MAGYAR NŐ ÉS SORSA – hol van vége a megaláztatásnak?

Nem kell messze menni, hogy rátaláljunk. Mondhatnánk, mai szóhasználattal hogy köztünk él. Van.

Míg világra nem lökődött, csak teher volt, aztán rálegyintenek, maradhat! Talán, majd legközelebb… jobb sikerül… Az óvodában gaz majmok a haját húzgálták, az általánosban megszégyenítette a kiélt, kövér tanárnő, mert képtelen volt elviselni  a lényét, már a puszta gondolatát is, ahonnét ő jött. Aztán az udvaron összeverette a fiúkkal, s ha panasszal élt, kiközösíttette az osztálytársaival. Csak őt! Otthon a szolgálat, meg az idegenek felé való képmutatás várta. Meg a betegség, az alkohol, a vér és parancsszavak.

Az iskolában a gúny, a megvetés. Jelek gyülekeztek a derekán, meg a végtagjain, bélyegek mindenütt. Címkék, jelzők, sajnálat és könnyek a néptelen utcán, egy tanúk nélkül lezavart gyermekkor, szögekkel vert küszöb, aztán fejjel, egyenest a falnak, jöhetett a mindent megtorló felnőtt világ. Könyörtelen és hazug mindennapok, fájdalom és üresség, ebben az irgalmatlanul önző semmiben.

A leltárt csak a halál írhatta meg, előbb a hóhér, majd a csicskás is beleroppan… És már nem nagy az idő, ami előhozza a gyötrelmes történeteket, de jaj annak, aki megéri! Csak a befejezés egyre távolibb, úgy tűnik, még nem akarja, hogy eljöjjön, ha van, maga az öreg Isten… Új cinkosok születnek, nőnek az égig, egyre többen, farkasok és hiénák báránybőrbe bújva, reszketve még a feloszthatónak vélt garasért.

Mondják, a magyar nő sorsa sokat változott az újabb időkkel. (…)

Határok, rögök és tűréshatárok változtak, színek és árnyalatok egyre, de a bezárt ajtók és ablakok mögött mindig minden ugyanaz maradt. Összeszorított ajkak, alig hallható sóhajok és némán szétmorzsolt könnycseppek, a nap-nap után zuhanó évek alatt. Ennyit ér a repülés?

Földtől a földig, hogy néha még a horizont fölé is alig emelkedik a szárnyak suhogása. Vannak jócskán ígéretek, gondolatok, melyek a gondot szépen körbekapálgatják, mint a növendékfát szokás. Csak a víz marad el, a gyom helyén meg kiég a föld. Aki rossz helyre születik, rossz helyen nő fel, megszokja más bűnét, meg a másért való büntetést. Akadnak, akik a gravitációt megélve körbeállják, aztán maradnak, amíg kell. Belülről ugyan támasznak tűnnek, de a távolodók rendre gyászoló tömegről fecsegnek.

Tényleg ennyi egy nő élete, csak ennyit ér, ma, Magyarországon?

A fészektől távolodva látszanak a valódi mérgek. De csak annak, aki belőle vétetett. Akinek, nem térkép e táj… A mindent körbelengő hályogépítők zenekara naponta új prímást talál, csak ne kelljen bárkinek is meglátni a letakart tükröket… hogy ne kelljen szenvedni a mindig kívül állóknak…

„hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom.”

Dolgotok van – mondja alázattal – csak ne halljatok, ne lássatok, csak legyen sok néma száj!

A minap a másik nő arcát látta, a miniszterelnök feleségének tekintetét, ott, a dörgő tömeg közepén, ahová kisietett. Ment, mert a dühödtek közt vélte a dolgát. A megmondók bátorságnak mutatták, pedig nagyon félt. Ajkait és kezét összeszorította, ökölnyi volt benne a fájdalom. A fájdalom, amihez az évek szoktatták. Meg a férfi, meg a kötelesség.

Lévai Anikó

Bent és kint, neki eggyé vált néhány pillanatra. Csak a dolga volt ugyanaz. Hallgatott. Meghallgatott.

Ez a nő, akiről szintén, szinte semmi nem tudható, a bezártságában, őrző feladatában és felelősségében üzent. A hallgatásával, az elhallgatásával.

Mielőtt túl sokan gondolnák a rendet rendnek, a törvényt meg igaznak!

A két nő sorsa Magyarországon, kettőezer tizenháromban ugyanaz. Aki szolgálatra szegődött, mert mindenét elvették, most éppen az utolsó lehetőségben kapaszkodna. Hiába. A másik, ott fenn, az üvegpalota üvegtermeiben fázva és félve örökösöket nevel.

Bár ő is tudja, érzi a határozott idő súlyát.

Egymás közelében, ökölnyi hazában, egymástól mérhetetlen távolságban élik az életüket. Szegényen és gazdagon. Szegény gazdagon mindketten. Esélytelenül és bénán, az önző világ törvényei okán.

MAGYAR NŐ ÉS SORSA – hol van vége a megaláztatásnak?

(Utóirat:

Az írástudó dolga, hogy munkája megszülessen. Kiírja végtelen fájdalmát, s ettől akadnak majd, akik úgy érzik, megtette a kötelességét. Tehát… Gyanúba fogható, elítélhető, büntethető… Pedig mindenki tudja jól, aki tudott már élni, annak  meg kell tanulni ölni is! Ez is feladat. Predesztináció.)

FILLÉRES KIRÁNDULÁSOK II. – Csatangolás a Miród forráshoz

A minap elhatároztuk, hogy bebizonyítjuk, igenis léteznek elérhető élmények, kirándulások szűkebb pátriánk, Vas megye területén is! Egy valójában, már nem is létező település felkeresésével kezdtük, Magyarbükkös temetőjéig jutottunk. Most szintén a környékre invitáljuk olvasóinkat! Kemestaródfa, a híres Miród forrás a mai célunk!

0001 Miród forrás

„Valaha az aprópénz értékében határozták meg azokat az utazásokat, melyek úgymond nem igényeltek hosszadalmas, fárasztó zötykölődést, járhatatlan utakon… Így azok is részesévé válhattak, akik ugyan kimozdultak volna a négy fal bezártságából, de a tehetségük nem igazán adott módot a távoli országok, tájak megismerésére. A mértékadó szegénység ma is köztünk él, -kár volna tagadni-, de az elérhető kincsek karnyújtásnyira várják felfedező családok érkezését… akár gépkocsi nélkül is!”

Vonattal és gyalogszerrel indultunk Magyarbükkös területére, a mai kiruccanást kerékpárral teljesítettük, gurultunk tíz egynéhány kilométert oda és vissza, de megérte!

Szentpéterfáról – álmodozva – indultunk! E Vas megyei kis településről, amely 1923-ban kiérdemelte a leghűségesebb község kitüntető címet… A falu közepén magasló kápolnától vitt az utunk Ausztria felé, hogy egy egészen apró külföldi tekerés után máris visszatérhessünk hazánk területére…

Nagysároslak, vagy ahogy mostanság nevezik Moschendorf a Németújvári járás jellegzetes falucskája, egyfelől Szentpéterfával, másfelől Pinkamindszenttel határos. Némi bringázás a tűző napon, jön Vasaljamelyből utazásunk során vagy kettőt is érintünk – túlsó körforgalma, ahol Csákánydoroszló felé mutatnak az útjelző táblák, s mi hamarosan egy különös nevű községbe érünk!

