EMBEREK A GÁTON – a hordalék, meg ami alatta van

„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.” 

(Móricz Zsigmond)

Napok óta jön a víz. A híradások, a szóbeszéd a folyók áradásával van tele, nincs, aki közömbös maradhatna. Akadnak, akik kiveszik részüket a védekezésből, ott lehetnek, ahol ezekben a napokban lenni kell, és vannak jócskán, akiknek eljutni a gátakig egyszerűen lehetetlen – nem áll módjukban! Hiába minden erőfeszítés! Az utazás, az ottlét, számukra egyszerűen vállalhatatlan… 

(…)

Ifjú emberként nyaranta messze utazott, hogy az augusztus perzselő heteit a Hódmezővásárhelyi tanyavilágban, meg a  legendás Mártélyi Tisza-holtágban tölthesse. Idehaza esztendőn át készült, azt füllentette, alkotni, rajzolni, festeni megy… Tanítóitól búcsúzva, mestereihez utazott, s a háromféle valóság világán túl ízes magyar beszédet, tanyasi életszemléletet, meg a valódi magyar pipa emberes tömését tanulmányozta heteken át.

0004

A töltésen túli világ az évenkénti áradásokról szólt, mindarról, amit vitt, vagy hozott a folyó, a folyó, amiről az alföldi embör csak a tisztelet hangján beszélt, mindenkor. A szelíd holtág, a vad folyó mellett erre tanította a tapasztalatból táplálkozó öregeket, s törvényeiket nagy igyekezettel közvetítették az ifjak felé. Volt mit tanulni, ellesni tőlük!

Az ő ott töltött ideje mindig a nyár derekára esett,  (ma úgy mondanánk, a kánikula idejére, amikor a gazdag emberek a tengerparton ejtőznek… ) Augusztusra a természet kiheverte az ősz, a tél, meg a tavasz sebeit. Míg Mártélyban időzött, mégis mindenki a télről, a méteres hó falakról, a baltákkal hasogatott lékekről, a végtelen jégről, meg az árvizekről mesélt. Úgy emlékezik, minduntalan megpróbálta megálmodni azt a több embernyi magas áradást, a cölöpökön álló ártéri házak közt hömpölygő Tiszát, de általában még álmában is feladta a harcot… elképzelni sem tudhatta, – így mondta -,  miféle háborúságokat vészelnek át telente az ottaniak. Felénk, a messzi Dunántúlon, majd félezer kilométerre onnan, a születésünk ideje óta nem volt komolyabb áradás.

Úgy ment abba az ismeretlen vízi világba, mint egykor Tutajos, a városi siheder az öreg Matulához… Tapasztalatlanul, tele kíváncsisággal. Sokat tanult…

0002

Nehéz volna felidézni az utazások hosszát, pontos költségeit, de némi szülői, nagyszülői támogatással minden esztendőben eljutott, eljuthatott oda. A szocialista idők Magyar Népköztársasága idején Pestig a hajnali gyorssal, majd Szajolon hosszasan várakozva, a közeledő estvére, a mártélyi ütött-kopott vasútállomásra érkezhetett. Az ottlét munícióját helyette intézték, de a tartalék a hetek alatt azért mindig elfogyott. A hazafelé jövet előtt ezért még a vízparton áruba bocsátotta néhány föstményét, – ezekből a sosem látott képekből lettek a legendák idehaza -, így aztán visszafelé sem kellett az autóstoppon spekulálni! A betétes zsemle a resti előtti forgótárasból két bélásba került, s otthonig kitartott a kulacsba rejtett, még a Csülök csárda szegletében fejtett nagyonhoszzúlépés…

Akkoriban nem tudhatta, mi a különbség a szegény emberek, meg a viszonylag jómódúak között. Gyermek és ifjúkorában mindent megkapott, nem igen volt emléke a nélkülözésről. Néha ugyan furcsállotta, amikor az ottani öregek ámuldoztak az általa legyőzött távolságról, miközben ők évtizedeken át alig hagyták el az otthonaikat. De mindezt talán a hajlott korukkal magyarázta…

Fogalma sem volt arról, mit jelent a röghöz kötöttség, a bezártság.

Sok minden változott azóta. Pontosabban minden. Ő is. Az Alföldre járó diákból felnőtt lett, előbb gyarapodó, bizakodó, családot és vállalkozást alapítani képes győztes, mára leginkább kiábrándult vesztes, mindent feladni kényszerülő, aki nem mindig lehet ura az önmagával szemben megfogalmazott elvárásainak. Sok mindent elért, majd elveszített. Pontosabban mindent. Már tökéletesen tudja, mi az alapvető különbség a szegény emberek, meg a jómódúak között.

Tapasztalatból, csak éppen fordított sorrendben.

0001

A minap kora hajnalban értesült a Duna áradásáról. Szeme előtt leperegtek a gyermekkor víziói, a tanyasiak történetei a mindent tarolni képes erőről, a feltartóztathatatlanul hömpölygő vízről, mely magával vitte házaikat, az ólakat, meg a gémeskutat; élethelyzet, állapot amelyből nem menekülhettek, csak túlélők akadhattak, számosan. Tanúk, akik legendákat szőttek a legyőzhetetlenről… Amiről hallani is borzalmas volt, most itt közelgett, – ahogy a régiek mondták -, a kertek alatt. A Duna áradt, napról napra nőtt, a hírek egyre aggasztóbbá váltak, de víz növekedésével csak a szomorúsága nőhetett, erősödhetett!

0005

Mert a veszteségnél, a legyőzöttségnél van rosszabb érzés. A tehetetlenség.  A sokak tehetetlensége, az új röghöz kötöttség, a megélhető mindennapok egyre szűkülő világa. Amelyben a másik megyébe való átjutás költsége átlépi a lehetetlen határait; nem juthat a nincsből az adakozásra… Nem mehetett!

