketemunkáért kapott! Ha valamit kérdezne, németül teszi: kukken vír bitesőn! Nem baj, ha furikázás közben nem értjük a kresz logikáját, ha nincs a közelben rendőr, úgysem fáj a keréknek a záróvonal! A boltostól nem kérünk nyugtát, meg számlát, minek az, ugyan, ki hallott már orgazdaságról! Aztán,  ha házat épít, 36 négyzetméter alatt tákol, kalákában a magyar, mert így sem mérnök, sem statikus nem vacakol lakhatatlan viskó mentén! Az olvadó biztosítékot megpatkoltuk, a Sokolhoz laposelemet gumiztunk,  televíziót ütve javítottunk. Hajat otthon nyírunk, a falainkat magunk kenjük teddyvel, s ha megbetegszünk, előbb a gyogyász keneget hájjal, meg vizelettel, csak mikor már menthetetlen, lesz az orvos dolga az élettel összeegyeztethetetlen folyamatok megállítása … etc, etc, etc…

Birodalom

Volt valaha, péntek esténként egy hírhedt kecskénk, bizonyos Mekk Elek! Mindenhez érteni méltóztatott…tehát semmihez! Tanulságos történetein jókat derültek a tévék előtt rekedt felnőttek! Mert vicces volt látni, ahogy mindent akart, bár, semmit nem tudott. Aztán minden aktuális balhé után jól elagyabugyálták, jött a bűnti, de a derék jószág persze egy hét múlva újra kezdete a megtévelyedést…

4_1_mekkelek

Mekk Elek a miénk volt és marad. Ő a minta! Maga a magyar ember, és ezt persze tudják jól a mindenre elszánt hatalmasságok. Akik törvényeket alkotnak, melyek ismeretlenek az életüket itt leélők között. Aztán a törvényeiket be nem tartókat szankciókkal sújtják, melyről visszatartó erőként rebegnek. A büntetésektől rettegő, folyamatos félelemben élők pedig szép lassan bujkálóvá, mindent kijátszani képes ügyeskedővé válnak, akik már csak a kötelező maszlag föletetésére jók. Na akkor jöhet az erkölcstan, meg a hittan, a prédikátorok ideje, akik a nyilvánvalóan bűnben élőket rendre feloldozáshoz segítik. Mennyi – mennyi ok az elégedettségre!

A legfőbb hatalmasság tudja ezt. Jól tudja! Sündörgőivel megalkottatta a jó keresztény ember figuráját, aki ugyan törvénytelenségek sorát követi el, bűnben él, de vasárnaponként templomba igyekszik és kölkeit is erre tanítja. Megalkottatta a gondolkozni, tanulni nem akaró, de a dogmákat betéve fújó szerencsétleneket, akik estéről estére személyesen járnak közben a Jóistennél, kérve az uralkodóknak egészséget és bőséget! A középkor üzenete, bőséges lehelete ez 2013-ban, közepén az önmagát hőssé magasztaltató diktátorral és udvartartásával.

hittan

TÖRVÉNYTISZTELŐ, VAGY ERKÖLCSÖS LEGYEK? – tudatlanok maradjunk, vagy állítólag tiszták? Ez a kérdés, mely egyben nyilvánvalóvá teszi, hogy az állítólagos erkölcsi tisztaság majd reményt pumpál a tudatlanok agyába. Elintézhetővé válik az üdvösség, akár hosszú távon is, csak a fondorlatokat kell helyesen egymáshoz igazítani. Másfél hónap múlva indul a hittan project, mely kötelező jelleggel készíti fel a nebulókat, a jövő nemzedékét az alattvalóság, az engedelmesség új dimenzióira. Mutyiország, 2013/2014 tanév…

Keresztény, magyar ember.

Így nevezik majd a kiválasztottakat, akik mellett a horda többi tagja rendre bélyeget kap. Ők nem lehetnek mások, csak “a” kommunisták, “a” fasiszták, az előző rendszerek kegyeltjei, a már eltávozottak és a külföldre készülődők, a néhai munkások és parasztok fiai, unokái.

A feleslegesek.

Mert a jövőt megtestesítő magyar ember egy idegenek által működtetett multi vállalat alkalmazottja, katolikus hittant taníttat gyermekével, bár maga mindig is gyűlölettel készülődött a templomba; boldog arccal virul a rezsicsökkentés neki vetett megtakarítása miatt és a jövő tavasszal minden tudatlanságát latba vetve a lehető legjobb, tehát egyetlen lehetséges helyre rajzolja majd az x jelet. Az alaptörvényről és a többi rá vonatkozó törvényről mit sem sejt, fogalma sincs a demokráciáról, a köztársasági államformáról, de tudja jól, nyomorult életét állandóan fenyegetik az EU mindenre elszánt hiénái, akiktől a rettenthetetlen vezető minden magyarját megvédi!

images

Azt is tudni véli majd, hogy a büntetések azért vannak, hogy ő jobb legyen, a bűnök pedig automatikusan megbocsátást nyernek majd, hiszen a nagy vezető ott is közben jár! Ez csak természetes. Egy apró mozdulattal bekapcsolja majd az “igazmondó” Kossuth Rádiót, ahol elmesélik, milyen szédületes iramban fejlődik a magyar gazdaság, milyen módon sikerült szinte teljesen felszámolni a munkanélküliséget, mennyivel lett olcsóbb az élet. Elmesélik, hogy a világ minden pontján miféle ádáz nehézségek kínozzák az ott élőket, különösen azokban az országokban, ahová a sok megszédült orvos, mérnök, meg a többi nagyon buta magyar ember kitántorgott… Elzengik a dalokat a mérhetetlenül olcsó magyar dinnyéről, a kiváló búzatermésről, meg persze a jó ütemben épülő felcsúti stadionról, mely oly sok ember örömére növekedik a vezér budija mögött.

Erkölcstelenül okos szeretnék lenni, maradni. Tehát bűnös, akit az elkövetkezendő tavaszon legyőznek. Ez az egyetlen esélyem, hogy valaha felkészülhessek a nagytakarításra!

Addig is olvasgatom a HVG cikkét:

http://hvg.hu/hvgfriss/2013.29/201329_simicskaek_agrarterjeszkedese_megis_mozog_a#rss