Miród túra útvonal

Kemestaródfát néhányan Kemenestaródfaként illetik, pedig ez badarság, a község elnevezésének meséje is csodálatos:

„A mai település két, egykor önálló faluból, Kemesmálból és Taródfából egyesült 1939-ben. Kemesmált 1409-ben Kemesmal, Taródfát 1418-ban Torlodfalua alakban említik először. Kemesmál neve a magyar Keme személynév és a mál (=hegyoldal) főnév összetétele. Taródfa neve a torló (= volt ura lelki üdvéért az egyháznak szolgáló szabados) főnévből származhat. A település területén a 13. században határőrző erődítmény állt, melyet 1248-ban említenek és helye ma is látható a község határában a Váradszigeten.”

Vasalja felől érkezve aprócska tábla hirdeti a Miród forrás felé vezető utat. A fáradt vándor itt jobb, ha szusszan egy keveset a Strem patak hídjánál, aztán kezdődhet a festői községen át vezető séta, majd a stációkkal díszes út a forrásig.

Gyaloglás közben idézzük fel, mit is illik tudnunk a Miród forrásról?

„Az első írásos emlék a forrás múltjából, 1248-ból származik. Igaz erre a forrás újraszentelése után két évvel derült fény. A Váradsziget nevű vár keresése közben a levéltárban került elő egy földeladási bizonylat, mely kimondja, hogy a Váradsziget a Miród vizétől északra van. A másik adat 1265-ből származik, ami azt mondja ki, hogy a Miród-forrás a Stremtől délre helyezkedik el. A két oklevél bizonyítja azt, hogy a forrás már a XIII. század közepén valamilyen formában létezett.

01

   A pontos, hiteles, és új adat, 1864-ből származik, amikor Pesty Frigyes történész megpróbált a falvakból minden nevezetességet összeszedni, és Kemestaródfán ezt találta, illetve a feltett kérdésére Márton Ferenc községbíró ezt a választ adta.

10

„Rákos-kút, az Ó-hegy tövében egy forrás, s nevezetét Rákos családtól nyerte. Ehhez a forráshoz szoknak a hideglázban szenvedők járni, vízéből inni, és a mellette lévő bokrokra, hajakból vagy más rútságokból egy darabocskát kötni. A szomszéd községek előtt is ismeretes forrás vize hideg, és kemény, talán némi gyógyerővel is bír, minthogy több hideglázban szenvedők vízétől meggyógyultak.”

02

   Hogy pontosan mikor keletkezett a forrás, arról nincs adat. A fent olvasható írás keletkezésének idejében, a faluban lakó Erdődy család egyik leszármazottja (neve sajnos a feledés homályába veszett) foglalkozott a forrás történetével. A következő, immár hiteles leírás a XIX. század végére tehető. Ekkor, a Gasztonyban élő József főhercegnek a vadásza (a név itt sem ismeretes) foglalkozott a kút történetével. Tisztogatta a forrást, széppé varázsolta a környéket. Ez az ember feleségül vett egy Láng Teréz nevű taródfai lányt, aki férje halála után minden írásos adatot megőrzött. Az Ő elbeszéléséből tudjuk, hogy régebben a falusiak, és a környékbeliek korsókkal, és kancsókkal felszerelkezve jöttek a forráshoz, és vittek haza a vízből, mivel az a hír járta, hogy a forrás vízének gyógyító hatása van, és a női bajok, elsősorban anyaméhrák gyógyítására szolgál.

05

   A forráshoz közellévő Strem nevű patakon (ebbe csordogál bele a forrás vize) még egy híd is átívelt, amin még a Monarchia idején az osztrákok is átjártak a forráshoz. A kút közelében padok voltak találhatók, hogy a messziről jött emberek kipihenjék fáradalmaikat. A kút mellett néha tábortüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek a látogatók. A forrás mögött, a partoldalba pedig egy oltárkápolna volt, benne pedig egy Szűz Mária szobor, mivel az akkor a faluban élő idős emberek Szűz Máriát választották a forrás védőszentjéül. Minden év szeptemberében a falusiak Mária búcsút tartottak, és kizarándokoltak a forráshoz.

04

   Az 1940-es évek elején a cserkészek jártak a faluban, és amikor megtudták, hogy van a községben egy ilyen nevezetesség, felkeresték azt, és rendbe is szedték. A cserkészek vezetője Sinkovits Imre, a későbbi kiváló színművész volt, aki nemrég távozott az élők sorából.

   A régi rendszer, és annak ideológiája, hogy mindenáron a határt meg kell védeni az idegen „betolakodók” ellen teljesen elsorvasztotta a kút legendáját.

03

   Mivel a forrás nagyon közel van a határhoz (20 méter) a kutat betemették, a kút felett található oltárkápolnát lerombolták.  Így vegetált a kút 1990-ig, amikor a faluban élő három ember gondolta úgy, hogy mégiscsak meg kellene menteni a kutat az enyészettől. A forrást kiásták, vízelvezetés miatt vízelvezető gyűrűket raktak le, és megtisztították a környéket a gaztól.

   2000 októberében vetődött fel először a kegyhely felújítása, de akkor még csak vágyakoztunk rá, hogy ebből talán lesz valami.

06

   Végül sok szervezés meghozta a gyümölcsét, sok támogató anyagi támogatásával és hihetetlen sok társadalmi munkával felépítettük a kegyhelyet. Egyszer elkészült maga a forrás, ami egy kápolna, melynek aljából csobog a forrásvíz. Felállításra került egy hatalmas fakereszt, ami a forrás mellé került, szembe a bejárattal, hogy messziről kitűnve fogadja a zarándokokat. A kereszt elé, a forrás mellé helyeztük a miséző oltárt, a kegyhely elé pedig a Sinkovits emléktábla került. A kegyhelyet körbekerítettük kerítéssel a vadak elleni védekezés miatt. Mára a Miród-forrás kegyhely Vas megye egyik legnagyobb turisztikai látványossága lett.

07

   A munkálatok 2003-2004-ben is folytatódtak. Egy Lourdes-i barlang került felállításra, Boldog Batthyány László boldoggá avatásának emlékére. Továbbá a forráshoz vezető mintegy 700 méteres út mellett 2004-ben a 14 úti stáció keresztjei lettek elhelyezve. A dolog egyedüliségét az adja, hogy minden egyes keresztnek külön gazdája, gondozója van. Gondozóik a falusi gyerekek, illetve szüleik. Időközben a kegyhelyhez vezető utat a falusi emberek adományaiból kaviccsal borítottuk, így most a forrás, esőben is jól megközelíthető. 2005-ben egy harangot szenteltünk a kegyhelyen, valamint a Miród-forrás versét márványtáblába vésettük, és azt helyeztük el a forrásnál. 2005 év szeptemberében Mindszenty-emlékművet szenteltünk a hármas Mindszenty évforduló alkalmából, melyet Lezsák Sándor a Mindszenty Társaság elnöke avatott fel. 2006-ban az I. és a II. világháborúban elesetteknek, és az 1956-os forradalom üldözötteinek állítottunk emléket. 2007-ben Brenner emlékművet szenteltünk Brenner János plébános meggyilkolásának 50 éves évfordulója alkalmából. Továbbá a régi, elsősorban a vadak ellen készült kapu helyett egy csodaszép székely kaput készítettünk…”

08

Takó Gábor gondolatait felidézve – és megköszönve – sétálunk a forrásig, meg vissza. A forrásnál előkerülhetnek az elemózsiás kosárkák, no meg a kulacsok, melyeket most friss forrásvízzel tölthetünk fel! Aztán bringára pattanunk, hogy hazafelé újra gyönyörködhessünk a festői táj szépségében. Vasalja, Pinkamindszent, Nagysároslak és Szentpéterfa… minden település rejtegeti a maga kincseit! Ide még visszatérünk!