A régiek nincstelensége az egymásra utaltságban gyökerezett, a ma szegénysége az egymástól való elidegenedés és gyanakvás homokján kapaszkodik, melyben már nem bűn átlépni a másikon. Érzések és álmok helyébe tapintható, megfogható értékek és azok hiánya költözött, és feloldhatatlan a fehér és fekete szigorú törvénye. A másik kárán való csámcsogás és az örök féltékenység és irigység terül szerteszét, s a baj, ha jön, csak magányos harcosokat talál. A gátakon verejtékezők közé vágyók pedig bélyeget ragaszthatnak a mellkasukra, jellel járhatnak, mint a deportálásra várók egykoron… Nem mehetnek oda! Tehetetlenségük lassan szégyenné alakul, mely a legjobb táptalaj a feleslegesség érzéséhez. Lelkük lassan megtelik hordalékkal, mely erózióvá változtatja tehetetlen igyekezetüket – nem mentem, amikor menni kellett! A hatalmasságok holdudvarán kívül élők, a kitaszítottak így váltak ellenfélből ellenséggé, bélyeg alatt élőkből minden baj okává. Túl a hömpölygő hullámokon… Akik csak elégedetlenkedni képesek a hatalmasságok békéjének kertjében…

Mert napok óta jönnek a hírek az összetartozásról, az együvé tartozás boldog élményéről, az eredményeket kizárólagosan elérők boldogságáról, olykor nem árt megállnunk egy pillanatra! ( Mielőtt azt hinnénk, hogy mindez csak kormánypropaganda! ) Nem volna baj, ha láthatnánk azokat is, akik tennének, ha tehetnék! Ők azok, akik nem szólnak, ha szegénységet, nélkülözést látnak, de adakoznak, esélyt adva a túlélésnek. Azok, akik nem szólnak, nem mesélnek az égig érő fű, meg a gaz, a szeméthalmok egyre emelkedő hegyei láttán, de képesek önként eltakarítani mások nemtörődömségének nyomait. Sajnos köztük élnek azok is, egyre többen, akik, bár szeretnék, nem engedhetik meg maguknak, hogy utazzanak, csatlakozhassanak a gátakon ma és holnap is a valódi közösség élményét megélők közé!

0003

( Ahogy csak kiváltságosaknak adatik meg a közös ünnepeken való részvétel, a tüntetések, tömegdemonstrációk résztvevőit, a kiválasztottakat autóbuszok és különvonatok szállítják, úgy ma is csak azok lehettek a segítők, akiknek ezt az általuk hatalomba juttatottak lehetővé tették. Pártkatonák? Szimpatizánsok? Vajon, mivé lesz így a néhai áhított nemzet? )

A mi emberünk nem mehetett; otthon maradt. Olykor a végigböngészett hírek láttán összébb szorult a szíve, ha gátszakadásokról, kitelepítésekről szóltak a híradások. Talán mert tudja jól, – mert még rémlik neki a rengeteg tiszai történet -, ott éppen ő hiányzik az egészből. Jó lenne újraírni ezt a mostani összetartozást, amiben a szeretet kirekeszt, a szegénység szégyen és a jókedv, a közös öröm csak az egyenlőbbeknek járó kiváltság… és a Duna (megfizethetetlenül) elérhetetlen messzeségben árad.

Ugyan, hol van már az az idő, mikor a szegény ember sokszor nevethetett, mikor inkább volt oka sírni?

ŐSZÖDI BESZÉD, TRAFIKMUTYI – a mindenek felett álló fregoli története

Szeretnék tudni, valójában mitől olyan keresettek a bulvárlapok? Tudják, a tömegeket megszólítani képes, állítólag értéktelen hírharsonák… Manapság a feltartóztathatatlanul tomboló fogyókúra, a persze csakis ebből következő – hírességek és kevésbé nevezetes – emberek párkapcsolati válsága, hetedhét országra szóló primitív veszekedéseik, undorító válásaik, a hozzá vezető utak, a félrelépések bugyuta izgalmaival – állítólag – tartósan képesek lekötni az olvasók figyelmét!

Sokkoló híreket, tomboló erőszakot, vért bámulva még szívesebben töltik szabadidejüket a bulvárért rajongók, de töretlen népszerűségre tarthat számot minden, ami szex, – főleg, ha az a normálisnak mondható egy férfi, egy nő által végezhető átlagtevékenységtől eltér -, vagy szimplán mindaz, ami mások házasságából kifürkészhető, kukkolható. A végén persze fontos kiteregetni a híressé lett hölgyek esküvőjének, terhességének és gyermekeik születésének minden pillanatát. Szinte mindegy, hogy a világ melyik részén böngésszük a magazinokat, a pletykalapokat ezektől a címlaphírektől viszik, mondhatni valamennyit, mint a cukrot.

De sehol, semmi gazdaság, tudomány, politika!

0009

Nekünk, magyaroknak is juthatna bőven a sima-dumából, velős és véget nem érő történetek szórakoztathatnák a nagyérdeműt. Hétről hétre így is jut egy kevés a Schobert-Rubint házaspárból, csakúgy, mint a Hajdú-Sarka duóból, de izgatottan várjuk a szexmániás Niki, meg a focicsászár Dzsuzsák dejólennemegtanulnivégrevezetni Balázs morzsáit is! Az efféle, a világon általánosnak definiálható izgalmak puhítására Magyarországon két téma lebeg, szinte permanens módon: az egyik az elhíresült őszödi beszéd, a másik pedig a mutyi világa.

Mindkét történet folyamatosan aktuális, naponta frissül, ha úgy tetszik, egymást generálva pulzálnak, csak egyre inkább úgy tűnik, a legkevésbé sem értik már az egészet a lelkes olvasók, ha egyáltalán szeretnék még érteni… Beszélnek róla, indulatba jönnek tőle, de igazán senki nem tudja már, melyik botrány, hol kezdődött és éppen merre tart! Úgy teszünk, mintha nem rólunk szólna ez az egész!