Ez a kirándulás is egyszerű volt, de mégis, mindannyiunk számára feledhetetlen! A folytatás pedig hamarosan Vas megye újabb kincsét tárja majd elénk…

 

Utóirat:

Bizakodással tölti el a szívünket, hogy a csákányiak szép számmal köszönték meg a látogatásunkat. Tudjuk, a kemestaródfaiak vendégszeretete is messze földön híres. Mi ide is haza-haza térünk!

FILLÉRES KIRÁNDULÁSOK I. – Magyarbükkösi családi délután

Valaha az aprópénz értékében határozták meg azokat az utazásokat, melyek úgymond nem igényeltek hosszadalmas, fárasztó zötykölődést, kocsival – járhatatlan utakon… Így azok is részesévé válhattak, akik ugyan kimozdultak volna a négy fal bezártságából, de a tehetségük nem igazán adott módot a távoli országok, tájak megismerésére. A mértékadó szegénység ma is köztünk él, -kár volna tagadni-, de az elérhető kincsek karnyújtásnyira várják felfedező családok érkezését… akár gépjármű nélkül is!

Egy várva várt vasárnap a legalkalmasabb, hogy útra keljünk és megmutassuk a gyermekeinknek az országhatárnál gyöngyöző Strém patak menti egykori település, Magyarbüks maradványait.  A Csákánydoroszlói vasútállomástól a 8-as főúton Szentgotthárd irányába haladva, mintegy 800 métert kell megtennünk, hogy mindenféle különleges útbaigazító tábla és jel nélkül, egy aszfaltborítású úton  jobbra fordulva az erdőségnek vegyük az irányt az egykori határőrizeti pontig. A laktanyák épületein túl aztán egy útelágazáshoz érve végre támpontot jelenthet a közelmúltban oszlopra helyezett tábla.

0005

Nem volt hiábavaló az igyekezet, hamarosan odaérünk… Mert az emberi naivitás nem ismer határokat!

„Csákány és Doroszló települések az Árpád-kor kezdeti századaiban keletkeztek. Csákány területén ősidők óta éltek emberek, északra az erdőben őskori halomsírokat találtak. Csákányt először 1248-ban terra Chacan néven említik a vasvári káptalan oklevelében. A területen a későbbiekben több falu is keletkezett, Magyarbüks, Németbüks, Taródfa, Bésfa, Kemesmál, valamint Doroszló. Doroszlót 1388-ban Dorozlouchakana, 1471-ban Dorozlo, 1493-ban Dorozlofalwa néven említik. Magyarbükköst 1375-től említik okiratok Bykus néven, 1482-ben pedig említést tesznek Magyarbükkös malmáról is. 1921-től a trianoni békeszerződés következtében Magyarbükkösnél a Strém-patak mentén húzódik az országhatár. A második világháborúig a magyarok és az osztrákok közösen használták a malmot. A vasfüggöny kiépítésekor Magyarbükkös lakosait kitelepítették vagy önként elköltöztek, a házak nagyobb részét lerombolták.”

A táj szépsége lenyűgöző. Sehol egy lélek, madárdal és mindenféle rovar zümmögése keveredik az egymáshoz dörgölőző száraz fatörzsek nyikorgásával. Útbaigazító táblára bukkanunk, mely végre határozott mértéket sugall: a Vasfüggöny Túraút mentén hamarosan a Rommer forráshoz, majd a Magyarbüksi várhelyhez érünk. A Magyarbüksi temető egy kevéssel odébb található. Bíztató!

0006

A természet pedig munkál, még pár év és a fatörzs egész egyszerűen körbenövi majd a táblát… jó lesz igyekezni! A rekkenő napsütést ágas helyek árnya, az aszfaltot kavicsos poros út váltja. A levegő, mindenféle tudományos halandzsa nélkül, egyszerűen kiváló. A patak közelsége ugyan láthatatlan, de érezhető, s mi nem lankadunk! Lassan előkerülnek az otthon teletankolt kulacsok, sajnos családi falatozásra, pihenésre alkalmas padokat, esőbeállót még nem teremtett a gondoskodás, de a táj érintetlensége kárpótol mindenért. Öreg fűzfa teteme mellett visz az út és túlról feldereng a forrás táblája is. Keresgélni kezdjük, sajnos hiába… Ez a forrás huncut módon elbújt a szemünk elől…

Sebaj, indulunk tovább, egyenest a várhelyhez! Szemeink előtt elvonulnak az emlékek a sümegi, szigligeti vár tornyairól… aztán végre, némi gyaloglás után újabb tábla, az előbbihez hasonló módon, ágaktól ölelve. Kétszáz méterre vagyunk Magyarbüks várhelyétől!

0009

Az eddigi poros út szögesdróttal szegélyezett erdei ösvény felé visz, egyre tétovábban lépkedünk, kutakodunk, aztán az erdő közepén álló domb oldalában rájövünk, itt várhely és nem vár ígéretét kaptuk. A várhely persze némi fantáziával akár izgalmasabb lehet, néhány kupac kőnél, téglánál… a vizes árkot is odaképzelve elvonulunk, mint egykor a Németújvár ellen vonuló seregek, miután a magyarbüksi vár védői megállásra kényszerítették őket…

Visszagyalogolva a kavicsos útra, indulunk tovább, félúton vagyunk, településnek és főleg temetőnek nyomát sem leljük, csak a szögesdrót kerítést váltja fel egy közel három méter magas drótháló, mely leginkább Spielberg Jurassic parkjára emlékeztet. De itt nincsenek dínók, csak rengeteg énekesmadár és sajnos egyre több vérszívó rovar! Előkerülnek a pumpás deo-k, reszkessetek szúnyogok, babócsok!

A kerítésen aztán különös táblák jelennek meg, melyek szikár egyszerűséggel jelzik: itt valaha, valakik háza, fogadója, malma állt, nem messze az úttól, a körbezárt erdőben! Sajnos, a többségüknek a helyét sem nézhetjük meg közelebbről, a magánterület szigora nem ismer tréfát! Jobbról jókora tisztás tátong, benézünk oda is, aztán a keskeny erdősávon túl az erdei ösvény vonalát követve átballagunk kicsit Ausztriába. Ilyenkor érezzük igazán fájónak azt az évtizedes közhelyet, mely „osztrák sógorokról” legendázik. Rend és valódi szépség tárul elénk, az ősi magyar táj festői képe. Szemben két település Karácsfa, Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt római katolikus temploma  és Németbükkös házai sejlenek, ma a két települést Hagensdorf im Burgenland és Deutsch Bieling néven ismert.

0010

Ismét visszagyaloglunk az eredeti erdei úthoz, aztán hamarosan ismerős táblát pillanthatunk meg, mely a magyarbükösi elfeledett faluról üzen. Meg persze az uniós támogatásról… Csak az „elfeledett” szóval nem tudok mit kezdeni. Magamban őrlöm, szerencsére senkinek nem kell magyarázattal szolgálnom…

„A második világháború előtt itt még nótaszó hallatszott a kocsmából, és működött a malma is. Magyarbüks falu a kezdetektől Csákány része volt. Így története egybefonódott Csákány történetével. Külön történetet írni róla nem lehet. Lakói nagyrészt német anyanyelvűek voltak.