Forgatókönyvek által, persze aljas indokból, előre eltervelten cselekedve, miattuk és általuk vagyunk kénytelenek elszenvedni és sajnálatos módon elfogadni a médiák által ömlesztett szennyet! Olyan ez, mint az éppen áradó Duna, a terjedő H1N1, vagy mondjuk a katolikus egyház pedofil papjainak lankadatlan papolása a keresztény emberek makulátlanságáról, melyek ellen szinte semmit nem tehetünk! A hírek pedig éppen addig tolulnak, míg az olvasók csömört nem kapnak az egésztől. Elkövetkezik a legrosszabb, az elfordulás, vagyis a közöny!

De ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: itt, Magyarországon, éppen ez a cél!

Okolni a mumust a rákent sárért, aztán védekezésből támadni, széles tömegek rokonszenvétől kísérve… bűbáj ez a javából!

Ha tudni szeretnénk, mi volt az őszödi beszéd valódi helyzete, oka és értelme, s miért volt probléma – miért az ma is?! – a kiszivárogtatása, meghallgathatunk néhány elismert, – tehát komolytalan – kommentátort, de a legjobb, ha mégis a kulcsfigurát kérdezzük, ha tehetjük! A balatonőszödi beszéd legpontosabb meghatározását ugyanis egyedül Gyurcsány Ferenctől érdemes megismernünk!

0003

Mindenki más a pecsenyesütő kategóriába sorolható! Igazságát nem köti feltételekhez, ő az egyetlen, aki valóban akarja, hogy kiderüljön az igazság! Nos, Gyurcsány szerint – mert ezek után talán nyilvánvaló, hogy megkérdeztük! – a 2006-os újraválasztása utáni, a párt vezetői részére tartott előadását úgy kell elképzelni, mint egy idegenben játszott, fontos labdarúgó mérkőzés két félidő közti szünetét, melyben a csapat edzője, zárt körben, az öltözőben, instrukciókat ad a játékosainak. Elmondja, értékeli a történteket, az első félidő pillanatait, mely után ugyan vezetésre áll a csapata, de szeretné, ha az eredményesség fennmaradhatna és főleg, ha a gyengébben teljesítők, a győztesek között is, végre felocsúdnának. Az edző, az újjáválasztott miniszterelnök indulatait azoknak kellett megérteni, akik látták és hallották őt, ott a balatonőszödi kormányüdülő termében. Ahol maguk közt voltak!

De nem ez történt! Képzeljék el! Mintha az öltözőben mikrofonok lettek volna elhelyezve, a pálya felé kihangosítva, úgy, hogy az instrukciókat jól hallhassa az ellenfél csapata, sőt a lelátón helyet foglaló nézők is!

Valahogy így kell megértenünk ezt az azóta sokféle módon támadott beszédet! (Nem csak védve, vagy csak támadva az “alkotót”!) Olyanok hallották, pontosabban olyanok is, olykor csak olyanok, akikre ezek a gondolatok nem tartoztak! Na és persze olyanok is, akik ezeket a gondolatokat a saját elképzeléseiknek megfelelően köríthették, tálalhatták, hergelve ezzel az elveszített választások miatt csüggedő frontharcosaikat. A vesztes övéiket! A beszéd megszerzéséhez csak megfelelő erők kellettek, árulók, akik tálcán kínálhatták – persze a legsportszerűtlenebb eszközökkel -, az ellenség, a megrendelő számára, a demokratikus módon választásokat nyert párt vezetőjének terveit. Legyőzni nem voltak képesek, hát ellehetetlenítették…

És ma is csak az árulók személye fontos, a megrendelőt fedezik, de vajon miért?

0001

Sportnyelven szólva tehát csalás történt, nemtelen eszközökkel megszerzett előny, mely úgy tűnik, a mai napig jó önigazolásul szolgálhat Orbán hatalmához! Ahol nem lehet fontos, valójában mi történt, az a fontos, miként lehetett a helyzetet kommentálni… Az egyszerű emberek, a négy évente fontosak, akik persze már beleuntak, belefásultak abba, hogy gondolkozzanak az őket körülölelő világ eseményein. Ma is inkább csak arról beszélnének, amit betanított számukra a rezsim: bármiről van szó, mindenért Gyurcsány okolható, mindent „ők tettek tönkre” és persze a konklúzió… Gyurcsány takarodj! A többi nem számít! A plebsnek ma egyetlen dolog van, ami nem hiányzik:  ez, a meggyanúsított gyilkosokat is megillető ártatlanság vélelme.

0002

Az orbáni demagógiának éppen ez a veszélye: nem hallgatja meg, nem áll szóba ellenfelével! Leegyszerűsíti a problémákat, fenntartja az ellenségre kivetített „mindenért bűnös” képet és a legelemibb párbeszéd lehetőségét is elveti! És ez a fent megjelölt megrendelő valódi bűne! Ítélkezik, ha kell, ha nem! Persze, nincs egyedül. Lábai közt vergődik a mindenre kapható hős: a fregoli…

A jelenünket mérgező „mutyi” mindennél látszólag sokkal… bonyolultabb!!!

A központi figura itt is a megrendelő.  Ő és „a vezető” , aki jelenleg az ország irányításának szolgálatáért felel, aki felesküdött a törvényes utak betartására és betartatására. Aki attól a naptól, hogy elfoglalta helyét a miniszterelnöki bársonyszékben, az összes létező törvényt átírta. Felhatalmaztatta önmagát és kormányát mindarra, amire az őt hatalomba segítő törvények nem adtak elég felhatalmazást. 2/3-os többségére hivatkozva, lemondva a párbeszéd minden formájáról, kizárólag a vele egy platformot képviselők közt épít neki tetsző jövőt és hatalmat. Minden eredményt önmagától származtat, minden kudarcért az őt megelőző időket teszi felelőssé – persze engedelmes alattvalóitól is ugyanezt várva el. Példája természetesen követhető és követendő hatalma alsóbb szintjein is, így maga a mutyi ült a következmények helyére Magyarországon… nincs pardon!

0007

A közelmúlt és a legközelebbi jövő mutyija a dohányárudákat érintette. A hivatalos, tehát kormány-közeli sajtó a fiatalok védelméről és a multik nagy bevételeinek elvételéről ír, a pénzről, ami mostantól úgymond a „miénk” marad… miközben családok ezrei veszítik el a megélhetésüket. Demagógia a javából. A munkájukat, megélhetésüket siratók helyébe jóbarátok, rokonok, elvhű cimborák kerülnek, minden eddiginél jelentősebb hasznot bezsebelve – nemzeti dohányboltnak csúfolva rezidenciáikat! Aki ezt felemlegeti, mondani merészeli, nyilván áruló, talán éppen hazaáruló! Mert hiszen, bátor,  előhozakodni a titokkal!

0006

Hogy miért gondolunk, gondolhatunk összefüggést az őszödi beszéd, annak kiszivárogtatása és a nemzeti mutyi elburjánzása között? Nagyon egyszerű, és, ha már a beszéd kapcsán sport példával éltünk, talán itt is előhozakodhatunk valami hasonlóval. Példázatunk főszereplője egy futó, mezei futó, aki hosszú éveken át a réteken, pályákon edzett, hogy aztán valódi versenyen méresse meg az évek alatt megszerzett tudását. Rajthoz állt, hogy győzelmet arathasson. Nem viselt különleges sportruházatot, nem futott speciális futócipőben. Mezét nem kapta bőkezű szponzoroktól, edzői nem biztathatták a célszalag előtt. Magányosan készült, de elszánt volt. Szeme előtt az egyetlen cél lebegett! A győzelem! Elérte!

A vele együtt indulókat versenytársaknak tekintette, tisztelte a felkészültségüket, elszántságukat. Számára ismeretlen volt az ellenség fogalma! Igaztalan előnyökhöz, doppingszerekhez soha nem fordult, de éveken át nem volt ellenfele. Éppen ezt vették el tőle a kihívói. A mutyi után! Az utolsó futásán mindent elvettek tőle, magára maradt. Ma már csak a fájós lába emlékezteti a versenyekre!

0005

A versenyekre, amik ma lényegesen mocskosabbak, hangosabbak és látszólag persze profibbak a korábbiaknál. Ahol az előre leosztott lapokon túl jó eséllyel mérkőzhetnek a közös szponzor színeiben versengők, de ahol nincs esélye a néhai versenytársaknak… hogy miért, az titok! Ez a mutyi világa! Az időről időre leosztott mocskos pénzek világa, a magyar valóság!

A “nagy titok” pedig – ha hiszik, ha nem! – egyetlen emberhez köthető. Ő az, a fregoli! A magyar bulvár főszereplője! Aki nem fogyókúrázik, nincs magánéleti zűrje, nem írhatnak szexuális szokásairól, de pontosan tudta, mire lesz használható az őszödi beszéd, és tudja, mit okoz majd a dohányárudák, gyógyszertárak, italboltok és még ki tudja mi minden piacának újrafelosztása a mutyi törvényei szerint! Ő a háttéralkuk embere, aki nem pózol címlapon, mégis évek óta a szalagcímek legyőzhetetlen bajnoka! Így, név nélkül is! A fregoli…

(…)

De ugye tudjuk… akad még egy ember, szintén névtelen! Egy másik, aki a titok titkának tudója. Aki még mindig a pillanatra vár! Mert ez a dolga! Akkor is, ha a felszín olykor fecseg és akkor is, ha rendre tódulnak elő az „igazmondók”, és a vélt igazságaik! A bulvár-világ már csak ilyen. Ez a természete. Nem zavarja, ha közben emberek ezrei mennek tönkre az egyre mérhetetlenebb hazugság terhe alatt!

A mi emberünk tudja jól, ki a fregoli!

A bulvárlapok olvasói szeretik a pletykát, mely úgy hömpölyög, mint az áradó folyó, a titok körül. Izgatottan szemlélik a híreket és közben egyre várnak… addig is hetente jönnek a leleplezők a kiszivárogtatókról, meg a szarrágó gyülekezeteikkel nyomuló laosziak, jó tanítványok módjára, a maguk egyre mömpölygő mutyijával!

 

BARACKFA – kajszi blues, avagy vesszen Trianon?!

„A kormány erkölcstelen, etikátlan ügyei, a súlyos botrányok és korrupciógyanús történetei megrendítették az emberek hitét. Napról napra újabb, a demokráciát súlyosan bántó hírek kerülnek napvilágra.”

Lehangoló és persze figyelemfelkeltő mondatok ezek, a hatalom iránt felelősségteljes módon áhítozó magyar politikus gondolatai egy tiszántúli sportcsarnokból. Abból az időből, amikor hétvégenként magyar városok központjaiban jelentős lélekszámú csoportok verődtek össze, azzal a büszkén megvallott céllal, hogy elkergessék az országot irányító, a választók akaratából működő kormányt. Melynek munkáját és intézkedéseit az első pillanattól elfogadhatatlannak tartották…

foutca01

A Történelem Fő utca rendezvény során a hős politikus szavai előtt és után neves előadóművészek izzították a levegőt, Philip, – a már nevében is igaz – magyar fiú közös énekre hívott, aztán Gergely Éva, Ókovács Szilveszter és Varga Miklós stb. előadóművészek kántáltak egy csokorra való háborús és némi irredenta nótát. Később a műsorszámok végén, a közönség aktív tagjaival közösen, térdre ereszkedve mondták el a békeszerződés aláírása után elhíresült nemzeti hitvallás sorait, mondván, hogy hisznek, hisznek Magyarország feltámadásában… Aztán következhetett újra a politikus, hogy hitet tehessen – ahogy ő mondta – az elveszített magyarság ügyében…

Akkoriban, esténként, kedvenc csatornájuk dokumentumfilm sorozatot sugárzott a békediktátum aláírásának körülményeiről, az elfogadhatatlan döntésekről, az elcsatolt területekről. A képernyőt bámulók többsége gond nélkül elfogadta, hogy az éppen hatalmat bitorlók bűne ez is, ahogy a többi… a kormány erkölcstelen, etikátlan ügyei, a súlyos botrányok és korrupciógyanús történetek…