A háború befejezése, és a náci hatalom bukása után a megtorlás időszaka következett. A Magyarországon kialakuló kommunista hatalom azonnal megkezdte a háborús bűnösök keresését. Meg is találta a Magyarországon élő németek személyében. A kormány a parlament elé terjesztette az országban élő németség kitelepítését.

Akkoriban nemcsak a kormány, de a lakosság is a kitelepítések mellett tette le a voksát, ezt bizonyítja az a felmérés, miszerint Magyarország 70 %-a támogatta a németek kitelepítését. A parlamentben egyre több képviselő követelte a kitelepítést.

Magyarbüks német lakói egy éjszaka alatt hagyták el hazájukat, mindenüket hátrahagyva 1946-ban.

A maradottak közül sokan Csákányba költöztek, sokan máshova (pl: Kemestaródfa). A házak anyagát széthordták, vagy lebontották, és másutt felépítették. Amikor 1958-ban Tóth Rozália is elköltözött a faluból,akkor vált Magyarbüks teljesen lakatlanná…”

Az utolsó méterek, frissen telepített facsemeték övezik az utat, s végre elénk tárul a néhai falu temetőjének látványa. Írhatnánk hogy szomorú, de tudjuk jól, sokak áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy a jelenlegi állapot létrejöhessen. A vándorokat padok várják, kopjafák, ahol imádsággal emlékezhetünk a feleslegessé vált, a vasfüggöny útjában álló, a bűnös népe miatt elpusztított falu néhai lakóinak hantjai felett… A pihenésre szolgáló padok mellett pedig hulladékgyűjtők, így a környék gondozott, turistamentes zarándokhely képét mutatja.

0002 Magyarbüks temető

0003 Magyarbüksi kopjafa

0012

0013

0014

Az emlékhely feliratai németül és magyarul is hirdetik a néhai magyarbüks, Magyarbükkös lakóinak nevét. Óhatatlanul is végigolvassuk, megidézve az esztelen rombolásnak áldozatul esett emberek szellemét. Lassan szedelőzködünk, indulni kell hazafelé, hiszen a visszafele út legalább olyan vadregényes és hosszú, mint az idefelé vezető volt. Még egy bátortalan kitérővel útba ejtjük az egykori malom területét, végignézünk az elhagyott építmények során, aztán útnak eredünk.

0011

0004 Magyarbüksi malom maradványa

Az idő elrepült, a menetrendet elővarázsolva szaporázni kezdjük a lépteinket. Jó volna elérni a következő vonatot…

Magyarbükkös megér egy kirándulást. Souvenírt, emléktárgyakat árusító boltocskát, vendéglátó egységet szerencsére nem találtunk. Az előre becsomagolt szendvicsek mind elfogytak, a kulacsok is lassan kiürültek.

Csodát látni persze lehet, messze utazva, a lenyűgöző természeti értékeket és üzletek zsongását bámulva, vagy éppen a tengerek partján sütkérezve. Mi, kalandvágyból itthon maradtunk ezen a vasárnapon is, kevés pénzből rengeteg élményt gyűjtve vonatoztunk hazáig.

Magyarbükköst, az elpusztított magyar falut, annak várhelyét, temetőit látni kell! Mert magyarnak lenni büszke gyönyörűség, és mert a természet egyszerűsége tiszteletre nevel…

Köszönet Orbán Róbertnek a rengeteg tudásért! További képek itt találhatóak!

Kirándulásainkat hamarosan folytatjuk!

SZEMPILLANTÁSNYI AJÁNDÉK- az alkudozáson innen, a dühös napokon túl…

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. (…) Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

(Hemingway)

Akiről a mai történet szól, mindenkinél fontosabb nekem. Valahányszor nagy utazásáról beszélt, mindig az az érzés kerített a hatalmába, hogy semmit nem tudok a valódi világról. Tanakodhattam, vajon a tehetetlen tudomány, vagy a hiúságnak engedelmeskedő titkolódzás zárja-e be a kapukat, de szavai nyomán egyre kevésbé volt elfogadható, hogy az ember kénytelen a közelgő megpróbáltatást tétlenül szemlélni. Az utazás pillanatait mesélte, amikor rádöbbent, hogy mindaz, ami valaha természetes volt, mára a lehetetlen határait súrolja. Valaha kizárólag a legyőzhetetlen érdekelte; ahogy ő mondta, amikor még férfi volt…. És ez a mondata nem a valódi férfiasság manapság léhán elkoptatott maszlagjáról szólt, de arról az érzésről, amit a világot látott ember reménységnek nevez. Amikor minden lépést egy újabb követ, mert valójában mindig az azután következő feladatát kell előkészíteni. Perpetuum mobile. Azt hiszem így hívták ezt a megszállottságot, amikor még nem volt olyan egyszerű bármit is cáfolni! Ma elég néhány mozdulat és az engedelmes internet mindent megmutat…

Lehetetlen nincs, ahogy a világ legszélén sem ülhetünk, lóbálva a lábunkat!

0004

Egy mosolygós, törékeny asszony avatta be az elkövetkezendőbe. Mindig úgy beszélt róla, mint valami varázslóról. Látó asszony volt, akit tiszteltek a környéken. Úgy történtek a dolgok, ahogy várta, jöttek az egymást követő szempillantásnyi ajándékok, s tűntek egymás után a nehéz órák, mint a dominók, melyek arccal egymás mögött vártak a sorukra a nagy mutatvány közben.

Hiba és tévedés nélkül jövendölt az asszony…

Mégis, amikor megtudta, miféle kór a betegsége, az első időszakban egyszerűen nem hitte el. „Ez nem lehet igaz!” – mormolta magában, egyre és mások előtt is, sokszor. Eszébe jutott, hogy bizonyára tévedés történt, biztosan elcserélték a fránya leleteit, vagy a nagy télben, tévedtek a vizsgálatnál. Ereje teljében volt, -tudta, de csak alig érezte, hogy „kicsit beteg”-, korábban ezért fordult orvoshoz, de annyira mégsem volt rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondolhatott volna. Még nem tudta, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli… Ez a hárítás időszaka volt, hiszen, bár öregnek érezte magát, még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen az elmúlás betegségével, a haldoklással.

Pedig elkezdődött…

Ivan Pawluk: http://ivanpawluk.hostoi.com/

Ahogy az idő telt, s a fájdalmak szaporodtak belátta: semmi értelme az ostobán makacs tények tagadásának. Szembesül azzal, hogy az állapota súlyos; elkeseredett, megváltozott a viselkedése: dühössé, olykor vádaskodóvá, önmarcangolóvá vált. Napjában százszor feltette a kérdést, amire senki sem tudott válaszolni: „Miért pont velem történik mindez?” Dolga lett volna még, mert a világ persze nem úgy változott, ahogy szerette volna.

„Kenyered legyen, meg otthonod.”

Így bölcselkedett, aztán messze nézett, egyenest a semmibe. Mintha bizony tudta, érezte volna, hogy a lehetetlennel viaskodik. Az, ami a világon a legtermészetesebb, éppen most és épp az övéinek hibádzik a leginkább. Akkor, amikor ő már tehetetlen…

Ez most és azóta az én lehetetlenem.

0002

Aztán az utolsó előtti nagy megpróbáltatás, az önmarcangoló alkudozást felváltó lemondás időszaka következett. Amikor a feleslegesség érzését felváltotta a mindenáron felvállalandó heroikus küzdelem lezárása, a múlt ostobaságainak legyűrése, és újabbnál is újabb cövekek leverése, kapaszkodók és a világ végéről is jól látható jelek rögzítése. Maradjon utánunk nyom… üzenet…ez éltette, bár a fájdalmak olykor egyre inkább összemosódtak a vállalhatatlanul rövid kellemesnek mondható pillanatokkal. Ahogy naponta útra kelt, hogy lássák, nem hagyta el az ereje…Itt van ő, gondnak nyoma sincs, jöhet a fagyos tél, a perzselő nyár!