Az idők változtak, az évforduló megítélése is. Jött a punó, mi meg beléptünk…

Bár a jószándékú esztergályos-lelkész, persze tévedésből (!) a minap még kitüntette a nemzeti rock-zenekar bőgősét, aki esténként heves indulatokkal szakképzi lelkes közönségét, a Justice for Hungary mentén, pár éve már leginkább nemzeti összetartozásról zengnek a negédesen bárgyú hivatalos dalocskák. Hajdanában csasztuskának nevezték az efféléket, bár alkotóik ma nyilván örökbecsű himnuszkészítésben jeleskednek.

petras_janos2

A recept kiváló. Írj egy bugyuta, lehetőleg senkinek semmit az eszébe nem juttató versikét, mely leginkább a röpüljpávaestek világát idézi, keríts hozzá egy nyilván igazságtalanul mellőzött popszakembert, egy igazi slágergyárost, aztán kutass fel egy mívesen tátogni kész gyermekkórust és persze csillagokat, meg megasztárokat, abból úgyis van dögivel, aztán mehet! … A nagyasszony majd – mert most már nem egyszerű énekesnő, nem ám! – elkántálja, és bár valójában énekelhetetlen, prozódiailag szétzuhant, néhol, mondhatni vérgagyi, ettől zengnek negyedikén az iskolák… Derék elképzelés, mondhatni forradalmi, az Apponyi meg le van sz…..va! Minek búslakodni! Vesszen Trianon!

1369226316_3598De ki is valójában ez az éppen-szőke tündér, aki úgy odarittyentette ezt a dalocskát? És vajon, mi búvik meg a hamarosan a Kedvesemre támadó sorok mögött? A kezem izzad, mint egykor, magyar órán, amikor műelemzést írva kellett kifejteni, mit is gondolt magában a megboldogult költő… miközben meghalni készült!

http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=2VovZhioGs4

Mert a barackfa, mint alapmotívum, a mitikus körök felemlegetésével egyszerre több síkon mozdul! Naná! Szemeink előtt felsejlenek a jelre váró polgári körök csakúgy, mint a veterán rocker kör közepén álló figurája; de lelki szemeink látják a jobban teljesítő ország kiemelt szövetségesének emblémáját, az Audi köreit is. Miért ne? Aztán jönnek az összeérő kezek, az egymásra tipró lábak, meg a selymes fű, a mező, és a boldogság fénye meg persze a szemünkben ég! A konklúzió pedig egyenesen gyönyörű: ne vacakolj tovább, állj be a körbe, táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled stb. stb. Egyszerűen nagyszerű! Mert egyéb iránt, érik már a barack, áldott föld gyümölcse! Ugyan, kit is ne hajtana a vére, némi kajszi láttán?

1-2

Reménykedve, hogy a lényeget sikerült kiragadnunk, leírjuk septiben, ez az a nóta, sanzon, dalocska, bánomisén… amit az 1920. június negyedikén aláírt Trianoni béke évfordulóján ajándékoz nemzetének szeretett kormányunk. Szuvenír! A dalt Doncsev Andrásné, azaz Gergely Éva ( az Emberi Erőforrások Minisztériumának  parlamenti államtitkárának felesége ) felvezetésében élvezhetjük, de persze nem azért, mert ő Doncsev András felesége, hanem mert sokadik rendkívül sikeres műsora után (sic!) a kajszi dicséretében találta meg legújabb énjét! A hölgy amúgy ugyanaz, aki korábban negédesen búgta a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, vagy éppen a Hamvadó cigarettavég dalokat, de lássuk be, új arca, a gondoktól megmenekült országban üdítő színfoltként csalhat derűt, megfáradt milliók arcára. Elvégre lálálázni talán mindenki tud!

Reményik Sándor, József Attila, meg a többi felforgató, izgága elem meg végérvényesen törölhető, amolyan múzeális csecsebecse, a megrögzött magyarkodók köreiben! Akik 2003-ban még könnyeket csorgattak a határokon túl rekedtekért, ma együtt nyomják a kajszi bluest.

Egy-egy jelentősebb rendezvény kapcsán talán még Hende Csaba is mikrofonhoz léphet, hogy 2003-hoz hasonlóan elmondhassa elhíresült mondatait, ma is:

„A kormány erkölcstelen, etikátlan ügyei, a súlyos botrányok és korrupciógyanús történetei megrendítették az emberek hitét. Napról napra újabb, a demokráciát súlyosan bántó hírek kerülnek napvilágra.”

PEDAGÓGUSNAP – gondolatok a tisztelet szeretetéről, tanítóink, nevelőink ünnepén

Sokféle a tudomány, mire a gyermekből felnőtt lesz. Tanítóink különféle emberek, s talán úgy van az rendjén, hogy utóbb kire szeretettel, kire meg némi nehezteléssel gondolunk. Mégis mindannyian szívesen idézzük azt a napot, amikor a legeslegelső tanórára készülődtünk! Hátunkra vettük a hatalmas iskolatáskát, – s a mi időnkben bizony még úgy volt, – édesapánk kezét fogva elbaktattunk a méretes kapuig. Beléptünk az öreg iskola épületébe, igazándiból alig sejtve, hogy a következő nyolc esztendőben, rendre, nap-nap után, e méretes aulán át haladva morzsoljuk majd a mindennapok gyümölcseit, ama bizonyos tudás fácskáiról…

SONY DSC

Az osztályteremhez érve hosszan búcsúzkodtam apámtól, aztán a mindig mosolygós tanító nénire bízott, aki az ütött-kopott öreg iskolapadhoz vezetett. Attól a pillanattól az volt a helyem. Nóra néni pedig a tanítóm, aki olvasni és számolni tanított, meg bátor lendülettel fecskefarkat rajzolni, hogy mind a mai napig szépen írhassam a j-t, a g-t, meg az ipszilon alsó hurkát. Tőle tudom, hogy merre van észak, s a Nap balról kél, hogy az országút szélén is előbb balra nézek, s talán még azt is ő magyarázta el, miként lesz a földbe vetett babszemből apró levél, aztán a kerítésre futó növény, mely bőséggel terem. A tanórák előtt vigyázzban állva fogadtuk őt, a szünetben a táblát tisztára mosó hetes jelentette a hiányzókat, aztán nekilódultunk az egyszeregynek, haladva egyre a tízszer tízig…

Aztán…Négy évre rá megkezdődtek a vándorlások, hurcoltuk táskáinkat a szaktantermekbe, hogy a felsős lét  esztendeiben rendre biflázhassuk az alapműveltség pilléreit. Azok a gyermekévek az önállóvá válás, az alkalmazkodás és alkalmassá válás évei voltak, a korszellemnek megfelelő szigor tanulóévei, mely évek alatt már különváltak a kedvenc tárgyak a kevésbé kedveltektől, hiszen akadhattak nehézségek a kötélmászás, a nótázás, vagy akár az elektromos csengő javítása közben. Kinek a készségek gyakorlása, kinek meg a klasszikus magolás esett inkább a nehezére, s bizony az érdemjegyek itt már versenyre késztették a kisdiákokat!

Mégsem emlékszem arra, hogy ismertük volna a harag és a gyűlölet fogalmát!

A manapság oly sokszor hallható nyafogások, az „utálok suliba menni” kezdetű béna kifogások kora valahogy még odébb volt, emlékeim szerint az időben örömnek számított suliba járni, naponta lógni a srácokkal az iskolaudvar sarkában, rúgni a bőrt a nagyszünet hosszú perceiben, vagy káposztalepkét hajkurászni a virágzó bokrok között. A leányok kacagva szökdécseltek az ugróiskola kockáiban, ickáztak és gumiztak, s olykor elvonultak egy-egy csendes sarokba, cserfesen pletykálva a srácok viselt dolgairól…

Öröm volt a különrajz, meg a dalárda, nyakunkban előbb a kék, majd a piros nyakkendő viselése, és a nyári napközis táborok múlhatatlan napjai, a titokzatos régi városi strand öreg fái alatt. Azt hiszem, öröm volt tanítóinktól megismerni a ribonukleinsavak működését, a jambikus rímek és a hexameter formáját, a vulkanikus hegyek kőzeteit, meg persze az átkozott négyzetgyökre emelést, melyért néhányan azért megszenvedtünk. Izgatottan vártuk a félévi értesítőt, meg a nyár elején a bizonyítványok osztását, akkor is, ha a fránya magatartás meg szorgalom jegyek olykor elmaradtak szüleink várakozásaitól… Tanítóink helyébe tanárok léptek és évek során egyre többen adták át tudásuk legjavát, segítve nekünk, hogy az alapműveltség megszerzése élménnyé válhasson.

SONY DSC

Szeretettel gondolni a tanítóinkra nem teher, nem nehéz örökség! Ahogy múlnak az évek, lassan a nevüket is elfelejtjük, mindazt, amit tőlük megtanultunk, talán soha. Írni, olvasni, számolni akkor is fogunk, amikor már szinte helyettünk és olykor nélkülünk változnak dolgaink, amikor a modern világ átlagemberré, felhasználóvá változtat mindegyikünket. Amikor már szinte mást sem tudunk, csak siránkozni és szenvedni, meg persze félelemmel és gyűlölettel gondolni másokra, megsértődni és haragot tartani, sztereotípiákban és tipikus képekben gyűjtögetni az elviselhetetlenné vált világ morzsáit.

Aztán, mert kivesznek lelkünkből a néhai szelíd élet emlékei, megkeseredésünkben fiainkra, leányainkra hagyományozzuk botcsinálta bölcsességünket. Már nem követendő példa a tanító néni, mert fontosabbá váltak tiszteleténél a megfelelésére irányuló kritikus észrevételeink. Már nem mérték az átörökölhető tudás, mert olykor a mindenhez értésünk okán alantas figurává degradáljuk a tanítás és nevelés tudóit, a pedagógusokat. Olykor talán okkal, de többnyire ok nélkül, úgy gondoljuk, jogunk van bekiabálni a mai kor alma matereinek tantermeibe. Ma, amikor a többség ugyan nem tud, de tudni vél, és feljogosítva érzi magát szerzett jogai fölemlegetésére…

Politikusaink heccelik és végletekig gatyásítják a nemzet napszámosait, aztán megfelelésük feltételéül szabják önnön etikájuk és erkölcseik elfogadtatását. A mai kor tanítóinak percre pontos engedelmességgel kötelesség elszenvedni az aktuális oktatáspolitika ötleteléseit, bár az összeadás és kivonás, a helyesírás és értő olvasás már tapasztalható hiányosságai az égbe kiáltanak. Olyan irányítók szabják meg a tanítók és tanárok kötelezettségeit, akik maguk talán egyetlen pillanatig sem ismerhették meg a pedagógusi munka valódi értelmét…

Sokféle a tudomány, mire a gyermekből felnőtt lesz. Tanítóink különféle emberek, s talán úgy van az rendjén, hogy utóbb kire szeretettel, kire meg nehezteléssel gondolunk. Június első vasárnapján valaha öreganyám kertjébe szaladtam, s a jóságos nagymama csokrokba szedte a legeslegszebb virágokat, hogy azokat vihessem tanítóim, tanáraim elé, köszönet képen. A pedagógusnap, mint ünnep elsorvadt, akkor is, ha néhol akadnak még az üzletekből méregdrága csokrokat cipelő, a rendet felrúgni félő szülők. Mert az ünnep lényege, a ragaszkodás, a feltétlen tisztelet, a tanítóink iránt érezhető szeretet veszett el, talán örökre!