Bár olykor dolgavégezetlenül érkezett haza. Útközben döbbent rá, hogy nem fontos már hová, merre és miért indult el. Egyszerűen elfelejtette…az egészet!

0001

Az átlagos történetek ekkor fordulnak fájdalomba. Most kellene írnom arról, hogy a törvényszerű dolgok bekövetkeztek, hogy az élettel összeegyeztethetetlen változások nem engedtek további teret a dacnak. De úgy tűnik, a természet olykor legyőzi a logikát és megmagyarázhatatlan utakra kényszeríti gyermekét. Mint a hetedik infarktusból visszahozott aggastyán, akinek rózsaligetét nem volt, ki gondozza. Álltunk egymás mellett, a legtöbbször némán. Én aki megtanultam, milyen sírni könnyek nélkül, és ő, aki megtanított úgy sírni, ahogy csak a hazatért férfiemberek tudtak.

Álltunk és állunk egymás mellett.

Ő és én, a tékozló fiú. Akinek már mindent megbocsátottak, de aki még mindig nem érti a bűnét. Mert tudja, hogy nem követhette el. Ez az, ami önmaga előtt teszi bocsáthatatlanná a bűnöket.

Meghasonlottan és már mindentől reszketve hajtogatom odébb a kalendáriumot. Mióta más haldoklásában élek, magam is csak visszafelé számolok.

Elképzelem a halált. Soha még ennyire nem volt fontos, hogy éljek, valaki mellett erőt és fegyelmet mutassak, mégis tudom, hogy az egyetlen a lehetetlen, amit várok. Senki ne kérdezze meg, miért nem szóltam időben, senki ne firtassa, miért voltam gyáva. Aki magára marad, már az is halott. A haldoklás csak egy furcsa fintor, tétova mozdulat az ismeretlen felé. Itt és most elfogyott az út, a levegő… Éppen most lehetetlen, hogy legalább egy kis örömöt és szeretetet adhassak. Azzal, hogy száműzöm végre a gondokat. Az én gondjaimat. Tőle messze. Legalább tőle el!

Utolsó erőmmel még kilépek az udvarra. Az eső éppen most kezd szakadni. Senki nem látja, hogy könnyek szántanak végig az arcomon…

0005

Az ember dolga, hogy óvja és bevetésre készen, vigyázza tartalékait. Testét, szellemét, s ha akad még, a lelkét. Mert akiről ez a mai történet szól, még velem van! És minden pillanata egyszeri és megismételhetetlen. Addig kell szeretnem, amíg még magamhoz ölelhetem! Nem érdekel, hogy utána mi lesz. Az akkori lelkiismeret furdalásom csak rám fog tartozni. Ebben az egyetlen életben, itt, ez órán, ezekben a rövid pillanatokban most nem érdekel, hogy miért nem! Csak az, az egyetlen, amiért igen! Hogy neki, csak neki megmutathassam, hogy véget érnek a csöndek, a szürkénél szürkébb ünnepnapok, az acsarkodások és irigységtől sorvadt hangulatok.

A halálom árán is tovább kell lépnem…

(Talán megérted, mert nagyon fáj!)

Már csak egy régi, régi gyermekvers sorai döngnek bennem:

 

Fényes telehold van

Segíts jó barát.

Eltörött a tollam,

hogy írjak tovább.

 

Gyertyám csonkig égett

tüzem kialudt

az egekre kérlek

nyisd ki a kaput.

 

 

Lánya szerint GYURCSÁNY NEM INDUL – mocoroghatnak a félkegyelműek!

„Nem indul a választásokon, de ahogy érzed – válaszolta Gyurcsány Ferenc lánya, Gyurcsány Anna egy közösségi oldalon arra a kommentre, hogy „Jövőre apukádra szavazok!” A volt kormányfő Franciaországban tanuló lányának bejegyzéséről a Bors számolt be, ezzel újra felröppentve a pletykát, hogy Gyurcsány Ferenc nem indul a választásokon.”

1043850_603373019695164_1522438057_n

“Őszinteséggel le lehet győzni ezt a hazug miniszterelnököt és el lehet küldeni oda, ahova való: ellenzékbe.”

gyf

A nap hírére sokan, sokféle mendemondák sorát indítottak be! Ahogy az várható volt, jöhet a nagy megkönnyebbülés! Szabadabban lélegezhet a kormánytöbbség és persze az ellenzék is, többen rögtön tudni vélik, miként közeleg a DK vezércseréje, meg persze a Gyurcsány nélküli szép, nyugodt jövő! Szinkronszínészeket meghazudtoló gyorsasággal, Gyurcsány helyett, pontosabban Gyurcsány távolléte miatt azonnal, megszólalt néhány aspiráns, meg persze mindazok, akik a volt miniszterelnök likvidálásán túl soha nem láthattak mást. A Magyar Nemzet címoldaláról csak az olajág, meg a nemzetiszín bokréta hiányzik!

Végre! Jönnek a Gyurcsány mentes idők, kikotyogta a lányka a nagy titkot!

Lássuk, kinek, miért örömhír ez a nem indulás? Orbán Viktor szerint: „a KISZ-esek közül nincsen normális, tárgyalóképes ember, egyetlen ember van a KISZ-esek közül, – akit én ismerek -, akit komolyan kell venni, ha az ember tárgyal, mert az próbára teszi a képességét, az a Gyurcsány nevű ember. Az összes többi az komolytalan!”  Ez a kijelentés még 1989-ben született, és azóta Gyurcsány Ferenc két alkalommal mért vereséget Orbánra!

Orbán ezzel szemben egyetlen alkalommal sem volt képes legyőzni az ellenfelét, Gyurcsány Ferencet!

Vajon mi jelenthetne nagyobb megkönnyebbülést Orbánnak, mint, hogy harc nélkül megfutamodjon az ellenfele, aki ráadásul az orbáni felfogásban maga az ellenség!

gyurcsanyalso

A végletekig megosztott baloldal szereplőinek szintén nagy megkönnyebbülést hordoz a „nem indulás”. Néhányuk egy sorral való előbbre lépésben reménykedik, pusztán a hír hallatán! Mert az előbbre lépés képességével ugyan nem rendelkeznek, de képesek elképzelni, hát ringatóznak kicsit! Ha valami nagy baj, akkor éppen ez a megosztottság lehet a kijózanodás legnagyobb ellenfele Magyarországon! És ezt éppen az orbáni hatalmi gépezet eltűntetésében leginkább érdekeltek teszik lehetetlenné! Már rég nem az a kérdés, kié lesz a hatalom, hanem, hogy meddig folytatódhat és erősödhet a jelenlegi kurzus építménye!

Aki változást akar, annak elemi érdeke az együttműködés! Ezért volt szükség egy fiatal lány megnyilvánulásának kiszivárogtatására! Mert ez egy újabb „öszödibeszéd”,  egy újabb manipuláció, az átlagemberek összekuszált gondolatainak továbbrobbantására! Ahogy az édesapja zárt körben elhangzott mondatainak közszemlére eresztésével kaotikus folyamatok indultak, a leány feljegyzése is nyilván végkövetkeztetések felé viszi majd a közbeszédet!

A mutyibirodalom pedig visszavág! Vezére majd jól megvédi országát a mumustól!

Valljuk be, nehéz idők köszöntenek ránk! Évtizede már a megosztottságban őrlődtünk, aztán itt az újabb megpróbáltatás, akár a néhai tanácsrendszer idején! Ahol egyetlen jelölt vetélkedett önmagával és magabiztosan nyert!

Ez Orbán legszebb álma!

856224_10200749031072307_401371027_o

Még jó, hogy Gyurcsány Ferenc tudja, miről szólt híres beszéde, és azt is, hogy leánya bejegyzése miképpen forgatható ki a hiénák kedve szerint. Hosszú, forró nyár lesz, még forróbb ősz! És mindezért nem az ellustult, megfásult tömegek tesznek majd világraszóló lépéseket!

Ne ringassák magukat a félkegyelműek illúziókba!

Mert Gyurcsány szerint:

“Őszinteséggel le lehet győzni ezt a hazug miniszterelnököt és el lehet küldeni oda, ahova való: ellenzékbe.”

MAJOMORSZÁG – 2013. július 1.

“Hej de messze majomország,

ott terem majomkenyér,

majomablak majomrácsán

majomnótát ráz a szél.

0002

Majomtéren, majomréten

majomhősök küzdenek,

majomszanatóriumban

sírnak majombetegek.

1367348528_600x500

Majomtanártól majomlány

majomábécét tanul,

gaz majom a majombörtönt

rúgja irgalmatlanul.

0004

Megépül a majommalom,

lesz sok majommajonéz,

győzve győz a győzhetetlen

győzedelmes majomész.

0003

Majompóznán majomkirály

majomnyelven szónokol

egyiké majommennyország

másiké majompokol.

0006

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,

mind majomújságot olvas

majomvacsora után.

0007

Majomvacsoraemléktől

zúg a majomreterát,

majombakák menetelnek,

jobbra át és balra át

0001 

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver,

a majmoké a világ.”

 

Weöres Sándor verse

HENDRIK HÖFGEN (TRAFIKJA) – nem kellett a náciknak!

– Mivel fogod búcsúztatni a társulatot?

– Hogy érted?

– Mondasz nekik valamit?

– Már mondtam.

– És mit?

– Azt nem mondom meg…

0101

Alföldi Róbert utolsó szavai ezek, a Nemzeti Színház élén elköltött ötödik esztendő legvégén az Il Silenzio, a bénítóan fájdalmas trombitaszó után vele készült interjú legvégén. Ahol és amikor ott maradt örökre a csönd, a titok, az elhazudhatatlan és kiforgathatatlan szavak, amire annyira várt a gondolatrendőrség.

És ott maradt Alföldi Róbert rendezői széke, öltözője és direktori irodája – helyén hamarosan Nemzeti Dohánybolt nyílik! Vidnyánszky haver trafikja!

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy mindaz, ami volt, és ami megmaradt, eltakaríttatik, s amíg csak egyetlenegy is akad azok közül, akik a cárt, a császárt ellenségeire, kritikusaira emlékeztetik, nem marad tétlen pillanata. Úton a teljes győzelem felé csak epizód lehet mindenki, akinek lelke, lelkiismerete volt és van! Ellenfél nélkül, mint marakodó oroszlánok elől a bölcs majom ér révbe ő és a nagy terv, s vele a mindent kiagyaló rend, a gépezet rémisztő udvartartása.

0102

Nemzeti Színházból Nemzeti Dohánybolt. Milliárdok leosztva bagóért. Bagólesők, tehetségtelen és erkölcstelen hulladékok árnyjátéka, az Orban’s Attraction…

Az utolsó darab, a Mephisto, Alföldi Róbert Nemzeti Színházának utolsó darabja. Hendrik Höfgen – a tehetséges színész, aki a művészi karrierje okán a nácik udvari művésze lesz… A történet elején kifejezetten baloldali, forradalmi színházat szeretne csinálni, és amikor kimenekül Párizsba, nagyon fél, hogy ezért otthon majd előveszik…azután mégis hazatér, és sztár lesz, visszajön, és szembe kell köpnie magát és az elveket, amiket vallott, ha egyáltalán őszintén vallotta őket. A történet végén a hatalom legfontosabb képviselője mondja ki azt a fontos mondatot, hogy a színészt nemcsak a színház, hanem az egész német kultúra vezetőjévé nevezik ki. A karrier óriási, a kérdés az, hogy belül, valójában kicsoda Hendrik.

És vajon kik azok, akik szájából a mondatok soha nem hangozhatnak el! Akik a színpadon a reflektorok vakító fénye, a hangfalak dübörgése ellenére is megőrizték látásukat és hallásukat! Ezért van az, csak ezért… hogy nem hangozhatnak el a mondatok, amik egyszer már eljutottak a társak füléig, a szívéig és a szeretet, meg az intelligencia nem engedi, hogy azt illetéktelen fülek hallják… Megint csak az attitűd, meg a valódiság, melyből van még, aki az élete árán sem enged. Lám ennyit ér az erő a hatalommal szemben!

0103

Vagyunk egy páran, akik nem érthetjük a veszteség valódi mértékét… Mert az évtizede tartó agymosás nem maradhatott következmények nélkül! Elhitették, sulykolták és kőbe vésték egyedüliségüket, megkérdőjelezhetetlen igazukat, mindenek felett. És, mert elvágták útjainkat a kapuikig!

Elvették a tisztességes munkánkat, a megélhetést biztosító jövedelmünket; megfizethetetlen távolságba vitték tőlünk minden döntésük házát és városát, Budapestet, és vele a kultúránk javát! Elvették az otthonainkat és belőle az időt, amit korábban épülésünkre fordíthattunk. Robotunk maradt csak a holnapi betevőért, se könyv, se mozi, se színház… csak olykor, némi cirkusz, a szennyet ontó képernyők, meg monitorok kisajátító világa. Soha még ilyen könnyen nem vetették oda emberek a szabadságot, néhány értéktelen morzsáért, önigazolásért. Soha nem hittek még ennyien a hazugságban, nem rettegtek még ennyien, hogy egyszer kiderül az igazság, hogy tévedtünk!

Ebben az országban mindenkit megtanítottak a saját igazunkért harcolni, megvédeni a közösen elért eredményeket. Ebben az országban mindenkit megtanítottak kiválasztani az egészséghez vezető utat, miközben gyógyíthatatlan sebek borítják mindenki testét és lelkét. Harcolunk a szegénység, meg az analfabetizmus ellen, túlsúlyosan, alkoholbetegek és narkósok tömegeivel, egy végtelenségig szétvert oktatási rendszer málló falai közt…

Minden szabadságunkat önként adtuk a szabadosságért, s most a tehetség, a tisztesség, meg a lelkiismeret helyébe a büntetést ültetjük, szívünkbe pedig a tőle való rettegést. Az az Il Silenzio, ott a nemzet színházában egy kicsit mindenkiért szólt. Mert nem mindegy, hogy színjátékosok játszanak drámát, vagy megélhetési politikusok erőltetnek arcunkra mosolyt, önző tréfáikkal…

HENDRIK HÖFGEN – nem kellett a náciknak! Ahogy Alföldi sem kell a hatalmukat őrzőknek. Akik rettenetesen félnek, hogy hamarosan minden, minden kiderül…

Katedrális a káromkodásból, de…KI VISZI ÁT A SZERELMET?