Utóirat:

A minap a csepregi Boldogasszony kápolna mellett egy pillanatra újra gyermeknek érezhettem magam. Mintha nagyanyám virágoskertjébe érkeztem volna! Ott, az illatozó szirmok között jutott eszembe az a nyáreleji vasárnap, amikor tanítóimnak megköszönhettem a végtelen kíváncsiság, türelem és szabadság tudományát. A tisztelet szeretetét, amit csak a valódi pedagógusok ismerhetnek…

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

SONY DSC

(Christina szeretettel átszőtt képei a csepregi virágoskertből)

SAJTÓREGGELI – örömmámor a miniszterelnök fél évszázados születésnapja árnyékában

Reggeliztek mostanában a közért? Mert most ez a trendi! Menő, ahogy annak idején, zsenge korunkban mondtuk. A sajtóreggeli lényege, hogy miközben a jelen lévő boldog polgárok majszolnak, eszegetnek, gondoskodnak délelőtti energiaigényük felvételéről – elfogyasztják a nélkülözhetetlen munkájuk elvégzéséhez szükséges feketét -, diskurálgathatnak kicsit. Morfondírozhatnak, rögtönzött beszédeket mondhatnak; ahogy ők mondják, gondoskodhatnak a testi és lelki töltekezésről.

Milyen praktikus! Közben lehet susmorogni és a privát szférát érintő kérdéseket intézgetni, esetleg egy-két aprócska dohányárudát ide-oda mutyizni, de a lényeg, hogy e nemes gesztuszuhatagról aznap, másnap és még napokkal ezután is lehet ujjongani és dáridózni.

Tele véle az összes hírharsona! Ezt nevezik sikernek! Közért reggelizni persze csak azok szoktak, akiknek ezt megengedhetik.

001

De ugye reggelizni mi is szoktunk!? A hajnali vágta egyik kedves mozzanata, amint állva, a konyhaszekrény megroggyant ajtaját bámulva megszokott mozdulatokkal kitessékeljük dobozából a mindennapi betevő különlegességet. A magyaros ízorgia, a Különleges Vagdalthús, melyet alkotói emberi fogyasztásra szánnak, bőséges energiával látja el fogyasztóját. Mi ezt majszoljuk, viszonylag kevés szöveg kíséretében, két nincsközödhozzámennyiértkészült Ákos szignál közt, két szelet értékcsökkent kenyérszeletke társaságában. Ez a rendkívül tartalmas és igényes reggeli persze a maga nemében kutyamód önző cselekmény! Semmit nem lódít a köz felé, simán csak eltelíti a tápcsatornánkat. Talán ez az oka annak, hogy képtelenek vagyunk sikerként megélni! Az üres doboz lódul a szemétbe, magunk pedig a feleslegesek mókuskerekébe. Némi iróniával úgy mondhatnánk, a napi betevő Különleges Vagdalthús irányába…lódulunk.

Jó látni, amint azok ott fent és ezek itt lent ünnepelnek. Elégedettek. Nagyanyánk a másfél órás zabolátlan repdesés után a sarokban pihenő legyet látta elégedettnek; mely dörgölte kócos lábait, egyre, míg nagyi a konyharuhával fel nem kente őkelmét a sparhelt feletti falra. Nem haragudott rá! Mami nem ismerte a haragot, csak tudta, hogy ennek a mihaszna jószágnak ez a jussa. Némi röpte, elégedett mancsdörzsölés, aztán egy jól irányzott arculcsapás. Ez az, ami járt neki, s ha megkapta, befejezte végre pofátlan röptét a konyhában, szanaszét…

003

Azoknak ott fent és ezeknek itt lent oka van az ünneplésre!

Új fogalom ez, a permanens ünneplés, mely újdonatúj jelszavakkal gazdagít. Tudósít arról a Magyarországról, mely jobban teljesít, vidáman mesél a felszámolt munkanélküliségről, a megteremtett közbiztonságról, az elégedett emberek tömegeiről, akik lassan készülődhetnek, hogy a rezsicsökkentés bódulatától megrészegülten, felmarkolva a tizennegyedik havi nyugdíjat, a megfelelő helyre biggyesszék az x jelet!

002

Itt lent a siker dokumentuma immár hét hetes! Szép kor. ( Mint másnál az ötvenedik születésnap… ) Mondhatni…Figyelemre méltó! A legfőbb méltóság, gondolta, elreggelizteti a vele ünneplők közt ezt a komoly kort, mely nyilvánvalóan siker és érdem! Köszöntőjében fel is elevenítette, hány és hány helyen bukkan fel ez a szám a magyar kultúrában és hagyományban. Az ünnepelt száma kultuszt teremt, és amint a méltóság számára szerelemmé vált első látásra, úgy ez a minimum kívántatik most a köz részéről is!

Tessék már örülni, örvendezni! A mű amúgy könnyedén felismerhető és megkülönböztethető. Ez fontos, mert nem szabad abba a hibába esni, hogy valaki, a gyarlók egyike, pusztán szokásainak engedelmeskedve, netán a közelmúltig egyedülisége okán örömet okozó alkotásban lelje örömét! Még mit nem!

közlekedési tábla2

Ez a mostani öröm, a tuti egy mágikus szám megett rejtezik! A szám pedig összetéveszthetetlen! Nem holmi gagyi ötvenes, vagy nyolcas! Ezt a számot, A SZÁMOT! éveken át remegő kézzel, kicsiny ollócskánkkal vágtuk minden ősszel, szinte sorozatban, piros kartonból, s amint a mai alkotások mindegyikén, a mi számunk, számocskánk is ott terpesztett a Téli palota, az Auróra, meg Lenin elvtárs arcképe előtt! Ettől lett különösen szerethető! Nem kell ide hetedhét ország, Dunaparti dumaparti, meg Benedek apó mesekönyveit felemlegetni! A NOSZF hullámain még tapsikolni is émelyítő!

Ó istenem, mennyit törhette a fejét a névadó…milyen találó elnevezés!