Gyalogolni a perzselő napon perceken át. Azután odaérni, és… Beállni az utcára kiérő sor legvégére. Várni. Falusi postahivatal, valahol Magyarországon, 2013. júniusa, délelőtt tíz óra. Mit lehet tenni? Várni. Várakozni. Várakozni még, úgy, hogy közben nem történik semmi, látszólag semmi nem mozdul odabent. A hivatal előtti sorba újabbak állnak, tudják jól a rendet.

002

Valaha, így a sorban állás alkalmával, beszélgetni, kokettálni kezdtünk. Ma nem. Előttem, mögöttem két nyári vakációját töltő ifjú ácsorog. Füleikben fülhallgató, kihallatszik, amint döbörög a zene. Nem szeretnék vénembert játszani, de se látnak se hallanak… Mögöttem hajlott hátú néni, a földet nézi, látható fájdalmait viseli… A szemében legényke vagyok…Esély sincs, hogy az idő múlását tereferével oldjam.

Végre, nyílik az ajtó, kifelé is mozdul a sor, a boltos az, lépteit szaporázva beugrik az autójába és már indítja is a furgont. Rohanás az élete…kizökkent. Valamit mormogott előttünk, de lehet, csak a köszöntések helyett, szokás szerint alkalmazott pótlékot nyomta.

Még mindig nem mozdulunk. A résnyire nyitott ajtó mögött láthatóan tömeg van. Mi itt a posta előtt, ők odabent várakoznak. Aztán mégis… de csak a postáskisasszony libben ki az ajtón, füléhez szorított telefonnal és éktelen kiabálással föl-le rohangál. Az illem úgy kívánja, hogy ne hallgatózzak. Nem szép dolog… Csak éppen nem tudom nem hallani, amint a hüllőtársadalom, meg a békák szinte valamennyi egyede elhagyja ajkát…

Pontosabban, káromkodik. Mint a kocsis, ahogy hajdanán példálóztak véle!

001

Még vagy húsz perc, mire elfogynak előlem, s az ablakhoz érek. Sorolom, mi mindent szeretnék, hogy levelem időben is érjen, saját kézbe kézbesítsék, ajánlott formában, ráadásul tértivevényesen! Sorolom, és kihúzom a gyufát! Ezt mégsem kellett volna! A postáskisasszony visszakérdez:

-Simán miért nem jó? Úgy is odaér ám! Meg aztán így is elveszhet… Bíztat, de én kitartva eredeti elképzeléseim mellett várok, amúgy méltóságteljesen. A kisasszony trillázni kezdi, hogy holnaptól festik a postát és már minden dobozokban van, fogalmam sincs, hogy amit kérek, mekkora feladat!

…Várok, várakozok, aztán előkerül a koperta, valahonnan a dobozok mélyéről a blanketták, és én a pultra görnyedve címezni kezdek.

Az ablakon túl közben zajlik az élet! Csörren a telefon, a kisasszony a doboztenger közepén a forgószékre pattan és folytatja, amit az imént az előtérben megkezdett. Olykor csak kiabál, néha ordít. Kedvenc szóhasználatával “saját” hím nemi szervének elfogyasztását emlegeti. A nyomaték kedvéért, vagy hatszor. Akiről beszél, rendkívül nehéz helyzetű lehet. Az illető édesanyja prostitúcióból tartja el magát – legalábbis ezt hangoztatja a hölgy, úgy percenként háromszor! Meg persze ugyanekkor a szaporodásra próbálja felszólítani áldozatát…

004

Mire a levélkísérő ívek kitöltésével végzek, már egyre kevésbé tudom magam türtőztetni. Aztán, hogy az üveg alatt átnyújtom a borítékomat, magam is kapok a rituáléból:

-Adja már azt a sz….t, had végezzek a p…..ba!

Még elmúlik két másodperc és nem bírom tovább! Mérlegelni sincs esélyem, csak úgy, szokásos basszusommal, és kellő magabiztossággal mégis megkérdezem:

– Hölgyem, nem szégyelli magát? Itt állunk vagy fél órája, nem hallunk az Ön szájából mást, csak ostoba káromkodást, szitkot, másokat becsmérlő arrogáns szavakat! Mégis, mit képzel magáról?

003

Szavaimra csend a válasz. Hirtelen és mérhetetlen csend. Az öreg néni jóságos tekintete végigmér, a fiatal lány kihúzza a füléből a parányi hangszórókat. Folytatásra várnak, de hiába. A postáskisasszony némán összeadja a fizetnivalót és, mint akit vérig sértettek, akinek bele szóltak mindennapos gyakorlatába, mindössze az összeget, a végösszeget sziszegi felém a kalitkaablak mögül.

Fizetek és távozom. A többiek, ott a sorban végigmérnek. Vajon, ki lehet ez a nagyon bátor ember. Vajon, honnan került ide, ki küldte? Végigmérnek, de persze senki nem szól. Hangos elköszönésemre nem kapok választ. Nem szokás, az sem.

Hazafelé baktatva eltűnődök. Rendezem magamban a történteket, de a kérdések csak jönnek egyre! Mi történt velünk, hogy a káromkodások, a gyalázkodás és mocskolódás irgalmatlanul ocsmány kifejezései beépültek a mindennapi szóhasználatba? Miért fogadjuk el, sőt, miért tekintjük egyenesen követendőnek a durva szavakat? Miért csak azokat? Miért lehet érvényesülni úgy, hogy másokat gyalázva, szidva, kérkedünk primitív szófordulataink, trágárságaink sorolásával? Hogy lehet, hogy a minősíthetetlen hangnemet használókat a társadalmunk már meg sem veti, sőt, példaként a magasba emeli a mindegyre káromkodókat? A másik lelkébe belegázolni, mások fogyatékosságán, hibáin élcelődni, vajon miért lehet érték?

A minap, egy televízió műsorában szerepelt a „meghívott vendég”. Munkájáról, tevékenységeiről beszélt. Éppen úgy, ahogy a postáskisasszony! Kötőszavai és fordulatai mondatról mondatra ismétlődtek, a ba…….eg, meg a ku…….va pi….a néha szemmel láthatóan zavarta őt a légzéstechnikája fenntartásában, de sem ő, sem az őt faggató nem látott kivetni valót a mondandóban. Mosoly helyett nyerítés, kacaj helyett röhögés kísérte zagyvált gondolatait, amiről persze később az összefoglalóban megtudhattuk, hogy rettenetesen coooool volt! Neki éppen rajongói, vagy ahogy manapság mondják, követői vannak…

Szép nyelv a magyar. A magyar hadak élén álló vezéreinknek is mindig követői voltak, akik a hadvezérrel elsőként, együtt haltak, ha kellett…

Jó volna tudni, mikor érünk fel a csúcsra. Ahonnan talán már nem lesz tovább!  Olykor a messzi Alföld sokat látott tanyasi emböreire gondolok. Szinte hallom távoli, míves mondataikat, szavaikat. Akik annyi nehézség és annyi megpróbáltatás közepette is tudtak méltósággal szólni jóbaráthoz és idegenhez.

És tudták jól, a tehetetlenségüket emlegetők gyengesége nem tartozik másra…

Mert a magyar hazában akadt már költő, aki valódi értékként, a fájdalom fokmérőjeként, a lemondás fájó kínjaként verselte meg a káromkodást:

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

(Nagy László verse)

MÚZEUMOK ÉJSZAKÁJA – a madárdoktor, meg a buetos

Van úgy, hogy rég elfeledett holmikba, emlékekbe botlunk, rendrakáskor, nagytakarításkor, vagy éppen költözködéskor. A fiókokat ürítve elmélázunk egy-egy apró papírfecnit morzsolgatva, felidéződnek pillanatok, amik talán soha többé nem térhetnek vissza. Ezek a mi kis házi múzeumaink… A kor előrehaladtával egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emlékek sora leginkább a veszteségeink felsorolásából áll. Sokan csak későn eszmélünk, akkor szeretnénk szólni, amikor már nem lehet… késő!

A minap, könyveket pakolva egy szeletke papír hullott előttem a földre. Névjegykártya. Tulajdonosa, valaha úgy látta jónak, ha mindazok az információk elférhetnek rajta, amiket fontosnak tartott. Nem szimplán név és cím, meg telefonszám, de kép és piktogram, mely a világ minden sarkában ugyanazt jelenti… Sólyom és vöröskereszt…

Persze, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. Aki nem látott még cseresznyemagozót, vagy tubuskinyomót, az valószínűleg elmélázik egy pillanatra, ha a kártya két fő gondolatát megpróbálja elképzelni: védett ragadozó MADÁRKÓRHÁZ, meg GARÁZSMÚZEUM. Olyan mesebéli, megfoghatatlan képek villannak elénk, amik valahogy nem akarnak összesimulni.

003

002

001

A védett ragadozók, meg a múzeumok tárlóiban az öröklétre szenderedett tárgyak két különleges lelki alkatot feltételeznének, pedig a madarak gyógyítója, vagy ahogy önmagát nevezte, a madárdoktor, no meg a múzeumi teremőr ugyanaz az ember… volt. És talán ezt a szót, itt a legvégén, na ezt volt a legnehezebb leírni most! Pista bácsi elment. Talán úgy a leghelyesebb, ha azt írjuk: búcsú nélkül. Ahogy a legendák illannak el, nesztelen, s csöndjük, hiányuk csak jóval később kezd sajogni!

005Még látni vélem a garázsmúzeuma kitárt kapuján át, ahogy kezében a flintával, sisakkal a fején masírozik, aztán, mikor mellém ér, odasúgja, csendesen: vigyázz a múzeumomra, ha már nem leszek!

Találkozásainkat nehéz volna felsorolni, valahány fészekből kipottyant bagolyfiókát, akárhány cinegét vittünk hozzá, jóságos ujjai közt mindahányan megnyugodtak. Rá bíztuk, a gondjaira hagytuk a madarakat, aztán, hogy legközelebb mentünk, még fölemlegette a röptüket. Mesélt az utolsó együtt töltött pillanatokról, aztán könnyezve visszaadta a felgyógyult madaraknak a szabadságot… Kőszeg felett valahány madarat látok repkedni, eszembe jut, hátha éppen a felgyógyult és felerősödött fióka szárnyalását szemlélem…

(…)

A határ túloldalán, a Szék-patak partján, Őriszigeten áll az öreg vegyeskereskedés. A kapuja zárva, évek óta már. A helyi tájszólás buotos, azaz boltos Lajosnak nevezte egykori szolgálóját. A Pathyk közt az egyik legöregebbet, akit mindenki ismert a környéken. Felsőőrött a felszegiek, a vasjobbágyi gelencsérek utódai, a vasvörösvári és alsóőri gyepűvédő székelyek unokái, akiknek padlásait évtizedeken át járta. Ahová feljutott, onnan minden törött cserepet, mozsarat, fakanalat… összegyűjtött! Néprajzi múzeum lett előbb a pajtából, a konyhából a tisztaszobából, a hálóból, legvégül maga a bolt is egy letűnt kor, a schillinges Ausztria lenyomatává változott.

006

007

008

Lassan egy éve már, hogy vasárnaponként nélküle ballagnak a szigetiek az evangélikus templomba. Buotos Lajos helye üres. Elköltözött ő is… Míg élt, bár egyre félénkebben, de mindig  megkocogtattam az ablakát. Az öröklétnek tűnt, mire ajtót nyitott, de aztán mesélt, megállíthatatlanul. A boltról, az asszonyról, meg a korán elballagó fiáról, akire örökül hagyhatta volna a portékáit… Amikor utoljára beszéltünk, csak annyit kért tőlem, ha meghal, segítsek gondoskodni a múzeumáról… Tenném, de…

009

Látom már, ő is csak egy hóbortos öregúr marad az emlékek ködében! Milyen kár! Milyen nagy kár, hogy ilyen értelmetlenül kevés, ma, megszállottnak lenni! Hinni abban, hogy adni jó, és talán kevesebb ellenségünk lehet, mint barátunk. Mostanság, a júniusi rőzsetüzek éjszakáján rájuk emlékezem, néhány apró emlék, kacat és ócskaság válogatása közben.

Ez a múzeumok éjszakája…

NE HALLGASS RÁM – jobb, ha magad is belehalsz!

Hallgatózni mindenki szokott. Én is. Ezek a mondatok,  egy beszélgetés foszlányai, aminek megdöbbentő részleteit itt közlöm; tegnap egy kormány-közeli ember szájából hangzottak el. Gondoltam, nem csak mást, engem is illet!

Góbéságok ezek a javából…

„Vannak emberek, akik azt hiszik magukról, hogy a duzzadt narancsból késsel, villával táplálkozva, azonmód nemes urakká változhatnak; midőn a kerekekből is bicikli lészen, amint párosítjuk azokat, s a hátulsó szaporán követni kezdi az elülsőt.”

KONICA MINOLTA DIGITAL CAMERA

„Akadnak bizony, jócskán, még ma is, akik esteledvén a lámpák tüzeit inkább eloltják, mintsem látásukat romlasztván az olvasással csekély értelmüket összezavarnák! Révületükben azután dogmát, (alaptörvényt) alkotnak, csak úgy, azért, mert… persze szigorúan előzmények nélkül!”

003

„Léteznek olyanok, akik visszhangzó szavaik hallatán elégedettségre utaló jeleket vélnek felfedezni, egyenest égi áldást, s ha dölyfös vihar közeledik, jéggel, bátran hirdetni kezdik az üdvösséget, az ingyen kegyelem maszlagát! Dolgukat a szentlélek nevében, köteleik végén rángják.”

001

„Ők azok, akik gondoskodásukban másoknak is  kötelet javallanak, az ellenfélnek, és tudni vélik, hogy a szegénység bűn, és nyilván büntetendő; no persze, aki nem képes a köz javáért tenni, tehát csenni, lemarad, és nyilván annyit is ér!”

008

„Mindahányan lazák, kalocsait, meg matyót hímeztetnek dolmányaikra, s ha kell bocskaiban, s lóról vetik szemük fényét a megilletődöttekre! Vadászkastélyaikból száműzik a múzeumi papucsokat, de azért a külhon felé temetkezni fognak…

Narancsok a vöröset…”

005

„Elneveznek és kineveznek, mindent nemzetinek és demokratának, mások madarait lesajnálva turult avattak, ha örömük volt bátorkodtak, ha bánatuk, megtiszteltek a többes szám első személlyel.

És persze mindenkitől csak értünk védik határainkat!”

007

Volt, aki tegnap fordított nekik hátat, de lesznek jócskán, akik holnap, holnapután teszik. Ha teheted, ne hallgass rám – jobb, ha magad is belehalsz! Vagy lesz úgyis, akire mindig jobb hallgatni, csak mert más, mint én?

Ismerős…?

006

„Azok ott ma mozdonyt neveztek el a költőről. Vörös vonatot avattak a narancsok…Feljogosították, felhatalmazták magukat arra, hogy megtehessék az emlékével ezt is. Rom-kocsmájukkal hivataluk fényét emelték, s boldogságuk zártkörűségéről istenük módján döntöttek…”