És ugyan, ki emlékszik már a hétről hétre öltönyét markolászó Hajdú Jánosra, később Kondor Katalinra, hogy az egykori Savaria Fórumot irányító szombathelyi Horváth Szilárdról ne is beszéljünk! Az ő műsoruk elmúlt kérem, ki emlékezhetne rá, talán nem is volt! Új idők szelei lengetik a… székely lobogót! A szombathelyi reggelizők öröme pedig nagyon is érthető!

Ugyan, ki győzte volna kivárni, hogy egy messziről jött ember, rácsodálkozása boldogságában emelje magasba az alkotást! A legjobb pillanatban, a legautentikusabb személy, a nagy újjáélesztő simizgeti elégedetten a gyermeket, az “övét” ahogy ezt a világtól nemzetét féltő és rendre megmentő nagy vezetőtől elleste!

Ha pedig ő örvendezik, ha kezét elégedetten dörzsölgetheti, akkor a dologban nyilván nincs semmi hiba! Tucatnyi bólogató és tapsikoló egyed közt immár megdicsőülhet az alkotó! Aki gyermekét ugyanazzal a szent meggyőződéssel emeli a magasba, mint szeretett vezére, hogy amit tett és amit tesz, keresztülgázolva az írott malaszton is, túl a törvényeken, majd a feledés homályába vész…

Mindez a dicsőséges fülkeforradalom apparátusának fotelbe zuttyanása harmadik évfordulóján, és persze a dicsőséges vezér ötvenedik születésnapjának előestéjén!

Egy évvel a sima és gond nélküli választási győzelem, a nagy és boldogságos újjáválasztás ünnepsorozata előtt. A nagy és reprezentatív állami sajtóreggelik közvetlen közelében! Ahol már nem számítanak a fenntartással élők, az ellentmondók, a kritizálók és bírálók! Ellenzék? Ugyan már… Nem számítanak, ezért nélkülük zajlik minden! Bensőséges és zártkörű a nagy nemzeti HURRÁ! Ahol minden, ami álságos és gagyi, megérdemel némi cirógató agyusztálást…

„A Jobb Élet Index a világ 36 országában mutatja meg, hogy mennyire érzik jól magukat az ott élők. A jókedv, az elégedettség meglehetősen szubjektív kategóriák, de ezzel az eszközzel bárki megnézheti, hogy idén melyik országban a legjobb élni. Magyarország több kategóriában az utolsók között áll: nem vagyunk boldogok, nincs pénzünk, nem bízunk a politikában és még kövérek is vagyunk.”

005

„Mi vagyunk például a legboldogtalanabbak, a kutatásban részt vevő összes ország közül az élettel való általános elégedettség nálunk a leggyérebb. A „mennyire van megelégedve összességében az életével” kérdésre 0-10-es listán kellett pontozni, ahol a 10-es jelentette a kicsattanó boldogságot, és a magyarok 4.7-es átlaga az összes országé alatt van (6.6 az OECD átlag). Tehát összességében nagyon nincs megelégedve az életével a magyar, sőt, az adatok szerint a magyar nő még a magyar férfinál is elégedetlenebb. A 36 nemzet közül az ausztrálok a legboldogabbak, akiknél ugyan nem a legmagasabb a jövedelem, de tiszta a levegő, egészségesek az emberek, általános a bizalom a politikában, és a 15 és 64 év közöttiek 73 százalékának van fizetett munkája. Nálunk ugyanebben az életkori csoportban csak 56 % dolgozik, ráadásul jóval kevesebbet keres. Ezek után talán nem meglepetés, hogy míg az ausztráloknál 82 év, nálunk csupán 75 év a várható élettartam.

A pénz vagy boldogít vagy nem, mindenesetre a magyarok jövedelmi szintje a többi országhoz hasonlítva szintén nem a legklasszabb. A friss adatok szerint az OECD országok átlagos nettó jövedelme évente 5,2 millió forint, míg Magyarországon csak 3,1. Ezzel a 36 ország közül a 31. helyezést értük el, nálunk csak az észtek, a brazilok, a törökök, a mexikóiak és a chíleiek keresnek kevesebbet. Nem különösebb meglepetés az sem, hogy igen kellemetlen a magyarok egészségügyi helyzete: hátulról a negyedik a sorban. Az hagyján, hogy nálunk sokkal kisebb az egészségügyi költés, mint az átlagosan jellemző, de még iszonyatosan kövérek is vagyunk: a felnőttek egyharmada van elhízva, szemben az OECD 18%-os átlagával. A legutolsók vagyunk a közösségi szerepvállalásban is, a magyarok töltik a legkevesebb időt önkéntes munkával, naponta kevesebb mint egy percet. Cserébe viszont valamivel az átlag felett vagyunk jófejek másokkal, vagy legalábbis a kutatásokban szeretjük ezt állítani. Ugyanis a magyarok 52 százaléka mondta, hogy elmúlt hónapban valamilyen módon segített egy idegennek, míg az OECD átlag csak 47%. Egészen jók vagyunk (ha nem is kiválóak) az oktatásban: a felnőttek 81 százalékának van középiskolai végzettsége, ami 7 százalékkal jobb az OECD-átlagnál. Az összes ország közül mi bízunk legkevésbé a politikai intézményeinkben, és nálunk a legkisebb a politikai szavazásokon a részvétel aránya.”

(Eddig a szokásos, mocskos liberálbolsevik uszító szöveg…ugye? A külföldről jövő hazugság, meg a képtelenségek sora…)

A minapi szombathelyi ünnepség, a sajtóreggeli tárgya egy sajtótermék, mely számot visel a mellén! Gondozója fel is elevenítette, hány és hány helyen bukkan fel ez a szám a magyar kultúrában és hagyományban. Ott volt például heteken át az a bizonyos feketeleves… És ez a szám nem az ötvenes és nem a nyolcas! Bár, az is lehet, hogy szeretnék, ha így volna, s csendes alázattal csak ennyit mondanánk: 

nekünk nyóc…

kerenyi-d00019FE2ce9c67a0b389